magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Farkas Margit: Borbáth Károly emlékezete


 

Az európai folklorisztikában 1940-ben Ortutay Gyula kezdeményezte azt az irányzatot, amely a népi társadalom meghatározó egyéniségeire irányította a figyelmet. A kezdeményezés korszakos jelentőségűnek bizonyult. A korábbi kutatások a népi közösséget, a népi tudást egységesnek tételezték, s éppen ezért a népköltészetet anoním és kollektív jellegű művészetként határozták meg.

A kolozsvári BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke dr. Keszeg Vilmos irányításával az utóbbi években olyan kutatásokat folytatott, amelyek különböző szociokulturális csoportba tartozó egyének életpályáját és élettörténetét tárták fel. A 2000/2001-es egyetemi évben Keszeg Vilmos és Becze Márta erdélyi protestáns lelkészek (Nagy Ödön – Hermán János – Nyitrai Mózes: Palástban. Lelkészek szórványban. Marosvásárhely), a 2003/2004-es tanévben egy kutatócsoport népi specialisták élettörténetét elemezte (Keszeg Vilmos szerk.: Specialisták. Életpályák és élettörténetek. Kolozsvár, 2006). A 2004/2005-ös egyetemi év során a 20. századi erdélyi néptanítók életpályájának és élettörténetének elemzése  címmel került sor újabb kutatásra (Ozsváth Imola szerk.: Néptanítók. Életpályák és élettörténetek. Kolozsvár, 2008).

Az alábbi dolgozatok is a BBTE néprajz szakán folyó kutatások keretében készültek.

 

Borbáth Károly emlékezete

 

Borbáth KárolyAz évszázadok során az értelmiségi alakja állandóan változott, minden korban más modellek voltak érvényben, így minden egyes személy vizsgálata új lehetőségeket kínál. Dolgozatomban a vargyasi születésű dr. Borbáth Károly alakja köré csoportosuló tudás elemzésére vállalkozom, mely által kirajzolható az általa képviselt sajátos értelmiségi képe. A cél tehát egy adott közösség kiemelkedő személyének tragikus életpályáját, valamint a róla való tudás forgalmazását nyomon követve rámutatni a mítosz motívumaira, funkcióira figyelve a történelem változása és a mítosz alakulásának összefüggéseire.

Forrásul a sajtóban megjelent cikkeket használtam fel. Ezek a közlések két csoportra oszthatók. A hivatásos újságírók cikkei a napi- és hetilapokban láttak napvilágot: Megyei Tükör (Kovászna megyei napilap) – Czegő Zoltán (1979); Háromszék (független napilap) – Kisgyörgy Zoltán, Hecser László (2006); Erdővidék (regionális hetilap) – Isztojka Szilamér (2006); Krónika (országos magyar közéleti napilap) – Benkő Levente (2006). Az általuk megrajzolt kép a hivatalosan is forgalmazott információkból, mások által megszervezett megemlékezésekből táplálkozik. A másik csoportot Borbáth Károly személyes ismerősei, munkatársai alkotják, így ezekben az írásokban főképp a szubjektív hang szólal meg: Erdővidéki Lapok (helytörténeti, helyrajzi és néprajzi folyóirat) – Tatár Zsuzsa (2002) és Józsa Miklós (2004) nyugdíjas magyartanárok. A szerzők foglalkozására való tekintettel nem véletlen, hogy a további cikkek olyan közművelődési és kulturális folyóiratok hasábjain jelentek meg, mint a Művelődés – Cseke Péter, riport-szociográfus, eszme- és irodalomtörténész (1980), Szécsi Antal, nyugdíjas tanár (1999); Korunk – Demény Lajos, történész, kutató, tanár (2006), Egyed Ákos, történész (2006).

Ezen írott források mellett, a megemlékezések dokumentumait és Borbáth Károly testvérbátyja, Borbáth Lajos visszaemlékezéseit is felhasználtam.

Borbáth Károly szülőházaBorbáth Károly 1931. január 12-én született Vargyason. Az elemi iskolát itt végezte, 1942-től a székelykeresztúri gimnázium diákja lett. 1950-től a kolozsvári Bolyai, majd a Babeš Tudományegyetemen tanult történelmet. 1954-ben történelem szakos tanári diplomát szerzett, majd négy évig – 1954. október 15. és 1958. június 5. között – Leningrádban aspirantúrát végzett, doktori címet kapott. Doktori disszertációját az erdélyi földviszonyokról írta.

1958. október 14-től egyetemi adjunktusnak nevezték ki a Bolyai Tudományegyetemre, de mivel nem volt hajlandó alávetni magát a rendszer történelemhamisító politikájának, tíz év után félreállították, áthelyezték Nagyenyedre, a Bethlen Gábor Dokumentációs Könyvtárba. Főkönyvtárosként ritka dokumentumok, középkori magyar kódexek tanulmányozásába merülhetett. De itt sem lehetett maradása. 1977-től Torockón V–VIII. osztályos diákokat tanított, 1978-tól Vargyasra került. Hatalmas könyvtárát teherautóval szállították Nagyenyedről Vargyasra. A tanítás mellett itt is folytatta kutatómunkáját, kéziratokat javított, tanulmányi kirándulásokat szervezett, a szünidőket ismerőseinél, levéltárakban töltötte. Itt fejezte be tragikus életét is 1980. április 20-án máig is megkérdőjelezhető körülmények között. Hagyatékát Demény Lajos felleltározta: „A leltározás alatt sajnos nem találtam kész kéziratot. Még szülőfaluja történetéről sem”. Nagyon kevés írása maradt fenn. Három tanulmánya jelent meg nyomtatásban: Adalékok Brassai Sámuel közírói s szerkesztői munkásságához (Keresztény Magvető, 1973. 203–205.), Adalékok a székely népmesék gyűjtésének történetéhez (Székelykeresztúri Múzeum évkönyve, 1974. 445–454.), Mádéfalva emlékezete (Megyei Tükör, 1968. december 21.). Társadalmi mozgalmak a Székelyföldön 1562 után című tanulmányt Magyari Andrással közösen írta (megjelent: Benkő Samu, Demény Lajos, Vekov Károly szerk.: Székely felkelés 1595–1596 előzményei, lefolyása, következményei, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979).

Borbáth Károly testvérének visszaemlékezéséből kiderül, hogy már egész gyermekkora óta csak a tudomány érdekelte (a fürdőzés és halászat mellett). Erről tanúskodik az a történet, mely szerint az újonnan született kisborjú látványa helyett inkább a pennahegyet választotta. Kortársai a tragikus sorsú tudós ember ragyogó elméjét, szerénységét, emberségességét emelik ki, az általuk kreált mítosz csakis a pozitív vetületeket őrzi meg.

Ember, tudós, pedagógus – Kozák Albert, Borbáth Károly tanítványa így rajzolja meg a tanár úr képét. Valóban főleg e három „alakváltozat” köré csoportosulnak egyéb méltatások is. Ezek közül is a legfőbb, mely azóta is a legnagyobb mértékben meghatározza a róla való tudást, az értelmiségi, a tudós, a csodás elme jellemzői: „ambuláns bibliotheca”, „lábon járó könyvtár”, „élő lexikonként emlegették”, „legendás tudása fölött félelmetes emlékezőtehetsége őrködött”, „neve egyre inkább összeforrt a memória fogalmával”, „lázasan dolgozó”, „járta a lábát térdig a leghitelesebb történelem nyomában”, „fejből idézte a vargyasi temető bármely sírkövéről a feliratot”. Kortársai szerint Erdély történetének egyik legjobb kutatója és ismerője volt.

A tanár alakját főképp tanítványai emlékeiből rekonstruálhatjuk: „Borbáth Károly tanította évfolyamunkat nem csupán történelemre, hanem mindenre: emberségre, magyarságra, becsületre… higgadt bölcsességgel, megértő szeretettel gyűjtötte maga köré tanítványait”, „a mélyebb hit, a lelkibb magyarság, az európaibb gondolkodás, a minőségi kiválóság igényét ültette a tanítványai szívébe”.

Az ember kiemelt tulajdonságai sem maradnak alul a többihez képest: „szerény ember volt, csöndes humorral viselte a hétköznapok kellemetlenségeit”. „Az emberség példaképe”, „egyszerűség, közvetlenség, szerénység, keresztényi alázat” jellemezte. „Igazságos, becsületes és kiegyensúlyozott ember volt”.

Ezt bátyja szavai is alátámasztják: „ő nagyon egyszerű embör vót így másképpen, ahhoz, hogy milyen feje vót”. Szintén történetekkel igazolják ezt is. Borbáth Károly Bukarestbe, a Tanügyi Minisztériumhoz abban a kopott ruhában indult el, amivel katonának ment, és a kapus nem akarta beengedni. Szerencséjére találkozott egy ismerőssel, csak így sikerült bejutnia.

Vass Géza: MagyarvalkóBalázs Ferenc, mészkői lelkész „arcai” közül több is ráilleszthető Borbáth Károlyra. A „szülőföld szerelmese”: „tudta és hirdette, hogy… az igaz embernek… a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz: hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, és élete munkájával szülőhazáját és annak népét, megbecsült hagyományaik szellemében, hűségesen szolgálja”. A külföldi állásajánlatokat mindig így utasította el: „A süllyedő hajót a kapitány utoljára hagyja el”. Ugyancsak találó a puritán illetve a világjáró alakja. Kiváló tanulmányi eredményeinek köszönhetően ugyanis bejárhatta a fél világot. Tragikus sorsát mint mágikus kört értelmezik. A szülőföldről való indulás és az ugyanoda való viszszatérés a kör bezárulása, mely már nem nyújthat lehetőséget egy hálásabb munkahely megszerzéséhez.

Életének legfőbb tragédiáját azonban azok az állandó zaklatások jelentették, melyek pályáját is keresztbe törték, erről a 90 után megjelent cikkekben is  ritkán találunk említést: „A „szolgálatos fülek” lehetetlenné tették számára a viszonylag nyugodt életet. Fokozatosan mind nagyobb nyomás nehezedett rá”, „oktalan üldöztetések(et), amelyeket a biztonsági szervektől el kellett szenvednie, például azért, mert magyar klasszikus írók (Jókai, Mikszáth) regényeit olvasásra kiadta valakinek”.

Halálával kapcsolatban felmerülő kételyekről csupán közeli hozzátartozói számolnak be. A hivatalos dokumentumok megállapításait ma is megkérdőjelezik: „Hogy egyszer a szén-monoxid nem ölte meg, az biztos. A csempekályhába tüzet tett, még a papír sem vót egészen elégve.”

A totalitárius diktatúra vezetői mindenre képesek voltak, hogy az emlékezetet száműzzék, történetek elmondását lehetetlenné tegyék. Jogosan nevezi Biró A. Zoltán (1998, Csíkszereda) ezt az időszakot a beszéléstől való félelem korszakának. Az elit ebben az időszakban az állam és a helyi közösség között közvetítő csoportnak számított, intermediális helyzete azonban nem tette lehetővé, hogy bármelyikhez is igazán hozzá tartozzék. A hatalmi ideológia terjesztése mellett a magyarlakta területeken a tanítóra, tanárra hárult a nemzeti öntudat védelme is.

Borbáth Károly ahhoz a csoporthoz tartozott, mely csupán ez utóbbi követelményt volt hajlandó teljesíteni. Oláh Sándor (1998, Csíkszereda) besorolásából, mely a szocializmusban az egyén hatalomhoz való viszonyát három ideáltipikus esetre osztja: azonosul, passzív rezisztenciába vonul, ellenáll – esetünkben ez utóbbi érvényesül. Kritikai értelmiségiként megőrzi szellemi függetlenségét.

A rendszerváltozással azonban lehetőség nyílt a múlt birtokbavételére, melyben a sajtónak, tömegkommunikációnak volt nagy szerepe. Borbáth Károlyra is csupán halála után terelődött a figyelem. Az újságban megjelenő nekrológok, visszaemlékezések (születése vagy halála évfordulóján előkerült történetek) indították el a hős teremtést, a mítosz kialakulását.

Halála után két évvel Kovács István Vallomás című versét ajánlja Borbáth Károly emlékének. 1990. január 27-én a vargyasi iskola felvette a Dr. Borbáth Károly nevet, egyben követendő példát is állítva a diákok, tanárok elé. Ugyanebben az évben síremléket állítottak számára. A hét és fél méteres faragott kopjafa Máthé Ferenc Ilonka keze munkáját dicséri. Nem csak Vargyason állítottak emléket Borbáth Károlynak, Székelykeresztúron és Baróton is kopjafa őrzi emlékét. Arcmását Kósa Bálint, olaszteleki képzőművész metszette fába.

Halálának 20. évfordulóját is igyekeztek emlékezetessé tenni. A 90-es évektől az iskola folyosóján (egyben dísztermében) egy kultikus részt alakítottak ki, ahol helyet kapott a Veress Miklós, vargyasi festőművész által készített portré, Borbáth Károly legismertebb képei, valamint a róla szóló írások. Idővel faragott kopjafa is bővítette a sort. Így a diákok minden nap szembesülnek e kultusz tárgyaival, melyek figyelmeztetik, és a követendő példára intik őket.

A kerek évfordulók megünneplése egyre nagyobb méreteket ölt. 2006 januárjában szülőháza falán emléktáblát helyeztek el, melynek kezdeményezője a Rika Sport- és Kulturális Egyesület volt. E kultusz egy következő lépése a fennmaradt hagyaték összegyűjtése lenne, mely már régóta foglalkoztatja az iskola vezetőségét.

Veresspál: Zsobok (2001)Borbáth Károly alakjának mítosszá válását tehát a kollektív emlékezés mindkét formája elősegítette: a kommunikatív emlékezet, mely a közelmúltra vonatkozó emlékeket öleli fel; ugyanakkor a kulturális emlékezet (nem egészen az assmani értelemben, hiszen a közösségben élő tagok még ismerték Borbáth Károlyt), melynek irányítását specialisták, vezető társadalmi pozícióban levők vállalják magukra (az iskola vezetősége, a helyi önkormányzat képviselői a megemlékezések szervezői, a sajtóban megjelenő cikkek többsége az erdélyi értelmiségi tollából származik).

Hankiss Elemér írja, hogy a hiedelmeket és mítoszokat nem az ismerethiány, hanem mindig valami emberi-társadalmi szükség, valamilyen megoldandó feladat hívja életre. Borbáth Károly csodálatraméltó elméje, a hatalommal való szembeszegülése, ennek következtében pedig hányatott sorsa elegendő volt ahhoz, hogy elkülönüljön a közösség többi tagjától. Halála után mégis a közösség híres szülöttjeként emlegették, példa statuálására használták fel alakját. A mítosz funkciója tehát az is, hogy a közösség saját létjogosultságát igazolja, identitását erősíti általa, a hős felmutatásával pedig normákat állít a közösség elé. Ez a mítosz ugyanakkor a diktatúra elnyomásának emlékét is őrzi, hiszen mi sem bizonyítja ezt jobban, mint egy tudós karrierének derékba törése.

Az emlékezetközösség tiszte, hogy folyamatosan éltesse a mítoszt, a megemlékezések, az ismétlések által. Ebben nagyobb szerepet a közösség vezetői vállalnak, a kulturális egyesület tagjai, valamint az iskola vezetősége. Főképp nekik köszönhető, hogy a rendszerváltozás után egy új Borbáth Károly-i időszámítás kezdődött.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
MŰHELY rovat összes cikke

© Művelődés 2008