Művelődés

Dédács, két órányira Dévától, napokra vára bennünket, a gróf Gyulayné házánál, ki a nyarat ez áldott és nagy szépségekkel bíró tájon szokta tölteni. A hideg Sztrigy (Sargetia) a dél felé fekvő havasokból siet a völgybe s a grófné kertje alatt omlik együvé, az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Deltájokat, hova a Sztrigyen egy könnyű hidacska viszen által, kétszáz lépésnyire egy sötét boglyas szilerdő foglalta el, végigszeldelve játékosan tekergő utakkal. Túl a szilason, egy rendesen költ hegy, az úgynevezett Aranyi, ád új díszt a vidéknek, mint egy rosszul sült kenyér s messziről magára vonja azoknak szemeiket, kik Fehérvár vagy Szeben felől jővén, a keskeny kies áldott völgyet, a két sor rengeteg között s magok előtt a komoly dévai tetőt, eltelhetetlen örömben, majd csak festői szemekkel, majd a hazafiúság szent érzései, s örvendő bú s bánatos örvendezések közt nézellik. E két sor meredek kelésű rengetegnek a Retyezát adja meg fődíszét, mely délre, Vajdahunyad megett kél ki alantabb társai közül, s horizonti vonásban elcsapott tetején s kékellő oldalain mutogatja a hó maradványait; mint a völgynek a dévai vár egy kerekded hegy tetején, hol Dávid Ferenc 1565-ben tömlöcbe vettetett, és holtáig fogva ült; Barcsay Ákos pedig a Bánffy Erzsébet karjai közt rettege elveszteni a fejedelmi palástot, míg a szép nőért Bethlen Miklós (Hist des révolut. de Hongrie T. VI.) titkon epedezék. Hol együtt sétálunk a ház asszonyával s gyermekeivel a gyepszőnyegen és a fekete színű vén szilas sűrű homályában, hol csolnakba ülünk, s felmegyünk a Sztrigyen, melynek homályában álló partjaira, a lehanyatló nap és a víz habjai játékosan lövelli fel a képeinket, hol Döbrentei és én virradatkor megferdünk a Marosban s új életet veszünk az örömmel s egészséget és erőt. Kijövök a szobából s a grófnét fehér öltözetében, szalmakalapjával, magányosán látom ülni a Maros szélen, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körökben láthassam magamat s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.

A postaút néhány száz lépésnyire megyen el a falu felett, s így alig van nap, melyen vendégeink nem volnának s nem ritkán számosak. Ezekre, ha e szép társaságban szükségem nincsen is, örvendek, hogy Erdélynek nevezetesb fiaival s leányaival ismerkedhetem. Számukban örömmel nevezem Zeyk Miklós és Bája István urakat, kik közül az elsőbb Göttingát kétszer látta s életét egészen a szép homályba rejti el; az utóbb Hunyadnak egyik érdemes tagja, igen kedves mulattató s ügyesen s tanultan rajzol, fest és miniaturban portrékat úgy dolgozik, hogy ha a sors és születés arra kárhoztatta volna, ezzel Bécsben is kenyerét kereshetné.

Olykor kisétálunk az aratókhoz, kik kétszázan gyűltek fel a grófné zarándi jószágaiból, a vad hegyek közül, s a reggel óta napszállatig soha meg nem szűnő csompolya (duda) mellett űzik izzasztó, de víg munkájokat. (Az reggel óta késő estig soha el nem némul, mint midőn a sereg leteszi sarlóját, s ha egyikét elhagyja lehelete, másik veszi által.

Constantis pariter, pariter data fila trahentis

Fallitur ancillae decipturque labor.

Sőt, zeng muzsikájok a munka elmúltával is.) Az udvarban tápláltatnak valamíg az aratás tart s táncolva töltik az éj egyik felét. Nekik az aratás ideje igazi farsanguk. Különben szegényül tengenének, mint a mi Krajnyánk lakosai.

A föld itt búján terem s a rozsnak némely szálait hét lábnyinál hosszabbnak találtam. De az oláh még itt is szegény, mert kevéshez szokván, restté vált. Házaik kapuja mellett egy hosszú rúdra csóvát szúrnak, valamely babonából, melyet szégyenlenék tudni. Ami hajdan a zempléni oroszok közt is szokásban volt, hogy Krasznibród és Berezna tájékin leányvásárok tartassanak, az itt Topánfalván gyakoroltatik, vagy gyakoroltatott, mert némelyek erősen állítják, hogy a szokás ma is fennáll, mások még erősebben tagadják. Melyik félnek van igaza, nem tudom. A férjhez mehető lánnyal atyja, anyja, megjelennek a vásárba, a lány sátort ütött, portékácskáit kirakta s menyasszonyi ékességében megállott a sátor előtt s várta szerencséjét A nősző végigjárá a sorokat, s amint neki lány vagy sátor, vagy mind a kettő leginkább tetszettének meg, tenyerébe csapa a hajadonnak, anélkül, hogy kérdené, ha viszont ő tetszik-e, s a pap összeesketé őket azon nyomban, s a legény másnap reggel hazavitte menyecskéjét.

(Borzadsz? Nem ok nélkül, itt meg van alacsonyítva az emberiség s minek rútul tenni, amit szépen lehet? De nézzük körül magunkat, nem éppen ezt teszik-e gyakran a főbb kasztok is? A leány ezeknél, mint az oláhoknál Topánfalván, csak dolog és nem személy; s kérded, ha Topánfalván több rossz házasság köttetik-e vaktában, mint máshol kalkulus szerint? Boldogságunkat, így vagy amúgy, mindig az teszi, ha tiszteinkhez hívek maradunk, és ha amit sors vagy választás mienkké teve, kedveljük. Laetus sorté tua vives et sapienter et beaté.)