Művelődés

Nagycsűr mellett meglátánk a szép fekvésű Szebent. Éjszakról délre hosszú lapály terült el s annak alig érezhető emelkedésén álla előttünk a város; túl azon a Kárpát magas bércei meredezének kisded távolságban. Még messziről látni, hogy Szeben századok óta hízik. Igazítva vala az út, s jobbra-balra gazdag gabonaholdak vonódtak el.

A külvároson balra az út mellett egy temérdek hosszasságú alházban árvák és katonagyermekek neveltetnek. Fundamentomköve 1770. március 25-én tétetett le. Túl ezen fut a szűk vizű Szeben, mely a városnak nevet ada.

Döbrentei, azonnal, hogy megszállánk, ment megtudni, ha gróf Haller Gábor exc. még itt vagyon-e s kérni a Brukenthal-ház gondviselőjét, hogy másnap reggel eresztetnénk kincseinek látásához. Megtörténhetvén, hogy a szász ispán beiktatásának pompája miatt, báró Naláczi István úr is megjelent és még itten mulat, felkeresé hitvesét. A báróné azt felelte, hogy férje, igenis, itten van s meg fog jelenni vacsorájánál, melyre Döbrentei is marasztatott, de hol legyen szállva, azt a báróné megmondani nem tudta. Égtem meglátni a generális s a pataki volt professzor Sípost, s némely erdélyi barátim által magasztalt s melegen szeretett embert, de, akit oly sokan mosolyganak, kevélyen szánnak, kárhoztatnak s nyugtalanul várám a reggel, mely ismeretségébe eljuttatni fog.

Az estvét járkálásokkal tölténk s megjelenénk a sétálóban, mely a keleti kerítés mellett vonul el, keskenyen, de hosszan. Honi fák és némely külföldiek is veszik árnyaikba s két szökőkút ékesíti, de minden víz nélkül. Az utolsó fák közt elmés rajzolat után épült vacsoráló várja az itt mulatókat, s közel ehhez, túl az idevezető úton, magasfalú kazárma emelkedik s neveli a hely szépségét.

A vacsora mellett a Koronánál tiszteket s itt szolgáló, itt lakó uraságokat találánk s nagy számban. Barna muzsikusok gyönyörködteték füleinket a mi Lavotánk darabjaival, melyek szívet ragadnak s a hajdani kor keserves darabjával, mely szívet nem kevésbé ragad, ahol talál, bár nem oly tanult. Nem lelénk egymás mellett helyt, s így kénytelenek valánk némán ülni. Még most is a július 18-dikára jövendőlt világ vége felől folyt a beszéd. A fogadós emberei hetekig nem vevének be annyit, mint azon nap estvéjén. Egyvalaki bánta, hogy a próféta hazugságban találtatott; a halálon, úgymond, egyszer úgyis által kell esni, s ma-e, holnap-e, vagy tíz-húsz esztendő múlva, az neki egynek látszott. Térdet és főt hajték a bölcs előtt, mert én a szédítő tetőre még sohasem tudtam emelkedni, midőn egyik társa egy szót ejte, mely az egész asztalt kacagásra fakasztá. A franciaszelésű bölcsnek valóban bölcsnek kelle lenni, mert a szót és kacagást nyugalomban vette, vagy talán maga is pirult bölcsességén. Egy érzelékeny ifjú azt jegyzé meg, hogy jobb kedvvel elhalnunk nem lehet, egyikünk sem siratta volna a másikat. Ennek nem hajték térdet és főt: igen szívet. Egy társunk kész vala vacsorájával, magára vette, amit kellé s elvégezvén egy olasz dal töredékét, si fractus illabatur orbis monda, nevén szólítá gyapjas pudliját s ment, gyapjas pudlijával.

Mellettem egy jó arcú idegen üle, kivel azon szótalan nyájasságoknál fogva, melyeket ismeretlenek iránt is szabad és kell mutatnunk, anélkül, hogy azok tolakodásoknak neveztethetnének, beszédbe juték. Óhajtottam, valamely történet engedje tudnom, ki ő, midőn Döbrentei balra mellé állott s úgy eredé vele beszédbe, hogy köztem és az idegen közt üresen marada a hely. Ez most hirtelen fordula felém, megnevezé magát s prof. Kézy Mózes úr felől téve kérdéseket, kivel együtt vala Göttingában. Székely Miklós úr volt: hasonlóul fizikát tanító professzor az unitáriusoknál Kolozsvárt. Társaságában kedvesen múlt el estvénk, s másnap örömem vala ismét meglátni, mégpedig szebeni reform. prédikátor Keresztes István úrral, ki most neveztetett teologiát tanító professzornak Enyedre.

Professzor Kézy úrnak izraelitai keresztneve egy jegyzést tétet velem, mely kicsinység, de némely figyelmet érdemel: ez az Erdély erősen szereti a bibliai neveket s főképen az ótestamentomiakat. Itt az, Ádámok, Mózesek, Ábrahámok, Sámuelek, Dánielek, Simonok, Rebekák és Ráchelek, Juditok és Eszterek folyó nevek, sőt ami nálunk példátlan, vannak itt Ábelek is és Timoteusok. Szereti ez a föld a Farkast is és a Druzsinát, Polixénát s ezeknek diminutivumaik Drusszi és Póli, mint Ábel Ábi, Borbála Biri, Anna Anikó, Mária Mariskó s Krisztin Titi.

Gróf Haller Gábornak ebédjénél egyvalaki csudálkozni látszott, hogy én magyarországi ember oly jól beszélek magyarul, s úgy hitte, nekem is, az erdélyieknek is komplimentet teszen vele, ha azt nekem szemembe mondja. Láttam, hogy szomszédja megrántá ruháját s megsúgá neki, hogy hiszen én könyvcsináló vagyok. Az ember elveresedett; a Telemach fordítójának fia pedig, ez a fél magyar és fél francia, nyugalma által fedezé el a kedvetlenséget. Én legjobbnak láttam, könnyű kedvvel csapni az elakadásba, hogy vele felejtessem a megbánt szót, s azt mondám, hogy Magyarországon azt sokan nem hiszik, legalább mikor írok, s Erdélyben sem az oly orthodoxusok, mint Aranka. A grammatikai sovány és pedánt textus víg kicsapásra ada alkalmat; tudakozék, hallottam-e mint játszodtatá meg valaki ezt a sok tekintetben szíves tiszteletet érdemlő embert. Neki gyengéi közé tartozott, hogy az Erdély szép asszonyainak versecskéket csinálgasson a francia édes semmik nevében, de oly fásan, ahogy azok képzelhetetlen szerencsével. Egy csintalan ifjú egy este bekopogtata ablakán, s félrevonulva némán nyújtá felé kezét és céduláját. Az öreg átvette azt s gyertyájához menvén, olvassa:

Aranka pediglen erőlködék vala,

Aranka pediglen poéta nem vala.

Másnap a csintalanság hírével tele volt a város. De a verselgetőt semmi kacaj nem tudja elnémítani.

A bohó tréfa mellett egy másnemű tettet is kell említenem azon tiszteletes test felől, melynek Aranka tagja volt. Benkő József, a Transylvania írója, hirdetés nélkül eskete össze egy párt, s törvénybe idézteték. Védelme abból állott, hogy ő nem büntetést érdemel Erdélytől, hanem, hogy hol tartassék annak Prytaneumában. A kir. tábla nem láta logikai összefüggést a védelemben, s pénzbüntetést vete rá, de – oh a gyönyörű tett – a pénzt bírái fizették le helyette. Ki adta a tanácsot, nincs tudva, de Aranka bizonyosan javallá.

Midőn másnap a Brukenthal galériájába akaránk menni; báró Naláczi István úr megelőzé látogatásunkat s útban lévén hazafelé, velünk jőve, hogy azután nyomban indulhasson. Döbrentei, ki az egyik cselédet valahova kiküldötte volt s kénytelen vala bevárni visszajövetelét, a neki tulajdon hévvel és hangossággal üdvözle valakit a folyosón, míg Gyulay és én a szobában fel és alá járánk. Az idegen irántam tudakozódék s minekelőtte Gyulay felelhete kérdésemre, belépe Döbrenteivel. Az Naláczi volt. Közelítése mindenben mint a jólnevelt franciáé: hidegen nyájas; először nagyon, de úgy, hogy magát által nem adja egészen, de úgy, hogy sem az idegennek nem nyújt sokat, sem magától sokat el nem vesz; de úgy, hogy figyelmet mutat inkább az idegen iránt, mint hozzá vonzódást; s mindezeket nem elkészülés és eszmélet után látszott tenni, hanem mivel ezek neki kifogásában vannak. Nyugalom volt minden cselekedete, minden szava, míg én viszont, aki őtet annyi leírások és annyi poétái tetteinek hallása után ismertem s láttam, hogy ez a hidegség merő nyűg, égészen neki eresztem magamat annak tetszeni, ami vagyok s teljes mértékben éreztetni vele, hogy ismeretségébe egyszerre akarom beszöktetni magamat, hogy barátságát első meglátása óta óhajtom. Felolda azon fáradás alól, hogy nála megjelenjünk s ámbár még délig el kelle hagynia a várost, el akara kísérni a galériába, tudván azok után, amiket Sípostól hallott, hogy minden pillanatimat elveszetteknek veendem, amelyek Szebenben, onnan elvonhatnának.

Kedves vala tőle hallanom még szállásunkon, hogy ő a galériát a Konstantinápolyból Párizs felé visszatérő Choiseul-Gouffier társaságában látta, s elmondá a követ ítéletét: On pourroit former un joli petit cabinet de tout cela. A követnek valóban igaza volt, sok jó darab a sok középszerű, sok nem jó közt. (Két nap láttam a galériát, és úgy láttam azt, hogy a bibliotékában csak fél órát mulaték, az ásványok, pénzek, régiségek kabinetjét pedig éppen nem láttam s így alkalmasan ismerhetem azt. Az újabb Athén emberének euphemismusát a félbarbár így fogta volna ejteni a fiacredialectjén: „Átkozott! be sok derék darab a még több rettenetes rossz között.”)

Naláczi lelkes és nagy olvasású ember, s egészen francia; nem lehet csudálni, hogy őtet generális Le-Brune megszereté, s elválásokkor, Temesvárt, azt monda felőle, hogy hasonlóra a Rajna túlpartjáig nem remél találhatni. Ita vir bonus est, convivaque comis. Sok oktatásokat köszönhetek neki a bibliotékában; mert míg az én két barátom a custossal a belsőbb szobákban nézegete holmit, nekem Naláczi mutogata némely nevezetességeket; mintha ő is ide tartoznék.

Báró Brukenthal Sámuel, ki Terézia alatt, anélkül, hogy megtette volna azt a lépést, amely nélkül előmenni akkor kevés tudott, egy Bethlenekkel, Bánffyakkal, Telekiekkel, Keményekkel, Hallerekkel gazdag hazában, szinte a gubernátorságig emelkedék fel, Józseftől pedig a Szent István nagy keresztjével tiszteltetett meg! Erdélytől, sőt az egész magyar nemzettől, örök hálát érdemel e kincsekért, s annál szívesebbet, mert ezt csak honszeretetből gyűjtötte, nem a mesterség értéséből. Úgy mondják, ő úgy viselte hivatalát, itt, számadás nélkül, mint Gr. nálunk. De szíves tiszteletem mellett, melyet szívesebben nálamnál a nagy férfiú iránt kevés magyarmagyar, sőt kevés szászmagyar érezhet, ki kell mondanom, hogy ő a festéshez olyan formán érte, mint Mummius a Korinth kirablásakor. Ítéletemet a nagy férfiú ízlése felől Tenniersnek egy Keresztelő Jánoskája igazolja, melyet leginkább csudálgatott. Ma, itt, egyebet kedvellene. A gyermek egy szikla előtt áll, hova egy báránya kíséré. Mint ért az a festéshez, aki ott, ahol Guidót, Correggiót, Rubenst, Van Dyckot csudálhatni, Tenniers előtt áll meg, s ezt a gyermeket s talán a bárány gyapját s a forrás ömlését csudálgatja? De, hogy ő a festéshez keveset érte, azt neki nem veszem vétkül, sőt, látván, hogy nem tulajdon örömei miatt vásárlotta össze e kincseket, hanem hogy a Gráphis múzsája által még meg nem kedvelt nép közt ennek szeretetét gyarapítsa, s a nemzetnek új fényt adjon, még inkább áldom hamvait. A nemzetek egymás után jutnak azon szerencsére, hogy az Apollón húgai s az a három leány által, akiket Cytherea választa társaivá, meglátogattassanak. A mi Hídvölgyink idejében a bécsiek sem igen dicsekedhetének azzal, hogy a festéshez és faragáshoz sokat értenek, noha I. Ferenc, római császár mindent elkövete, s midőn Schmutzer a maga megjelent Theodoriusából Bécsben el nem tuda adni öt nyomtatványt, Párizsból azt a hírt vévé, hogy a beküldött háromszáz nyomtatvány elkölt, s hogy ismét küldjön háromszázat. Ausztria Kaunitznak, s Sonnenfelsnek fogja köszönhetni, hogy a szép érzése s a mesterség szeretete közönségessé lett, s semminek sem inkább, minthogy az igyekezetet az udvar és a nagyok nemcsak nem hátrálták, de gyámolítottak is, Albert, lengyel királyfi pedig, ki nemcsak ért, hanem fest is, költ s becsüli a művészeket.

Vezetőnk Seiwert János úr vala, Brukenthalnak testvére gyermekétől született unokája s a könyvtáros Róth úr. Ha a történet Szebenben mutatta volna ki lakásomat, én e palotát gyakran látogatnám meg; még gyakrabban lakói, mint kincsei miatt. Seivert úr egy érett lelkű tudós, és ami nem ér kevesebbet, tiszta ember; letette az erdélyi kormányszék mellett viselt titoknoki hivatalát, s nőtelenül magának a tudományoknak s az általa nagyon kedvelt szász nemzetnek, szeretve, becsülve minden jóktól. A palota két udvarra van osztva s az utcára három sorban nyílnak ablakai. Azt a nagy meghalt József Mihály öccsének hagyá, harminchatezer tőke pénzzel, az intézet fenntartására.

A galéria fődíszének itt a magyar Szent Hieronym tartatik; Pannoniában születvén, Csáktornya körül, prolepsissel úgy nevezhetjük magyarnak, ahogyan őt a festők kardinállá csinálják. Az anachoréta a maga barlangjában aszkétai elmélkedésekbe van merülve. Válla, teste, lábai ruha nélkül hagyattak; ágyékát skarlát lepel fedi. Megette kürtöt látni a felhőben, az érti a szózatot, megfordul s fülel a hívó szózatra. A történet a legérdeklőbb percben van felkapva, s arc, musculatura, leplezés el vannak telve erővel. A mű Guidóénak tartatik, s nem méltatlan e névre. De íme ezen egy ölnyi magasságú kép mellett, mely amint értem, ezerekbe került, egy kisebb függ, kezek nélkül s ez engem annyira megragada, hogy ha a kettő közül volna szabad választanom, nem azt nézvén, hogy egyikeért s másikáért mit adna nekem vevője, hanem hogy ebben, vagy amabban mint lelendem örömimet. Sebestyént venném, nem Hieronymot. Én itt Sebestyénnek nyújtom az almát.

A képgyűjtemény tizenöt szobát tölt el s ez kilencvenkét darabból áll; nagy részben az alföldi iskola művei és másolatok, de aki gyűjteni kezd, azt veszi, amit kaphat, a Brukenthalnak idejében az olasz iskola munkáit Bécsben találni még nehezebb volt, mint most, s van becse a másolatoknak is, ha jó kézből jőnek, mint a jó fordításoknak. Rend kellene, más s gazdagabb rámák. Idővel az is még lesz. Vezetőim egy Albano és egy Madonna elébe állítanak; ez nekem portrénak tetszik inkább. Hol ezen a Máriai fennség? Hol ezen az a bájoló, amelyet a Mária-főkön szabad és kell keresnünk? A szem tüzes s csaknem csintalan; az orr éppen nem szép; s ez elég ok, hogy a főt ideálisnak ne tekintsem? Portré, amint mondják, a Mengs Máriája is, az isteni gyermekkel a bécsi Belvederben; de azt lehet nem portrénak tekinteni, s felejtjük, hogy ennek a Máriának a festő hitvese ült, s a gyermek az ő gyermeke: ezt itt nem lehet. Egyébiránt a galéria Correggio, Tizian, Rubens, Van Dyck, Rembrandt, Van Huysum s más mesterek neveikkel dicsekedhetik, s oly másolatokkal, melyeket Meytens ajánla a megvételre. A látogatók leginkább a Hondekoeter tyúkjai s a Van Huysum virágai előtt szoktak állongani, s inkább csudálják a természetes prózát, mint a Rubens hatalommal eltölt teremtéseit, és a Correggio bájos poézisét. De az máshol is így volt és nem kevés ideig.

Legnagyobb örömeimet Sebestyén és Hieronym után régi ismeretségem tárgyainál leltem fel, s boldog pillantatokat éltem Jupiter és Ió mellett, mint serdülő éveimben már a bécsi galériában, hol a Correggio originálja még akkor a Heinz másolatja mellett állott. A darab, amint tudva van, a mesterség legszebb művei közé tartozik, s oly bájos, hogy azt a nem szerencsés kezek sem foszthatják meg minden érdemétől. Gondolat, rajzolás, festéklés, mely csudát tevének itt! S mint ragadtatik meg szem és szív! A gyönyörű testű callipygos leány háttal ül a néző felé, s egyedül hivé magát. Azonba Jupiter vastag ködbe rejtezve közelít hozzá, s a leány akkor, s csak akkor sejti meg az Istent, midőn a csók már ajkára nyomul. A leány feje skurzóban; s még skurzóban is mily szép!

E bájos művet a szigorú morál egy igen keskeny szoba sötét szögébe dugatá fel, mint a Tizian fekvőjét ugyanennek ajtaja felibe, hogy a néző helyet sem foghat látásokra. A gond szolgál-e a morálnak, nem tudom, a mesterségnek árt, s a mesterség templomában ez az első, nem amaz. A kasztrált klasszikusok jutának eszembe, és aki magát nadrágfestetőnek csúfoltatá, minthogy a képek meztelenségeire leplet vonatott.

Egy másnemű tartalék az idősb Rákóczi Ferenc képét is, Kupeczkinknek munkáját, rossz helyre téteté, nem átellenben az ablakkal, hanem a sötétebb falra. A kép már azzal is, hogy magyar művész munkája, érdemlé vala a jobb helyt, de azt belérdemére nézve is kívánhatá. A hősnek nem született fejedelem páncélba öltözött, vállán nyusztkacagány van elvetve, nem a sok által keveset mondó hercegi bíbor, jobbja megmarkolá a török nyelű kardot, s azt hüvelyéből félig már kirántotta. Haja a két homlokszög közt beretválva van; lehúzott szemöldöke elfedi vad tekintését, ajkai keble dühét elharapják. A bölcs festő így monda a török nyéllel, amit a történetek beszélenek. A festő gondolatja magas, s a legnagyobb dicséretet érdemli a dolgozás is. És ha az Erdély nagyjai itt forognának, megtanulhatnák, mint kelljen festetniük magokat vagy őseiket. Életökből ki kellene keresniök a legemlékezetesebb történetet s bíznák azt Fügerre, Kreutzingerre, Kraftra, hogy a képet ezek fessék, nem ahogy ők kívánják, hanem ahogy ezeknek tetszik. A kép megjelent rézmetszésben is Westermayer által s vonásos munkában, mert ide e neme illett a metszésnek. A réz ismeretlen marada nálunk, s bár intésem után az ne maradna tovább! Három forintot egy nyomtatványért a legszegényebb magyar is örömmel hagyhatna Artariánál a Kohlmarkt nevű utcán. És ha még hármat volna kedve otthagyni egy oly magyar képéért, kit Füger feste, megvehetne a Born Ignácét is, melyet Kininger hánytott (geschabt). Born azon úgy adatik elő, mint egy lámpája mellett elmélő bölcs, íróasztaláról legördül a volumen – talán arra célozván, hogy tudós deáksággal írt, homlokát átfogta jobbjával; válláról palást foly le, az aljban (Grund) az Isis multimammia (mindent ápoló természet) szobra mellett egy bölcs cirkalommal dolgozik.

Midőn a kicsavarodásomból vissza akarok térni az elhagyott nyomba, egy másik kicsavarodásba érzem elkapattatni magamat. Egyikében a galéria hátulsó szobáinak egy történet engem vezetőimmel s társaimmal nagy ismerőnek nézete, holott az csak azt mutatá inkább, hogy ők nem azok. Külön katalógust kapa minden szoba, s a képek száma papirosszeleteken áll a kép és a ráma közt. D. egy vásznán tollas állatokat láta meg s csudálá a festő ügyességét s elfáradhatatlan gondjait a tollakon. Tudni akará a művész nevét. Róth úr megbotlott a katalógusban, s itt oly nevet olvasa fel, mely ide éppen nem illett. Elfelejtve magamat, megszólalék, hogy az nem lehet az, az olasz iskola nagyja nem adta magát kakas és tyúk festésére; én a darabot Hondekoeterének nézem. R. úr megsejté tévedését s a másik katalógus itt valóban Hondekoetert nevezé. Barátim álmélkodását nevelte az, hogy midőn egy más érthetetlen darabot néztek, s D. ismét tudni akarta a művész nevét, én azt Brueghelnek mondottam. Mint az nem mondathatik még humanistának, aki hallván, hogy egy óda Virgilnek s egy elégia Horácnak tulajdoníttatik: úgy az van még távol attól, hogy az értő nevét érdemelje, aki a pokolfestő Brueghel nevét és a híres tyúkfestőjét hallotta s egy-két darabjaikat látta, hogy ecsetjökre ráismerhet.]

Egy szobát új portrék s erdélyi festők munkái töltenek el. Ezektől irtózva szöknék vissza a szem, ha a néző nem ama szobákból jönne is. De valamint a könyvgyűjtők előtt nincs rossz munka, legalább szükségtelen, úgy ezeknek is itt nagy becsök van; idővel bizonyítani fogják, a mesterség nálunk miként hága egyik lépcsőről a másikra.

A könyvgyűjtemény tizenhatezer darabból áll. Az ásványok nyolc almáriumokban tartatnak s ezek kivált erdélyi aranytermésekben igen gazdagok. A pénzek száma tizennyolcezer.

Brukentalnak tiszteletére most készül egy emlékpénz, Seivert úrnak találmánya szerint. Az előfelen áll a hős, római öltözetben és annak előadásaval, ami volt. Alul születésének esztendeje 1721. és haláláé 1803; a túlfélen Hercules versalien musarum, e körülírással: INVIA VIRTUTI NULLA EST VIA. Az alsó rekeszben a szász címer.

Aki ennyit teve a magyar nemzet és annak szász népe dicsőségéért:

      Dem folgt ein Ruhm, der ewig bleibt.

(Klopstock)

Gróf Haller Gábor erdélyi kincstartót, Leopold rendebeli commendatort, cs. k. kamarást és belső titkos tanácsost, a Telemach fordítójának fiát, Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám barátját, azon háznál találánk, mely rá Péterről, a nürnbergi patríciusról marada. Erről folyván a szó, emlékezem a fehéregyházi palota számaira, s neki bátorkodám azt a kérést tenni, hogy ha a famíliái könyv, melyre a számok mutatnak, talán itt volna, engedné megtekintenem. A gróf értette kérésem okát s hamis szerénység nélkül, mely utálatosb a legvastagabb dölyfnél, teljesíté azt. A könyv a XIII. századig adja a Hallerek elágazásait s némelyikének még képét is látni benne. Tiszteletet érdemlő gond, így íratni a könyvbe mindenik Hallerrel a maga nevét s némelyikének még képét is fenntartani. A gróf negyvenkilencedik esztendeje, hogy szolgál, előbb, mint katona, kapitányságig, majd viceispán, továbbad küküllői főispán, aztán kir. tábla elölülője, végre tartománybeli főbiztos, s most gróf Bethlen József halála óta thesaurarius. Személyében egyesülve van a francia és a magyar, s az életerő benne annyi, hogy gyermekei s barátjai sokáig remélhetik birtokát. (Meghalt 1822. március 28-án, életének 73. esztendejében.)

A szász nemzet nagy örömét találá abban, hogy a comesének beiktatása a grófra bízatott, ők a Hallereket szeretik szászoknak is tekinteni s örömük igazságos, mert a nemzeti érzés szent s a szászokban is szent. Németek ők, minthogy úgy akarják és nem magyarok, de oly németek, kik századok óta laknak köztünk s Erdély diétáin voksuk és székük van; megzselléresedett német eredetű magyarok. Amit ők mondogatnak nekünk nem erdélyieknek, úgy megfoghatatlan, mintha mi azt vitatnánk, hogy mi ma is baskírek vagyunk, nem magyarok.

Az új szász főtiszt, kormányszéki tanácsos és Leopold rendbeli lovag Tartler János úrhoz Seivert úr vezete fel, s nála töltött óránk a legszebbek számába tartozik, melyeket Erdélyben éltem. Kapuja előtt négy fiatal fenyő vala beütve, a Szeben városa második tisztjének lakása előtt három; a beiktatás napjának pompája miatt, amint mondák.

A szebeni játékszín elmés rajzolat szerint épült, mind optikai, mind akusztikai tekintetekben, de azt itt elérni nem vala nehéz, mert a nép nem nagy számú. Rossz darabot adának benne, de a játszók úgy játszódtak, amint kelle: a rosszat rosszul. Lányom miatt, ki a német előadást nem érté mindenütt s magyarázatimra szorult, kénytelen valék végig ott mulatni, de egy szerencsés történet felejteti velem a bajt. Egyikében az alsó lózsiknak két ifjú leány ült, minden idősb felvigyázó nélkül, s jobb karom karfájokat érte. Mennyi felsóhajtozás, mennyi taps a parányi kacsókkal, minden nem éppen szerencsétlen scéna, minden fűszerszámos frázis s csillogó elmésség mellett! Most kezdenek feljárni a Thalia s Melpomene templomába. De jó volna megsúgatni szüleiknek, hogy óvják őket a német Fapresto dolgozásainak olvasásától. Az a Kotzebue örökre el fogja rontani ízlésöket, s annál bizonyosabban el, mert benne sok érdem van és sok genie.

A két szebeni szász leány egy történetre emlékeztet, melyet nadrága miatt és hogy egy előttem még nevéről is ismeretlen bohócskát megcsapolhassak, el kell mondanom.

Egy Szebenben szolgáló mágnás egy gyönyörű szász leánnyal táncola a szász ispán ünnepén. Egy idegen mágnás kérdést teve ennél, mely comtesse lehet az, akit leteve kezéről, mert ő nem ismeri s maga is szeretne táncolni vele. A felelet az volt, hogy az egy szebeni polgár kisasszonya s oly jól nevelt, amily szép. Gondolod-e, mit teve a gubó? Nem vitte táncra. A nagy Friedrich egy legénykét, aki vallást csúfola s botránkoztató tettet teve, arra kárhoztatta, hogy míg azt, aminek szentnek kell lenni, csúfolni merné, tanulja meg a kátét a hely plébánosánál. Ha nekem volna szabad megbüntetni ezt a magyar legénykét, aki a szép s jól nevelt szász leánnyal, a szász ünnepen nem táncolt, mert az nem magyar comtesse, én zárva tartanám a méltóságos úrfit, valamíg Rollint végig nem olvasná, hogy felelni tudjon e kérdésemre:

Mit perorála Canulejus, s mely következései voltak annak Rómára, hogy az egyik testvérleány ajtaját megkopogtatták, a másikét nem? Egész Európa utálattal nézi, hogy a hibernus csak akkor tarttatik anglusnak, mikor terhet kell viselnie, s javulva nézi, hogy az alsatiai lakos franciának tartatik s magát franciának tartja.

Szebennek oláh temploma is van s itt lakik a püspökjük. A reformátusok templomát, a házak sorában, csak felülírásánál fogva ismerheti templomnak az idegen, az szép, mert egyszerű, rövid:

Deo Creatori Redemtori Sanctificatori

Sacrum

Josepho II. Principe aug.

adnuente

Coetus fidelium Helv. Confess.

MDCCLXXXVI