magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Sasi Nagy Béla: A pénzverde


A pénzverésről a nemesfémbányászat nélkül nem lehet beszélni. Eleinte a pénzverés a hatalmi központokban, a fővárosokban folyt (l. Róma, Buda), holott a nyersanyagforrás nem ezeken a helyeken volt. A gazdasági fejlődés hozta magával, hogy rájöjjenek: gazdaságosabb és biztonságosabb is ott pénzverdéket létrehozni, ahol helyben, vagy közel van a nyersanyagforrás. Így aztán nem lehet a pénzverdét, a tulajdonképpeni pénzverőházat különválasztani a fémfeldolgozótól. Ugyanott folyt a nemesfém olvasztása, finomítása, a veréshez való fém előkészítése, a verés és végül az ellenőrző műveletek, a finomság és a súly mérése. Ahhoz, hogy tudjuk, mi a pénzverés, ismernünk kell magát a folyamatot.

A 16. sz. második felében élt Debreczeni László aranyfinomító mesternek köszönhetjük, hogy ránk maradt a finomító leírása, azé a részlegé, ahol a pénzverés kezdődött. A nagybányai műhelyt írja le. Teszi ezt azért, hogy honfitársai is megtanulhassák a mesterséget, ami többnyire német, főleg Sziléziából idehozott mesterek kezén volt. Ezek utódai a Lipóczky, Slevenszky, Savolszki, Tersánszky vagy Mattyasovszky családok ma is megvannak városunkban.

Debreczeni művének címe: Értekezés az arany kezeléséről, amelyet a szokott tisztaságig művelik, hogy belőle feddhetetlen aranypénzeket lehessen verni. A munka hozzáférhető a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban. Az Erdélyi Múzeum harmadik évfolyamában jelent meg. Az eredeti latin nyelvű szöveget Finály Henrik fordította magyarra.

A legcélszerűbbnek tartotta a nagybányai finomító műhely leírását, példaként adván más ilyen műhely létrehozásakor. „Sokkal célszerűbben van építve a finomító műhely Újvárosban (Nagybánya német neve Neustadt) vagy Asszonypatakán. A város belső részében vagyon egyetlenegy tágas ház három ablakkal. Mindjárt a bejárásnál, közel az ajtóhoz van egy tüzelőhely, fúvóval, amely semmit sem különbözik a kovácsokétól, csakhogy egy kissé törpébb, hogy könnyebben lehessen felügyelni és benne az arannyal bánni; a fúvó megett, közel az ablakhoz, van egy nagy fa, amely teknő módjára van kivájva, ebbe szitálják össze a finomító port, ugyanott töltik meg a csuprokat és dörzsölik le a port az aranyról. Az ablakhoz közel eső helyen állanak az egyengető eszközök és a por lesúrolására való botok. A fal mellett egy lenzsákban áll a téglapor. Már továbbmenve, a második ablak irányában áll egy széles pad, hogy azon felváltva pihenhessenek a kifáradt segédek. Ebben az ablakban állnak az olvasztótégelyek és az olvasztásra szükséges más apró szerszámok. A közel levő szegletben áll egy edény, kis hordó alakú és fedeles, ebben tartanak finomító por csinálására előkészített őrlött sót. A harmadik ablak alatt, amely keletre néz, áll egy nagyobb kád, amely 4 arasznyi magas, hogy a finomító port kimosó segéd könnyebben belehajolhassék. A kemencéhez való többi szerszám a kemence előtt áll. Márpedig ugyanazon egy boltozat alatt van építve egy… a mélyedésnek, amely alá két kemence van rakva, és ezek felett emelkedik egy mindkettőnek szolgáló kémény, nem annyira a füst, mint a finomító por nehéz szaga kibocsájtására.”

Leírja aztán részletesen a finomító kemence technikai adatait és rakásának módját. „Az olvasztóműhely – írja a továbbiakban – Asszonypatakán pedig a tűzhely és a fúvó semmiben sem különbözik a kovácsokétól.” Az arany feldolgozásakor szükséges szerszámokat is részletesen bemutatja.

A fémbányászat végső állomása a finomító. A pénzverőház külön helyiségekből állt. Ezekben jött létre a végtermék, a pénz.

A verőházak vagy éremházak berendezéséről nem maradtak a Debreczeniéhez hasonló részletes leírások, sőt annyi sem, hogy fogalmat alkothassunk magunknak, milyenek is voltak. Szerencsénkre maradtak ránk korabeli metszetek, ezek alapján tudjuk csak elképzelni, milyenek lehettek. Az első állomás a finomító, olvasztó, ahonnan a fém útjára indul, rudakba vagy lapokba öntve a verdébe.

Fontos rész a verőtő készítés, ezek a negatívok adják az éremképet, hitelesítik a kivert nemesfémet. A vésnökök többnyire ötvösök voltak. A negatívokat először poncokkal, majd vésővel készítették. A két oldalhoz két verőtő kellett: az egyik üllőszerű volt, a másik pedig mint egy pecsétnyomó. Az első az anyatő, a másik az apatő nevet viselte.

A pénznek való lapkákat kalapáccsal egyengetik, ollóval kivágják, amelyek egy tálba vagy egy kosárkába hullnak. Ezeket aztán a szubposztor egyenként a verőmester keze alá adja, az anyatőre helyezi, majd a mester ráilleszti az apatövet, amire kellő számú és erejű kalapácsütéseket mér, a kész érmék pedig a mellette lévő kosárba hullnak.

Innen a kivert pénz mérlegre került, ahol a megszabott súlyt ellenőrizték; a finomságot a pizetarius ellenőrizte, aki a nem megfelelő finomságú darabokat visszaküldi az olvasztóba. Debreczeni írja: „Nagybányán a próbáló átveszi az aranyat, megpróbálja, megmérlegeli, darabonként beírja számlakönyvébe.” A verde feldolgozta a lakosság által vitt, mosott vagy bányászott aranyat is.

Hogy a verdében milyen szerszámokat használtak, azt a nagybányai kamara 1556. január 10-i latin nyelvű leltárából tudjuk.

A pénzverőházat egy ellenőr irányította, ő alkalmazta, vagy bocsátotta el a dolgozókat. ő ellenőrizte a verde ellátását is a szükségesekkel. A pénz minőségét és milyenségét azonban az uralkodó határozta meg, amit az országos kamaragrófon keresztül továbbított a pénzverőkamarákhoz.

Minden iparnak és üzletnek elsődleges célja a várható nyereség. Ezért helyezték a verdéket is oda, ahol a veréshez szükséges nemesfémet bányásztak. Nagybánya, Felsőbánya és a környék régen ismert nemesfém lelőhelyeiről. Hogy a bányászat mióta folyik, nem tudjuk biztosan, mert a középkori kitermelési módszerek nem különböztek az ókoriaktól. Ha római kitermelés lett volna, akkor a bányát biztosító helyőrség castruma nyomot hagy, de ilyet nem ismerünk. Tudjuk írott forrásokból, hogy a 13–14. században a Nagybánya környéki feketebányai kitermelésekben a munkások száma meghaladta a kétezret.

A pénzverés első emlékei Károly Róbert idejéből származnak. Uralkodásának idején a már ismert bányavidéken új bányákat nyittat, hogy biztosítsa magának a pénzveréshez szükséges nyersanyagot.

Ezeknek a bányáknak a termelése adja a megnyitott szatmári pénzverő kamarának szükséges nyersanyagot. A pénzek verdejegyei a szatmári kamara jelei, a dénár veretekben S-A és SE, a garason S-A. Szatmár volt a megyeközpont, de nagy a valószínűsége annak, hogy a kitermelt nemesfémet nem szállították Szatmárra, ami költséges is, biztonságtalan is volt. Nagy a valószínűsége, a pénzeket Felsőbányán és Nagybányán készítették, csak a kész árut szolgáltatták be a szatmári kamarához. Ezek az első veretek 1328–1332 között készültek.

1338-ban jelenik meg először a M-M verdejel, ami nagy valószínűséggel Mons Mediust – Felsőbányát jelent. Ekkor már ismeretes a kamaragróf neve is, Martinus Fordinychnek hívták. 1347 után a verde átköltözik Nagybányára. Az első verdejegy, amit nagybányainak tartanak az R-I és 1345–57 között egy garasvereten jelenik meg először. Az R-P jegyű dénárveret is bányai verde terméke volt. Az 1359. évi hatsugarú csillaggal jelzett veret szintén nagybányai, ezzel még találkozni fogunk. A verdejegyben az R a Rivulust jelentette (Rivulus Dominarum), a másik a pénzverésért felelős hivatalnok betűjele.

Ezeknek a hivatalnokoknak a nevei, lettek volna kamaragrófok, hűbérurak, bérlők, valamint verőmesterek és vésnökök, ránk maradtak a korabeli hivatalos írásokban, és így fel tudjuk oldani a verdejegyeket.

Szerencsénkre a nagybányai pénzverőház személyzetéről sok adatunk van. Ismerünk neveket már 1327-től. Ekkor a szatmári kamaragróf neve Angelo volt, ami olasz eredetre vall. Nem az egyetlen ilyen típusú név a hosszú névsorban.

1339-ben a vezető hivatalnokok Forsinych Márton és Endre voltak.

1382-ig, Mária királynő trónra lépéséig, Nagybányát egy már leírt csillag jelzi, ami valószínűleg kollektív jegy, ami azt jelenti, hogy a bérletet a város polgárai bírták. Mária idején jelenik meg először egy dénárvereten az N betű, ami a nagybányai verde jele lesz ezután évszázadokig.

Az igen apró, parvus nevű pénzen – Zsigmond király uralkodása alatt – 1395 körül, Iacobus Ventus jegye ismert, majd 1399–1405 között a dénárvereteken a főkamaraispán Nürnbergi Márkus jegye jelenik meg. A legtöbb vereten az úgynevezett barát betűkkel (gótikus karakterű) megjelenített N betű látható, valamint a csillag. Ezek a városi jegyek arra engednek következtetni, hogy a városnak már olyan befektetőképes polgársága van, amely meg tudta fizetni a bérletet, amin természetesen haszna is volt. Hogy ez a haszon bejött, onnan is sejthetjük, hogy a bérlet ismétlődik, tehát pénz is, haszon is volt.

Az 1411. júl. 11-én kelt okirattal Zsigmond király Zothmár, Németi, Asszonypataka és Felsőbánya városokat új királyi adományként Stefan Lazarevics szerb despotának adja. 1427-ig Nagybányán az ő és a király számára vernek pénzt. Utódja, Brankovics György lesz, aki Hunyadinak köti le zálogbirtokul. 1427–30 között Stephanus Remetei, mint Lazarevics, majd Brankovics megbízottjaként vezeti a verdét és nevét N-S és N-R betűkkel jelzi a pénzeken. Közben előfordul a csillagos vagy N betűs városi kollektív jel is.

1433-ban Wasserpauch Nikolaus, majd 1434-ben Polner Urbanus szerepel névjegyeivel, 1438-ban ismét a Remetei nevével találkozunk, de már kincstárnokként. 1439–44 között ugyancsak ő szerepel, de már Brankovics számára dolgozik. Megszakítja ezt a periódust egy 1441 városi részlet, amit a kollektív verdejelből következtethetünk valószínű összefüggésben Brankovics zavaros dolgai miatt. 1446-ban Aylhardt neve tűnik fel, amit a N-A jegy jelez, 1447–51 között pedig Christophorus de Florentia, valószínűleg firenzei származású pénzember. Jegyei N-X.

1445-ben az N-S jegy valószínűleg a Remetei visszatérését jelenti, de közben 1451-ben még feltűnik egy kollektív jegy is. Az 1456-os N-A jegyet az előbbitől csak a fennmaradt okmányok alapján különböztethetjük meg. Ez Albert Széchy nevét jelzi. Ebben az évben jelenik meg N-E jeggyel Szapolyai Imre (az E Emmerichet jelez), aki Hunyadi János számadó deákjaként kezdte, 1459 januárjában már a sókamarák ispánja. Vele kezdődik a család felemelkedése, amely majd János királyt és az első erdélyi fejedelmet, János Zsigmondot adja száz év múlva.

1468–69-ben már Mátyás király számára vereti a pénzt Kowách Stephanus; 1461–66 között Szapolyai már kincstárnokként adja E betűjét a dénárveretekbe, miközben 1462-ben egy másik Szapolyai is feltűnik, Nicolaus. Írott emlék még a nagybányai verdéből Iacobus de Heltha pizetarius fennmaradt levele. Feltűnik ismét a firenzei Christophorus, de ebben az időszakban találkozunk Weith Mühlstein N–V jelével is.

1471–1484 között ismét a városi kollektív jegyet láthatjuk a nagybányai vereteken. Mátyás uralkodása alatt kezdődik annak az állandó éremképű, Madonnás hátlapú dénárnak a veretése, amely évszázadokra meghatározza ennek a pénztípusnak a külalakját, formáját és súlyát. Ebben a gazdaságilag viszonylag kiegyensúlyozottnak korszakban a kollektív verdejegyek mellett számos nevet ismerünk. Így 1474 és 1489 között fennmaradtak: Preusses Christian – 1474, Göbel Tamás és Jung Albert – 1476–80. Peck és Mühlstein, Osztopáni Zöld István – 1483.

A következő század nagyobb részében a tehetetlen királyok pazarló életvitele miatt ugyancsak ingatag volt a pénzügyi helyzet. Némi stabilizációt Szapolyai János uralkodása jelentett (1526–1540), habár az ellenkirály, Habsburg Ferdinánd mindet megtett, hogy János király pénzét kompromittálja, pedig Szapolyai családja ugyancsak értett a pénzhez. Talán érdekes egypár név 1490–1534 között. Íme: Felsőkubinyi László, Drágfi Bertalan, Kakas Laurentius (Lőrinc), Kákonyi Ambrus, egy diák, aki úgy szerepel, mint litteratis Ambrosius. Több olasz névről tudunk: Patavius Andreas, Andrea Venetus, Iacobus Italicus. 1512–17 között egy történelmi (szomorú) emlékű név is megtalálható. Így Tomori Antonius (a mohácsi csata fővezére Tomori Pál volt), együtt Móré Györggyel, akinek neve szintén ismert, de nem híressége, hanem hírhedettsége miatt. Különlegessége a kornak, hogy igen sok pénzen a Lajos király nevét fémjelző L betű jelenik meg, mint verdejegy. 1527 még egy történelmi név Nagybányán: Franciscus Dobó N-F verdejeggyel. Eddig sok nevet, sok verdejegyet láttunk, a város önállóságának a jeleit, kivéve az ősi bányászjelvényt, a két kalapácsot. Ez 1470-ben Mátyás egyik garasán jelenik meg, majd egy dénáron és obuluson is, mindannyiszor kollektív jegy, valószínűleg a város pallosjogát jelképezi, majd a Roland szobor az István tornyon. A két kalapács csak 1527–28-ban jelenik meg újra, mint kollektív verdejegy.

A század vége felé a nagybányai kamara és verde bérlők kezére kerül, aminek oka valószínűleg a zavaros politikai helyzet. Így 1580 és 1619 között kisebb megszakításokkal szinte a Herbersteinok családi vállalkozása volt a verde. 1580–1590 között Felicián v. Herberstein próbálkozik, 1591–1597 közt Raznomd és Friedrich v. Herberstein, 1599–1601 időszakában Friedrich egyedül, végül 1614–19 között az ifjú Felicián. Erről a családról sok érdekes adat maradt fent. 1578-ban Herberstein Felicián próbálkozik a hengeres pénzverőgéppel, aztán 1580-ban be is vezeti az új találmányt – először Magyarországon. Ismerjük a pénzverés klasszikus módját, az anya és apatővel, amit kalapáccsal kezeltek. A hengeres gép egy nagy hengerből állt, amelyre több negatívot véstek, az alatta levő lapon a másik oldal negatívjai voltak. Később a henger negatívjait cserélhetőkké tették, mert a hamar kopó vésőtövek hengerének kicserélése igen költséges volt.

A hengert forgatva, az alatta levő anya közötti lapra nyomták a pénzeket, nem vésték. Eleinte féltek tőle a munkások, mint az angliai takácsok a szövőgéptől. Pár évtizednyi használat után feltaláltak egy modernebb gépet, és avval folyt tovább a munka. Itt is préseltek, de itt már egy nagy kar végén két súly volt, ami forgatással nagy nyomással préselte az apatövet a lapkára. Herberstein Friedrich 1600-ban emlékérmet vésett Mihai Viteazul tiszteletére. Az érmen a vajda mellképe látható, a hátlapi felirat pedig győzelmét örökíti meg, amit erdélyi helytartó és fővezér minőségében aratott. Herberstein az érmét hálából verette Mihálynak, mert az egy perben a javára ítélt.

A Herberstein család riválisa Gerhard Lissibona családja. ők bérelték kis megszakításokkal a verdét 1640-ig. Így 1601–1608, majd 1612–14 között találkozunk vele, és utoljára 1640-ben. Közben érdekes csatározás folyt a város és a bérlők közt. Ennek oka a két család által használt bányapénzek bevezetése volt. Ezek bronz zsetonok voltak, és Magyarországon ilyen anyagból nem vertek pénzt, csak az izmaeliták a III. Béla uralkodása előtti időkben, majd II. Rákóczi Ferenc idején. Sok fajtájuk ismert Erdélyből, de kevésről mondható el, hogy biztosan Nagybányán verték. Ismert azonban egy 1621-ből származó perirat, amelyből kiderül, hogy a város magisztrátusa pereli a bérlőket, mert „rossz pénzeket vernek és hoznak forgalomba”. Ezeket a zsetonokat adták fizetésül a bérlők a bányamunkásoknak, akik azt csak a bérlők üzleteiben költhették el. Ez egy bizonyos fokig a nemesfém forgalomba kerülését is megakadályozta, így megrövidítette a városi kereskedőket is. Biztos Felsőbánya részére készült két ismert típus 1627 és 1664-ből, tehát a felsőbányai kitermelés munkásait is ilyen zsetonokkal fizették.

A 18. századból már igen sok verőmester, ellenőr és vasvágó neve ismert. Ez utóbbiak neveit 1726-tól 1817-ig folyamatosan ismerjük.

Tudott dolog, hogy ahol a pénz készül, ott sündörög az ördög is, és ugyancsak megkísérti a dolgozókat. Így tudjuk, hogy a bányai verdében 1683–1698-ig Peter Oestereicher volt a vésnök, nevét a PO mesterjelből ismerjük, 1699-től a mestert I. C. Brettschneider váltja fel. Igen ám, de előkerül egy 1699-es évszámú XV krajcáros veret, rajta a PO verdejegy. Feltűnő, ezért színképelemzést végzünk és kiderül, hogy csak 16 százaléknyi ezüstöt tartalmaz.

Tehát még P. Oesterreicher kivéste 1699-es verőtövét, de abban az évben már más dolgozott a helyén, úgyhogy az 1699-es év XV krajcárosának a verőtövét már nem használták.

Valószínű, hogy egy szemfüles dolgozó eltulajdonította, és vagy ő, vagy mások használták ezt az eredeti verőtövet; a haszon az ezüst tartalomból jött.

Nagyon érdekes adatokat tudunk meg Esze Tamás dolgozatából az 1666–67 éves származásáról és személyzetéről. Szász Károly, városunk szülötte, ilyen irányú kutatásainak eredményét az Adatok a nagybányai pénzverőház alkalmazottjairól (1660– 1829) című munkájában mutatja be. Esze Tamás cikkéből megtudjuk, kik voltak a pénzverde alkalmazottjai, mennyi volt a fizetésük és mit, mire költött a pénzverde.

A „gondviselő” Proczner Bálint egy hétre négy florinust kap, rokona Mihály a vasmetsző hármat. Szász István pénzverő mester bére 1,85 fl., de Kovács Mihály verőnek 2 fl. dukál! Úgy látszik, akkor a munkát is megfizették, nemcsak a funkciót. A gálicfőzőház mestere Szász Péter 2 florinust kap.

Azt is megtudhatjuk, mit lehetett vásárolni, és mennyiért akkoriban. 100 tégla 50 dénár, 100 zsindely 33 dénár, 1500 zsindelyszeg 1 fl., 1 sing vászon 8 dénár és egy szán 40 dénár. 1538 febr. 24-én a Ferdinánd ellenkirállyal kötött váradi béke után János király (Szapolyai) lesz Erdély ura. Fia, János Zsigmond már csak ezt örökli, ő lesz az első erdélyi fejedelem. Számára dolgozik a nagybányai verde 1551-től, majd 1659-ig utódai számára. Mivel azonban Nagybánya nem Erdélyhez tartozott, hanem Magyarországhoz, később, Bethlen Gábor idején lett Erdélyhez csatolt rész: Partium.

Így történik meg aztán, hogy a szerencse forgandóságától függően hol a Habsburg-házi magyar király, hol az erdélyi fejedelem számára verik Nagybányán a pénzeket. Maximilián számára (1564–1576) nem vernek itt pénzt. Rudolfnak (1576–1608), II. (1619–1637) és III. Ferdinándnak (1637–57) viszont vernek. Báthory István 1574-ben lengyel király lesz, és szép tallért veret a bányai verdében Lengyelország számára.

A verde színvonalát igazolja az a tény is, hogy 1552-ben Nagybányáról kérnek és napnak vésnököket a szebeni verőházba. Ez azt jelenti, hogy Asszonypatakán jelentős ötvös céh működött, ahol a behozott német és olasz mesterek mellett a helyiek is elsajátították e mesterséget – és nem is akárhogy. De jött ide Körmöcről is mester: W. Hörl Bethlen Gábor idejében, átadni tapasztalatait. A felszerelés sem lehetett akármilyen, mert II. Rákóczi Ferenc vitet a pénzveréshez szükséges szerszámokat Kolozsvárra. Hogy mi volt a felszerelés, az is ránk maradt a pénzverde 1556-os leltári jegyzőkönyvében.

Báthory Zsigmond fejedelem pénzein látszik, hogy a vésnökök inkább ötvösök, mert a magas mellkép csodálatosan kidolgozott dekoratív mellvértjei felülmúlják a gyenge arcképet. Ennek oka az, hogy a magyar pénzverésben addig ritkán fordult elő arckép, nincs rutin, és az ötvösök nem képzőművészek. Ezért pl. Bethlen Gábor egy híres nagyszombati festővel készítteti el arcképét, ami után az ötvös vésnök nagyon jó vereteket készíttet. Az akkor készült tallérok hűen adják vissza a nagy fejedelem arcát. Az ő uralkodásából kezdődően 1626-tól az Erdélyi Fejedelemségnek Kassa és Nagybánya ver csak pénzt. II. Rákóczi Györgynek Nagybánya a főverdéje, ami, ismerve lengyel trónigényeit, nagyon is érthető, hiszen innen sokkal közelebb Lengyelország. 1660 után Nagybánya az erdélyi fejedelmek számára nem ver több pénzt.

Még egy rövid idő, egypár év 1704–16 körül, amikor II. Rákóczi Ferenc számára verik a pénzt, aztán végleg a Habsburg-házi magyar királyok fennhatósága alá kerül a verde, és veri a pénzt 1851-ig.

Mária Terézia idejéből ránk maradt a pénzverőház termelésének statisztikája. Pontosan tudjuk, milyen pénznemből mennyit vertek Nagybányán: aranydukát 1741-ben 8 646, 1765-ben pedig 32 869. Darabja 3,49 gr-ot nyom, tehát az első mennyiség kb. 30 kg, a második tétel pedig már 115 kiló aranyat jelentett! Ennyi volt az a mennyiség, amiből pénzt vertek, de nem lehetett csak ennyi az össztermelése a bányavidéknek.

Nagyobb az ezüstből kivert pénzek mennyisége: ¼ súlyú ezüsttallérból 1741-ben 109 737 darabot vertek, 1763-ban 54 215-öt, 20 krajcárost 1755-ben 116519-et, 17 krajcárost 1766-ban 459 987-et, ezüst garast 1765-ben 38 514-et, 1 krajcárost 1758-ban 56721-et, dénárt 1756-ban 72 925-öt. Ezek mind ezüst pénzek, súlyuk bizonyára túllépi a helyi ezüsttermelést, a hiányzó részt máshonnan pótolták.

Rézkrajcárból 1763-ban 1 208 880 darabot vertek. Nem volt rossz a termelékenység, majdnem 4000 darab naponta, az ezüst mellett még azt a 30–115 kg aranyat és a rezet is pénzzé verték.

Mária Terézia után II. József, a kalapos király egységes német nyelvű birodalmat akart létrehozni, és egységesíti a verdék jelzésrendszerét az ABC betűi szerint. Így jutott Nagybányának a G. Evvel a betűvel jelzi pénzeit a verde egész 1851-ig, amikor minden felszerelést elszállítanak Körmöcbányára, majd onnan az első világháború után az a verde is átköltözik: Budapestre.

Így szűnik meg Nagybánya több mint 500 éves pénzverése. A Minc – ahogy apáink mondták, a régi verde épülete, ami a mai formáját kb. 1739–43 közt kapta, ma is áll. Különben folyamatosan bővült, mindig ragasztottak hozzá valamit. Utolsó volt az 1896-ban létesített elektrolitikus rézfeldolgozás számára készült rész. Hozzáragasztották a bejárat melletti, oda nem való tornyot is, és kinevezték múzeumnak. Sajnos a muzeális anyag csak ritkán kerül kiállításra, így a város közönsége nem ismerheti meg az épületet, mert vagy irodák vannak, vagy táncház, vagy üres termek – zárva. Ideje lenne már, hogy a történelem ne csak a napi politika eszköze legyen.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008