magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kazinczy Ferenc: 5 levél


 

Gyönyörűségeim Kolozsvárt úgy tolták, űzték egymást, mint a mágiai lámpás festései, idő kell rá, míg azokat magamban elrendelhetem, tisztára hozhatom. Ez a hét nap valóban életem legszebb napjai közé tartozik s vádlom sorsomat, hogy a jó földet hamarább nem láttam.

Ha miközénk jönne egy vendég, mit tennénk mi vele? Hideg nyájassággal fogadtatnék, a ház ura eszébe juttatná magának táncmestere leckéit, s mit Madame Etiquette első nevelőjétől tanult; ebédünkre, kávénkra, ozsonnánkra s kártyázni, kocsizni hívnánk meg s inkább kívánnánk láttatni vele magunkat, mint őtet mulattatni. Engem itt sem a Herr Tanzmeister, sem a Madame Etiquette tanítványai nem kínzának el, ahelyett itt az a szerencse ére, hogy nagyok, kicsinyek, felvidult arccal jöttek felém, midőn nálok magamat fölvezettetem, vagy amit még örömestebb teszek, ahol a rend nem tiltja, magam nevezem meg magamat s egy indulatos megölelés, egy meleg kézszorítás, ellenére a táncmesteri leckéknek, azt mondotta nekem, hogy régen ismerjük egymást, hogy keblünkben egy láng ég. Így fogada Kenderesi, már leveleink által régóta barátom, így a tiszteletes öreg Fricsi Fekete Ferenc, egykor bírája a királyi táblának; így egy nagy tekintetű ember, ki az én Daykámmal együtt neveltetett a pesti szemináriumban, s az én Daykámat szerette, így egy tisztafejű, tisztalelkű más férfi, barátja Síposnak, a bölcsnek; így egy más tudós, kit szeretetreméltó szerénysége úgy ajánl, mint mély és széles ismeretei; így egy nagy tekintetű asszonyság, ki előtt kevélykedve omlanék térdre, hogy elmondjam neki, mint imádom lelkéért s atyja nagy fényeért, ha azt tiszteletem engedné.

Wesselényi, Velencéből jővén, 1814-ben, felém kerüle az ő Patakijával, kit ekkor láttam legelőbb, s feleségem, elnézvén a két, nem tanítót és tanítványt, hanem egymásra oly igen méltó barátot, őket Carlosnak és Pózának nevezte el, s a kettő elhűlve s örömmel elhűlve fogadá el az igen szerencsés elnevezést.

Alig menének el tőlünk, midőn vesszük a hírt, hogy Pataki elhala, s könnyek siratták a szeretetreméltó ifjú férfit. Tisztemnek ismerém most régóta ágyban sínlő s igen érzékenyen megbántott atyját megtisztelni látogatásommal, s a szenvedés által még tiszteletesebb öreg ágya körül eltöltött órám religiói tett vala, nem a szenvedőnek adtam vigasztalást, hanem szívemnek táplálatot. Örvendve jegyzem meg a még akkor ifjú Wesselényiről, hogy ő a testet Kolozsvárról Zsibóra küldé ki, s megnyerte nagylelkű anyjától, hogy nevelő barátja, atyja mellé temettessék; Örvendve, kevélykedve jegyzem meg, hogy a koporsót Erdélynek első emberei vitték a szekérhez, és hogy azt sok fényes szekerek kísérték a határig. Mit teve egy nemes lelkű a megszomorított ház egyik tagjával, azt elmondanom nem szabad. Az ily jelenések ismét életet adnak a mizantrópiára hajlani akaró szívnek.

Döbrentei négy ökröt fogata szekerembe s felvonata a Feleki-tetőn, mely Kolozsvárnak külvárosa mellett emelkedik. Mi négyen: ő és Gyulay s én és a lyányom, hat szép szürkén hagyánk oda a várost. A kapaszkodó nagy, s útja száraz útban is alkalmatlan. A hegy oldala fel vagyon vagdalva a szekerek nyomai által, mint a mi alföldi nedves lapályinkon, hol az út nemritkán harminc s még több ölet foglal el.

Felek oly közel a fővároshoz, a sippadó hegy tetején fekszik s annyira szegény, amilyennek a Vlegyásza alatt fekvő falukat képzelhetem, melyeknek lakosai csikónyi nagyságú lovacskákon hordják széjjel Biharban, Szabolcsban, Szatmárban faedényeiket, oly formán megterhelve ezekkel, mint a tót, mikor hátára szedi szitáit, mert a zordon helyeken ez minden keresetök...

Míg túl Feleken, egy Kolozsvárról elhozott írást olvasgaték, lyányom fegyelmessé teve, hogy utunk mellett szokatlan formájú kövek teremnek, henger és gömbölyű alakra simítva a természettől. A gyermek emlékeztetése nekem valóban igen kedves vala. Ezekből szelik itt, amint Döbrenteitől hallám, az oszlopokat és egyéb faragványokat, s a nagyalmási emlék is innen rakatott. Jobb- és balkéz felé gazdag erdőségek vonulnak el, s szép szakokat csinálnak. Tovább sok kaszálókat s máléföldeket találtam s nagy fogadókat állásokkal, de Tordáig, mely Kolozsvárhoz két posta, nem semmi faluk.

Torda a maga sok templomaival s messzire sokat ígérő házaival kiesen fekszik egy szőlődomb lábánál. Ezt a rómaiak Salinaenak nevezték sóbányái miatt, melyek a lapos tető ormán vannak. A helynek nagy piaca van, mind az itt kétfelé szakadó országút, mind a sóbánya s az abrudbányai rengetegek miatt, melyek oly kietlenek, hogy oda szekérutat sem találhatni.

Még fenn vala a nap, s Döbrentei Alsószentmihályfalvig akara elvinni Gedő József úrhoz, nyelvünk emelkedésének egyik buzgó s értelmes barátjához, de nem állhata ellent kérésemnek, hogy prédikátor Gyöngyösi János úrhoz, leoninistáink antisteszekhez, ha csak kevés pillantatig is térnénk be, mert bár utam ismét erre leszen, tarthaték tőle, hogy akkor már az éltes embert nem lelem. Úgy tetszék, déli álmából verte fel miattunk hitvese, mert későcskén is jött elő, s egészen fel nem derülhete. Az embert látván magam előtt, alig hihetém, hogy mindnyájunktól utált verseit, de melyeken a könnyű ömlést nagy igazságtalanság nélkül nem lehet nem irigyelni, nem csudálni, ez terjesztette legyen el. Egy szépképű öreg, a legtisztább bőrrel, lángoló orcákkal s egészen fehér hajjal. Bergmann jól eltalálá képét, de a tudóst akará adni, nem az embert, s így a kép oly fanyar, mint az ember nagy mértékben szeretetreméltó.

Egy hozzám írt levele szerint még iskoláiban elkezdé írni rímes hexametereit s pentametereit. Most rímetleneket is ír, de vitatja, hogy ugrást semmi dologban nem jó tenni, és hogy a maga korabeli olvasókat csalva akará vezetni a római és görög szépségekhez. E gyanús állítását még szent példákkal is támogatá, meg nem sejtvén, hogy a szent példák, a régi és az újabb időkben, az ellenkezőt is tanítják. Valljuk meg, füleit akkor még csiklandották a rímes distichonok, valljuk meg, hogy akkor még tetszék magának és nem ok nélkül, hogy a technika nehézségeit úgy győzé meg, amint azóta sem más senki, s kell-e neki azért pirulni, hogy ízlése akkor még hamis csillámokon kapott s oly tapsokon, mílyeken, aki ügyét és magát becsüli, soha nem kap, sőt fut. De nem olyan-e az, amivel ő kevélykedhetik, hogy látván másoknál e jobbat, ámbár még mindig találkoznak, kik csudálják dolgozásait s tőle ilyeket kívángatnak. Elég erővel bírt általtérni a jobbra, s rímeket többé distichonaihoz nem fűze, s ezt nyolcvanadik évéhez közelítvén. Rajnis, Baróti, Révai ugrást tevének s jól tevék, hogy tevének. Kell-e pirulnunk, hogy megtévedénk valaha? S nem tanácsosabb-e vallást tenni, hogy megtévedénk? Ezt azonban a szíves öreg megkímélése miatt elhallgatánk. Oly érzésekkel jövék el a tiszteletet érdemlő embertől, mintha leoninusokat soha nem írt volna. Sokat szenvede dicsősége mellett, mert megleckézte szegényt a szelíd Ráday is, mint gróf Teleki József és mi sokan, s ki tudja, nem ez az ostrom vezette-e szép magaelszánására.

Született Krasznán, 1741. november 4-én; meghalt Tordán, 1818. március 14-én. Leánya nem neveltetett poetriának és mégis az leve, de verseivel nem kérkedik, s bosszúságára atyjának újabb poétáink dolgozásait, s még a Daykáét is és a Poetai Berek darabjait, könyv nélkül tudja. Atyja ezeket nem kedvelé, mert idegen ízlésűek.

Elkésénk s megszállánk a fogadóban, általellenben a vármegye házával. Barátim engem unitárius rektor prof. abrudbányai Szabó Sámuel úrhoz vezetének el. Nem lelénk. Ha a kollégium kisded és képzelhetetlenül rossz épületéről szabad volna következtetni, úgy ezen tudományos intézet felől jót mondani nemigen lehetne; a XIV. század szurdékit látám magam előtt a múzsáknak e nyomorú barakjaikban. A templom új munka, de íz nélkül épült. Az unitáriusoknak, valamint a két más protestáns felekezetnek is tornyaikon kereszt, kakas, vitorla, vagy csillag helyett mindeddig, s amint látám az egész Erdélyben nincs egyéb jel, mint egy teke. Mintha egy nem rövid rúd végére egy almát szúrtak volna fel.

Éppen le akaránk nyugodni, midőn prof. Szabó úr visszaadá látogatásunkat. Egy szíves, lelkes, kisded öreg, ki első pillantatával szívet nyer. Én e felekezet követőjét most látám legelőbb, s Kolozsvárt egyéb gondjaim valának, minthogy dogmáik iránt tehessek kérdéseket. Éltem tehát az óra kedvezeseivel s kértem, lenne bizodalma hozzám s beszélje elő teljes szabadsággal, mi választ el bennünket tőlük. Kész vala teljesíteni a kérést, nyugalomban s a kívánt egyenességgel. Az nekem nem látszott azon professio fidei szerint, melyet Erdélyben e század eleje táján magyar nyelven s negyed rétben nyomtattak s prof. úr eloszlatá kétségimet. Közelebb állunk egymáshoz, mint képzeltem volt, s ma már ők sem tanítják, amit Blandratájok s Dávidjok hirdete. Az antitrinitárius és socinus nevezet előttök nem kedves s unitáriusoknak kívánnak törvényes nevökkel hivatni s így hivatnak, nem sociniánusnak. (Tudományukat Blandrata György, Zápolya János királyunknak udvari orvosa hozta be Lengyelországból. Ettől azt Dávid Ferenc, Zápolya János Zsigmondnak református prédikátora kedvelte meg; s ez már most unitárius, mint ura is, Kolozsvárt, a Híd utca szegletében felálla egy lapos kőre s a felcsődült sokaságnak nagy tűzzel prédikálá a keresztény színbe öltöztetett deizmust. A sokaság, meghatva ennek tüze s ritka ékességű beszéde által, körülfogá az új hit tanítóját s vitte az akkor protestánsok által bírt nagy templomba, s papjok Heltai Gáspár nagy örömmel fogadta annak küszöbein, s a néppel együtt maga is a Dávid tanítására tért.)

Szabó úr sokat dolgozott magyar nyelven, fordította nevezetesen a Marmontel Inkáit és a maga idejében nagyon kedvelt édeskés Mezei Éjeket, melyeknek sem egyike, sem másika nem volt soha kedves olvasásom. Dolgozásai mind kéziratban maradának. Született Abrudbányán, 1756. karácsony első napján, Göttingát 1791-ben látta. Felejthetetlen előtte berlini udvari prépost Spalding, ki a bátortalan látogatót csókjával ereszté el, s felejthetetlen az óra nekem is, mely engem ismeretségébe vezete.

Torda alatt a nem nagy, de sebes Aranyoson zsindelyes fedelű szép híd vagyon általvetve. Utunk balra tért, s annyira elázott lapályon keresztül, hogy itt fűzekkel kellé beültetni a rétséget. Két kisded szegény oláh falu a kövér földön s a Torda szomszédságában, festi a nép lomhaságát. (Nem jó dolog a sok böjt, papjaik is szeretnék megkevesítení.)

Az egyik végén sátorokba verekedett cigánytábort látánk. Gyermekeik, legényeik, leányaik futának a két szekér felé, koldultak s forgatni kezdek kerekeiket félig vagy egészen meztelenül. Az első szekérről pénz repül feléjök, de látánk is a kézzel adott intést, hogy ne forogjanak. Egy másik csapat mellettem kezdé mutogatni mesterségeit. Én befogtam szemeimet, s semmit nem adtam. Leányomat mulattatá a még eddig sehol nem látott forgás, kedvére hagytam őt, gyenge kora sikertelenné tette volna intésemet. Inasom úribb vala uránál, pénzt löke ő is s nem tudván nyelvüket, kezével inte, hogy forogjanak. Mint a spártai atya vivé gyermekét, marhává részegedett Helóta szemléltére, úgy éreztetem én most az enyémmel. Mely különbség van köztem s cselédim közt, s mely kínos dolog érző léleknek ezen elaljasodottságában látni az emberiséget, s mely illetlen abban találni örömet, ami másnak fáj! Tanításomat igazán hathatóssá az inas tevé, mert ez embertelen vala akkor buzdítani őket a karikahányásra, midőn előre látá, hogy ezek elkapva a forgás által, pocsolyába esnek. A gyermek most megfeddé azt inast, de mentség gyanánt azt kapa feleletül, hogy cigánynak az afféle nem esik nehezen, gúnyájában nem volt kár s még örül, hogy pénzt kap. Talán enyhítheti a dolgot annak tudása, hogy az ilyen másutt is esik. De valóban, hogy rút máshol is esik, nem ok a rútért meg nem pirulni.

Midőn az egyik falun keresztül menénk, egyike az itt táborozó lazzaroniknak szekeremhez közelítve kinyújtá felém jobbját s a némaság hangjával koldult. Thersites ehhez képest Achill vala és Nereus, alig képzelhetni undokabb képű, szerencsétlenebb teremtést. Megszántam a némát, a sántát, a púpost, a csonkát, s amit amazoktól megtagadtam, ez egynek adám. De alig válánk el egymástól s kocsisom a nyeregben figyelmessé teve, hogy a bicegő teremtés felegyenesedett s magasakat szökellve sikoltva szalad a tanya felé.

Erdély 1790-ben gondoskodék az emberiségnek e szánást és utálatot érdemlő szaka felől s meghatározá, hogy az, uraságok nekik állandó lakot és földet is adjanak, ők pedig nekiek úrdolgozzanak. Így sokan megtelepedének, sokan udvarokban neveltetvén kisded koruk óta, udvarcselédeknek használtatnak. Ha a gőg szerecsent kívánt cselédnek, miért ne lehetne félszerecsen cselédünk (annak érzésében, hogy jót teszünk, midőn azt tesszük? A szokatlant keresni kislelkűségre mutat ugyan, de az is mutat valamire, ha a jót azért nem tesszük, mert szokatlan.)

Az Aranyos egy nagy dombnak egészen elmosta már felét, látni, hogy ez valaha a jobbra maradt tetők lábaikig ért. Nyílni gondoláin a völgyet s teljesedni látám, amivel a gubernátor biztata, hogy itt a Mezőségre jutok, mert most azon síkon valék, ahol Traján végképp megveré Decebált; (azt ma is Traján rétjének nevezik, az oláh Ritu Trajanulunak. Úgy reménylem, e mezőség az lesz, amit mi nevezünk annak: erdőtlen gazdag, nagy térség, de örömem kevés ideig tárta. (Erdély nem tudja mi a lapály.) Gerendnél (mely Kemény-birtok, és amelyet Kemény Jánosában Gyöngyösi István is emleget) által kelle mennünk a vizén, s az út Kecénél meredek tetők közé csavarodott.

Alig érénk itt a hegyekbe, midőn egy csoport oláh asszony leereszkedék a tetőkről messzire elszéledve egymástól. Epret szedtek volt, mely minden eledelök az idei példátlan éhségben. Az első szekérről kiáltás esek rájok, jönnének elő, s a had megszalada, úgy hitték, el akarják szedni tőlük, amit gyűjtöttek. Egyike nekibátorodik s előjött s látván a többi, hogy epre elvétetett, de érette meg is fizettek és hogy ez görbedezve köszöngeti a pénzt, ők is tolák reánk a magokét. Egyedül az vala kérésök, hogy fazakaikat visszakaphassák, azoktól pénzért sem akarnának megválni. E rettenetes magasságú hegyeket azért hívják Mezőségnek, mert rajtok igen kövér fű terem, s itt úgy nem lehet látni egy kökényt, egy galagonyát, mint a nyíregyházi pusztákon. S a fű fel nem legelve állott, nem értettem, mint használtatik ez, s az első kocsi cselédjei fejték meg a titkot. Szekereken hozatnak fel a szánok a völgyből, mihelyt a széna fel van gyűjtve, a szánt megrakják s egyet taszítanak rajta, hogy szaladjon a völgyig, ott kazalba rakatik a széna.

Végre három és négy óra között, minekutána két teljes óránál régebben jövénk, magunk előtt látánk Ludast, körülfogva egy kisded tengerrel, s a gubernátor nénjének, generális gróf Bánffy Györgynének házánál megszállánk.

       Radnót

A tágas mezei lak a maga sok oldalépületeivel, töltő házával, csűrével s oly hosszúságú góréival (kukoricakas), ami felől a felföld lakosainak képzelete sincs, mutatja a birtok nagyságát, noha a falut nem maga bírja a grófné. Erdélyben kevés hely van, mely csak egy urat ismerne, a testvérek többére egyaránt osztoznak (hívebbek a természethez, mint ahol egyedül a legidősb fiú nevezheti magát atyja gyermekének. Erdélyben majorátus és seniorátus egy sincs.) De az ily fényű udvarház mellett az igen szegény falu! Ennek az lehet oka, hogy a lakósok oláhok. Az erdélyi robotázás felől nincs tiszta ismeretem, de ez a nagy szegénység nem a bánás következése. A bogártelki lakos is robotáz és mégis háza teli van mindenféle bútorral, a munkás gazdasszonynak nagy rakásban állanak pokrócai, magának és leányainak s nénjének kézi munkájok s a magyar gazda csűrje körül négy nagy szépségű borjú füvelgetett.

A tiszt a folyóson teríttete asztalt, kérésemre megnyitá a szobákat s nagy okom vala örvendeni, hogy e kedvezésre megszólítottam; a falak el vannak töltve portrékkal, rosszul festettekkel ugyan, de ezek históriai tekintetben többet érnek, mint az idealizálok dolgozásai: igazabban adják, akiket ismerni óhajtunk. Ilyen vala mindjárt a meghalt gróf Kemény Farkas, rendek elölülője, ki fia volt a hajdani gubernátornak, Lászlónak, és akinek viszont egyetlen gyermeke Anna, a hely mostani asszonya. Itt függe a fejedelem Kemény Jánosé is, oly irtózatos mázolatban, hogy lehetetlen vala értenem, mint tűrhetek azt maradékai, kik ezen ősükkel kevélykednek. De a sok nem jó között egy kardinális fejét találtam itt a legcsillogóbb, legpajkosabb ecsettel festve. Az arc sovány, a haj lenszínű, s nem magyart mutatnak a vonások. Senki sem tudja, ki feje. Én római munka másának nézem. Az erdélyi házaknál azt lehetne s kellene várni, hogy őseiknek képeiket nagy művészekkel festetik le s rézbe vagy kőbe metszetik, mert jöhet idő, hogy különben ezek a festések is mind elvesznek. Aztán őseink hálás tisztelete religiosus érzés.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ERDÉLYI LEVELEK rovat összes cikke

© Művelődés 2008