magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kazinczy Ferenc: 2 levél


 

Perjéig Krasznától mintegy másfél órányira nem jövék nagy bajjal, az út szántott és dombos, nem meredek földek közt mene. Mit állottak ki ma lovaim, mit magam, nem képzelheted, s én szinte rettegek, annyiszor panaszlani előtted az út alkalmatlan voltát. De viszont azt a gyönyörűséget sem képzelheted, amit nekem a szép nap ada. Maga ez méltó vala, hogy ide jöjjek, hogy magamat ma kifárasszam. Csereimtől kínos érzések közt váltam el. Rettegtem, hogy szemei engem többé meg nem látnak, ha utamat Kraszna felé veendem is, melyet annyival inkább óhajtok, mert sem magával, az igen nemes lelkűvel, nem éltem ki magamot, sem nagy kincseivel. Az eső mindig esett s mind inkább romlottak az utak. Horváti, a most meghalt statuum praeses, gróf Teleki Lajos birtoka, balra maradott, nem messze az úttól. Cserei embert külde előre, hogy hat ökör várna készen. E tájon lóforspontot az utas sehol nem talál, s az egész Erdélyben egyedül a székelyeknél és szászoknál – s amint a faluba beérék, az ökrök az utcán várának.

A hely egy beszkedi faluhoz hasonlít, s elfelejtett nyugalmas szegénység képét viseli. Hosszan nyúlt, noha nem nagy, s dombjairól sok apróbb patakok zuhogva ömlenek a nagyobba, mely a helységen végigfut. Feküdne Helvétiában a hely, Gessner nem pirult volna kalendáriumi részei közé felvenni s ismerné egész Európa. Az ökröket befogták anélkül, hogy mi az oláhokhoz s az oláhok mi hozzánk szólanának, mi, mert látánk képeiken, hogy nyelvünket nem értik, ők a nekik tulajdon rettegésük miatt. Szánás érzéseit támasztá bennünk látások.

Amint a hegy emelkedék, kiszállottam szekeremből, s gyönyörködve nézem mindenfelé az erdőség szép szakait s vissza meg visszatekintgeték a kedves fekvésű falura és a nagy kincsű Krasznára. Egy lovas, ki Kraszna felől jött s Bánffyhunyad felé igyekezett, utolére, leszálla lováról, s tolmács lön közöttem és oláhim között. Enyelegni kezdek velők, hogy őket felbátorítsam, felvidítsam, hogy közelebbre vonjam magam felé; hasztalan vala minden igyekezetem, nem tudtam semmi mesterséggel kikapni némaságokból.

Azt a szót, hogy Erdélyben oly hegyeket fogok mászni, mint a tokaji, nagyításnak vevém elindulásomkor, olyakkal szólván, kik Erdélyt látták; de most előre nézvén Nyíres felé s Kraszna felé hátra, nagyításnak többé nem vehetem, nagy nagyítás éppen ugyan nem vala. Csakhogy ez a bérce a Magyarországot és Erdélyt elválasztó Meszesnek, itt a maga csúcsainak sorában áll, mely miatt magasságát a szem fel nem veheti, lábain sok faluk foghatnának helyt. Meredekségét inkább is érzem az ereszkedőn s lyányom enyelgései közt, ki kendőjét teleszedé virágokkal, anyja, testvérei s egy szeretett barátnéja nevét sikoltozá, felejtem, ami ijesztgeté szemeimet. Végre egészen eltikkadva a legfőbb ponton valék.

Hah! Mily rezzenő pillámat! Előttem fekvék az egész Erdély. És bár eléggé érezhetőleg önthetném szóba, amit láttam. De, ha a tájfestés szóval és nem rajzolatban mindig sikeretlen is, minthogy az efféle leírások az iskolák szólása szerint, nem az idő, hanem az űr tárgyai: annak, amit mondok, ha leveleim megjelennek, lesz az a haszna, hogy segélhetik azoknak érzéseiket, kik e cikkelyt itt fogják olvasni. Megfordulék sarkamon, s valamerre tekintek, éjszaktól keletig s onnan tovább dél és nyugot felé, dombot láték és völgyet, s úgy dombot és völgyet minden lapály nélkül, mint midőn a kertész spallérja tetejét zsinór után nyirdeli. A Kárpát ága, mely Késmárk mellől Máramaroson s tovább aztán a Székelyföldön megyen le Szeben és tovább Fogaras mellé, a távolság miatt elvesze szemeim elől, elveszének az abrudbányai s hátszegi rengetegek is. Egyedül a Vlegyásza üté ki magát, amerre Belgrádot képzelhetem, a dombok és völgyök örök síkja közül s oldalain foltonkint fehérle még mostan is a hó. Szótalanul allék itt. Úgy tetszék, mintha valamely Isten egy magasan kiálló pontról nézte volna sok ideig a habokban hánykódó tengert, s tündérbotjával egyet ütvén, éppen most parancsolta volna, hogy a tenger azon alakban változzék földdé, de már benőve erdőkkel, melyben egy perc előtt hánykodó hab vala, s még előttem nem volt megteremtve az új föld embere, még nem voltak megteremtve állatjai, mert innen nem vala látnom semmi falut, semmi tornyot, semmi kalibát; a táj ember nélkül, nyáj és marha nélkül, madár nélkül volt.

Láttam hazámnak sok tetőjét, s nem könnyen mulaszték el valamely alkalmat, hogy a legmeredekebb bérceket is megmászván, rólok körültekinthessek, s ismervén a különbséget azok és ezek közt, elmondhatom: e látvány egyetlen a maga nemében, s planétánknak talán semmi más pontján fel nem találtatik. A királyi Tátra, a budai, pozsonyi, tokaji, s csak az újhelyi tetők is, szebb tájat terjesztenek el a szem előtt, ott nagyobb és kisebb, hegyesebb és domborúbb hegyeket, messzire elnyúlt síkot, sok városokat és falukat, nyájakat és embereket látni s a hajókat vivő Dunát és Tiszát, az árkaiból messzire kiömlő Bodrogot s így a darab stafírozva van. Itt mindezekből éppen semmi. Magam valék itt lovaimmal, szekeremmel, cselédeimmel, s ami rémítő az érzésben vagyon, az még nagyobbodik azáltal, hogy a nap is el vala rejtve, s az egész golyóbisát felettem mindenfelé bús felhők borították el.

Messze mérföldekre terjede horizontom, s képzelhetni a kék szín mint vésze el, a feketés zöldön kezdve a veresellő, sárgálló fehérig, hol azt az égnek végszínétől nem lehete megkülönböztetnem. Ha amit itten láték tárgya lehetne valamely művész ecsetének, óhajtanám festené valaki. De az a bús és sötét egyenlő, minden változás nélkül, vásznán, annál inkább rézbe metszve, nem tehetne kívánt hatást, mint egy tengerpart, és sziklák s hajó s légi perspektíva nélkül, s a Claude-Lorrainneket és Verneteket, kik egy alig érezhető rándítással tömérdek messzeséget tudának átvinni darabjaikba, kifárasztaná. Itt magát kell látni az egyszerű, puszta nagy természetet, s ily bús fellegzetek alatt.

Az eső, mely szerencsémre inkább csak harmatként permeteze, egyszerre nagy szemekben kezde esni, s szekérbe ülénk, rettenetes meredekségeken ereszkedénk le a hegy oldalán s keresztül a kimosott sok árkokon. Végre elérem azon csinált utat, mely Váradról Kolozsvárra viszen, s Pajknak s feketetói útnak neveztetik. Lovaim, mióta Magyarországot elhagyám, itt nyargalának legelőbb.

A csinált út nem tarta sokáig, s ismét nehéz helyekre jutottam. Messze földre még itt sem láték semmi falut, azok a völgyekben épültek s a völgyek szűkek, csavargók. Közel egy óra múlva azután beérek Nyíresre, s miként örvendék, hogy itt állást találtam a fogadó mellett, s mind állást, mind fogadót kettőt! De egyike s másika az utazónak csak annyiban használhat, amennyiben maga s cselédjei s szekere meg nem áznak. Ez így van többire a mi Hegyaljánkon is. Ha Kraszna tömött kosárral nem eresztett volna útnak, éhen mennénk vala tovább. Erdélyben bevett szokás a jól eltartott utast alamizsnával ereszteni tovább. Ez nálunk nincsen úgy; s ez emelné Erdélyt, ha azt nem kellé mondanom, hogy mind itt, mind ott az utas, szabadon hajt be az udvarházakba s bizonyos, hogy bizakodása vakmerőségnek nem vétetik azon házainkat kivéve, hol a honi jószívűség helyett idegen hidegség foga helyt. S ilyen házaink vannak, de hála érte a krisztianizmusnak, kevés számban.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ERDÉLYI LEVELEK rovat összes cikke

© Művelődés 2008