Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szilágyi Brigitta: Egy 20. századi néptanító lokális mítosza


 

Dolgozatom a két világháború között Szilágysámsonban tevékenykedő néptanító emlékének vizsgálatára vállalkozik.

Az emlékezet különböző formáit szem előtt tartva arra keresem a választ, hogy melyek azok a tevékenységek az életpályából, amik kiemelkednek, amik által a tanító a közösség hősévé válik. Ezek a tevékenységek milyen jelzőkben, metaforákban fogalmazódnak meg? Az adott közösségben megformált tanítókép milyen formában illeszkedik bele a 20. században forgalmazott „nemzet napszámosa” metaforákba? Melyik korosztály számára milyen értékminőséget hordoz a tanító emléke? Milyen funkciót tölt be a jelenlegi közösségben a róla forgalmazott kép, és mi teszi szükségessé az emlék generációknak való átadását? Miért beszélhetünk mítoszról?

Saját élményeim, a tanító diákjaival, és a helyi lakosok különböző korosztályaival való beszélgetések képezték a kutatás alapját, és segítettek a kérdések megválaszolásában. Az 1988-ban először megszervezett emlékünnepély vizsgálata bővítette a szempontok és következtetések sorát.

Éltető János néptanító életpályájának ismeretre hiányos. Életének csak a Sámsonban töltött szakaszát ismerjük, és ismeri a falu.

A tanítót és feleségét, Lengyel Irént 1924-ben helyezik ki a sámsoni állami iskolába. É.J. igazgatói és kántori állást tölt be, míg felesége az I. és II. osztály tanítója.

A tanítóról való ismeret hiányosságait mindenki saját elképzelésére és a világról való tudására alapozva egészíti ki, így formálva egésszé az életút történetét. Az egyik tanítvány érdekes módon olvasmányélményében véli megtalálni tanítója származását. Rokonsági kapcsolatot feltételez tanítója és Wass Albert A Funtineli boszorkány című regényének Éltető nevű hőse  között, ezzel fokozva a tanítóról forgalmazott idillikus képet.

Hankiss Elemér azon állítását igazolja ez a példa, miszerint az ismerethiány nem elegendő a mítosz és a hiedelem létrejöttéhez, de fontos tényezője. A származás, az előélet ismeretének hiánya nem ejti kétségbe a közösséget. Ismeretei alapján kiegészíti az életpályát számára relevánsnak tűnő ténnyel, így gyúrva egésszé a „hős-képet” a számára legmegfelelőbb módon.

É.J. feleségével együtt aktív népnevelői munkát végzett Sámsonban. Tanították és nevelték a felnövekvő nemzedéket, valamint a felnőtt társadalom életét is jelentősen meghatározták. Hatásköre és tevékenysége nem szűkült le a tanítói és kántori hivatásra. Erkölcsös életre nevelt a gazdasági és kulturális reformok megszervezése és kivitelezése mellett. Dalárdát szervez a falu férfi lakosaiból, kik a megyei versenyeken jelentős sikert érnek el. A dalárda gazdasági szervezetté is válik a borbank megszervezésével, amelynek jövedelméből a kultúrotthon felépítését finanszírozzák.

Kulturális életet működtetett. Előadásokat, kultúrprogramokat szervez, és színdarabokat tanít be. Otthon műhelymunkát is végez (barkácsol),  valamint írói és zeneszerzői tevékenységet folytat. Gazdag partitúra gyűjtemény maradt meg munkájából.

Két fia született a tanító házaspárnak, Ernő és Jenő. A kisebbik fiú 1932-ben tragikus módon meghalt. Elmondások alapján a megszigorított érettségi kudarcától félve apja pisztolyával vetett véget életének.

A kántori állásról 1950-ben mondott le, mikor a hivatalos szervek a tanítói és a kántori állás közötti választásra szólították fel. A kántori állás betöltését oly módon biztosította, hogy egyik jó hangú diákját készítette fel, és tanította meg a kántorizálásra.

É. J. 1956-ban halt meg, majd felesége 1963-ban.  Sírjuk a sámsoni temetőben található. Haláluk után fiuk eladta a családi házat minden családi tulajdonnal együtt, és elhagyta végleg a falut.

É. J. életpályája nagy mértékben beleilleszkedik abba a tanítóképbe, mit egy kor társadalma és irodalma formált meg. A címben nem véletlen jelenik meg a tanító tevékenységének ideje, a 20. század. A magyar nép jelentős része él kisebbségben. Az első világháború után a trianoni döntés által területileg és etnikailag újraszervezett országok államszerkezetük megalkotásán és stabilizálásán dolgoznak. A kulturális és társadalmi fejlődés egyik lehetőségét az állam a felnőttoktatásban látja. Az analfabetizmus és a kulturális elmaradottság megszüntetésére és a nép ilyen módon való felkarolására a tanítót bízza meg. E szent cél elérése érdekében rendkívül szerteágazó feladat hárul a tanítóra.

 Ebben a társadalmi és politikai viszonyban emelkedik ki a tanító alakja. Így születik meg egy tipikus 20. századi tanítókép, mely idővel mitizálódik, s egy új kor példájává válik.

Miklós János: Tulipánsorozat I. (1999)T. Kiss Tamás átfogó képet nyújt arról, hogy e században ki, milyen cél érdekében milyen feladattal látja el  a társadalom ezen csoportját, kiket a néptanító gyűjtőfogalommal neveznek meg.  Eötvös József Közoktatásügyi Miniszter 1867-ben megfogalmazott népoktatási törvényben a néptanítóknak kiemelkedő szerepet szán, bennük látva a társadalom gazdasági és kulturális fejlődésének lehetőségét.

A néptanítók hatásköre és feladata Eötvös elgondolása szerint kiterjed mind az iskolai, mind az iskolán kívüli oktatásra és nevelésre. „Munkavégzését gyakorlatilag továbbra is (a trianoni békediktátumot követő időszakban is – Sz. B.) három alapvető funkció jellemezte: a felnövekvő nemzedék tanítása-nevelése, a felnőttoktatásban való aktív részvétel és az a népművelői tevékenység, amely különféle közösségek és rendezvények megszervezését jelentette.”

Kisebbségi sorsban a tanítók szerepe még sajátosabb. „Az oktatás állapotának, a pedagógusok esélyeinek számbavétele a trianoni döntést követő kisebbségi sorsban, annak kontextusában kerül sor. Ilyen körülmények között az oktatás, az iskola a kisebbségi identitás fokozottan megalapozó kulturális, s áttételesen politikai intézmény” – állapítja meg Keszeg Vilmos. Erdélyben tehát a tanítói szerepkör azzal bővül és lesz sajátságos, hogy a kisebbségben élő népet kell az állam ideológiája szerint vagy ellen művelje és nevelje.

Ezen szerepek betöltésével óhatatlanul a falu központi személyeivé válik a tanító, hozzájárulva, sok esetben maguk alakítva a közösség fejlődését, tevékenységét.

Sz. Kovács Géza: Zsoboki asszonyok (2003)Ha az itt felvázolt tanítói feladatot összevetjük É. J. életpályájával mindegyik feladatkört le tudjuk fedni. A gyerekek neveléséről diákjai könnyes szemmel beszélnek. Felnőttoktatásában nem az analfabetizmus megszüntetése dominál, hanem a zenetanításra és a gazdálkodási technikák átadására fekteti a hangsúlyt. Az erkölcsös, becsületes viselkedésre, a keresztényi magatartásra való nevelése lefedi a teljes életpályát.

Legkiemelkedőbb szerepet mégis népművelői, közművelődési, faluszervezői tevékenysége kap. Dalárdába szervezi a falu férfi lakosságát, kik a közösség magját képezik. Kulturális és gazdasági közösségként is működik a dalárda. Jövedelméből megépítik a kultúrotthont a kulturális rendezvényeknek teremtve alkalmas helyet.

A 20. századi szépirodalomnak nem véletlenül gyakori hőse a tanító. Erről ad átfogó képet Pethő László kiemelve irodalmi művekből a megjelenített tanítók alakját. A megjelenő tanítók közti különbség az, hogy némelyik lelkiismerettel, töretlenül végzi a reá ruházott munkát hivatásként megélve, mások pedig belefáradva az áldozatos munkába belesülylyednek a tehetetlenségbe.

Rengeteg dilemma, ellentét koncentrálódik feladataikban és támogatottságukban, a követelményekben és azok megvalósításának biztosításában. Keszeg Vilmos a két világháború közötti magyar értelmiségiek vallomásait, munkáit elemezve az alábbi következtetésre jut. „Miközben a román intézményrendszer alkalmazottja és fizetettje, a magyar kisebbséget kell szolgálnia. Miközben a nemzeti munkaerőpiacon alulfizetett kategória, erején felül kell teljesítenie. Ezekből a tartalmi elemekből szerveződik a mítosz... A mítosz központi metaforája a nemzet napszámosa”– írja Keszeg Vilmos.

A kor terhes ideológiája szülte sorsokra, és a lehetetlent is megpróbáló személyekre figyel fel az irodalom és az a közösség is, akit vezet, tanít, nevel. Így lesz a nemzet és a mikroközösség hőse –  a „nemzet napszámosa”.

Az ellehetetlenedés motívuma É. J. tanítói pályafutásában is jelen van. Kettősség jelenik meg foglalkozásában is. Tanító és kántor. Az állam és az egyház munkása. Kisebbségi népet vezet, keresztyén nevelést folyatat, míg az álam alkalmazottja. A politikai ideológiának ellentmondó munkahelyi egyeztetést azonban kamatoztatni tudta. Tanítóként tudja megérinteni a gyerekeket a fiatalokat, kántorként a dalárdát vezetve pedig a falu jó eszű, tettre kész embereit. Annak ellenére, hogy állami  iskolában folyik a tanítás, a kor szellemisége nyomon követhető – „a templom és iskola jelentéstapadása”.

A tanító erkölcsi példa is. Ozsváth Imola párhuzamával élve valóban Mózesként vezette a népet egy olyan korszakban, mikor minden oldalról veszély fenyegette a kisebbséget, a magyar kultúrát Erdélyben. Ezért domináns a messianisztikus metafora e kor formálta tanítóképben. A krisztusi, messianisztikus kép jelenik meg egyik tanítvány szavaiban. A tanító, mint  krisztusi vezető, és a dalárda, mint tévelygő meg-megbotló bűnös  jelenik meg, mikor a tanító vezénylése nélkül saját tudásukban bízva akarnak megnyerni egy megyei versenyt. A győzelem persze csak a tanító segítségével lesz elérhető.

E korban forgalmazott tanítókép a párhuzam alapján jól láthatóan megegyezik É. J. Sámsonban megformált tanítóképével. Ezt bizonyítja az is, hogy az áldozatkész munkát nem az állam jutalmazta kitüntetéssel, magas bérrel, hanem a közösség tiszteletével, támogatásával és nem utolsósorban emléke őrzésével. Ezt villantja fel vigaszul a mérhetetlen áldozatos munkáért Kiss József, a jászberényi tanítóképző főiskola tanára. „És mégis azt mondom, hogy vállalja bármilyen tehernek is látszik, mert ennél hálásabb munkát alig végezhet... A helység lakossága, a nép meglátja, megérzi, hogy ki dolgozik érette önzetlenül, érdek nélkül. Ezért megbecsüli, megszereti, ragaszkodik hozzá...”

Annak ellenére, hogy egy komplex tanítókép konstruálódik meg, mégis tagolt. É. J. tanító életéből és tevékenységéből csak bizonyos eseményt és tevékenységet ragad meg a közösség. „A hős identitása nem azonos az alapját képező személyiség identitásával” – állapítja meg Keszeg Vilmos.

Különböző korosztályok számára más és más eszmét hordoz a tanító emléke, a róla való tudás, ezért más-más vonását, tevékenységét domborítják ki.

Tanítványai számára a szigorú, de rendkívül jó tanító és nevelő alakja fogalmazódik meg. Az átalakuló világot demoralizálásként, hanyatlásként élik meg, ezért legtöbbször a jelen eseményeinek ellentéteként  forgalmazódik.

A vezetői prototípus a következő fogalmak által ragadható meg a beszélgetések alapján: erkölcsileg fedhetetlen, nagy tudású, lelkiismeretes, tekintélyes, népszerű, jó szervező, magát folyamatosan fejlesztő. Az értelmiségi, a tudós mivoltát a következő tevékenységek által hitelesítik: kultúrát teremt, verset ír, ismeri a kottát, zenét szerez, rádiója és fényképezője van, ismeri ezek használatát, kísérletezik.

Az idős nemzedék, a volt diákok a legstabilabb birtokosai a felidézett kor és életpálya emlékének. Számukra majd minden élethelyzetre tartalmaz alkalmas választ és magyarázatot.

A jelenlegi huszon- és harmincévesek nem az ideológiát megszemélyesítő apostolt és mintaképet látják benne, hanem sokkal inkábba a sztori hősét. Jakab Zoltán konklúziója igazolja ezt, ki az analóg következtetéseket és történetképzeteket az ismerethiányból vezeti le. Ebből adódóan legtöbbjük egy elavult tanítómodellt lát személyében, és egy negatív apaképet fia öngyilkossága miatt.

Van azonban egy ifjú generáció, akik iskolásként részt vettek és részt vesznek a megemlékező ünnepélyen. Ebben a korosztályban pedig főképp az ideológia megvilágításában rajzolódik ki a tanító alakja, amit az emlékünnepélyek forgalmaznak.

Az egyház szervezésében és az iskola támogatásával került sor az ünnepélyre 1998-ban. Ez azt jelenti, hogy É. J. emlékét az a két intézmény élteti tovább, melyben ő maga hivatalos szerepet töltött be. A szövegrepertoárok É.J. diákok iránti szeretetét idilizálták, a kórusszámok zeneszerzői tevékenységét erősítették fel. Az emlékünnepély a tanító mítoszában jelentős fordulatot teremt. Olyan szövegek hangzanak el, amik már a mítosz tudatosan látszanak építeni. Már nem csak alulról, az emlékezetekből szerveződik, hanem a már említett 20. századi irodalom megkonstruálta tanítómítoszból merít. Irodalmi párhuzamok valamint találó idézetek által válik explicitté. Ezek a szövegek tartalmazzák azokat az ideológiákat, mitizált tanítóképeket, amik a fiatal nemzedék tudatában élnek tovább: önfeláldozó, tudását a nép szolgálatába állító s a hátrahagyott emlékek által halhatatlanná váló hős.

Az egykori diákok tanítójuktól ismert versek által szólnak a közösséghez. A jelenleg munkaképes társadalmat, és azon tisztséget betöltő személyeket szólít meg, kiknek vállalniuk kell az apostoli, a szolgaként való vezetés szerepét. A dal motívuma a versekben értékként, életmódként jelenik meg. A közösség jövőjének, és annak a tevékenységnek lesz a jelképe, mire a tanító életét tette fel. Tompa Mihály szavaival: „Száraz ágon hallgató ajakkal, / Meddig ültök csüggedő madarak? / Nincs talán még elfeledve a dal, / Melyre egykor tanítottalak… / Legyen a dal fájdalmas, vagy merengő,/ Fiaim, csak énekeljetek!” (Szilágyi Zsuzsánna)

„A múlt itt szimbolikus alakzatokká olvad, ezekben kapaszkodik az emlékezés”, mondja Jan Assmann, amit bizonyítanak a megemlékező szövegek többletjelentésük által. Innen magyarázható az, hogy az a nemzedék, ki a szervezett megemlékezések által ismeri É. J. emlékét, az ideológiát, az eszményt, a példaképet látja benne. Bennük már a tényleges tanítómítosz él tovább.

Talán merésznek hat a tanító e közösségben élő emlékét mítosznak nevezni, de annak igen sok vonását felleltem benne. Reális, valós életpályát dolgoz fel a közösség céljának megfelelően, sajátos funkciókkal. A hős, már nem maga a reális személy, hanem az erények és a felállított értékrendek megtestesítője – mitizálódik. E mítosz a közösség identitását mondja el, magyarázva tevékenységüket, sajátos életmódjukat, és a magukról forgalmazott kép hitességét. A tanító mítosz gondolkodásmód a tanítványai számára, a tanítók számára pedig mágikus vezető a közösség számára életvezetési stratégia.

„A rítusok és a mítoszok a valóság értelmezését írják körül. Gondos betartásuk, megőrzésük és továbbadásuk tartja lendületben a világot – és életben a csoport identitását” – véli Jan Assmann. Ebben az értelmezésben É. J. mítoszának közösségi identitást formáló funkciója van. Az ünnepségen képviselteti magát majd mindegyik intézmény, a különböző korosztályok megtalálják a szerepüket a rítuson belül, és így a közösségben is. Az emlékezés mögött egy elképzelés, egy eszme áll, ami mozgósítja a közösséget. Szocializálós funkciója  a fiatal nemzedék aktív részvétele által valósul meg a megemlékezésen. A mítosz által megismeri faluja történetét, és találkozik azokkal a fogalmakkal, értékrenddel, amit a közösség magáénak vall, így válva beavatottá s a közösség létjogosult tagjává.

A kutatás azt igazolja, hogy a mítosz normatív jellege a legerőteljesebb. E funkció főképp a tanító diákjainak nosztalgikus emlékezéseikben nyilvánul meg. Minősíti és bírálja a jelen kor eseményeit, szankcionál.

A mítosz normatív jellegében a modelláló funkció igazolódik. E tanítói tevékenység modell a mai pedagógusok számára.

A mítosz továbbéltetésének szükségét abban látom, hogy tartalmazza azon eszmét, életstratégiát, identitástudatot, ami által a közösség jövőjét szervezni, alakítani kívánja. A krízishelyzetekben  felelevenítése és példája figyelmeztetésül, bizonyságul szolgál.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
MŰHELY rovat összes cikke

© Művelődés 2008