magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kazinczy Ferenc: 14 levél


 

Ne kívánd, hogy mondjam el, mint válék meg azoktól, akiket lelkem szeret; mert íme nem vagyok többé nálok s levelem hozzád nem Erdélyből indul. Minél nagyobb az Öröm, mellyel élénk, annál nagyobb a keserű, mely azt követni bizonyosan fogja; úgy akará Nemesis, a hajthatatlan, engesztelhetetlen. De legyen a szenvedés, milyennek a komoly visszafizető azt akarja, tűröm békével, sőt sorsomnak, gyötrelmimnek örvendve, mert a múltak emléke ezeket megédesítheti; csak poharam csordultig teljék meg, s ezt mondhassam, mint itt „Éltem!”)

Gróf Gyulayné nem Dédácsról, hanem Marosnémetiből akara kiereszteni a Bánátba; elkísére tehát oda, minden gyermekeivel. A hely praedicatuma a Gyulay-háznak s azt ennek csak fiai bírják; a horvátországi bán, gróf Gyulay Ignác s Albert testvére és a mi Lajosunk. A Lajos részét ennek atyjától, Ferenctől, kit a ház, mint ifjabb testvért illetett volna, bátyja, István, az osztáskor testvéri szeretettel vette által, de ez nem szerencsés házasságból nem hagya maradékot s a történet jóvá téve, amit a két testvér szép atyafisággal vétkesen teve. Ennek udvara előtt egy keskeny, de hosszú nyelv fut el a kapu és a Maros közt, eltöltve az új kertészség játékival és a közel Tiriscum (mai nevével veceli vár) oltárköveivel, isteneivel és hőseivel s elmállott felírásaival. A sót vivő tutajok és amelyek Szegedről mos üresen térnek vissza, emberek és nem lovak által vonva, itt mennek el a gerlicetartó alatt s azt, aki magányt keres itt, az a vad kopasz hegy túl a Maroson, kedves búslakodásba szenderíti.

Gróf Gyulay Józsefet, atyját Istvánnak és a Lajos atyjának Ferencnek, gyermekei, midőn 1790- ben több nagyjaival Erdélynek, Bécsbe mene fel üdvözleni II. Leopoldot, megkérek, hogy őket és maradékait ajándékozná meg képével, s a szeretett atya Weickardnak ült. A kép egész nagyságban, egész növésben adja a megholtat s azzal a hűséggel, mely tulajdona volt Weickardnak, ki az idealizáló ultrák közé nem tartozott. A Meszesen innen, kivéve a kancellárius Telekiét, jobban dolgozott portrét nem láttam.

Rakva van portrékkal ez a ház is, mint Erdélynek majdnem minden házai, s Wagner, a pasztellfestő, itt nem keveset dolgoza, s híven, de sietve s nem nemesített ízlésben (ahogy a magát és mesterségét becsülő művésznek mindig kellene, hanem, amint szeme látott s a viselt kosztümben, még pedig az ünnepiben.) Ellenben a báróné, született báró Edelsheim asszonyság, nem tudják kitől, oly jól gondolva van adva, hogy arról szememet ritkán vonhatám le. Mása egy jó originálnak. A kép a szeretetre Iegméltóbb egyszerűség karakterét viseli s az asszonyi szív méltóságáét.

Tetézte kegyeit irántam a grófné azzal, hogy velem Déván keresztül jővén, Bája úrnak rajzolatjait s miniatűrben dolgozott portréit láttaták. Azok valóban nem alatta voltak reményimnek, hanem felette, s óhajtám, hogy a szeretetreméltó embert Erdélynek sok szeretetreméltó fiai és lányai ostromlanák.

Erdélyt Magyarországtól sivatag, erdős hegyek választják el, hová még a csinált és igen jó karban tartott úton is fáradsággal lehet feljutni. De aki Kosovánál széjjeltekint, déli nyugot fele, mérföldekre elnyúlt síkot lát elterülni szemei előtt, s így emlékeztetés nélkül érti, hogy ahová lép, Erdély többé nem lehet.

Karácsnak Lipszky után, négy táblában dolgozott abrosza s vármegyéinknek atlasza, valahol megszállék, kiterül előttem, s ezektől kérdem, merre kelljen vennem utamat Szpata felé. De már közel lévén oda, inkább hiszek a szóval adott tudósításoknak, mert a geometriának az tanítása, hogy a legegyenesebb út a legrövidebb, hamis lecke a kocsisok filozófiájában. Beérvén tehát Facset mezővárosba, az itt lakos Krassó vármegyei főszolgabíró kvártélyházához vezettetvén magam, mind hogy az utak iránt tehessek kérdést, mind hogy már itt vehessek hírt az enyéimék felől. A tiszt Bulcs felé igazíta. Elébe terjesztem, hogy abroszaim szerint úgy nagyot fognék kerülni, hogy úgy egy nagy hegyet kétszer kell megkerülnöm, s ha egyenesen megyek, kisebbeknek látszó hegyeket fogok érni. A szolgabíró kipillanta ablakán, s meglátta nagy párnazsákú szekeremet, s most még inkább buzdíta, hogy Bulcsnak menjek, mert addig kivagdalt utak visznek, erre szekerem teteje sokszor megakadna. Vakon alája vetem magamat akaratjának.

Bulcson ma kótyavetyélék a csapszékeket, s a kisded hely tömve vala idegenekkel. A fogadócska egyetlen vendégszobája el vala foglalva, de lovaimnak volt állások az istállóban. Így szekeremet embereimre bízván, lányommal kisétálék a mezőre, végig az ünneplő helyen.

Visszajővén sétálásomból, egy utazó, ki azalatt érkezék, s úgy nem kapa szállást, mint én, szónak eredé velem, s kére, engedném társaságomban tölteni estvéjét. A nap még fenn vala, s hévvel sütött. Általellent a fogadóval megpillantánk egy lócát a sövény mellett, egy nagy eper árnyékában, s jónak látánk ott fogni ülést.

Alig valánk így egy negyedig, midőn egy úrforma valami frakkban, pantalonban, hosszúszárú pipájából füstölvén végig az utcát, felénk jött s elmerültnek látszott. Véletlenül pillanta meg bennünket, s meghökkene. De csakhamar magához térve elakadásából, nekünk vevé útját, megbigygyenté a kerek módi kalapot, s irigylésre méltó természetességgel mellénk üle, anélkül, hogy szükségesnek ítélte volna e szabadságra engedelmünket kikérni.

Ki legyen, nem mondá, mi pedig nem igen vágytunk tudni. De ő minket feleletre vona, mégpedig olyformán, mintha a polizei Bulcson az ő dolga volna. Én az elsőséget társamnak engedém, az pedig érzetlenné tette az impertinenciát, s a dohány-, bor- és pálinkaillattól derekasan párázó uraságnak elmondá, kinek hívják. „Ördögöt, s az úr igazán a meghalt Gy.?” kérdé a német ember. Lányom ijedten simult hozzám, s a pipázóra mereszté szemeit. Uram, felelé az idegen, én nemcsak meg nem haltam, de fogadom az úrnak becsületemre s hitemre, meghalni nem is felette nagyon óhajtok. A pipázó uraság nem értette szavát. Hogyan? Hiszen azt monda, hogy az urat Gy.-nek hívják? Igenis, uram, én Gy. vagyok, uraságod szolgálatjára; de az élő Gy., nem, aki azok szerint, amiket hallani szerencsém vagyon, földi pályáját megfutotta. Mindez az ember fejébe nem tuda férni, s inkább tetszék azt hinnie, hogy akivel szól, a meghalt Gy., mint hogy a nevét egynél többen viselhetik. Megértvén, társam honnan jő és hová megyen s mely dologban, mivel és miért, engem von kérdőre. Megnevezem neki magamat jókedvvel. Nem elég; azt is akará tudni, mi vagyok. Feleletem az vala, hogy semmi nem vagyok. Semmi! Hogyan lehetne valaki semmi? Titkot kerese fogadásomban. Én makacsán megmaradék szavam mellett, s minden igyekezeteit semmivé tevém. Fejemen a Zrínyi veres sipkáját látta, lábamon fűzött csizmácskát lábikrám felső részéig, s gyanú környékezé meg az ő lelkét, hogy míg lehete, királyomat karommal és kardommal szolgálám, mint ő. Bizonyossá tőn, hogy gyanújánál semmi sem lehet képtelenebb, széles e világon. De ez a kucsma, s generálisi színből? De ez a külföld fűzött csizmácskája? Uram, mondám dévaj kedvvel, uraságod bizonyosan olvasta Musariont; feje billentése azt monda, hogy igen, s egy értelemben lesz Musarionnal és Wielanddal: Mich dünkt, ein weiser Mann trägt Eich, wie andere Leute. Látja uraságod, én Musarionnal és uraságoddal egy hiten és egy valláson vagyok, s ok nélkül nem örömest térek félre a járt útról, tudniillik, ahol az eltérést hatalmasabb okok nem javasolják. De a reumám a kucsmát javasolja még a nyári, de nem szeletlen napokban is, s jobb portékát nem képzelhet az úr, mint a lábbelinek ez a neme. Igaz, hogy fel- és lefűzni időbe kerül; ellenben a cseléd nem rángatja lábamat, mikor sárba jártam, vagy az eső elvert. Haszontalan volt igyekezetem a res vistiariai magyarázatoknál fogva kisiklani kezeiből; tudni akará, ki vagyok tehát, és mi vagyok. Csak mondjam ki, ugye kamaratiszt vagyok, vármegye tisztje?

Dermedeze mérgében... Az eleven ördögre, kiáltá, ha semmi sem vagy is, csak kell lenned valaminek, s úgy még inkább kell, mert semmiből a semmi sem áll. Talán ugyan nemes ember vagy, oder goar a Grundherrr. Tudnod kell, édes barátom, hogy ezen a földön a nemes ember s kivált, aki nem maga leve azzá, sok; a Grundherr pedig mindennél több, és ez ugyan nem méltán.

Megszálla a gonosz lélek, venném nehézkén, hogy rajtam egyikét és másikát egyszerű rámnézéssel ki nem láta, s hogy kínjainak véget vessek, kimondám neki, hogy szolgálatjára, mind az egyik vagyok, mind a másik, amilyen vagyok. „Ugye!” kiálta megszeppenve, s hirtelen kapván a félrevágott módi kalapocskához. Bitte um Vergebung, tóminé spectabilis! Fertelmesen megbotlottam, tómine spectabilis, még egyszer bocsánatot, tómine spectabilis.

Most tudni akará, miként jövék, merre jövék, mikor indulok és merre veszem utamat, hol lesz nyugtom, s megkínála csekély szállásával. Szekerem neki nagynak is, terheltnek is látszott; bizonyossá teve, hogy görbe s járatlan utakon fogok menni, s forspontot akara parancsolni erőnek erejével. Jóvoltát köszönettel fogadtam, de nem vala élni kedvem vele; inkább akarom kifárasztani lovaimat, minthogy az idegen kocsisok felforgassanak. Hogy kalauzt parancsoljon, arra kértem és nagy örömmel parancsola.

Szívességét irántam azzal tetézé, hogy reumám ellen igen hathatós szert tanácslott, mert az üdvességes mesterség embereinek egyike volt, s most ment, amint mondá, hogy a fogadóban egy meszelykét hörpenthessen.

A questionneur után, ki mindkettőnknél felejthetetlenné tevé magát, elmene társam is. Azon gondolkozám, hogy az oláh lakost, kinek epre alatt ülénk, mely pantomimi jelek által kérleljem meg, hogy venne fel fedele alá, midőn egy sánta, felgyürkőzött, süvegetlen, rongyos, mezítlábú csizmadiácska, égő képpel és izzadtan közelíte a csapszék felé s meghallván, hogy magyarul szólunk, a dohány-, bor- és pálinkaszagtól illatozó ember helyen kínálás nélkül letelepedett, s jószívűen tudni akará, hol lakom. Tokajt említem neki, aszerint kevélykedvén a névvel, mint a francia szokott, midőn a föld asszonyát, a Dea Lutetiát idegenek közt említi. Volt benne, s jó kenyérrel élt, jó borral, jó hússal és kecsegével. Jóvoltamért, hogy elmondám, amit tudni vágyott és nem vágyott, felugrék és futott, s szállást kére a sokáctól – így nevezik azt, s nem csúfolólag, aki nem hitére, hanem csak nyelvére oláh –, s a sokác kész vala befogadni, s a sánta felgyürkőzött, rongyos, süvegetlen, mezítlábas, égő képű, égő torkú csizmadiácska ment, s szekeremet vonta is, tolta is, leoldotta, behordotta párnazsákomat, parancsimtól függe egészen, akkor estve s másnap reggel.

A sokác boldogabb éltet él, mint mi jobb világ lakói képzelhetjük. Háza ki vala deszkázva, ablakkarikái ólomba voltak foglalva, felszeldelve hatszögekre; fala rovott fából s kigyalulva, mint a gályák oldalai. Ajtajáról zsinegen egy papiros galamb fityege asztala felett, hogy amint az megnyílt vagy bezáródott, a galamb feljebb szálljon, vagy alább. Gazdag szegénységet mutata a háznál minden. Edényei közt még kávéfindzsa is állott és tintatartó, de mind ez, mind az csak az idegenek számára. A fogason feleségének zöld selyembundája, fehér nyúllal prémezve s báránnyal bélelve, s szorosan amellett anyjának vagy napának elnyűtt rókaprémes mentéje, melyben mint menyasszony álla félszázad előtt az eskető pap elébe... S ez idén ez a tehetős gazda is rettegi az éhenhalást. A két utolsó nehéz esztendőben eladogatá marháját s nincs egyebe két ökrénél s ugyanannyi tehene.

Szpatáig csinálatlan, járatlan úton, nehéz kapaszkodókon jövék. Ezt és a szomszéd Lapusnyikot a sógorom atyja, consiliarius D’Ellevaux, a budai kamara mellett, vette meg, és akinek atyja mint katona szolgált, egy báró Hunyadi leányt elveve s franciából magyarrá lett. Vad táj, vadak a lakosok; útja most is rettenetes. Milyen lehet sáros ősszel és tavasszal!

Az oláh alatt, ahol én lakom, rabláshoz, gyilkolásokhoz szokott népet képzelünk, s ámbár magamat az igen ijedősek közé számlálni nem igen merném, kénytelen vagyok vallomást tenni, elindulásomkor engem is megkörnyékeze a félelem, hogy utamban érhetne szerencsétlenség. E félelemben megerősíte, amit már mondottam, hogy az oláh kocsit látván, ugrik szekeréről, s félreveri ökreit, mert a szolgai rettegés és a vadság érintik egymást. Most itt oly bátran járok, mint Bécs és Buda közt. Jók és nem jók mindenhol vannak, s nagy szerencséjére az emberiségnek, a magyar, a tót, az oláh végre is ember (és – ha a szót nem vennéd keresettnek – kimondanám, hogy Epaminondást és Pindárt Thébe szülé, s hány gonoszt, hány undokot Athén.) Akikkel Dédácson az 1785-ki történtekről beszélek, annyi példáját hozák fel a hűségnek, melyet az iszonyú időben sok oláh bizonyíta ura iránt, hogy többet senkitől mástól várni nem lehet. Bájának szüleit egyik oláh embere tudósítá, mik fognak történni másnap, s ál utakon vezeté ki a bizonyos veszélyből, és midőn a zaj elmúlt, elásva tartott pénzöket, ezüstüket, kezükre juttatá s csorbulás nélkül.

Az oláh vad, mert teljes elhagyatásban nevekedik s nem lát idegen példát. Vallásos ismeretei abban állanak, hogy a kihirdetett ünnepet munkátlanságban kell eltölteni, s böjtöt megszegni nagy vétek, pedig ő kétszáz és harmincnyolc napot böjtöl esztendő által. Ez maga is segéli romlottságát, mert éhen és henyén csapszéket keres, s koplalását pálinka által enyhítgeti, hol a csompolya dongása mellett megszállja az az emlék, hogy ő római maradék. Ilyenkor kedve jő megbizonyítani, hogy ereiben bajnoki vér lötyög, s nem lelvén ellent, kivel megvívhasson, agyba-főbe veri társát, vagy általa agyba-főbe veretik, és mivel a dicsőség nyoszolyáján nem halhata meg, félholtan s egészen részegen, elterül a csapszék előtt. (Szegény, szegény nép! És mégis hány nem hiszi, hogy az van jól, ha nem értjük, mit mond az ész!)

Fél nap utazván Erdélynek némely tájain, három-négy akasztót is találánk (az Erdély juristái azt törvényfának hívják), de mégis csak üresen és sehol nem másként, mint üresen. Meghiszem, hogy ezeknek felállítását fontos okok tanácslák, annyi azonban való, hogy az olyan látása az utazóban szomorú gondolatokat támaszt. Az oktatás nélkül maradott vagy gonosz ember nem lehet fenyíték nélkül, mint a kiskorú gyermekek, kik körül a vesszőt az apostol is hasznos szernek tekinti, de amely háznál minden szögben vesszőt látunk és mégis rossz gyermeket, ott legalább nem jól van a dolog. (A mindig suhogtatott vessző a rossz gyermeket még rosszabbá teszi.)

Látni akarám a hely papját. Sógorom ebédre hívá, de nem jött. (Annak érzése, hogy ő kicsiny – mely nem emberhez illő érzés! – el nem fogadtatá a hívást.) Így magunk menénk el hozzá. Általkötött hosszú ingében, nadrág nélkül, bocskorban, csak az által tetszheték egyébnek, mint aminek őtet nézhetem, hogy szakállacskája kezde nőni s fejét oly kalap födözé, mely a két füle felett vala felkötve. Szilvásában jára minden dolog nélkül. Bibliotékája két rituáléból áll, s oláh nyelven kívül mást nem ért.

Midőn Sípos a maga elöljárói által tordosi prédikátorságába bevezetteték, megjelent nála a helybeli oláh pap is. Félénken közelíte felé, s mint földesurának meg akará csókolni kezét. A lelkes férfi úgy hitte volt, hogy a pap jobbját csak baráti illetés s megszorítás végett kívánja, s alig kapa időt azt elrántani, s a papot, mint paptársát megcsókolá. A szegény ember majd lerogya ijedtében.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ERDÉLYI LEVELEK rovat összes cikke

© Művelődés 2008