Művelődés

Utam Lugosról Dédácsig másfél nap tartott. Csererdőket értem a lugosi szőlődombon innen, melyek igen szélesen ki valának az út mellett vagdalva, hogy a menők annál bátorságosabban utazhassanak. Ahol az háromfelé nyílt, igen csinos, sőt igen cifra útmutató magyar és oláh felülírásokban magyarázá, melyik ága hová viszen.

A feszületek keresztjei Kosova táján, majd fából vannak állítva, majd kőből s ezek egy darabból. Nem magasak s nem vékonyak, hogy felállításakor meg ne pattanjanak. A fakereszteken egyik cifra a másikat éri; többére kisded karikák, diametereik által csillagokra osztva. A kőkereszteken sehol sincs a szentkép. Más szent jelek s festett vagy papirosra durván nyomtatott képek paralifedél alatt állanak. Szemem az oláh ízlést itt, az oláhok közt, azon öröm nemével nézé, mellyel kerteinkben a kínai házikókat s török kioszkokat szoktunk tekinteni. Azoknak, kik kertjeiket habozásokkal cifrálgatják, s az ismert formákba beleuntak, intésem nem lesz kedvetlen.

E csererdők közt egy éltes asszonyember koldulva közelíte szekeremhez. Szinte mutatá, mely ínség alatt nyög. Nem adtam neki fösvény kézzel, mert láttam, hogy sokra van szüksége; a marok rézpénzt elvette és mégis kért. Most papiros pénzt adtam neki és mégis kért. Úgy hittem, szekeremre szeretne ülni; megnyittatám annak ajtaját, de felülni nem akart. Kérésiben többször előfordula a pite szó. Cselédim kenyeret adának neki, mert a pite azt teszi, s az asszony hálálkodva harapott belé és mohón. Mely borzasztó kinézés várja e tájt, midőn e népnek aratás alatt sincs mit ennie. Gomba s éretlen szilva minden élelmök.

Szekerem mellett néhány portékákkal megrakodott dihóc-szekér méne el, hol tizennégy, hol huszonegy lóval. Cselédim ilyet még nem láttak, s álmélva nézték a kereken mozgó bárkát s a hámba fogott ménest,

Találtunk néhány folt vadlovat is, melyeket a lócsiszárok az Oláh- és Moldvaföldről hajtanak Temesvárra, Debrecenbe, Pestre.

Illye, Bethlen Gábor fejedelemnek ősi birtoka s szülőhelye balra marada egy szép lapályon. Épületeit nem lehete tisztán kivennem, a távol miatt. De ha azok kevélyek volnának is, a helyt inkább nemesítené annak neve, aki itt született, mint minden pompája, melyet talán bír. Erdély lelkesb embert fejedelméig; közt nem láta trónján, s ki nem sajnálja, hogy ajánlása, melyet II. Ferdinándnak tett, el nem fogadtaték? Úgy a magyar föld most a Fekete-tengerig terjedne.

Branyicska mellett elmenvén, egy kőszikla oldalában meglátánk a táblát, mely a hunyadi rendeket s főispánokat, gróf Bethlen Lászlót ezen út vonása miatt magasztalja. Méltók magasztaltatni, mert az út e semjékes helyeken járhatatlan volt; de a tett nem deszka táblát érdemel, az eső már lemosta a színeket, s a felírás olvashatatlan. A ragyogni vágyó és ezért nagy tetteket követni kész Bethlen, míg a munka tartott, a dolgozó szegénységnek, a maga gabonájából süttete kenyeret.

E nem csuda tettet, de dicső tettet, illő tudatni a maradékkal, hogy a nem tudni tudók tudják, s midőn Gergely barátunkkal azt szeretik csodálgatni, amit máshol látnak, de nem teszik, amit itthon látnak, mondják ezt kínokban: Et heic dii sunt!

A rendkívül való embert én 1808-ban, Komáromban láttam. A várnak akkor ásott árkait s új építéseit nézegetem én is, s egy öreg úr komoly léptekkel lépdele a haza felköltjeinek öltözetében, kardosan, tarsollyal, csákóban. Az Bethlen László vala. Utána három fiai ménének, így öltözve azok is, s ami a látványt még érdeklőbbé tevé: az egyik sántítva, sőt, ha emlékezetem meg nem csal, mankón. Ezeket pro-consularis csoportban követék azon ifjak, kik a gróf költségén menének fel Pozsonyt és Bécset látni. Az az öreg, ki ily öltözetben vezeti így öltözött fiait, s az a gazdag, ki hiúságból vagy hazafiságból, ennyi ifjat viszen fel, s így nekik alkalmat ád látni és hallani, tiszteletes, bár azon emlékezet lidérci kísértete, hogy ő rokon maradéka az Erdély leglelkesebb fejedelmének, Gergelynek, s Ferencnek, Jánosnak, Farkasnak és Miklósnak, olykor kicsalja, s messzire is kicsalja a korláton. Sokunknak nem nehéz hiúknak nem lennünk, azt kellene inkább csudálni, ha némelyikünk merne lenni hiú. Jó dolog a hiúság, ha vagy ész, vagy jó tanácslók intézgetik.

Bethlen egyike vala az Erdély leghatalmasb beszédtartóinak. Kevély lelke pirult rossznak ismertetni.

Végső esztendeit Bethlen betegen, s lelkének gyakor eltávozásaiban töltötte. Ilyenkor szüntelen iratá az Európa uraihoz leveleit, új vallást akara alkotni, s vesztegeté jövedelmeit, örökét. Voltak, kik gyermekeinek azt tanácslák, hogy atyjok jószágát vétessék zár alá, mert félő, nehogy különben birtok nélkül maradjanak. A szeretetreméltó philopátorok készebbek valának romlást szenvedni, mint tiszteletlenül bánni atyjok iránt, s ezt utolsó napjaiban, amint mondák, ezen egy örömétől is megfosztani.

Gróf Gyulayné maga akara lenni vezetőm Branyicskára, megtenni tiszteletemet báró Jósika János úrnál, s meglátni az udvart, mely valaha Martinuzzié volt, kinek itt még áll kápolnája, hol miséit mondogatta. Két ízben mentem el a hely mellett; most, midőn kimentem a Bánátba és midőn onnan visszajöttem; de akkor nem mulathaték, s most a kápolnán kívül a nevezetes udvarház és kápolna urát is óhajtám látni.

Branyicska a Maros jobb szélén áll egy szelíden elhúzódott halmon; az út a balon egy vadan költ hegy alatt, mely a folyamból látszik kikelni. Ennek lába el van seperve, s a régi Tiriscum (ma Vecel) nagy bálvány négyszögre faragott kövei ide hordatának, hogy a hegy alatt út maradjon és azt a Maros áskálásai ellen óvják. Aki a tájfestéshez ért, képzelheti, mely szép képet adna itt a hegy és az ezzel általellenben álló Branyicska annak, aki ide Dédács felöl jő, és fényes délben. Balra a vakmerően költ, s bokrokkal és fákkal borzas hegy fekete árnyékban, s lába alatt a négyszögű kövekből épített út a maga korlátgerendáival. A kép közepében az itt elfutó Maros a maga hidasával, mely a menőket az egyik partról a másikig viszi; jobbjára pedig a Jósikák négy kastélya, melyek számában az itt említett áll legelöl. Az emeletes nem nagy háznak (nagyobbat a hely nem enged) kőkerítése van a víz felé, s ennek nyugoti szegében kél felette a meszelt kerítésnek a feketefalú kápolna. Csuda formájú fedele bántja a szemet; a szívet szent érzésekkel tölti el. A kép fenekében látszik a fentebb említett perpendiculáris szikla, Bethlen Lászlónak táblájával, és a szelíd lapály, melyen Illye terül el, s mindez a legvidámabb világításban, míg az a meredek hegy feketén. Bánom, hogy ólom nem vala velem, midőn oda a grófnéval mentem; egy-két rándítással papirosra tehetém vala azt.

Branyicskát a Jósika-ház bírja, s a hely három úrlakjával ékeskedik. Egykor a Martinuzzié volt, s még áll a ház, de megújított színben, ahol lakott, midőn az uralkodás gondjai után megpihentete; még áll a kápolna, melyben miséjét mondogatta, s ez régi színében, feketén s csudás alakjában. Annak mostani ura, báró Jósika János exc., praesese a guberniumnak, érzi, hogy az ereklye tiszteletet kíván, s úgy adja által maradékainak, ahogy őseitől vette. A háznak gyönyörű fekvése van. Alig érezhető emelkedése alatt fut el a sebes Maros, melynek túlsó széléből merészen kél egy erdős hegy, úgyhogy annak alját útnak kellé elkaparni, és hogy az le ne szakadozzék, a veceli vár négyszögű köveivel megerosíteni.

Báró Jósikának atyja Antal, kolozsvári főispán, ifjabb esztendeiben jezsuita volt, s arra vala kirendelve, hogy Mártonfi József társával, ki később erdélyi püspökké leve, misszionáriusnak küldessék Kínába; de eltöröltetvén a szerzet, visszatére a világba, s elvette gróf Teleki Ferencnek testvérét, Jozefát s élte örömeit olvasásban találta. Nevezetes számú könyveit a Hóra társai elégették, elhordották. Fia, gróf Teleki Sámuel kancellárius alatt kezdé szolgálatjait, s 1796-ban károlyfehérvári kanonok és bibliotekárius Cseresznyés András úr társaságában indula ki, megjárni Olasz-, Francia- és Németországot, de az előre tolakodó ellenség miatt Turinból és Bolognából kénytelen vala visszafordulni. Hitvese, gróf Csáky János kolozsvári főispánnak és gróf Bethlen Rozáliának gyermeke s arca, s szálas termete azt velem kitaláltatták vala, ha előre nem tudtam volna is, gróf Gyulaynétól, ki egy nap ide általhozott.

Ebéd után a kávé a ház mellett nyugatra álló gyertyánspallérba hozatott le. Véletlenül zúdula meg itt a csompolya, s a legszebb arató leányok és legények ropni kezdek előttünk táncaikat. De én e társaságban akkor is keveset figyelmezhettem volna, e medvetombolásra, ha azt Andrásfalván és Dédácson mindennap nem láttam volna. A barbarusokká vált rómaiaknak e részben nem mosolygának a kegy szűzei. A férfiak karikában vonogatják előbb tovább lábaikat, egyiket a másika után, nem mint a délceg magyar legény, ki ezt hol pajkosan meggörbülve, hol keservesen neki egyenesedve s bús örömében egyet sóhajtva tenné, s az asszonyok és lányok egy csoportba verekedve állanak mellettök. S most egyike, most a másik, most a harmadika táncra von egyet közülök, tombol velök, tűz nélkül valamit mond, olyan formát, mintha az vers volna, ölbe fogja táncosnéját, s megforgatja, mint a magyarban. Némely férfi két asszonynak balját fogja jobbjába, s duetto helyett triót táncol. A tánc, mint a muzsika, s a muzsika, mint a táncos és táncosné.

A báró meg foga sejteni, hogy ez nekem nem sok örömet ád, s előkiáltá kedvelt vicenótáriusát, Mákra Antal urat, hogy a ház idősb leányával táncolná a hátszegit. Ez érdemli, hogy fessem. Táncos és táncosné két kezeiken fogják egymást; s most ez is, az is, szemben egymással és azon időben jobb lábuk hegyével hármat tippantanak, majd ballábukkal ugyanannyit, s harmadszor is hármat jobb lábukkal, mint előbb. Kezeiket a tánc végéig soha el nem eresztvén, hármat szöknek a leány jobbja felé, majd balja felé, s ismét jobbja felé; ekkor elkezdik a hármas tippantást, melyet a fel- és leszökdelések váltogatnak. De végre a legény előkapja a leányt, s megforgatja, mint a magyarban, s ismét kezdik a tippantást és szökellést. Ebből áll az egész hátszegi.

Míg gyenge korú nénje, Pepie, Mákra úrral tán-cola, s nagy ügyességgel, teljes gráciával, a kisebb Tóni megállott, s magában próbálgatá a tippantást, s valóban ez az ügyetlen tippongatás ére annyit, mint a legszebb tánc.

A kápolna aljában, hova a főispánnak s Döbrenteinek pipázásaik miatt menénk le, egy gyönyörű óránk telt el a kert forrása körül, hol a helyt sok itt, Branyicskán, és nem a veceli várban talált római töredékek ékesítik. A főispán elkészíte azokra, amiket Vajdahunyadon látni fogok. De csakhamar a két nagy Teleki leve beszédünk tárgya, a kancellárius és a koronaőr. Mely kár, hogy az ily órák szerzeményeit papirosra nem tesszük, s a maradék örömeiről és szükségeiről nem gondoskodunk. Bennünket az effélékben az a tartalék gátol, hogy kisded gondunkat a bölcsek mosolygani fogják. De ha annak tudása, hogy Phócion kezét ritkán vette ki palástja alól, és hogy Cicero állát szerette jobbjával általmarkolni, vagy hogy a nagy Friedrich a maga csákánygombú módját aszerint szorítá bal honja alá, hogy a nád vége felfelé álljon, míg két kezét a csákánygombon egymásra raká, kedves előttünk: mint higgyem én azt, hogy akik a koronaőr Telekit látni óhajtanák, nem hallják örömest, hogy ez pálcáját a maga frakkszabású mentéjén hátul általvetni szerette, s úgy járt Pestnek utcáin, vékony testét egyik felé görbítvén, hogy jobbja a pálcának egyik, balja másik végét tartá, míg oldalán a penicilus forma kardikó fityege? mint azt, hogy diétai s vármegyei gyűléseink mint csendesedének el a legnagyobb zajgásban, midőn te, édes barátom, egy kitanult szép félénkségével székedről felálltál, s azzal a bátortalannak tetsző mosollyal, melyet rézbe metszett képedtől sem tuda elvenni a művész, s alig hallható hangon kezded szólásodat, míg a sok „halljuk” teljes csendet parancsola, s akkor aztán ezüst hangod eltölté a palotát, ellenkezőidet lemennydörgötte, s a liliom és rózsaarcú Alcibiad karját követtársad, a nagy Vay is csudálvá szorította meg. A görög, ami lelkére egy, vagy másképpen hatott, epigrammáiban mondotta el, hogy az érzés fennmaradjon; de mi pirulunk azt tenni, amit a görög nem pirult.

Hadd álljon mégis itt egy rendes történet a koronaőr felől. Teleki megtérvén akadémiai utazásából, La-Caille-nak bizonyító levelét, a francia királytól nyert aranypénzt (azt Teleki mostani urunk Budára jöttekor a haza nagyjaival a szekér előtt lovagolván, kalpagja gyémántjai mellé akasztatta), s a naturalisták ellen francia nyelven írt munkáját (Sur la foiblesse des esprits forts. Amsterdam, 1761. 8. 126. lap) Mária Teréziának s felséges férjenek bemutatta. Innen az ifjú ember par excellence a tudós Telekinek, neveztetett, s Sámuel el vala homályosítva József által, de amit Sámuel csendes vérrel néze. László, a József atyja csakhamar azután bejelenteti magát a császárnál. Ez tudni akará, ha ő-e a tudós Teleki? Nem vagyok, felséges uram, felelé László atyai örömmel; az a fiam. A császár felakada azon, hogy Teleki a német kérdésre deákul felel, s ez azzal menté magát, hogy az ő gyermeki esztendeiben még nem lehete tudni németül.

A bárótól a Martinuzzi kápolnája tövében egyéb oktató beszédei közt azt tanulám, hogy Johannes von Müller magyarországi históriát is dolgozott, és azt láttatá mind kancellárius Telekivel, mind Jósikával, de azon tilalommal, hogy le nem íratják. Nagy kísértet megszegni, amit becsület és a bizodalom kötelességgé teszen, még akkor is kötelességgé, midőn az ily tilalom talán csak makacs szesz munkája; de legalább azt szabad óhajtanunk, hogy bár a tilalmat szegte volna meg más. Müller szerette a magyar nemzetet, s munkája becses volna, ha bennünket nem szeretett volna is.

Gyulay fogata. A veceli vár árkainak elpusztult helyei mellett megállék, hogy szent helyre lépjenek lábaim. Valóban szent hely, mert egyike a legjobb fejedelmeknek, s legjobb embereknek, a nemes hódoltató, valaha jára itt. Trajánt értem. Amióta a kövek a branyicskai hegy alá, az apróbbak a postaút töltésére elhordattak, itt nem látni egyebet egy egyenes lineájú gödörkénél, s néhány esztendő múlva a kukoricakapálók ezt is láthatatlanná csinálják. Sok időt vesztegetek el, míg egy ép téglára találhaték.

A Maroson Somlyósnál hidas vive által bennünket, mint Branyicskánál. Oberster Barcsay Ábrahámné, született gróf Bethlen Zsuzsanna, örömmel fogada bennünket, mint mindazokat szokta, kik férjét szeretek. Előttem lebege a nagyvilág emberének képe, ki valaha királyi szobákban járt, s megöregedvén e csendes szögben találá fel amott hiába keresett nyugodalmát. Gyermekei nem maradtak. Meglátám, mint lövellé nem mérges, de mégis keserű nyilait, melyek neki annyi ellenséget, s annyi barátot csináltak. Barcsay ebben véthete, de ő bizonyosan nemes lelkű ember volt. Bántásiban legalább ész szikrázott és érzés. Versei ezt kiáltják, s ismert és nem ismert tettei még inkább. Sokak azért jók, mert nem tudnak lenni így rosszak.

A sok szokatlanságai közt az vala egyik cselekedete, hogy előtalálván egy csoport francia hadifoglyokat, s látván, hogy egyike ezeknek ing nélkül megyen, leveté a magáét, s ennek adá; maga ing nélkül vette magára posztóruháját. Más viszszafordult volna útjából, s hazulról küldött volna a meztelennek egy-két inget. De a szép lélek olykor szeret siket lenni a hideg ész tanácsára, s tetszik magának különösségeiben, mint az áldozatokban.