Művelődés

Nagybányát a középkorban bástyákkal és lőtornyokkal megerősített városfalak védték. Megépítésük kezdetei 1347-ig nyúlnak vissza. A város máig fennmaradt első kiváltságlevelében, az ezt kibocsátó I. vagy Nagy Lajos királyunk, a főként aranytermeléséről híres Gutin alji bányavidék központjában található Asszonypataka (Rivulus Dominarum) és Zazarbánya polgárait szabad királyi bányavárosi jogokkal ruházta fel. A szabad bányaművelés szabályozásán túlmenően, a közös városi tanáccsal rendelkező telepesek önkormányzati jogot nyertek. Biztonságuk megszilárdítása céljából pedig, a király megengedte, hogy a külső ellenséggel szemben „palánkkal, kerítéssel és egyéb erősségekkel védekezzenek”.

Miután 1411-ben Zsigmond király, a törökök elleni harc megszervezése érdekében, Nándorfehérvárért cserében Szatmárt, Németit és más települések mellett az egész Gutin alji bányavidéket, Felsőbányát és Asszonypatakát is beleértve, a szerb Lazarevicsnek adományozta, a város korábbi kiváltságai egy részét elveszítette. 1469-ben, miután gyakorlatilag és jogilag is Asszonypataka ismét szabad királyi bányavárossá lett, külön királyi szabadalomlevél révén ismét jogot nyertek, hogy „a város körül védelmi rendszert létesítsenek, mely árkokból, erődítményekből és egyéb építményekből álljon, függetlenül attól, hogy ezeket hogyan nevezték, és ugyanakkor a most is meglévő építményeket és létesítményeket megtarthassák.”

Nyilvánvaló, hogy a város korábbi védőrendszeréből 1411 és 1469 között nem tűnt el minden, mert csupán egy már létező valamit lehet megőrizni. Egyébként 1469-ben, a város polgársága, a megújított védelmi rendszerrel, közvetlenül a moldvai fejedelem, Ştefan cel Mare és Mátyás király között kirobbant ellentétek következményeként esetleg bekövetkező moldvai katonai portyázás elől kívánta magát biztosítani.

Mátyás királysága idején is Európában még a legtöbb aranyat Magyarország területén bányászták vagy mosták. Ezen belül pedig a legtöbb nemesfémet a nagybányai pénzverő kamara területéhez tartozó bányákból nyerték. Az ebből származó jövedelemből pedig a város védelmi rendszerének kiépítésére is bőven tellett. Sőt, a pénzből még arra is jutott, hogy 1472-től az utcák és a piactér kövezését, vagy helyenként gerendázását is elkezdjék. Ebből a korból, arra vonatkozóan, hogy mikor mi készült, még nincsenek pontos adataink. De azt ismerjük, hogy a Mátyás király halálát követő trónviszály idején a várost már egységes védrendszer óvta, a katonailag zavaros időkben megszaporodó, rablócsapatok támadásaitól. Minden bizonnyal ekkor még csupán a palánk és az e köré döngölt agyagból készült kerítés volt a meghatározó, melyet a falakon belül, főként fából épített lőtornyok erősítettek. A védrendszer s egyben a város külső határa, századokon át nem változott, és megegyezett azzal a formával, amelyet egy 1783-ban készült térkép is rögzített.

Ez a durván tojásdad alakúnak nevezhető falrendszer északi oldalával a Zazar nevű, inkább pataknak mint folyónak nevezhető, hóolvadáskor és erős esőzések alkalmával félelmetesen is megduzzadó folyóvízre támaszkodott. A térkép közepén látható négyszög volt a város főtere, a piactér. A belőle kiágazó híd előtt állott a Híd utcai nagykapu. A híd és a bástyaszerűen kiképzett kapu között felvonó szakaszt képeztek ki. Ezért ez a kapu a város egyik főkapuja volt. Közvetlenül a Zazar déli partján, a Híd kaputól keletre és nyugatra induló városfalak léteztek. Nyugat felé haladva a Porondoshoz (ma itt húzódik a Köves/Pietrosului utca) érve, lassú ívben a fal a mai Zúzda/Steampului utca vonalát követve érte el – a városközpontból egyenesen nyugatra haladó – Szatmár utcát lezáró Szatmár utcai kisajtót. (Ez a mai városi rendőrség, a nemzeti bank és a Gh. Şincai Kollégium közötti térségben volt.) Innen továbbra is délnek haladva érte el a másik nagykaput, a Magyar vagy más nevén Erdélyi kaput. (Ez a mai nagy élelmiszerpiac északnyugati főbejáratához közel eső Új/Cloşca utca nyugati végénél épült.) Innen keletnek fordulva érkezett a fal a mai római katolikus temető nyugati pereméhez, az akkori Dombháthoz, vagy későbbi nevén Várkerthez, s innen előbb északkeletnek, majd északnak haladva, az egykori Szombat majd a Rák utcákat lezárva a Felsőbánya utcai kiskapuhoz ért. (Ez a kiskapu valamikor ott állt, ahol az egykori városközponttól keletnek induló, sokak által még ma is Felsőbányainak nevezett utcába torkollik az északnyugat felől jövő Nagypénzverő/Bicazului utca. A mai ortodox püspöki katedrális már az egykori falakon kívüli területen épült.) A falak innen tovább is észak felé haladva érték el a Zazar vonalát, ahol a századokon át működő pénzverde erődítményeit is közbeiktatva, ismét a Híd kapuhoz érkezünk.

A pénzverdét említve szükségesnek vélem rögzíteni, hogy az ezt irányító nagybányai pénzkamara működése idején saját, jól felfegyverzett katonasága volt. Hunyadi János halálát követően Szapolyai Imrének e katonai erő élén sikerült a Hunyadi-ház ellen fellázított nagybányaiakat lecsendesítenie, és a pénzverdét a család birtokában megtartania. Egy századot ugorva, ismeretes, hogy 1553-ban a nagybányai kamaragróf és ennek embere, a várnagy parancsnoksága alatt 14 lovas és 40 gyalogos katona felett rendelkezett, akiknek védőerejét 81 szakállas puska, 2391 darab golyó, 34¼ mázsa puskapor erősítette. Röviden Nagybánya váráról is szót kell ejtenünk: 1560-ban Nagy- és Felsőbányát zálogjogon a cselszövéseiről híres Balassa Menyhért szerezte meg. ő a városfalak délkeleti szomszédságában, a római katolikus temető délnyugati részén egy megerősített kastélyt építtetett, amelyet öt évvel később Schwendi Lázár császári tábornok, erős tölgyfagerendákból épített palánkvárrá alakított át. A Szatmár vármegye történetét elsőként feldolgozó Szirmai Antal megállapítása szerint a falakat belülről döngölt földdel, kívülről agyagtapasszal erősítették meg, és ezáltal a falakat a kor színvonalán álló, tüzérségi támadásokkal szemben is ellenállóvá tették. 1567-ben a vár ostroma közel 1200, az erdélyi fejedelem, János Zsigmond szolgálatában álló katona életébe került, és még így is csak az egyik lőporral megrakott raktár kigyulladása után tudták elfoglalni. Az erdélyiek dühe óriási volt: a vár őrei közül fogságba kerülteket mind lemészárolták, a várat pedig földig rombolták. Nagybánya várának története így végződött. Létezését csupán a mai Szentháromság római katolikus templom mellett balkéz felől délnek haladó utca, a Vár utca, no meg a sírásások alkalmával néha még most is előkerülő kőlapok őrizték meg.

Az ostrom alkalmával a városnak főként a délkeleti része szenvedett sokat: sok ház leégett, és a várhoz közel eső városfalak nagy része is megrongálódott.

A városfalakról és a hozzájuk csatlakozó belső és külső erődítményekről, ezek nagyságáról főként a város számadásai nyújtanak ismereteket. Ezek tanulmányozása alapján bizton állíthatjuk, hogy 1620-ig a falak, szinte teljes egészükben, de a bástyák és a lőtornyok többsége is, fából készült. Kivételt csupán a két főkapu és a két kisajtó épületei jelentettek, amelyek már az 1600-as évek kezdetén is kőből voltak. A két főkapu alatt már ekkor is tömlöc volt. A kapuk emeltyűinek több alkatrésze még fából volt, a fémből – főként vasból – készült szereléseket, kerekeket, de a kapuk emeléséhez szolgáló, csigákon függő köteteket is, szinte állandóan cserélni, javítani kellett.

Kutatásaim szerint 1622-ben, a déli oldalon, a városfalak leginkább veszélyeztetett részén kezdték a palánkot kőfallal kicserélni. Az ebben az évben tizenhárom hétig dolgozó kőműveseknek és segítőiknek ekkor 640 forintot fizetett a város. Ez a felújítás, kisebb-nagyobb intenzitással több, mint 30 éven át tartott. Előbb az öreg (értsd nagy) vagy más néven kerek, általunk Mészárosok bástyája néven ismert erősség magasbítása és a hozzá kapcsolódó falrészek kőfalazására került sor. Utána a Rák utca végénél „erigált kű falanak építésére, megvételével együtt” a város 506 forintot és 27 dénárt fizetett.

De a kőfalak vastagsága is különböző lehetett. Így 1652-ben „az öreg bástya mellett 1 öl temérdek kőfalnak az függő lábig” történő megépítéséért 2 forintot fizettek, de a „Függő lábon felyül rakott 112 öl temérdek kőfal és 40 öl keskeny kőfal” munkabéréért, mészért, kő és porond hordásért 832 forint 96 dénárt fizetett a város. 1654-ből az elvégzett munkáról nem maradt részletes kimutatás, de az összesítő számadás szerint ebben az évben új falak építéséért 1147 forint 88 dénárt számoltak. Ilyen adatokat az utolsó békés évig, 1557-ig sorolhatnánk. E helyett annak érzékeltetésére, hogy a fennebb közölt pénzösszegért mit lehetett vásárolni, álljon itt néhány alapvető élelmiszernek az ára: 1 font (= 0,5 kg) tehénhús ára 2½ dénár, 1 cipó 3 dénár, 1 font sajt 8 dénár, 1 tyúk 12 dénár, 1 font szalonna 15 dénár.

E rövid kitérő után, témánkat érintően rögzítenünk kell, hogy az említett időszakban a Magyar kapu előtti térségben, a város vesztőhelyeként is elhíresült Kákás mezőn, egy a falakon kívül épült bástya, az úgynevezett Veres torony is elkészült. Ugyancsak a déli oldalon, a falakat övező sáncokat és árkokat is felújították. Még arra is volt gondjuk, hogy az árkok vízbőségének biztosítása érdekében, ezeken gátakat építsenek és a vízen az átkelést megkísérlők elrettentése érdekében az árkok alját fölfelé is hegyes végű karókkal verték tele: korabeli szóhasználattal élve a városfalak köré így latorkertet vontak. Nagybánya esetében ebbe az árokba, a kissé délebbre folyó Cigány-patak vizét vezették be, amely még az 1970-es évek elején is a mai központi élelmiszerpiac déli oldalán folydogált.

1642-ben, csupán az árkokat szakmányban ásó tótoknak 350 forintot fizettek. A nagy bástyát pedig belül földdel töltötték meg, eleibe „eöregh, faragott fából csináltatván és rovatván fel a felső felől”. Megközelítésére „az eöregh torony alatt lévő kerengő garádicsnak felépítésére” 20 darab, egyenként „öt-öt arasz, kovási faragott követ” hozattak és építettek be.

II. Rákóczi György rossz emlékű lengyelországi hadjáratának kudarca után a város falainak és bástyáinak erősítése létszükségletté vált. A szükséges foldozásokon túlmenően, nagy sietséggel, a Híd kapu és a pénzverde és a Szatmár utcai kisajtó között két fabástya, a Híd kapu és a pénzverde épülete közötti térségben pedig egy másik lőtorony épült. Ez utóbbi Sámuel deák egyéni költségén készült, de még Felsőbánya városa is, ez évben, 100 forinttal segíti Nagybányát. A falakat övező 6 bástyát megtisztították, s ezzel együtt a falakat, bástyákat szegélyező lövőlyukakat is megerősítették. A következő 1659-es esztendő is még a további javításokkal telt el. Év végére azonban a helyzet már kritikussá vált. A városi tanács 1659. december 5-i gyűlésének jegyzőkönyvéből idézek: „Benn lévén a pogány török ellenségh Erdélyben Fejérvárnál, mivel újabb zendüléstül és zavarkodástul méltán félhetünk, amint annak költöződő embereket jeléül láttyuk lenni… illendő, hogy kicsiny oltalmunkat, mellyel az úr Isten meglátogatott, afféle atyánkfiaitul megh ne vonjuk, hanem hogy afféle idegen emberek javai bébocsáttassanak…” Fél évvel később pedig „az vigyázás felől úgy végeztek, hogy megh kell hirdettetni és serie parancsolni, hogy kinek-kinek mind fegyverbűl s mind egyéb aránt jó készülése legyen és az elébbi ordinantia szerént az céheknek is és egyéb lakosoknak statiojok ahol vagyon elrendelve, kinek bástyákra, kinek piacra arra szorgalmatosan gondolt visellyenek és magokat készítgessék, hogy mihelyt kévántatik, mingyárt helyekre mehessenek.”

1660 nyarán azonban, amikorra már a portyázó törökök az egész környéket kirabolták, és sok települést felégettek, de Nagybánya városfalakon kívüli külvárosát  is feldúlták és részben felégették, a városi tanács nem mert szembeszállni velük, és a város megostromlásának elkerüléséért 10 000 tallér váltságdíjat fizettek a budai vezír emberének. A törökök elvonulása után közvetlenül, a külvárosban tett pusztítás számbavételével egy időben a tanács úgy rendelkezett, hogy a városfalakhoz kívülről korábban hozzáépített összes házat azonnal le kell bontani.

A török–tatár veszedelmet így túlélt városra 1661 decemberétől a Montecuccoli vezetése alatt álló császári csapatrészek pusztítása következett: a külvárost ezek ismét felprédálták, és a tanács minden ellenkezése ellenére, év végére a városban 125 német katonát szállásoltak el télire. A vasvári béke (1664) következményeként Nagybánya végképp a királyi Magyarországhoz kapcsolódott. A következő években a városfalak építését időnként maguk a császári tisztek is sürgetik. Ezek elvégzése érdekében 1665-ben I. Lipót a város évi 250 forint értékű adóját is tíz évre elengedte. Ismét, főként a déli falakon-bástyákon dolgoznak. A Mészárosok kerek bástyája alatt lévő „kisded bástyát” végleg lebontották, és a felszabadult köveket a Szűcsök bástyájának erősítésére használják. 1670-ben a Magyar kaput kőrakásokkal erősítik.

Két évvel később azonban a Wesselényi Pál vezetésével kirobbant kuruc lázongások idején a város a felkelők oldalára áll. De a hadiszerencse változását követően Cob császári generális csapatai ismét a városfalakon belülre kerülnek, a parancsnok pedig ekkor a bástyák és falak lebontását rendelte el. Ennek elvégzésére a sziléziai eredetű lengyel Georgius Mauritius Kotthiuskót bízták meg. A rombolások – a város időhúzása eredményeként – lassan haladtak, majd a hadi helyzet átértékelését követően Karaffa generális, a pénzverde védelmi lehetőségeit is számon tartva, a városfalak bontását beszüntette.

Ezzel a határozattal minden elölről kezdődött. A város éveken át a rontások eltüntetésén fáradozik. A tanács által megfogalmazott cél arra irányul, hogy az elszaporodott betyárbandák támadásaival szemben a város biztonságát megőrizze. S ez nagyjából sikerült is. A kuruc mozgalom 1697-es kiújulását követően ismét a császáriak sürgetik hogy a város népe „a kőfalakon, ahol rossz volna, becsinálják és töltsék, ha vasárnap légyen is, Isten vétkül nem tulajdonítja”.

1703 augusztusában a II. Rákóczi Ferenc hívó szavára felkelt kurucok első győzelmeik után egyebek mellett a szatmári vár ostromához kezdtek. A vár császári parancsnoka a nagybányai helyzetet még ekkor is úgy ítélte meg, hogy a város falai eléggé erősek ahhoz, hogy a kurucokkal felvehessék a harcot. Ennek ellenére a Máramaros felől érkezett kurucokat, rövid tárgyalások után Nagybánya népe falai közé fogadta. A város kézművesei, a városfalak oltalmában sietnek a kuruc seregek fenntartásához szükséges termékek biztosítására, puskapor gyártására, a pénzverdékben pedig 1705 novemberéig II. Rákóczi Ferenc pénzérméit verték. Időközönként, főként a bástyák erősítéséhez erőt és pénzt szakítottak. 1704-ben a Szűcsök és a Szabók bástyájánál, valamint a Híd utcai kapu körül dolgoztak a kőművesek. De ezen kívül a város két ökrös fogata ebben az évben még a Mészárosok, a Király, a Szent Miklós utcai, vagy más néven a Kádárok, a Szombati utcai, vagy más néven a „Vár utca végén fellyül lévő” bástyákhoz valamint a Felsőbánya és Szatmár utcai kisajtókhoz hordanak építőanyagot. A fentiek mellett még egy „Felsőbánya utcai bástyáról” is szó esik, de itt minden bizonnyal csupán a Felsőbánya utcai kiskapu felett kiépített erősségre kell gondolnunk. 1705-ben a pénzverdétől keletre, a Zsellér utca végére épít a város egy fabástyát. A számadások ezen kívül arról értesítenek, hogy „a Magyar kapu felett való bástya zsendelyét kívánták a kurucok vigyázásának okáért, mind az Tulsó bástyát, mind pedig az Új bástyát híjaztatni.” Ez utóbbiról tudjuk, hogy a Magyar kapunál volt, de hogy a többi elnevezés mögött a felsoroltak közül melyik rejtőzik, azt nem sikerült eldöntenem. Le kell azonban szögezni, hogy a városfalakat erősítő bástyák és lőtornyok közötti távolság sehol sem volt oly nagy, hogy a két szomszédos létesítményről ne lehessen átkiabálni a másikhoz. Ezt a megállapítást egy városi tanácsi határozat is megerősíti.

Ennek ellenére a védőrendszer még ebben az időben is csupán tüzérségi támadást nélkülöző veszély esetén volt biztonságos. Ezt II. Rákóczi Ferenc kuruc vezérei is tudták, s ezért az 1705. november 11-i zsibói csatavesztésük után már attól félnek, hogy a császári erőknek nem okozna nagy gondolt Nagybánya elfoglalása. S ez esetben a labancok a következő telet a városfalak védelmében vészelhetnék át. Ebből a meggondolásból Károlyi Sándor kuruc generális kiadta a parancsot: a nagybányai védelmi rendszert le kell bontani! Akárcsak bő harminc évvel korábban, a bontások ellenőrzését katonákra bízták. A nagybányaiak azonban most is inkább eláldomásozták az időt, inkább a katonákat itatták, mintsem a falakat bontották volna.

Ennek következtében, a város védelmét szolgáló falak és bástyák kevés károsodást szenvedtek. A szatmári békekötést (1711) követő utolsó tatár invázió (1717) most sem tudott kárt tenni a városban. A Mezőségtől – Széket is beleértve – északra, el egészen a Tisza beregi és ugocsai részéig, a tatárok öldöklése, gyújtogatása és a védtelenek rabszíjra fűzése olyan szomorú emlékeket hagyott, hogy arra még közel fél évszázaddal későbben is rettenettel gondoltak. 1762-ben még Nagybánya vénei is borzadva gondoltak az egykori tatárveszedelemre. Ezért nem meglepő, hogy amikor augusztus 4-én a város arról értesült, hogy a lengyelországi Podoliai-fennsíkon tatárok portyáznak, és Máramaroson keresztül Magyarország területére készülnek betörni, a megrémült lakosság, a városi tanács irányításával ismét, a város magját védő falak, bástyák és kapuk megerősítésére siet. A javításokra bizony nagy szükség volt, mert a kerítés „igen rongyos és az palánk fák sok helyt oda vannak, kivesztek, vagy megégettek”. Ezért „azoknak reparációjokra és béfoldozásokra rendelést tétetik… bezárván az kövekhez ágjait keményen tövissel; valahol pedig palánk fát lehet tenni, az tétessék, melyre való mészt, elegendő fát és tövist, mindjárt hordassanak. Azon felül nem szükséges lévén illyen félelmetes üdőben a Felső Bánya és Szatmár utzában lévő kisajtók, azért rakattassanak és zárattassanak bé és az nagy kapuk fogyatkozásai is reparáltassanak és corrigáltassanak”.

Az elrendelt javítások nagy erővel folytatódtak. Két hét múlva azonban bizonyossá vált, hogy a tatárok ez alkalommal más irányba vonultak és az időközben a hegyekbe menekült síkvidékiekkel egyetemben, a nagybányaiak is fellélegezhettek. Mostantól kezdve a falak és erődítmények sorsa is gyorsan feledébe merült. Amit az idő vasfoga nem képes tönkretenni, elvégzik azt az emberek. 1783-ban a térképet készítő Landau még pontosan fel tudja mérni az egykori falak és kapuk helyét és irányát. De a rontás-bontás elkerülhetetlen. Az építmények, maradványok a város arculatát csúfították, helyükre az építkezések miatt is szükség volt. 1803-ban már a Magyar kaput is lebontják: faanyagát elárverezik, környező falak törmelékének elhordásáért pedig a város 27 forintot és 55 krajcárt fizetett. Még ugyanabban az évben a Híd kapu „emelcsőit” is leszerelték.

A rontás-bontást senki sem ellenőrizte. S mire a műemlékvédelem Nagybányán is bontogatni kezdte szárnyait, a bástyákból csupán a Mészárosok bástyája maradt meg. 1931-ben, amikor a város régi főteréről a piacot a bástya szomszédságába költöztetik, ennek tulajdonosa a romos bástyát megvételre a városnak ajánlotta. A városi tanács, főként a festők javaslatára, kiállítások vagy más rendezvények céljaira akarta restaurálni. A munkálatok elvégzéséhez azonban hol a pénz hiányzott, hol pedig a II. világégés időszaka nem kedvezett a kezdeményezésnek. A restaurálást végül 1959 és 1961 között sikerült megejteni. Az egykori falakból két helyen is, a Híd utcai kapuhoz közel maradt valami, az egyik rom nyugatra, részben a volt református iskola talapzatába úgy lett beágyazva, hogy egy kicsiny része az épület mögött található, és az azt eltakaró épületmaradványok lebontása és a falrész konzerválása révén vált láthatóvá.