Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kazinczy Ferenc: 15 levél


 

A Szpata tája hegyforma lapos dombokból áll, melyek közt szűk völgyek vonulnak el, s így, amely utat egyenesen fél óra alatt meg lehetne tenni, az most két-három órát kíván. Holdjai jó agyagúak; a cser vígan nevekedik tágas erdeiben, melyre annál több gondnak kell lenni, mert Szpata is sok szilvásokat nevel; azok oly nagyok, mint a nem kis szőlőtáblák a Hegyalján. Szilvással van elborítva a falu is, s az utcák messziről büdöslenek a pálinkának oda minden ház előtt kiöntött olaj ízű moslékától.

Sógorom a maga nagy és sok szilvásain kívül, melyeknek számokat évről-évre szaporítja, mert ez nevezetes cikkelye a bánáti gazdálkodásnak, próbát teve itt a zempléni és ménesi vesszők ültetésével is, s szerencsével. A szilvás azonban neki több hasznot ígér, mint a szőlő, s így inkább kedveli azt, ezt csak mulatságáért tartja.

Nem ok nélkül híres e földnek búzája is. Lisztjében több az erő, mint a mienkben, Szpata azonban, és az egész táj, nagyobb számban termeszt kukoricát, mert az oláh azon kap. Abból eszi sárga kenyerét is, mely míg meg nem keményedik, igen ízletes.

Az oláh rest, felesége munkás; igazi szolgálója férjének, s ezt urának, ha valahol, e földön nevezheti. A szoptató anya teknőben vagy kosárban viszi fején csecsemőjét, két kezében ugyanannyi szerszám, vagy edény áll, ha pedig üres kézzel mennek, öveikhez van szúrva guzsalyok, s menve is fonják a gyapjat. Ingeik, melleken és karjaikon, melyek igen bővek és taklisok, kék vagy veres pamuttal szélesen vannak kicifrázva. Testökre lány és asszony elöl egy, hátul más szőnyeget kötnek fel, mely széles csíkok és sok virág által tarkás és térdig ér; attól fogva bokájokig egymást érő hosszú rojtok függenek, s a rojtok minden léptökre rázódnak. Ezen oprégyzséket a fehérnép maga szövi, nem veszi. Nyakok tele van rakva üvegklárisokkal, a gazdagabbak egykor zsinegre aggatott pénzzel fedék el egész keblöket. Én itt sem láték egy leányt vagy asszonyt is, melyet szépnek, annál inkább rendesnek nevezhettem volna, s minden elhíresztelt érdemök abban áll, hogy izmosok, erősek, s izmost, erőst máshol is látni.

Egy vénasszony végigjöve az utcán, s egy fiatalabb összetalálkozék vele. Ez amannak mellén félrerántá ingét, s kimarkolván onnan a szilvát, enni kezde előttünk. El kelle fordulnom az undok látástól. A vénasszony teletömte volt ingét gyümölcsével, s szabad kézzel mene hazafelé szilvásából, eltöltve, mint a dob.

Minthogy az oláh nyelvben sok deák szó fordul elő, s Erdélyben hajdan római nép forgott, mi vala természetesebb, mint azon gondolatra tévedni, hogy az oláh római, kivált, hogy ez magát rumunynak nevezi? Consiliarius Tököli Szabbasz egy értekezésben az ellenkezőt mutatá meg: Erweis, dass die Walachen nicht römischer Abkunft sind, und dies nicht aus ihrer italienisch-slavischen Sprache folgt. Halle, 1823. 8. 31. lap. Az oláh úgy nem római maradék, úgymond, noha beszéde összekorcsosult a rómaival, mint a francia, spanyol, portugéz nem az, noha az is összekorcsosult vele. De, mint ezek, az oláh is összekorcsosult vele! A nagy gonddal s tudománnyal írt értekezés úgy állítja, hogy a karavlach (fekete oláh – így neveztetnek ők Törökországban, Szlavóniában, Kroatiában) nem egyéb, mint dáciai s moesiai szláv, mint a cincár (más nevével kocovlach) görög, noha nyelvét római járom alatt ez is, az is összekeverte az olasszal. A kérdést döntsék el a historikusok. Hogy az oláh nyelvben sok latin szó vagyon, s hogy sok római katona oláh leányt vett el – turpis maritus conjuge barbara; hogy ugyanaz történt Galliában és a két Hispániában, és hogy ezek magokat mégis rómaiaknak tartatni nem akarják, nem szenvede kérdést. De ezek magokat nem nevezék el rómaiaknak, az oláh igen.

Alaxi János éppen most ereszte ki egy oláh grammatikát, melynek végében egy kisded lexikon is találtatik. Utazóink azt magokkal hozzák e földre. Én lexikonocskám helyett egy Zsombori László által csinált verset teszek ide, hogy olvasóim a nyelv hangzásával vethessenek; egyedül azt jegyezvén meg, hogy az el van halmozva diftongusokkal és nehéz akcentusokkal.

 

Zíke csinye cse o zicse,

Szóra mi sze kágye mie.

Krépe dráku gye nekász,

Jó gye szorá nu ma lász.

 

Akárki bármit mondjon,

Engem illet a húgom.

Pukkanj, ördög, mérgedben,

Húgom én nem eresztem.

 

Az ördög neve dráko, s sok bajok van vele. Mindig hallani nevét beszedökben.

Ponori Thewrewk ez oláh népdalt közlé velem magyar ortográfiával és magyar fordításával:

 

In csaj vergye gregyinuce,

Segye o álbe kokonyice,

Si pe vátre gye kálámir

Szupt umbre gye trándáfir.

 

Segye mindrá ádurmite,

Kovor vergye veluite.

Otyi jej ká zafiru,

Buzele ka rubinu.

 

Vojnyik pe ákolo trécse

Si gyin gráj áse gréjestye:

Ále dele kokonyice!

Jesty tu fáte?

Jesty nyevászte?

 

„Nics nusz fáte,

Nics nyevászte,

Jó misz flare gye pe maré

Csiny’ me vegye gye dor maré.

 

Gy’ áj fláre gye pe maré,

N’aj segye gyin csaj kremáre

S aj jesi pe lum’ áfáre.”

 

Ama zöld kertben

Ül egy fehér asszonyszemély

Pázsit pamlagon,

Rózsa árnyéka alatt.

 

Ül a szép andalogva,

Zöld  lepellel beburkolva,

Zafír szemekkel,

Rubin ajakokkal.

 

Vitéz mégyen el mellette,

S ezt adja ki lehellete:

Hallod-e te, asszonyszemély,

Mondjad nékem jó lélekkel:

Leány vagy,

Menyecske vagy?

 

„Nem vagyok lány,

Nem vagyok menyecske,

Hanem virág tengeren túlról,

Aki lát, meghal kívántában.”

 

Ha tengeren túli virág volnál,

Nem ülnél mindig rejtekedben,

S kijönnél világosságra.

 

S itt a dal némely szavainak lexikoni jelentése: Csaj, amaz;  csáh, amaz;  o, egy; gye, terminatio genitivi; mindra, szép, femin. gen., a mascul. mindrü; kovor, lepel, ernyő; oty, szem, a többes számban otyi; buze, ajak; buzele ajakok; vojnyik, vitéz;  vonja tótul, hadakozás; si, és; gyin, -ból, -ből; gráj, lehelet; a greji, szólani; kokon, úr; kokóne, úrnő; konyice ennek diminutivuma; szpunye, mondd meg; mie, nekem; ku, -val, -vel; kregyince a deák credo szótól!; fáte, leány; nyevászte, menyecske;  nusz, nem vagyok; jó (mint io az olasznál), én;  csinye, aki; vegye (videt), lát; dór, kívány;  kemáre, kamara, rejtek; lume (lumen), világosság.

A Thalia név, mely felől azt hittem volna, hogy hazánkban nincsen több, ki azt viselje, mint az enyém, itt közönséges neve a lányoknak, mint a Trandafir (rózsa) és Jorgován (orgonavirág, syrüix) férfiaké. És a maritus neve oláhul nem marito, hanem barbaro; noha az oláh szakállt nem visel. Cselédim már belekaptak a nyelvbe. Én papirosra írtam a szükségesebb kérdéseket, hogy ha utunkban megtévednék, kérdést tehessek, s a feleletet megérthessem. Ilyek ezek: Kóm sze tyáma szatu haszta? – melyet az olasz félig egyszerre megértene: qvo modó se vocát iste pagus. Inqvetro sze ducsem? – in gvontram (partém) nos ducere oportet. Jeszte maj departye? Est adhuc (májleve a jam) de parte longa, azaz procul.

Lugosig Szpatáról fél nap menénk, előbb iszonyú domboknak, tovább Lunka nevű ligetes lapályon, hol kerekeink majd a sárban, majd a magasan levagdalt fiatal fák törzsökei közt gyakran elakadának.

Kostélynál egy kisded órányira Lugoshoz, kiszállánk szekereinkből, megtekinteni a királyi kincsekbe került zsilipet, a languedoki csatorna parányi képét, mely a Béga vizét Becskerek felé viszi. Azt gróf Mercy voná 1763-ban, s tizennyolc mérföldnyire. Nem volt senki, aki magyarázzon, s arra itt szükségem volt volna. Itt a lányok hajait szokatlan tekercsekbe láttam fonva, s két-három elhízott oláh, lábikráig érő ingben, vonta magára szememet. Sem ily hosszú ingű, sem ily meghizlalt oláhot mindeddig nem láttam.

A nap olvasztó hévségű vala s leszállani készült, midőn Kostélytól Lugosig két sor fűz között Lugosra beértünk. Mely öröm volt oly vidék után, mely az amerikai gyarmatokhoz hasonlíta, ismét oly földet látnom, amilyenhez szemeim szoktak! Azután csakhamar teljes fényében kele fel a hold. Ellopám magam a számos társaság közül, szolgabíró D’Ellevaux László úrnál, hogy végigjárván a nevezetesebb utcákat, Lugosnak fekvését ismerjem. Egy második Várad, melyhez azáltal is hasonlít, hogy ezt a Temes úgy vágja ketté, mint azt a Körös. De ennek nincs két püspökje, egy igen gazdag káptalanja, akadémiája, vára, s oly nagy számban gazdag uraságai.

Feredőket láték meg a Temesben. Visszatérek D’Ellevaux úrhoz, s leányomat is kilopám, hogy mi is megferedhessünk. Míg mi ketten a vízben valánk, cselédink a víz kövecses szélén őrzék ruháinkat, mert ott sokan járkálának. A hold bájfényében, mely oly világos vala, mint a nap ősszel, elnyúlánk a folyamban, közel a hídhoz, mely felett a hold tündöklött, s hol a víz szikrázását, hol a nyár estvéli meleg gőzét, s az abból kikelő tornyokat és magas épületeket, hol a mágusi világítás sötét és tiszta masszáit eltelni nem tudó örömmel nézelém. Oly gyönyör, melyet egész nagyságában egyedül az érezhet, aki fantáziája játékit a mesterség műveinek csudálgatása által emelé feljebb, mint az, ami másoknak jutott. Aki talán nem érti, amit itt mondok, forgassa végig a báró Mednyánszky Alojz munkáját: Festői utazások a Vág mentében, s lássa annak színes tábláin azt a bájoló gőzt, azt a sokszínű léget, s a víznek adott különböző színt, melyet udvari festő Fischer e tábláin öntött el... Egy görög kereskedő tőlünk mintegy ötven lépésnyire, karszéket tétete le a folyamban, s originális némaságban tömjénzé magát hosszúszárú pipájából. Ganymédje olykor kulacsot is nyújtott a füstölgő Jupiternek.

Másnap, hétfőn, hetivásár tartaték, s oly nagy, mint némely helyeinken az országosok lenni szoktak. A piacot hajdan árkádos házak vevék körül, mint a lőcseit, hogy a gyaloglók szárazon járhassanak, s még most is állanak itt házak ily boltozatokkal. Temérdek volt az adók-vevők sokasága, s mindnyájan oláhok. Oláhnak nemes portékára nincs szüksége, s itt kevés szép holmit láthaték. Fel s alá őgyelegtem tehát a tolongó sokaságban s lesegettem arcaikat, öltözködéseiket, bánásaikat, s beszédjük nem értett hangzását. Új neme vala az örömnek ott állanom, ahol mindaz, amit láték, hallék, ismeretlen vala szememnek és fülemnek. Mit nem hallám magasztaltatni az oláh asszonyok s leányok szépségét! De én sem itt, sem Dédácson, sem egész utamban nem láttam egy arcot, egy termetet, melyet gyönyörködve lehessen néznem. Egészséges, húsos test, semmi nem egyéb, s az a bőujjú ing, durva vászonból, elrejté a talán szép tagokat is, holott a lepelnek, a festőknél, az elfedett részeken magán által kell sugároztatni. Egy tizenhárom esztendős sugár növésű teremtéskének kontyot láttam fején. Mellén selyem lajbicska, testén véknyabb fonalú opregysz volt, s ennek rojtjai ezüst keskeny paszomántba aggatva függtenek. Lábain kordován csizma. Ez lévén az első és utolsó oláh dámácska, kit egész utam alatt láttam, egy sáfrányost kértem meg, lenne tolmácsom; általa, kérdem mennyi idős és mióta hordja a kontyot. Édes semmiket is mondaték neki, hogy lássam dámácska-e lelke is. A nép összecsődült, látni vágyva, mit akar az idegen. A rendes menyecske, s a nem rendes sokaság különösöknek vélte szavaimat, s lelkét az ifjú menyecskének és sokaságnak azon egynek találtam.

Egy estve ablakaink előtt két courteand repüle el. Azok a kapitány Sejben úréi valának, az itt fekvő császárhuszárok közül. Első kimenésem másnap a kaszárnyába vive, a város túlsó végén. Kapitány úr, mondám a hideglelés által elgyengültnek, a Csehy által szeretett idegen az ő legszeretettebb barátját magáénak nézi; s megnevezem magamat. Sejben kiszökött ágyából. ő és én a mi kedves Csehynket ölelénk meg egymásban; ő vala hosszas beszélgetésünk tárgya.

A nagylelkű ifjú hamarább hala el, minthogy amire készült, megtehette, s így őtet a haza ismerhette volna. Elbeszélem tehát benne mit veszténk s tulajdon jegyzései s hiteles hírek után.

Csehy József született Olgyán, Pozsony vármegye, 1778. március 2-án. Atyja András táblabíró, tabuláris prókátor, direktora a Pálffy és Berényi házak ügyeinek; anyja Udvarnoky Rozália volt. Szorgalma által 1789-ben stipendiumot nyere, s 1794. március 26-án, a másodévű filozófusok közt Dugonics alatt negyedik, Dominy alatt harmadik, Schedius alatt második, Schönwiesner és Koppi alatt első eminensnek ítéltetett.

Atyja prókátornak akará nevelni, de ez kimondá, hogy a törvénykezés tudományában még azt is felejteni akarta, amit tud, s mit felelnél felperesednek, kérdé atyja, ha jószágodat kívánná? Ha tied, vedd! felelte ez. Az ő hajlandósága a katonaság volt. Atyja úgy hitte, hogy fiát is az aranyrojt, s a prezentált fegyver csalogatja más pályára, mint amelyet ő maga szerencsével járt, s ellenzé szándékait. A gyermek 1799. november 17-én panaszlá baját egy érdemes huszártisztnek, ennek kezét beadta, hogy a szolgálatnak minden részét ismerje, s hogy magának köszönhesse minden emelkedését. A következő nyáron tisztté, s esztendővel később generális Walther, továbbad báró Mohr mellett adjuntánssá leve s az marada, ha tanulási előmenetelét tekintjük, igen nagy szerencséjére, valamíg kapitánynak nem neveztetett. Én a szeretetreméltó ifjat soha nem láttam, de vele leveleztem. Erdélyi leveleimben felőle szólani, nincs helyén; de a jó felől szólani mindig helyen van. Lássuk tehát egy-két levelének töredékét.

„Katonaságom óta írogatott naplóimat szedegetem rendbe, úgymond 1803-ban; egyszersmind La Caille csúcsos vágásai, s Le Blond fortifikációja foglalnak el. A taktika mathesist kíván. Robertson új tekinteteket nyit szemeim előtt, s érezteti velem, mely különbség van a természet törvényin és a találmányok képtelenségin épült intézetek között. Mi, kiknek Schwartner esztendeig szaggató süvöltő diplomatikával füleinket tanítónk, csak a polgári architektúrát sem tanultuk; mintha több szükség volna holmi obskurus ember pecsétje ismeretére, mint arra, hogy építeni tudjunk. Nálunk nulla dies sine linea, hogy a tizenkét lenyühölt iskolák rajtam hagyott tompáját kifenjem. Kinézéseim kedvezők vagy nem kedvezők légyenek, előmenetelem ne múljon soha személyes alkalmatos létemen semmit nem törődöm; negéd és fennhéjázás az, ami nekem mindeddig legkedvesebb gondot és bút szerze.”

Mindazon népek nyelvét, amelyek közt forga, megtanulta tökéletesen a superint. Kishez s Kresznericshez lengyel ködmönkéjében méne el, s a két tisztelt ember a ködmönben is ráismére a hozzájok méltó ifjú férfira.

Leveleinek mindenike festi a nemes gondolkozású embert, a derék katonát, a hű magyart. „Életemet, ezt írja 1812. szeptember 11-én, a szerencse mindeddig megtartotta: én semmi alkalomban nem kíméltem. A hadi jelentésben ugyan talán meg nem neveznek: de ha a striehowi attakot fogod olvasni, Kobryn mellett, augusztus 13-án, gondolj reám. Itt, az ütközet mezején megszorítá kezemet a generális, s köszönte, amit tevék.

E csatázás felől hadnagy Ladányi úr ezt írá major Csereinek: „Századunk parancsot véve Kobrynnál, hogy a nálunknál háromszorta több oroszokkal csapjunk össze. Eleinte visszanyomatánk; én leghátul látám magamat Csehyvel, kit figyelmessé tevék az iránt, ami történik. (L. még akkor ifjú katona vala.) Semmit se féljen, Ladányi, monda Csehy; csak nézzen bátran szemökbe. Ekkor nekik rugtatván, szemem előtt szaba le két dragonyost, s több mint negyven legényen keresztül csapott, s engem a foglyul vinni akarók kezeiből kiszabadíta. Kardján sok mély vágásokat ejtettek, de magán semmi sem nem volt.

Elesett a derék Csehy Litvániában, Lubomil mellett 1812. szeptember 29-én egy orosz ágyú által, melynek lövése szívét s bal vállát, lova fejével együtt elhordotta. Teste a templom mellé temettetett. Azon sírban fekszik kapitány Driver is, a Blankenstein huszárai közül.

Testamentumának egyik cikkelye egész fényében láttatá a széplelkű férfit. Költ az 1812. június 18-án, Lublin körül, marsa alatt: „A többit a nemes regement ne sajnálja kedves barátomnak, Constantin Emánuel Gyikának, Zala vármegye, a bellatinci uradalom mostani birtokosának kezéhez szolgáltatni, oly kötelezéssel, hogy ezen érték egy harmadát Kazinczy Ferenc barátomnak küldje által, Zemplényújhely mellett Széphalomra; más harmadát pedig Virág Benedek barátomnak Budára, egy harmadát maga Emánuel barátom fordítsa a magyar literatúra elősegélésére.” A rendelésnek semmi sikere nem volt, de ki kérdheti azt? Csehy érdemli, hogy én ily érzésű, ily kiműveltségű, ily tettű ifjú férfinak barátságával dicsekedjem, sőt ezzel, a szó legtulajdonabb értelmében, kevélykedjem és kérkedjek. Legyen az nekem egyetlen ragyogásom, hogy én Csehyt, a soha nem látottat, és több olyakat, mint Csehy, barátimmá tettem.

Ez a díszes huszárseregünk a Ludoviceára Károly főherceg generálissimusunk kezéhez ezerkétszáz forintot külde. Így mennek a dolgok, ahol Csehyek, Sejbenek, Faragók vannak.

Még Sejbennél mulaték, midőn kadét Cserei, József, fia a thesariatus consiliáriusának, Mihálynak, belépe, s nekem azt az engem emelő hírt hozá, hogy engem atyja eljövetelem óta is emleget, s úgy szeret, ahogy a Csereiek szoktak. Azt a consiliarius kegyességén kívül, egyedül azon szerencsémnek kell tulajdonítanom, mondám, hogy nekem sorsul juta, mindazoktól szerettetni, kik Cserei nevet viselnek. S valóban nincs erőm elhallgatni, hogy midőn Szebenben este a consiliariustól elbúcsúztam, de az alatt míg reggel lovainkat már fogák, ismét elmentem hozzá s a consiliárusnét a grádicson találtam; a tiszteletes asszony csaknem a nyakamba borult, véletlenül pillantván meg itt, s kézen fogva vitt be férjéhez. Az ily szcénák emléke megédesítheti azon szenvedéseket, melyek életemet sújtogatják. A gondviselés a szenvedőnek örömöket is ád, s ámbár a csapás fáj, a mi hibánk, ha csak a csapást vesszük számba, nem az örömöket is.

S midőn e soraimmal levelemet bevégezém, óhajtom, hogy ezt sok fiaink meleg szívvel olvassák. Lökjön szikrát lelkeikbe Csehynek és Csohánynak emlékezete, kiket a haza géniusza sirat. Mely reményeink lettek oda a két hős ifjúban!



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ERDÉLYI LEVELEK rovat összes cikke

© Művelődés 2008