Művelődés

Mikor 1896. május 6-án Hollósy Simon és tanítványai a bányai születésű Réti István javaslatára a városba érkeztek, nem gondolták, hogy a dátum örökre bevésődik nemcsak annak, hanem a magyar művészettörténet lapjaira is. Olyannyira, hogy legendává válik.

Az iskola megalapult, a festők jöttek, mentek vagy itt maradtak, akár műveik jó része. De a festő nemcsak azért fest, mert tehetsége, belső tüze arra készteti, hanem vásznakat, festékeket kell vásárolnia, hogy tovább alkothasson és nem utolsó sorban meg is kell élnie valamiből.

Kevésnek volt olyan biztos létalapjuk, mint Rácz Péternek vagy Husovszkynak, a zöme a művészetből igyekezett megélni. És ez sohasem volt könnyű. Sajnos a társadalom nem tartja el a művészeit, még akkor sem, ha ez a művész szerint kötelessége lenne, amint ezt egy markáns nagybányai művész is kinyilvánította.

A pártállam ezt némileg biztosította úgy, hogy egy olyan festő, mint pl. Balla József, kapott egy sufnit a Phoenixnél, ahol olyan pannókat volt kénytelen festegetni, amelyeknek csak annyi köze volt a művészethez, hogy festékkel készítette őket egy művész. (Madách Az ember tragédiájának falanszter-jelenetében Michelangelo bútorlábat farag.)

Csakhogy amikor az iskola idejött, mások voltak a viszonyok a művész és művészetszerető, a kész mű és a fogyasztó között. Sajnos ez a viszony mindig függött az anyagi helyzettől, nemcsak az egyénétől, hanem a társadalométól is.

Így aztán a művész utakat keres, hogy műveit értékesítse. Nos, ennek a szükségletnek megvoltak a nagylelkű támogatói is, mint pl. a Berger cukrászda, no meg az István Szálló vendéglője. Az utóbbiban is volt a művészeknek törzsasztaluk. Én még azt is megértem, mikor a falakat a helyi művészek nagyméretű képei díszítették. De voltak olyanok is, akik tisztességes, vagy tisztességtelen módon maguk is a művészek munkájából, műveiből akartak megélni.

Ma, amikor a várost keresztül-kasul járják a régi iskola festményeire vadászó bel- és külhoni gyűjtők, nepperek, seftelők, eszembe jutnak azok a régi nagybányai alakok, akik annakidején kereskedtek a képekkel. ők a képeket, amiket felvásároltak azoktól, akiknek nem volt megfelelő kultúrájuk ahhoz, hogy értékeljék őket, vagy meg voltak szorulva, honi gyűjtőknek adták el. Akinek volt hozzá pénze, szíve, vagy esetleg mind a kettő, az annakidején szép dolgokat tudott venni. Volt, aki ki is használta ezt, és így igen értékes gyűjtemények alakultak ki. Én is úgy gyűjtöttem össze azt, amim volt, és ami megmaradt.

Olvasom naplómat, mert azt is írtam, amíg be nem keményített a diktatúra. Most 22 éve február 29-én ezt írom: „Megjelent Weisz úr, a képügynök. Felhajtott Szatmáron egy Maticska- és egy Berkes-képet. Kimentünk, a Berkes szép olajkép. A pesti utca, a század eleji, elég modern felfogásban. A Maticska nagy, 91x70 cm. Ilyen nagyot nem láttam még ezen kívül, ezt viszont már láttam Slekánál (Slevenszky Lajos festőművész, Maticska unokaöccse). Nála volt a legtöbb Maticska-kép, mint örökösnél. Habár nem élt kitűnő anyagi körülményeik közt, nem szeretett eladni belőlük. Egykor ez is ott volt a szobája falán, de az örök félhomályban nem érvényesült. Amikor pedig hátraköltözött az öreg Maticska asztalosműhelyébe, már nem láttam a falon.

Az akkori energia-megszorításos időben Szatmáron is csak három 25-ös égő fényénél láthattunk. A kép tulajdonképpen egy mezőt ábrázol. A láthatáron egy sötétebb csík, talán erdőt jelez. Egy boglya és a csíkon egy ház. A mező nagy területet foglal el. (Aki született nagybányai létére ilyen petőfiesen sík vidéket mer festeni, az nagyon tehetséges és nagyon tud. A kettő nem mindig párosul, de néha igen. A láthatárt lezáró vonal bitumos barna, elválasztja enyhe fehérekkel a finom kék eget. Szóval mozgalmas, szép, nagybányai kép. Megmozgatott.

Kollégám, Gábor, nagy dilemmában volt, az ár igen magas, nem engedheti meg magának. – Van pluszod más mesterektől – mondtam. Adj el azokból és megvan rá a pénzed, lehet, még nyersz is valamit a bolton. Mert még egyszer ilyen Maticska-képet biztosan nem fogsz találni. Sajnos én sem.

A vonatban Weisz úr szórakoztatott. ő képügynöknek nevezte magát, nem is hiszem, hogy a seftelésen, főleg a képügynökségen kívül csinált valaha egyebet. Szegény feje a háborúban végigjárta a zsidó kálváriát Sopronkőhidától Dachauig. Ahhoz is hozzászokott, hogy kiebrudalják innen-onnan, de nem vett a szívére semmit, akár most is. A közvetítésért kijárt neki a százalék, megállapodás szerint, mikor neki nem volt pénze, hogy megszerezze a képet. Amikor megvette, szerény kis haszonnal adta tovább. Kit hogy lehetett becsapni. Mesélte, mennyi minden megfordult a kezén, de csak csipegetett. Ebből a geseftből nem tudott meggazdagodni. Azt hiszem, ő másból sem tudott volna. Egy szép nap előadta, hogyan adott el egy írógépet a nagy szatmári festőművésznek, Papp (Popp) Aurélnak. Lévén ő is szatmári, ismerte a mestert. Körülbelül 58-ban, amikor a festő az emlékiratait írta, elromlott az írógépe. Javíthatatlanul. Weisz úr vállalkozott rá, hogy szerez egy újat. Szerzett is 3000 lejért itt helyben egy másik zsidótól, Laxtól. Elvitte Szatmárra, a művész kipróbálta, jónak találta. Mikor fizetni kellett, hívja Weiszot a műterembe, és ad neki egy kis képet. Valami zöld füvek voltak rajta, meséli. – Megmondtam neki, hogy az írógép 3500 lejt ér – hozzátettem még a magam kis hasznára azt az 500-at – hol tudom én ezt a képet annyiért eladni? A művész rettenetesen felháborodott: – Hogy mondhat ilyet, hogy egy Popp Aurel kép nem ér meg annyit!? És kap szegény Weisz úr 3500 lej helyett egy óriási Popp Aurel-i pofont. – Mars ki innen, mit gondol, ki vagyok én? – mennydörgi a megsértett művész. – Engem ne pofozzon és ne beszéljen velem így – méltatlankodott az áldozat – mit gondol, ki maga? Erre beígérik neki a ráadást is. – Ha nem takarodik azonnal, még seggbe is rúgom! Summa summarum, miután még szó esett P. A. császári és királyi tiszti múltjáról (mert többek között magyar nemes is volt), Weisz úr lelépett az írógéppel együtt.

Akkoriban igen nehéz volt ilyesmit kapni, be kellett jelenteni a rendőrségen, nyilvántartásba vették, nehogy pártállam ellenes írásokat készítsen az osztályellenség. Nyilvántartott gépen ki mert volna ilyet elkövetni? Hol volt még akkor a fénymásoló Romániában!

Azonban midőn az ember begye és agya tele van írnivalóval, eszi a fene, ha nincs mivel leírnia. Persze ha írása nem éppen kalligrafikus és hozzászokott az írógéphez, mint én is. Így tehát egy szép nap a művész megjelent Nagybányán a gépért. – Hol az a gép? – förmedt rá Weiszra. Annak nem volt mit tennie, elvitte Laxhoz, hogy mossa ki azt az 500-at, amit a maga hasznára plusszolt rá az árra. Mikor arra került a sor, hogy a vásárt nyélbe üssék, Weisz úr elkezdett falazni, hogy kérem én már lealkudtam belőle, úgyhogy már csak 3000. – Ezt elmondtam vagy ötször – mesélte –, hogy a Lax úr is megértse, miről van szó. A vásárt végül nyélbe ütötték és búcsúzóul P. A. meghívta Weisz urat Szatmárra. – Hogyne, hogy még egy seggberúgást is kapjak – védekezett amaz. Ugyanis az már be volt ígérve. – Ne féljen, jöjjön csak! El is ment félve, de kíváncsian. P. A. behívta, és adott neki egy képet. – Vigye, ez a magáé. A fele a pofonért, a fele az írógépért. De most aztán tűnjön el gyorsan, míg meg nem gondolom magam. Hogy a képen mit nyert, azzal már nem dicsekedett el.

Életemben egyszer volt nagy szerencsém. Livián doktor, a nőgyógyász, különben hitsorsosa, kivándorolt Svédországba. – Behívott – meséli –, idead egy becsomagolt képet. – Ötszáz lej – mondja. – Négyszáz – vágom rá. – Legyen, de tűnj el vele. Nem is tudom mi volt benne, jó boltot csináltam-e vagy sem. Közel volt a posta, bemegyek és kibontom. Egy Réti-kép volt. A nyavalya tör egész éjjel. Vajon tudja ez a zsidó, mit adott nekem? Másnap utazott, álltam a ház előtt vagy három órát, bemenjek-e vagy sem? Végül kijön, utánamegyek – Doktor úr! – Hagyjon engem békén, három óra múlva utazom, nincs időm, nem értette? – Eltűntem. Ha téged nem érdekel?… Elmentem Váradra és eladtam 4000 lejért. Azóta sem volt ilyen szerencsém. Ahhoz, hogy ezeket hűen le tudjam írni Sólem Alechem öccsének kellett volna születnem, dehát kis ember vagyok én!

Sajátságos, fanyar zsidó humora, ahogy a pofont, a kirúgásokat, a seggberúgások ígéreteit minden szégyen nélkül mesélte el. Leírni is talán csak ő tudná, olyan kóser szafttal.

Családja a lágerben pusztult el, egyedül élt. Gyakran lehetett az utcán látni, amikor nagy sebességgel ment valahová, hóna alatt különböző nagyságú csomagokkal, főleg képekkel, és úgy sietett, mintha üldöznék. Néha megmértem a pulzusát. Állandó jelleggel úgy 46 körül volt.

– Tudja, mikor a munkatáborban, vagy a lágerben voltam nem féltem a haláltól, de most félek – mondta.

Amikor Kolba, a képkeretező meghalt, beköltözött a helyére, a kis veresvízi házba, majd elvette az özvegyet a megmaradt képekkel együtt, amelyeket aztán szép lassan eladogatott. Eladták a házat is, és vettek egy blokklakást. Megállapodott ember lett. Ezzel együtt élete továbbra is képekhez fonódott. Állandóan üzletelt, a vérében volt, őseitől örökölte. Mi mást is tehetett volna? Aztán elment csendesen, mint mindenki más.

Kolba asztalos volt. Azon a kis utcán lakott, amelyik a ligeti vendéglő mögött kanyarodik fel a hegyre. A háza olyan volt, mint akármelyik bányászház. Alacsony kicsi ablakokkal. Mikor megismertem, már nem láttam a műhelyt. ő nem házalt. Nem volt hozzászokva. Nem volt közönséges asztalos sem, rámakészítő volt. Mint annyian a régi iskola idején, ő is kapcsolatba került az arrafelé lakó festőkkel, majd azokon keresztül a többivel is. A blindrámákért, amire a vásznat feszítik, és a rámákért képet is elfogadott fizetségként. Sok rámáját fizette meg így a festőtársadalom jó része. Hiszen egy igazán bohém festő mindig némi pénzzavarban van. Úgy látszik a bányaiak szerették és el-elfogadták a képvalutát. Magam is tudok olyat, hogy egy veresvízi kis ház udvarában a naposcsibe Nagy Oszkár-képpel volt lefedve. De sok egyszerű embertől került elő egy-egy jó kép. Lehetséges, hogy a kosztolásért is ezzel fizettek a művészek. A hatvanas években ismertem meg, akkor már őt tartották el a festők. Mikor szép csendesen eladogatta a fizetségként kapott műveket. Volt ott Ziffer, Nagy Oszkár, még egy Csók-rajzot is láttam nála. Tőle vettem első nagybányai képemet is egy nagyon szép Nagy Oszkár festette téli utcát, természetesen a Veresvizen. Annyi volt, mint egy havi fizetésem akkoriban, de adta részletre is, és én csak akkor mertem hazavinni, mikor minden részletet kiizzadtam. Hiába, kezdő voltam úgy a mesterségben, mint a képgyűjtésben.

Még volt egy öregúr Bányán, akinél lehetett egy-egy jó képet találni. Egy volt kiskereskedő, Szabó Géza bácsi. Szeretetreméltó ember volt, látszott rajta a kereskedelemben eltöltött évek tapasztalata, úgy üzleti téren, mint kifogástalan viselkedésén. őt meg kellett látogatni időnként, ha valaki műtárgyat akart vásárolni. Kellemes beszélgetés közben szemlélődött az ember, és mintegy mellékesen kérdezett rá a kiszemelt műtárgyra. Mert nemcsak kép volt nála, de kerámia, még egy szép szarvasagancs-nyelű tőrt is bekalkuláltunk egyszer egy végszámításba. Persze ez egy nagyobb üzlet volt, mert értett ő az árusításhoz is.

Weisz úr nem szerette, gondolom már azért sem, mert konkurenciának tartotta. Géza bácsinak ugyanis volt kocsija, és idős korában is vezetett. Ezt ki is használta, mert voltak olyan művészek, akiknek jól jött, ha kivitte őket tájképet festeni. Csikos Antika néni (Krizsánné), aki két nappal a 100. születésnapja előtt halt meg, állandóan utasa volt. Weisz úr mesélte nem kis malíciával, hogy egyszer látta, mikor a Nagypénzverő utcán kisegítette a kocsiból. Nem állta meg, hogy ne mesélje el, igen meggyőzően kommentálva: „ide tegye a lábát Antika néni, most ügyeljen, mert fel kell lépni. Na mondom, gazsuláljon csak Szabó úr, gazsuláljon, hátha kap egy képet érte.”

Hordta Aurel Ciupét is, aki szívesen eljárt festegetni Nagybányára még az utolsó éveiben is. Sajnos egy üzletünket nem ütöttük nyélbe, ugyanis akkoriban tyúktenyésztéssel is foglalkoztam, és igen megtetszett neki egy kakas. Abba maradtunk, hogy cserélünk. Dehát nem volt mivel elszállítni a tarajost, ő pedig elment, felment az eget kékebbre festeni. A végén az én Ciupe-képemet is Géza bácsitól vettem. (Egy kollegának ajándékoztam egy nehéz műtét után.) Valószínűleg Szabó úr is úgy kapta, ahogy Weisz saccolta, fuvarokért. Vettem tőle egyszer egy csomó bóvlit is részletre – mert volt köztük egy Ferenczy Béni-váza is. Ez tetszett meg, és húzta maga után azt is, ami nem kellett. Jó kereskedő volt Géza bácsi. Adott el ő a múzeumnak is. Sajnos én nem tudtam megfizetni azt a Ferenczy Valér-képet, ami az utcám végét ábrázolta. Mi maradt utána, nem tudom, mert elment még Weisz előtt, oda, ahol már nincs konkurencia.

Akárcsak Rózsa úr. ő sem hasonlított a többire. Diszkréten ajánlotta a nála hagyott képeket egy kisebb körnek, főleg orvosoknak, mivel felesége az egészségügyben dolgozott. Gondolom be is segített neki. Nem ajánlgatta fűnek-fának a bizományba nála hagyott műveket. Az ő haszna a közvetítés ára volt, no meg gondolom, hogy ő is csinált, mint a legtöbben egy-egy kis árkorrekciót a saját javára. Neki köszönhetem, hogy a tőle vásárolt Boldizsár-kép közvetítésével eljutottam az idős művészhez. Kellemes találkozás volt.

Miért emlékezem meg ezekről az emberekről? Mert adtak-vettek, hogy megéljenek, azzal, hogy ezeket a műkincseket az országon belül értékesítették, megmentettek sok mindent, mint Nagy Oszkárt a csirkékről!

Akik ma jönnek, nyerészkedők és lassan oda jutottunk, hogy Németországban nagyobb nagybányai gyűjtemények vannak, mint ott, ahol születtek a képek. Az ok? A szegénység. Mert ez az ország csak régi és új dicsőségekben gazdag, ezért mennek a mi kincseink a határokon túlra. Legjobb esetben Magyarországon maradnak, de akik onnan jönnek, azok nagy része is inkább a német nyelvterületen adja el Nagybányát az idegenbe szakadottaknak főleg. Ez sem rossz, de az, hogy a város képtárában egy „csodás kevercse rossznak és nemesnek” díszeleg a falakon, és nincs sem hely, sem pénz, de főleg akarat arra, hogy legyen a nagybányai iskolának egy külön múzeuma. Mert anyag az még mindig van.