Művelődés

Alig hagyám el egy-két órányi távolságra Szalárdot, Biharban, hol gróf Csáky Antalnál nemes szép hitvesének, báró Vecsey Ninának fortepiánója s rajzolóasztala mellett, gouache festészet nézelletében egy kedves napot éltem, s íme minden nyommal kezdem érzeni, hogy utam egészen új világba vezet. Vége itt azon tömérdek síknak, mely Tokajtól a máramarosi, nagybányai, erdélyi hegyekig, s Belgrádig és Pestig sehol meg nem szakadva nyúlik el, egykor a magyar föld tengere. Vége azon művelt és mindent buján termő mezőségnek, melyen Érsemjéntől, születésem és első éveim kedves honjoktól Váradig a diószegi, jankai és vajdai pajtákkal és olasz nyárfákkal játékosan elhintett szőlőhalmok mellett elmenék. Vége azon gyönyörű kertnek, mert a kies, boldog táj érdemli, hogy kertnek neveztessék, melyen utam Anarcs és Petneháza, Levelek és Máriapócs, Szakoly és Debrecen körül, Debrecentől Vámospércs hajdúvárosig s Érsemjénig, hol szép holdmezőkön, hol egész órákig eltartó kies ligeteken keresztülment, és amelyeknek szent éje, a nap égető melegében a legkívánatosabb menedékbe fogadott. Vége a nyíregyházi pusztáknak, Tokajtól fogva Debrecenig, hol a szem égnél s szántott vagy legelő földnél s a számtalan kisebb és nagyobb szárcsákkal és récékkel, bíbicekkel és csérekkel körülrepkedett tavaknál egyebet nem lát, és amely homoktengert a mi Tokajunk szép foka dél és észak felől tekintve, mint valamely éteri könnyű lebegésű test, keletről tekintve, mint valamely elbomlott óriási piramis, s a Hegyaljának mérföldekre terjedő gyönyörű kék lánca s távolabb az ungvári és máramarosi hegyek fognak körül. E kedves tájak helyett, melyeket a hegyek közül jövő eltelni nem tudó gyönyör nélkül soha nem nézhet, krajnyai sivatag tűne fel előttem, amerre Zoványt gondolám s kivagdalt, de ki nem irtott erdőség, kákával benőtt holdak, semlyékes kaszálók mindenfelé, csalhatatlan bizonyságai a lelki s testi szegénységnek. Fél nap jöttem, s két lovas embert s három könnyű oláh szekeret találtam elő. Köszönténk egymást s ezek rettegve pillantanak rám, nem azon bátor szabad lélekkel, melyet a Debrecen és Tokaj közt lakó magyar képén, még ha olykor szilajsággal van is összekötve, látni oly igen szeretek. Az oláh mihelyt kocsit lát, ugrik szekeréről, s üti, veri marháját, hogy az út másnak szabadon maradjon. Azt a magyar is szabadon hagyja jó kedvéből és ha tőle bántó hangon nem kívánják. De a magyar azt nem rettegve teszi.

A Szepes vármegyei német, a sárosi tót, az abaúji s zemplényi, és aztán a bihari és szabolcsi magyar, s végre itt, az oláh között, mily szembetűnő különbözések; lélekben, testben, nyelvben, öltözködésben, gondolkozásban. Kifogások vannak mindenhol és mindenben, de valóban nép és nép úgy hasonlatlanok, mint személy és személy, s ezt lesni, a fő, a középszer, a legalsóbb rendnél, gyönyörűség, és leginkább az utolsóbbnál, mely a saját színt, nevelés és társalkodás által nem veszti, mint a két elsőbb. A reggel óta estig szent énekeit mondó s a szűk föld által munkássá, takarékossá tett német, s a debreceni zömök, inas, jól élő, költeni szerető magyar nem látszanak azon egy Ádám maradékinak; s midőn összeszorult szívvel siet napi munkájára, ez lihegi a viadalt, mint a maga erejében szilajkodó bika, vagy elterül a földön, míg a mezők munkája ismét dologra szólítja; nyájas, ha nyájas vagy hozzá s láng és tűz, ha ingerled.

Midőn Debrecenből kijövék, egy tizennégy esztendős legényke szekerem mellett mene el, fekete fürtös gubácskájában, és mezítláb, mert az eső csepegett s vállán vitte fékjeit. Gyönyörködve nézem a gyermek könnyű járását és a tömött, inas lábikrákat. „Hová mégy?” – mondá neki inasom, amint mellette elhajtánk. „Hova megyek? Arra ni!” – felele ez, s egyet löke állával maga elibe. Mindnyájan elneveténk magunkat a gyermek büszke feleletén; bántotta a bátor megszólítás. Kocsisom valamit igazíta hámjain, s a legényke ismét elballaga mellettünk s itt én szólítám meg. „Legényke – mondám –, te nehezen vevéd cselédem megszólítását, haragszol még rá?” Nekem me-reszté tüzes fekete szemeit, feketévé sült ábrázatjával, s hallgatott. Folytatám az ingerkedést s ismét mosolygott és hallgatott. Ha nem volt elég az inasának, ezt fogta gondolni, itt az urának is majd adok egyet. Hallgatása tiszteletét mutatá, az a szép csendes mosolygás szabad lelkét, s hogy önbecsét ismeri. Lovaihoz ment vala ki, melyek a mezőn legeltek.

Ugyane tájon egy szállásba hajtaték, mely a liget közepén álla. Az tele vala a csárdás hat ökrével. őrzőjök azonnal ott terme s felveré kérődzésökből. Bagaméri születésűnek mondotta magát. „Te tehát oláh vagy” – kérdem tőle. „Oláh vagyok?” felele, elrettenve feltétemtől; „nem én, uram, mert én igazi kálvinista”. Látni akarám, mennyire érdemli a kevély hangzású epithont; de csakhamar tapasztalám, hogy az ő vallása úgy van inkább szívében, mint fejében, mint az enyém. Abbahagyám tehát a kátézást, s szüléi s testvérei felől tettem neki kérdéseket; tudni akarám, nem vitték-e katonának. „Oda is ember kell” – monda. „S te embernek tartod magad? hiszen még bajuszod sincs.” „De lesz!” – felele, s szája felé kapott, mintha látni akarta volna, ha azt megpederheti-e már. „S ha katona volnál s háborúnk volna törökkel, tatárral, szánnád-e? hiszen azok is emberek.” „Igen bíz én szegényt” – monda éppen annyi malíciával, mint amennyivel a kérdés téve volt, mert a csárdából kiáltották. Mozdulása s a bunkó, melyet kezében tartott, s a hang, mellyel az utolsó szót ejtette, egészen mondák, mit tenne, ha kellene. Kicsinységek, de a pszichológusnak érnek annyit, mint a botanikusnak egy új csemete, vagy amit ismer ugyan, de kedvelve néz, valahol találja.

Most jobbra Micske tűne fel előttem egy kisded hegynek aljában s balra Margitta; ez gróf Csáky Sándor birtoka, amaz a bihari első alispán, Baranyi Gáboré. A két hely kedvesen emlékeztetett gyönge esztendeimre, midőn ötven esztendő előtt anyai nagyatyámmal, Bossányi Ferenccel, Baranyinak szoros barátjával s diétai követtársával a margittai s szunyogdi hegyeken szüretelgeték. Magam előtt látám a közönségesen tisztelt, rettegett, de szeretve rettegett két öreg képét: Baranyi világoskék mentével, dolmánnyal, nadrággal ezüstre, veres övvel, veres csizmában, kopasz fejjel és ősz bajusszal. Bossányi magas, száraz búzavirág színűben, veres övvel, de fekete csizmával; mind a kettő orientális gravitással, s az idők szokásához képest rettenetesen hevesek, de jók, de igazak. Fél század előtt ők igazgaták s később a náloknál jóval ifjabb Péchy Imre, a mostani vicepalatinus, egykor bihari viceispán atyja és Domokos Lajos, a Márton fia, báró Patatich Ádám váradi püspök főispánsága alatt, Bihart, mely az ő neveiket és az ezekéit még most sem felejti, mint Szabolcs nem a Vay Istvánét és Niczky Józsefét, s kevélykedém magamban, hogy az egyiknek unokája vagyok. Akinek baja vala idegen vármegyékből is, s olykor két-három napi földről Bossányi uramhoz, Niczky uramhoz folyamodék tanácsokat kérni, védelmüket. Az elejökbe vitt pert ők intézék el a versengők között ingyen, ajándékvétel nélkül, sőt ezeket, míg ott mulatának, megvendégelve s lelkök tisztaságának érzésében parancsoló hatalommal, mintha békebírái voltak volna a nemzetnek. S nem egyedül bírák voltak, hanem pártfogók egyszersmind, s mikor kelle tűzzel, a legkedveltebb barátjaik, legszorosb rokonaik ellen. S míg a többi csak rettenthetetlen vala, a láng Niczky éles is tuda lenni s vastag goromba, de nemesen, elmésen goromba. Mi ily gorombák lenni nem tudunk, mint ily rettenhetetlenek nem; azoknak mondásaik még most sem feledtetnek, s ki ejt ma felejthetetlen szót? Mi csak azt tanulánk meg, hogy egy kis okossággal (a cifrán hangzó név egészen egyebet jelent) célhoz lehet érni s veszély nélkül. És oh a gyönyörű idő, melyben az áldott Terézia korának patriarchális hősei erkölcseik szenynyetlensége és azon méltóság által, melyet az önérzés ad, oly tiszteletesekké tevék magokat, hogy a vétek az ő megpillantásokra aszerint szeppene meg, mint a Flóra cirkuszának részegei, midőn oda Cató lépe, ahelyett, hogy mi s már régen azt, ami tiszteletet kíván, ami keblünket melegíthetné, nevetségesnek leljük. Korunk ezen semminek nem tisztelésében nyavalyog, s nem jó elnézni, mi lesz a vége. De hagyjuk a panaszt, az aretologuszinak mondhatót, s az orvoslást várjuk a természettől, mely kerekeiket bölcs okokból forgatja s előhozza a rosszat, hogy a jó belőle jöjjön elő s új alakban. A szédelgés előbb-utóbb kigőzölög, mert a szent tisztelete oly érzés, melyet semmi részegség és csábulás el nem olt.

A föld az éjjeli zápor által megnyálkásodék, s szekerem nehezebben halada, mint egész utam alatt eddig. Délre Széplakon kellett volna megszállanom, de már a vámoslázi fogadócskában kénytelen valék kifogatni lovaimat. A kaszálók s közel a helyhez, rakva valának boglyákkal mindenfelé, kocsisom azonban a fogadósnál csak annyi szénát talála, amennyire lovaimnak abrakjok mellé szükségek volt, s azt csomókba nem kötve hányta le a leány a padról. Boldog és boldogtalan műveletlenség mindenben! De mint kívánhatni azt itt másként? S nem így van-e ez Cseh- és Morvaországnak s a boldog Ausztriának nem a nagy útban fekvő tájékain is? Csakhogy a megéhezett idegen könnyen felejti, hogy ott sem kapa semmit, midőn itt lepi meg az éhség. A mindennel gazdag, de pénzetlen földön aki útra megy, megrakja szekerét, s nyárban minden bokor alatt kifog.

Magyarországot Erdélytől Széplak, bihari s Ipp, krasznai helységek közt a Berettyó választja el, mely itt egy Tusze nevű erdőben fakad. A lefektetett buja növekedésű fű, amely völgyön a kisded folyam elfut, mutatá, hogy e tájon már régóta esik eső; lovaim összedőlengezének a sárban. Sötétedni kezde, midőn Ippra beértem. Körültekintem magamat, láthatnék-e fogadót, vagy faluházat, mert az utasok itt, mint Biharban és más alsó vármegyékben a helység házához szállanak, s nem láték semmit. Történetből szekerem mellett mene el a bíró, s bátoríta, szállanánk egyik vagy másik urasághoz. Nem bízatlanságból, mert hiszen falun lakónak örömet hoz a vendég, hanem hogy szabadon lehessek, egy lakosnál vevék szállást, kinek csűrt láték udvarkáján, hol szekerem és lovaim helyett találhatának. Az éppen nem gazdag gazdának másfél boglya szénája volt, ami nálunk már ilyenkor a falusi tehetősb lakóknál is ritkán van.

Híves volt s öreg gazdasszonyom tüzet raka, hogy cselédjeit, napszámosait zsendicével és tejjel forralt salátával vendégelje meg a pitvar ajtaja előtt. Ezek mind oláhok voltak s lyányom örömét lelé szokatlan öltözeteik látásában. Ficsornak, fátának hármas tekercsbe vala fonva üstöke homlokán és elkanyarítva füle körül. Vacsorálások alatt nem ejtenek egy hangot. Náluk nincs komolyabb dolog a világon, mint aminek legderültebbnek illenék lenni. A francia készebb volna nem enni, mint nem csevegni, az éjszaki német énekel, de józanon, vannak, akik részegen.

Ipp anyahelye a Bydeskútinak írt, de Büdöskútinak mondani szokott nevezetes famíliának, s a ház fiú és leány ága által bíratik. A háztetők magasak, mint a hollandiak. A görög a maga melegebb égszaka alatt nem félhete, hogy a hó be fogja horpasztani fedelét, s annak magasságát úgy hagyá szélességéhez, ahogyan háromhoz áll egy, s mely szép ez az arányzat, látjuk a rézmetszéseken, és jobb ízlésű épületeink frontonjain. Itt az úgy áll, mint hathoz az öt. S a nyomtatott szalma csomókba nem kötve, villával hányatik a lécek közé s fekve és nem haránt. Kéménye nincs minden háznak s az eszterha alól kiomló füst a szalmát feketévé festi, úgy hihetne az idegen, hogy a háztetőn láng futa végig. S a sok évi eső hornyolásokat ejt a szalmán, mint a hegy pataka a fekete agyagon, s ezek közül nem ritkán zöld gyom növekedik.

Másnap alkalmatlan, de kies tájakon ment utam egész Krasznáig, végig a sok épületű nagy falun, báró Bánffy László főispánnak lakóhelyén. Flóra bujálkodék gazdagságaiban, kertek valának a rétek és az út szélei, s a fél tavasz és fél nyár meleg fuvallatai kedves illatokkal lebegének körül bennünket. Lyányom minden nyomon kérte az inast, szállana le s kevés idő alatt szekerem tele vala bokrétákkal s virágfűzetekkel.

Kraszna oly közel van Szalárdhoz, hogy jó útban s ügyes kocsisommal, csontos, erős járáshoz szokott lovakon egy nap könnyen ide érheték vala, de a sár s a Kraszna és Berettyó kiáradásaik, s a kerülés, melyet Zovány és Nagyfalu közt emiatt tennem kelle, annyira elkésleltetének, hogy midőn megérkezém, kamarás és major nagyajtai Cserei Farkas urat s szeretett hitvesét, gróf Haller Krisztinát, a thesaurarius leányát s egy minorita szerzetest, ki miséjét a háznál mondogatja, már asztal mellett lelem.

Házigazdám kevés hetek előtt gyógyula fel egy rá két ízben esett ínhidegből, s feje bal szemének fájdalmai miatt kendővel vala általkötve, midőn hozzá beléptem. Boldog perce az életnek, melyben két barát, annyi esztendők után ismét egymásnak karjaikba eshetnek.

Jól történt, hogy szeretett vendéglőimet ebédlőjükben találám, hol semmi nincs, ami elfogván a szemet, beszélgetéseinket megszaggathatá vala, mert aki látni szeret és látni tud, a grófné nappalijában ezer dolgot talál, ami lelkét a beszéd tárgyától félre ragadozhatná s feledtethetné vele, hogy az afféle a bevett renddel ellenkezik. Féltem ettől, s kértem őtet, engedjenek itt maradnunk, s egy-két óráig.

Midőn végre általmenénk amoda, pillantásomat elsőben is a Friedrick büsztje s a Voltaire-é voná magára, vagy igazában visszataszítá magától, mert ki nézhetné azokat egy ideális antik büszt szomszédságában? Festeni nem kellene szépítés nélkül, faragni annál inkább nem – s a Voltaire irtózatos faun szája, s az a darunyak, mint maga nevezi:

Que ferez vous d’un pauvre auteur

Dont la taille et le cou de grue

Et la mine trés peu joufflue

Feroint rire le connaisseur?

faragva még rútabb, mint festve. De egy szép alabaszter-medence, mely ha csak luxus cikkelyének s hiú cifrának tekintetik, nem érdemel említtetni, annál inkább megragadá szemeimet; igen szép alakjával, oldalán domború munkában a lantos Ámor ül oroszlánján, melyet Monfaucon és annyi réz után minden ismer. Cserei ezt sok egyéb holmival Rostnak lipsiai boltjából hozatá, s azt ugyan szükségtelen költséggel, mert a Bécs művészei a lipsiaiaknál nem állanak alább, s a mesterség itt esztendőről esztendőre álmélkodásra érdemlő haladással gyarapodik.

Friedrichnek feje azon márvány papagájra emlékeztete, melyet 1805-ben itt már láttam vala, s most azt ismét vágytam látni, illetni. A kisded szelence azon öv mellett, mely a madár nyakát körülöleli, kisrófoltathatik. A király abban tartá orvosporát kalánjával. A szelence alján látni a prussziai koronát és a Fridericus Rex első összefont betűit. E kincset az én barátom atyja, referendarius Cserei Farkas, egy magyar kancelláriai referendarius barátjától vette ajándékba, ki viszont egy óbester rokonától, s annak jeléül, hogy ez magát ennek óhajtása szerint viselé. Míg az én barátom élni fog, nem rettegem, hogy a magyar vitézségnek ez az igen szép bizonysága idegen helyekre vándoroljon, de kérem a haza istenségeit, hogy a kincset nekünk azontúl örökre megtartsák.

Csereire csapatonként jőve szemeinek fájdalma, nyugalomra vala szüksége s hitvesét elfoglalák gondjai szeretett férje körül, így fel valék hatalmazva, tetszésem szerint használni időmet. Legelőbb a metszett köveinek gyűjteményét vevém elő, s azon csinos edénykéket, melyek ide a Wedgewood műhelyéből jöttek, a római hamv-csuprokat, az etruszki és herculaneumi edényeket, tengeri herbáriumát s a nemes kövek gyűjteményét, mely még most is, minekutána egy részét megkevesíté egy gyalázatos történet, kétszázhetvenkilenc darabból áll s a két indiák gyümölcseit kemény tésztában s természeti színeikkel, mint a németországiakat Sickel öntögeti. A falon Balechounak Vernet után metszett zivatarát láttam, sok egyéb jó és nem rossz rezekkel, s Fittnek két kis tábláját, olajban, vaddal, madárral, rajta neve is és az esztendő, de ezt a gyakorlott szem a név és év nélkül is Fittének fogja ismerni.

Az eső hol ömölve, hol apróbb szemzésben egész nap esett. Kilesém az időt, hogy a kertet megtekinthessem s láthassam, mint növekedének meg ennyi esztendők alatt az ültetések. A szép sűrű, mely a kert kerítését az utca felé elrejti, és amely elsőbb itt létemkor csak serdültében volt, most teljes magasságban álla előttem, az olasz nyárok messzére lövellének fel az alantabb fák boglyái közül, s kedvesen suhogának a szélben, esőben. Nem lehet ezen kilátni, hogy ültetése oly szent vadságot mutata, nem mint az a másik nyirbált falú, mely alatt a remeteház áll, s azt, aki ide lép, mivel sem szél, sem napfény nem éri, penészszaggal csapja meg. Egy kisded tóban aranyhalakat s egy rekeszben ezüstfácánokat találtam. A liliodendron már oly vastag, hogy nemsokára viríthat; a catulpa dohány nagyságú leveleivel s az aelianthus glandulosa a maga kevély növésében s rhusszelésű, hosszú leveleivel s a gledicsia kisded levélkéjével s nagy töviseivel gyönyörködteték szemeimet. Egy keleti platán alatt, melyet már öregnek nevezhetni, emlékkövet pillanték meg. Tudni akarám, kié a kő, s andalogva, semmit nem várva, a szép lombú fa felé indultam. Mely kedves meglepetés! A kövön ez állott:

    Kétled-e, hogy lelkünk jár, vándorol? Ott fene Cato

    S lágy szívű Brutus, itt Wesselényi valék.

Köszöném csillagzatimnak, hogy verselővé tevének. Hirdesse ez is tiszteletemet azon nagyunk iránt, kinél az ég kevés halandót teremte, még nemesebbet s ily tisztát. Csereinek a botanika és a kertészkedés kedves foglalatossága s nem, mint sokaknál, kik azt csak játékból, vagy hiúságból űzik és éppen azért benne a nomenclatiónál tovább nem is haladának elő.

Doktor Baumgarten úr, hazánknak egy nagyérdemű szász fia, ismeri mindenki szenvedelmét, mellyel e tudományt gyakorolja mind nagy ismeretei, melyeket ennek körében gyűjtött s egy még eddig ismeretlen csemetét Silene Csereia névvel nevezett el. Midőn én tavaly májusban Bécsben mulaték és egy napomat a szépkúti kertben töltöttem, az ifjabb Boós úr hallá, hogy hitvesemmel magyarul szólok, dicsekedék előttem, hogy ismer egy magyart, ki kamarás és major s Erdélynek szélein lakik, de magyar hangzású nevét mindig felejti, s beszélé, mely gyönyörrel nézé ez azon csemetéket, mélyeket ide ő és az atyja hozott a megalázott Párizsból, s kedvezésit irántam még bővebb mértékben érezteté. Klaproth és Wildenow Berlinben leveleznek vele s ez sok termesztménynyel szaporítá a krasznai kertet. Ugyanazt teszi azóta, hogy az első meghalt, Regnault Párizsban, Ottó Berlinben, gróf Canál és dr. és prof. Nowodworsky Prágában, és a Brazíliából visszaérkezett Wied-Neuwiedl Sándor herceg s Kraszna a xeranthemum bracteatumot Malmaisonból vette. Én botanikus nem vagyok, s az idegen tájak termései csak szépségüknél s különösségeiknél fogva vonják magokra szememet, de örömmel látom, hogy nemzetünk ez úton is halad másokkal együtt. Némely külföldi tudós úgy hiszi, s midőn Erdély hozódik elő, Schlötzer után, kinek elég módja vala tudni, hogy a dolog másként vagyon, azt mondja, hogy az emberiség itt ér véget, nyilván, mert a geográfiai abroszokon Erdélyen túl már Moldvát látják. De midőn a Csereiektől vesznek levelet, csak mégis kénytelenek lesznek felkiáltani: Et heie dii sunt!

Kisétálék a kertből a gyönyörű rétre s örömmel néztem lovait, szarvasmarháit s bivalyait; ezek nem oly termetűek és szarvúak, mint a mieink, s Cserei, midőn csikait estve behajták, engem egy arabs eredetű csődörrel ajándékoza meg, de tőlem várván a nevet. Bülbülnek neveztem el (fülemilének), mert más arabs nevet alig tudok.

A bibliotéka mintegy négyezer kötetből állhat. Gyűjtéséhez mostani birtokosának atyja fogott volt, idősb fia, Lőrinc, német- és franciaországi utazása alatt, pénz kímélése nélkül folytatá, hol, midőn a Broglie-háznak egyik leányával jegyben volt, meghala. De a gyűjtemény legnevezetesebb részét a ház a tudós Kaprinainak, a referendarius nevelőjének fogja köszönni, kinek halála után az egész kincs ide szállott. Bír a gyűjtemény egynéhány incunábulát és princeps editiókat, sok magyar régiségekkel, és amit látnom igen kedves vala, Kaprinainak olajban festett hű képét. Itt a Bethlen Farkas históriájának keresdi kiadása, a kardinális és fejedelem Báthori András breviáriuma, a Don Quijote első spanyol kiadása.