magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kazinczy Ferenc: 10 levél


 

(Az utak itt csinálva vannak s jó gondban tarttatnak; a faluk oly szépek, mint Medgyes körül. A szép vidék látásától elszokott szemnek jól esett balra erdővel elborított nagy hegyeket, jobbra keresztekkel gazdagodni kezdő holdakat látni. Minden mutatja, mily boldog lak ez. De a Tell maradékai, kikhez e népet hasonlítani lehetne, nem szaladnak meg a kocsitól, midőn reájok kiált az utas, s a hely neve iránt tesz kérdést, s bátor szívvel beszélnek a nem vad utassal, mint a magyar szokott bizonyos kort érvén. Mert a magyar legények délcegségéből és jó kedvből néha oly feleletet adnak, hogy a kérdő nem tudja, káromkodjék-e vagy nevessen, s végre csak neveti a délceg ifjat. Négy szászt szólítottam meg, s felelet nélkül hagya mint a négy, a prédikátor pedig elvoná magát ablaka mellől, midőn szekereinket a ház előtt elhajtani látá. Mely medvefaj.)

Segesvár szabad királyi város túl Fehéregyházán félórányira fekszik. Ez a legelső szász hely, melyet láték. A város első házai közt a nagy utcán, gróf Vass és Gyulay, kik az én szekeremre ültek, míg Döbrentei és én a Vassén, lányom pedig a Gyulayén, elakadának a pocsolyában; ökröket kelle fogadnunk, hogy a szekér kiszabadíttassék. Az én szekerem mene elől négy lóval, de itt elakadtak volna a hatlovasok is. Míg minden cselédink bajoskodának szekeremmel, körültekinténk a várost, s Döbrentei bennünket prof. Binder úrhoz vezete el, hogy ez velünk láttassa a templomot és az iskolát. Oda egy egyenes és meredek százkilencvenhárom lépcsőjű, fedett, mocskos grádics viszen; a Szent Miklós temploma, a hegy tetőjén Luthernek születése esztendejében (1483) készült; nagy, de benne semmi nem kíván megtekintést. Oltártábláját Stock András szebeni festő dolgozá 1788, körül. Az Üdvözítőt adja a Kertben. Közönséges munka. Az iskola 1792-ben építtetett, új ízléssel. Homlokfalát a szokott medencék helyett két itten készült réz sphaerák ékesítik. Hetivásár vala, s elindulék az adók és vevők közt, hogy a szász dialekt vad hangzását hallhassam, mely hasonló a mecenzéfikéhez, Kassa mellett, s láthassam öltözetöket, arcaikat. A fiziognómiák közt egyet sem láttam, melyet még egyszer volt volna kedvem látni. Hogy a szász belépvén hatvanadik évébe, tartozik szakállt nevelni, tagadák mindenek, akiket eziránt megkérdettem; egész helységeket lehet bejárni, hol szakáll nem neveltetik. Való azonban, hogy annak, akik állukat meg nem kopasztják, s egy ilyen mellettünk is mene el. A fél német, fél török, fél magyar, sem nem német, sem nem török, sem nem magyar, különös érzéseket támaszta bennem. Egy-két éltes asszony prémes sipkában, fekete posztó, apró redős, prémetlen palástban ballaga el mellettünk. Gyönyörű neme az öltözködésnek, s csudálni lehet, hogy a Journal des modes kiadói ismét szokásba nem véteték. Most két togátust láték kapcsos fekete talárisban, melyre fekete palástot vetettek. A palást egészen úgy vala szabva, mint a debrecenieké még 1770 körül is, s oly négyszögű posztószelet függe le hátuk közepéig, s amattól csak annyiban különbözött, hogy a debrecenieké zöld vala, ez itt fekete. A sarkig érő tunikát széles, lapos posztó, vagy szőröv csatlá testhez, mint Debrecenben, s a kapcsok fehér ércből valának verve. Haja a két deáknak lenyírt, szinte a bőrig, s magasb háromszögű derelye kalapot, mint amely e kopaszra nyírt főket fedé, lehetetlen látni, lehetetlen képzelni. A reformáció századára emlékeztető fekete palást, melyet a két protestáns monachus bal karján vete által, hogy a járásban gátlására ne legyen, s az a taláris s a Napóleon háborúira emlékeztető nyírt fej, s ez a rettenetes kalap; a szerzetes ruha s ezek a hetyke lépdelések oly ellenkezésben állának egymással, hogy az idegen nem tudta volna őket minek vélje. Társaimtól elmaradtam volt, s így egy ott-lakostól tudakozám, mik azok, és honnan valók? Úgy hittem, egy reform. kollégium követei, s a szász helyen saját parádéjokban vala kedvök láttatni magukat. Ennek szavai szerint Erdélyben Luther is uniformázza novíciusait, melyet Magyarországon és a német földön nem teszen s bár itt sem, mert minek az?

A templom és iskola dombján magasra nőtt fák árnyékiban széled el a tanuló ifjúság, midőn leckére felgyűl, és onnan leeresztetik a sok itt nyugvó szászok sírjaikon. A tető valaha erősítve volt. Innen mutatám ki magamnak, merre fekszik Nagyszőlős, két órányira Segesvártól, hol Kemény János fejedelem 1662. június 25-án az Apafit védő törökkel megütközött, a tódulásban lováról lefordult, s eltapostatott. A csata mezeje szűk völgy. Még áll a Kemény emléke, de besippadva, félre görbülve, s felülírása olvashatatlan. Az életben való sok Kemények közt még eddig senki nem találtatott, aki az őreá legalább a viselt fejedelmi korona s autográfiája által fényt lövellő ősének emlékezetét megtisztelte volna. Oly dolgokban nem vagyunk hiúk, amikben hazafiúságból volna szabad azoknak lennünk, s olyanokban vagyunk azok, amikben azoknak lennünk ezért sem volna szabad!

Gróf Vasstól itt válánk el szeretettel, barátsággal. Kedves társalkodása ezt az ifjú tisztet velem szívesen megkedvelteté, s andrásfalvi szép örömim nyerének, hogy azoknak részese volt.

Kevés órák múlva azután, hogy Segesvárt és egy alkalmatlan hegyet hátunk mögött hagyánk, elterüle előttünk a szép sík, melyen Ebesfalva, más két nevével Erzsébetfalva, vagy Szenterzsébet; a maga kéttornyú nagy templomával s cserépfedeles házaival kevélyen fekszik. A hely nagy s látni mindenen, hogy örmény lakói pénzesek. A magyar a maga zselléreinek engedé a kereskedést, mely inkább gazdagít, mint a termesztés. Megnyittatánk a templomot s abban sok aranyozást, márványozást láttunk, de a nagy szépségűeknek hírlelt festések felől igen sok jót mondanom lehetetlen.

Az Apafiak kastélya, honnan Kucsuk basa erővel viteté el ezt az embert, hogy fejedelemmé csinálja, s éppen amikor felesége neki fiat szült, úgyhogy a hírt a város végén kapá – eltűnt, s felejtve van, hogy állott.

Harmadik Leó, arméniai királynak ifjabb fia, Hagágh, fellázadott bátyja, Oxin ellen s segédjére szólítá szomszédjait, a törököket és perzsákat. S a segélők elnyomák a magok segéltjeit, magát megölék, birtokát feloszták. A nép elszélede s több, mint háromezer háznép Moldvában és Lengyelországban telepedék meg. Most Moldvát is el kellé hagyniok, mert a török 1672-ben, Moldvába csapott; bejöttek Erdélybe s itt őket Apafi befogadá. Tulajdon bíráikat engedé ugyan nekik, de hogy azon két hely elöljáróitól függjenek, hol lakást fogtak volt. Végre I. Leopold Szamosújvárt és Erzsébetfalvát átereszté nekik s a két hely oppidummá leve. Most szabad királyi város.

A nép gyarapodik, mert kereskedést űz s érdemli szerencséjét, mert a nemzet nyelvét, öltözetét, szokásit szereti s magát a magyar földön idegennek nem nézi, idegennek nem nézeti.

Erdélybe érkezésük előtt Eutychesnek tanításit követek. De Oxendius Verzierski társok, ki Rómában tizennégy évig mulatott, áthozá a római anyaszentegyház kebelében, s annak ők most oly buzgó gyermekei, hogy buzgóbb senki nem lehet már. Miséjök örmény nyelven olvastatik, mint az egyesült oroszoknál és oláhoknál orosz és oláh nyelven.

Almakereken, négy órányira Segesvártól s Ebesfalvától balra, Apafi György van eltemetve s unokája, az utolsó fejedelmecske. Ennek koporsóköve nincs, nagyatyjának oly cifra van, hogy arról az ízetlenség nem győz eléggé magasztalót beszélni. Mi meg nem néztük.

Medgyes kiesen fekszik, körülfogva emelkedő dombokkal és hegyekkel. Nem nagy, nem pompás, de magas kerítése s régi alakú kapui s az itt történtek emlékezete s két-három kilovagló tiszt; két-három asszonyság, kiket kikocsizni láték, a szabadon sétálgató katonák, az ifjak karján függő szerelmeskék s itt meg ott egy csoport felöltözött gyermekek, sokat váratának velem, midőn a forró napnak esti meleg gőzében, crocus színnel elöntött ég alatt, a városhoz közelíténk. De a szép csalódásom hamar eltűnt, midőn a kapun bemenve, ezt a minden szabad királyi városok miniatűrjét végigpillantám. Egy ittlakó, kivel a történet összehoza a piacon, mutatá a templom tornyát, hová Nadányi Gergely és Szilasy János, kik Báthori Gábort megölték, Bethlen Gábor és az ország által kimentve, de a koronaság által halálra keresve, futottak s ezek által lelöketének. Itt vésze Gritti Lajos is. Reggel két keze, délben két lába, estve feje csapatott el. Méltán lakola, de így csak kannibálok büntetnek.

A szászok kőházakban laknak, még falukon is s cseréppel fedettekben, befordítva hosszában udvaraikra. Gébely-falaikat az utcára versecskéikkel cifrázgatják fel s bibliai intésekkel, mint azt a németnyelvűek máshol is szokták vala régebben, mert a szokás ott is hanyatlik. Ily szép falukat Pozsony és Bécs közt nem látni.

A szász nép nem ismer földesúri hatalmat, hasonló e részben a mi jász, kun és hajdú helyeinkhez. Abból áll terhe, hogy adót fizet, katonának viszik, dézsmáz prédikátorának, kik közt sokan temérdek gazdagságot gyűjtenek. Úgy mondják, van egy ezek közt, ki évenként negyvenezret vészen be, mely ha talán valamely tőkepénz kamatját is vonná, nem volna lehetetlen, kivált 1811 előtt. Mely boldog lehet, akinek ennyi jövedelme van, és akitől a bevett rend, melyet tisztelni a bölcs is tartozik, nem kívánja, hogy egy főzőjénél, egy csepergetőjénél, egy kocsisánál egyéb cselédjei legyenek, s a más házában bérfizetés nélkül lakik! Csakhogy arra, hogy boldogok legyünk, egyéb is kell, mint negyvenezer jövedelem a prédikátori rang mellett.

Egy ily lutheránus papnak nem tudom, mely helységben, négy gyermekei vannak s ő ezeknek számokhoz képest négy házat veve meg Szebenben. Ami egyebe marad, azzal egyaránt fognak osztozni gyermekei.

Itt tehát a lelkipásztorság az az élet neme, melyben legbizonyosabb, legkönnyebb az előhaladás. Ha az így meggazdagodott prédikátor gondosan nevelé gyermekeit, ezek mindenné lehetnek, domi nobiles s ebben soha nincsen kár, haszon van, s nem ritkán igen nagy; ahol minden előmenet, ott minden előre törekedik, ha magában erőt érez, s a sok közül szerencsésebben eshetik a választás, csak tisztán essék, nem a személy, hanem a közjó tekintetéből. Csakhogy ez nálunk is így esik, bár nagy különbséggel; amit tagada ugyan Berzeviczy Gergely barátunk, mert ő, mikor rájött a rossz kedv, szerette is, tudta is tagadni vagy állítani, sőt hinni, amit tagadni s állítani minden lármás igazságszeretete mellett akart és kívánt és óhajtott; de a mindennapi tapasztalás és a tiszti kalendáriom tele oly nevekkel, miktől a magyar fül iszonyodik, kiáltva kiáltanak.

Mily szép volna ily kőből épült, cseréppel fedett házú falukat láthatni mindenfelé a magyar földön, mert dicsőség az igazságnak, ezek a faluk csak mégis szebbek, mint a mi bogárfedelű viskóink Árokszállás körül. De ha óhajtanám-e mindenütt ilyennek látni Erdélyt, hogy mindenütt ily kőházakat láthassak? Azt az örömet ugyan nem szeretném ily drága áron megvásárlani. Nem rossz az, hogy nem vagyunk mind egyformák; elég, ha hasonlók vagyunk. És az az úgynevezett filozófus, ki mindent egyformává szeretne tenni, úgy nem tudja, amint tudnia kellene, ahogy erejével nem vete jól számot. Mindenkor elég, ha ott hasonlítunk, ahol az szükséges és ha egyikünk a másika kára nélkül áll. Debrecen táján sok csinos, földből vert, nád, vagy gyékényfedelű házakat látunk a könnyen felszökellt akácok vagy eprek árnyékában, s azok nekem kedvesebbek, mint a kőházak itt, mert az el nem foglalt utas azokban lelket lát; azt itt lelni, nekem legalább, szerencse nem jutott; ott egy magával nem gondoló, büszke, szabad, szilaj nép lakik s egy jószívű, nyájas; itt egy magába zsugorodott, könnyen élést szerető, s csak azt óhajtó. Mi volna a magyar nyelvű nép, ha a régi idők neki, a kiművelődésre nyugalmat, az újabbak ahhoz erőt adának vala! Ez a könnyen élő nép itt, e ponthoz közelebb juthatott volna, s mindaz, amit nekik, tapasztalásom és hallásom után, irigyleni tudok, a cserépfedelű kőház.

Bokros paripán ülni, mely mindenre meghortyan, amit mindeddig nem látott, felette bajos portéka, azt mondja Yorick; s idvezségesb intést idegen földre menőnek adni alig lehet, mint amelyet a francia öreg tiszt ada ennek a pro et contrával: annyi mindazáltal mindig való marad, hogy, ha elmés és tompa, jó és rossz, nyájas és durva minden nép közt van is: tulajdon arca úgy van minden népnek, mint minden személynek. Belgrád körül II. József egy kisebb, de tüzes verekedés után lóra ült s bejárá a csata mezejét. Bizonyos távolságra egy csoport gyalogságot láta meg tüzeik mellett, s összeverve bokáikat. Hozzájok nyargala. Mit csináltok, legények? kérdé, látván, hogy szalonnájukat sütik s vígan vannak. Eszünk, iszunk, táncolunk – felele az egyike, s nyújtá a császárnak bádogkulacsát: „Tessék, édes József uram!” De hát szájatokat mi lelte? kérdé a császár; hiszen feketék vagytok, mint az ördög. – Nem volt sójok a mezőn s puskaporral hintek be szalonnájukat, kenyeröket. Vegyük a legényt, ki csikorgó télben maga elébe fordítja fürtös gubáját s ingben, gatyában hajtja s jókedvvel lovait; s mikor a jószívű utas szánva kérdi tőle, ha hideg van-e? Hideg biz uram odaki, úgymond: mintha ő odabenne volna a guba mögött, s vígan ballag tovább s csak azon boszszankodik, hogy bajuszát jégcsappá válva látja.

Az ily nép csak mégis más, mint ami minden baj mellett óbégat. És aztán az a szíves beszédesség, az a meleg ömledezés, az a jámbor pajzánság; az a szeretetreméltó vadság a legényeknél, mint az öregek tiszteletes komolysága! Nem, ez nem vak magunk szeretete! Nem ott állunk, ahol lehetne, kellene; de Naláczi Józseffel hálát kellene mindennap adnunk sorsunkért, s én úgy képzelem, a fejedelmeknek nem igen van okok azoknak örvendeni, kik nemzetükről alacsonyan gondolkoznak.

S e hazafiúi gondolkozásom s érzésem mellett mit fogok mondani a szászok felöl? Azt, hogy amint magyaraimhoz vonzódom, mikor viskójok felé közelítek, úgy érzem magamat visszatolva a szászoktól, mikor az jut eszembe, hogy őket (azaz a falun lakó szászokat, mert a városi szász egyéb), milyeneknek találám mindenütt. Szelindeken a nápész fogadós (franciául niais) a maga Hans Michel képével könnyen bánt velünk; kimondá, hogy neki semmije sincs, s ment. Szekereink táskái nem voltak üresen, s a fogadós ebédje nélkül elleheténk, de a nap olvasztó hevében kiküldénk cselédinket aludttejért. Elindulék magam is, mert ez elég ürügy vala, beszédbe eredni velök, megtekinteni udvaraikat, architektúrájukat, bútorjaikat. Koldulgatásomhoz egy tehetős gazdánál fogtam; annak gyaníttatá legalább a csinos ház s a cifra ablakrostély. A jászberényi, a hajdúböszörményi tehetősb lakos, a maga kék pruszlijában, kék posztó nadrágában, fekete báránybőr ötujjnyi magosságú süvegével, örült volna, hogy idegen embert lát, ha kérésemet nem teljesítette volna is, de bizonyosan megtette volna e kérdést: Hol van lakása nagy jó uramnak? Sőt ezzel sem elégedett volna meg; kérdezte volna ezt is: Mi jóban jár kelméd e földön? S nincs-e otthon dolga, hogy ide csak azért fáradt, hogy lássa, mint vagyunk mi itt? S egyik kérdés, egyik felelet biztos beszédet szőtt volna közte és közöttem. A durcás szász lakonikus feleletére méltóztatott s ámbár szólásom, öltözetem s beretvált ajakam nem mutatá neki, hogy társa nem vagyok, rám sem néze. Úgy hittem, szomorúságban van háza, s tovább mentem. Így bána velem a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik. Egy más helyt, kívül a mezőn, megszólíték egyet, s nem bántó hangon, tudni akarám a helység nevét: nem felelt. Ismét előtaláltam egyet, ezt is megszólítottam; ez sem felelt. Egy helyt szekereink a prédikátor háza előtt menének el; elvonta magát az ablakból. Akiknek ezt hazatértem óta beszélem, nem álmélkodának rajta. Így bántak velők is. Ha tíz szász ül együtt, s német lép közéjök, a tíz szász együvé bú, s magát hagyja, a német rokont.

Nekem úgy tetszik, hogy engem az Ádám ősünk gyermekei egyenetlenségöknek hirdetőjévé nem igen szült a születés, s nem teve igen a gondolkozás s az az egy-két embertársam, kit az én házhelyem lakosává tett a sors, érzi, hogy alattam lakni s tőlem függeni nem éppen kín: mindazáltal nem rettegem kérdeni a bölcsektől, kik nagyon szeretnék, ha minden egyenlő, azaz apró maradna, ha ez így jobb-e, ahogy itt látjuk, vagy ahogy a dolog az én hazám boldogabb tájain az oly földesúr alatt van, aki, ösmervén kötelességeit, nemcsak patrónusa, hanem páter familiasa is a maga klienseinek? IV. Henrik örült, hogy a francia paraszt, legalább vasárnap, tyúkot ölhetett: Biharban sok földesúr találtatik, akinek embere januárius első napján kezdve december utolsó napjáig, búzakenyeret eszik és mindennap húst s kólyi bort iszik mellé, s az a földesúr örül, hogy magát jól bíró embere van. Báró Orczy József, a nemeslelkű, s báró Palocsay József, akit vadnak néztek, mert egy időben félrőfnyire lebegett arca alatt a bajusz, szelíden bántak embereikkel s mind a kettő halálos ágyukban is azt az intést adák gyermekeiknek, hogy a szegénységet embertársaiknak tekintsék.

Elnézvén itt ezeket a kőházakban s cserépfedél alatt lakó falusiakat, némely kérdések támadtak lelkemben, melyekre szeretném, ha azok, akik ezt a fajt ismerik, jó lélekkel felelnének. Ez a könnyen élő nép mivel áll előbb, mint az a nem könnyen élő másik? Az iskolák itt jobbak-e, mint azon magyar helyeken, amelyeket ezekhez hasonlíthatunk? Ez a nép rettegi-e a babonát, s félt-e minap, hogy el fog süllyedni a világ? Átlátja-e a himlőoltás jótétét? Vannak-e kórházai? Mert ezek itt lehetnének. A koldusokkal s ügyefogyottakkal mi történik? A mesterségek s kézi művek itt virágzanak-e? Milyen policiája, arról a gróf Vass kocsisa szólhat, aki Segesvárnak utcáján, hol a városnak is, a szászszéknek (vármegyének) is tisztviselői vannak, elakada. A negyvenezert vonó prédikátor hordat-e tudós újságokat, könyveket? Társalkodása által annak szeretetét, ami által az ember nemesebbé vál, terjeszti-e? Szereti-e azt a hazát, mely őtet oly gazdagon fizetteti? A segesvári professzorok fizetése hasonlít a Calvinéhoz, ki Genevában 60 forintért, 1 hordó borért, 6 köböl búzáért szolgála; s kel-e segédjére ezen nyomorgó férfiaknak? A segesvári bibliotékácska mért nem oly gazdag már, mint a kolozsvári s vásárhelyi kollégiumoké? S a Szászföld mért nem dicsekedhetik több tipográfiával egy felette rossznál? S ezek a bővségben élő urak mért nem dolgoznak úgy, mint a saxoniai prédikátorok? S úgy adnak-e egzáment, ha szolgálatoknak ideje alatt tanultak-e, s haladtak-e az idő szellemében, mint a saxoniaik mindig adnak, még pedig igen szorost, valamikor egy eklézsiából másba kívánnak áttétetni.

Nem nézem én irigy szemekkel a szászoknak sorsokat, s arra, hogy ők is földesuraság alá essenek, semmi gondom. Sem az nem bánt, hogy prédikátorjaik gazdagok; a jót egyedül a gazdagok segélhetik; s Pázmány, Bakács, Oláh, Dóczi, Eszterházy Károly, sőt csak Andrássy Antal rozsnyói püspök is, aki sem gazdag Andrássy, sem gazdag püspök nem volt, s a nagylelkű Dréta nem tehették volna, amit tettek, ha szegénységgel küszködtek volna. Sőt akarom, hogy a hazának minden tagja részt vegyen a közboldogságban, melyhez mindazáltal, hogy ők ennek fiai, mindazáltal, hogy azért ők is tesznek valamit, tagadhatatlan jussok vagyon. S a bölcs igazgatás tudja, hogy katonai sereg nemcsak gyalog, nemcsak huszár, nemcsak dragonos, vasas vagy pattantyús csapatokból áll: úgy haszon abban is vagyon, ha a polgári test különböző részekből szerkesztetett, csak egy pontra irányoztassék, mely nem egyéb, és amelynek nem szabad egyébnek lenni, mint a mindenek boldogsága, s csak a nemzeti becsület tüze által élesztessék. Egy ábrándozó, világot és természetet nem ismerő pszeudo-filozófushoz illik azon sovárgani, hogy bárcsak mindnyájan egyenlőkké tétethetnénk. Ne egyenlők legyünk, hanem csak mindnyájan lehessünk boldogok, s legyenek közöttünk nagyobbak is, kisebbek is, de úgy hogy az iparkodás és érdem előmehessen.

E gondolatok támadtak fel újra lelkemben, midőn e helyeken keresztülmenék, s Fehéregyházakat sehol nem találtam, sehol nem oly szép kertet, oly szép lakot, oly széplelkű lakót. Ez a csak szántóvető népből álló föld, hol minden kultúra a városokba szorult, hasonlónak látszott nekem a homok-síkhoz, hol az utas fél napig mehet anélkül, hogy embert találjon. Kultúrát mind a földesúrnak, mind a köznépnek, s jó lesz minden. E nélkül semmi nem jó, semmi nem lehet jó.

Az angol Townson Debrecenre, a francia fordítás szerint, lugubris epithétet ragaszta, s nem ok nélkül. De igen hihető, az angol a lugubris népet csak akkor látá, midőn templomból omla ki. Vígatlanabb teremtést nem igen képzelhetni, mint a debreceni ember ilyenkor. Fellegességök azonban csak addig tart, míg a férfiak a keskeny gallérú kék köpönyeget vagy gubát, az asszonyok a rókaprémes mentét, a lányok zsoltárjokat, s bokrétájokat leteszik. Átesvén a nagy dolgon, ifja, örege kész mulatni az idegent, ha német is, aki hozzájok betér, és ha vélök úgy kezdi a szólást, mint én a szelindeki szászokkal; s a bársony főkötős aszszonyka, az a pártás, pántlikás lány még meg is ides-német-uramozzák azon felül.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ERDÉLYI LEVELEK rovat összes cikke

© Művelődés 2008