magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kazinczy Ferenc: 12 levél


 

Kifáradtam örömeimben, kedves barátom, és ha volna tündér, ki meghallgassa könyörgésemet, repülnék azon kis domb felé, hol nekem az élet minden örömei virítanak s kiéldelvén magamat hitvesem és gyermekeim ölelésökben, Szentmihályra repülnék által, hogy a legtiszteletesb nő és anya és asszony és barátné lábainál, ültetései árnyékában mondhassam el neked, mennyi tisztelőd és barátod van e földön is, s mint óhajtják, hogy kedved jöjjön Erdélyt megtekinteni, hogy szemlélhessék, akit szeretnek. De ezek benned csak a lelkes és tanult embert s a bájos, csudáit beszélőt ismerik, s mi mindez ahhoz képest, amit tebenned mi szeretünk, mi csudálunk, kiknek az a szerencse juta, hogy közelebbről ismerhessenek? Az a te tisztaságod, mely a mocsoknak csak árnyékát sem tűri magán, azok a nemes érzések, melyek által mindeneknek szerelmévé lettél, az a nagyságod az indulatokban, mely azt teszi, hogy legkedveltebb barátid is félénk tisztelettel közelítenek feléd s java-lásodtól függesztik fel önbecsöket, azt a tántoríthatatlan férfit és azt a Grátiák és Ámor papját, kiben ez a két ellenkező oly szerencsésen egyesüle belsőjében és külsőjében, mint a művész önti, a Bacchus szobrában, a férfiúi s asszonyi szépségeket együvé. Ezt nekik én beszélem s tetteid emlegetésével.

Minden léptem távolabbra viszen honomtól, s mily nagy már is az út, melyet tevék! De még hátra Vajdahunyad, hátra Fehérvár és a helyek, hol a nemzet szentjei éltek, jártak s halhatatlan tetteket tettek. Azokat látnom kell, illetnem kell sírköveiket, s azon érzést adni magamnak, hogy nagyobb lettem ereklyéjök illetése által. Még egyszer annyi időt kivan utam, mint amennyit már töltöttem, s akkor megyek, s repülni fogok karjaidba.]

Közel a Kenyérvize nevű folyamjához, hanem széles patakjához, egy csárdában szállánk meg ebédre s Döbrentei figyelmessé tőn, hogy a postaház körül, mely mellett utunk elmegyen, még most is látszanak azon kápolna kövei, melyet Báthori István a csata emlékére építtete. Tudniillik, midőn sergét itt vezeté az ütközet piacára, lova megbotlott, s az Báthorinak vagy sergének rosszat látszott jövendölni. Meg nem történvén, amitől tarta, felépítteté a templomot, s rendelést teve, hogy a nap visszafordulóin az elhulltakért miseáldozatok mondassanak.

A csata 1479. november 13-án mene véghez. Ali bég a hegyek és a Maros közt fekvő tért ülte el, s Báthori, az erdélyi vajda, Gyulafehérvár felől jőve, Kinizsi Pál temesi bán Branyicska felől. A törökök, Bonfini szerint harmincezeret vesztének, mások szerint még egyszer annyit, a magyarok nyolcezeret, azonfelül, hogy a Maros kétezer szászt és oláht nyele el. Mint mene véghez a hős áldomás az ellenségi testek halmain, tudva van; még emlegetjük, hogy a derék Kinizsi fogai közé foga a leszelt kövér törököt s táncolt vele. Vad tett, de csaknem négyszáz esztendős, s a szent öröm a szenteket is táncra ragadozhatja.

Elővevém szekerem zsebéből a Benkő Erdélyét, s a történetet újra megolvasám. Alsó-Fehérnek főnótáriusa, Backamadarasi Kis József úr rábeszélé püspök Batthyányt, hogy az összeomlott kápolnát építtesse fel, s a két hős emlékezetét egy oszloppal tisztelné meg; de az el-elhalogatott szándék nem ére teljesedést. Még inkább csudálhatni, hogy püspök Mártonfi hagyhatá anélkül, ki ezt egy latin epigrammal is ékesítheté vala, s sajnálni kell, hogy a tanács hunyadi főispán, gróf Bethlen Lászlónak nem vala adva, ki szerete jó tettek által ragyogni. Döbrentei egy ossziáni éneket költe a tett emlékéül. De, ha a tettnek ének kell, a helynek kő kell, és nem kicsiny.

Az én lelkemben egy ének támada, amint elmenék. Nem illik a tettre, de ide teszem mégis, mert itt támada, s aki leveleimet itt olvassa, osztozni fog érzésimben. Azon időbe tevém által magamat, midőn Erdély a török járma alól kiszabadult.

 

Szabadon lihegsz, szeretett haza,

Szabadon lihegsz megint, karunk

Béklóidat összetöré!

Itt vesztenek ők, itt hulltanak el;

Lobogó tüzeit seregökre

Az isteni boszú lövellé.

 

Nem ejte el minket erő;

Bizakodás teve rabjaivá

Minket a pogánynak.

Esküdt, s mi jók hívénk szavát;

Sőa hívőket, bizakodókat,

Cselébe voná, megbuktatá.

 

Hegyeink aranyát, ugarinknak

Gazdag termésít irigylé,

És amit táplál a mező.

Paripáink neki nyihogtak,

Gyapját neki nyírta meg a nyáj,

S amit nem vett el, ellopá.

 

Magyarra vivé ki a magyart,

S vicsorga dühében, hogy a két

Testvérhad egymást érte ölé.

Éh gyermekeinket maszlagon

Hizlalta pribékjeivé, hogy ők

Verdessék, ami még nem ing.

 

S mi nyögénk a vad dölyf kéjeit,

S viselénk, de mérges fájdalomban,

Az alázó súlyos igát.

Hunyadink nagy lelke nem hagyott el;

Hunyadink nagy lelkét nem hagyánk el,

S lepattogának láncaink.

 

Itt vesztenek ők, itt hulltanak el,

Lobogó tüzeit seregökre

Az isteni boszú lövellé.

Szabadon lihegsz, szeretett hazánk!

Szabadon, szeretett, szabadon megint!

S mi törénk le, mi! láncaidat.

 

Utunk Szeben óta végig Hunyad vármegyén völgyen mene, melynél sem szebb tájt nem láték Erdélyben, sem áldottabbat. A portékák Pestről Dévára, Szászvárosra, Szebenbe, Brassóba és Fehérvárra ezen jőnek be, mint Váradról Kolozsvárra, s az útra gond van, mind a szászok közt, mind a vármegyékben. A Maros (Marusius) Fehérvár mellől csap belé, s a bábolnai, rápolti, celnaí, Hegyaljának nevezett s híres borokat termő hegyek alatt fut el. Ezen viszik ki Magyarország felé a sót, tutajokon. Itt van a hajdani fejedelmek mulatója, Szászsebes (Sabaesum, Mühlenbach), de most megfosztva minden maradványaitól hajdani dicsőségének, itt Szászváros, ez és az szab. kir. városocskák, faluk a kisded Medgyeshez képest; itt tovább Déva a maga egykor híres várával. A néhol egy, néhol két órányi szélességű völgyet erdős hegyek s vad rengetegek veszik körül; s a Retyezát teteje (az oláh szó elcsapott tetőt jelent), délre Vajdahunyad felé kék oldalain mutogatá a téli havat.

Tordoson, Bábolna és Szászváros között, Patakon fizikát tanított professzor, most itt predikátoroskodó Sípos Pál barátunkhoz térénk be. A hely a szász földhöz tartozik, de lakosai oláh nyelvűek, s a szász helyeken gyakorlott szokás szerint a prédikátornak dézsmáznak, ki itt a reformátusok felekezetének tagja, de a luth. capitulum alatt áll. E felekezetnek az egész Erdélyben nincs gazdagabb predikátorsága, sem kevesebb terhű, mert az eklézsiát hét háznép teszi, kik magyar nyelvű templomi szolgálatjaik által tartóztatnak a nyelv felejtésétől. Sípos ezek közt él, ezek közt szolgál. De, minthogy ezeknek nincs szükségök sokra, s amire szükségük van, a szászvárosi tógátusoktól is megkapják, ezekkel tartat prédikációkat, s inkább ezeket oktatja, mint a lakosokat.

Sípos áthivatá magához báró Naláczi Istvánt s némely barátit Szászvárosról s ezek közt a szászvárosi kollégiumnak két tagját, Ponori Thewrewk József és Lészai Dániel urakat; ez most már orvos-doktor, amaz magyar- és erdélyországi felesküdött ügyész, ki a mostani kornak s a későbbnek még inkább a maga Magyar Pantheonjával meg nem becsülhető kincset ada. Ezek ebéd után mindjárt menének, de Naláczi velünk maradt, s így a nap tanulás és kacagások közt múla el. Mert, aki a kifogyhatatlan elmésségű és sok olvasású Naláczival van, az együtt teszi a kettőt. A fesz és pöf neki nem dolga s dévajkodásaival nyer és nem veszt.

Másnap Sípos és én nála mulatánk, s ismét örömre és haszonra. Naláczi, amint felkelénk a vacsorától, vetkezni kezde, minden szó nélkül, befordula a fal felé s elkezdé a harsogást. Mi tehát átmenénk a szomszéd szobába. Sípos ellágyula. Töltsd álmatlanul kedvemért az éjjelt, úgymond; ki tudja, mikor leszünk együtt. Így egész éjjel nem hunyánk be szemeinket. Naláczi reggel felé átkiálta hozzánk: „Non amo eruditum pr – smum”. Mi sokáig kacagánk a szót, de ő már ismét hortyogott.

Síposnak három szerelme volt: a metafizikálás, a mathézis s a klasszikusok. Kant vala bálványa, s ennek tanításait a Róma nyelvén dolgozta fel, s levelekben küldözgeté meg nekem, fejezetenként. Engem gyönyörködtetett a dolog, s még inkább a nyelv. Kértem, hogy a munkát adja ki, s minthogy ő nem írt olvashatólag, s Erdély még hibásb ortográfiával, mint mi szoktunk, magam másoltam le azt neki. Sípos a munkát átadá a cenzornak. Az úgy hitte, hogy az nem az ő, hanem a vallás emberei mezejére tartozik; Kenderesi látni akará, elborzadt tőle, s Sípos közt és a consiliárius közt elkezdődék keserűségek nélkül az ellenkezés. A munka a vallás férfiai ítéletök alá mene. Ezek rá azt jegyzék meg, hogy a munka igen jó, de nem jól egyezik a normával, és így megjelenését nem engedhetik: megengednék, ha világi emberek volnának. Sípost inkább bánta a kérés megtagadása, mintha a jég egész esztendei jövedelmét elverte volna.

Midőn azt a fejezetét vevém, melyben a metafizikai szabadság fordul elő, azt kérdem magamtól, ha azt a sovány dolgot s azt a badar beszédet tudnám-e magyarban úgy adni, hogy olvasható legyen? Egy prológust elébe, mégpedig dévajkodás hangján, s végébe egy epilógust, hogy a sötét táj elevenséget kapjon, mondám magamban, s egy-két nap alatt a munka készen állott. Sípos tudta, mennyire szeretem őt, tudta, mely örömmel vettem ezeket az ő dolgozásait, és mégis egészen le vala verve ártatlan játékom által. Azt szenvedte, amit a szerelmes ifjú, midőn lánykájából, bár barátjai, tréfát űznek.

De Sípos nincs többé. Egy veszedelmes ínhideg kikapá barátjai közül. Szül. Enyeden 1759. októb. 16-án; meghalt Szászvároson 1816. szeptember 15-én...

Matematikai tudományai felöl világosan szólanak göttingai prof. Kästnernek s berlini asztronómus Bódénak levelei, melyek közül egyet-kettőt az én autográfiai gyűjteményem bír; a filozófiaiakról pedig két munkája kéziratban, mely a kolozsvári kollégium bibliotékájában van letéve.

Erdély érzi, mit veszte a szeretetreméltó férfiban, s sokáig nem fogja felejteni.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ERDÉLYI LEVELEK rovat összes cikke

© Művelődés 2008