magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kazinczy Ferenc: 19 levél


 

Hunyadinak születése felől különböző vélekedésben vannak történetíróink: némelyike őtet vad szerelem gyümölcsének adja ki, mások alacsony sorsú, de törvényes ágyú szülék gyermekének; ismét mások majd havasalföldi, majd lengyel, majd római nemesek maradékának; és minthogy a lelketlenség mindig hajlandó a legrosszabbat venni való gyanánt, a mi Hunyadink felől közöttünk is elhatalmazott a gyáva hír. Hogy a nagy ember Zsigmond császárnak és morzsinai Erzsébetnek gyermeke, Heltai Gáspár terjeszté el; és minekutána oly tekintetű tudós, mint Benkő József (Transilv. T. I. p. 559.) Heltait követi, ki előbb Heltai ellen perle: nagy gyanú szállhat meg bennünket, hogy az igazság azok felén látszik állani, kik Hunyadit meg nem szentelt ágyból eredtetik. Ha vad tűz gyermeke, ne vitassuk, hogy nem az; a Benkő által példaképen felhozott Jephtén kívül is vannak, akik úgy termettek és mégis tiszteltetnek, mert tiszteletesek voltak. De ha semmi ok nem hagyj a hinnünk, amit a gondolatlanok beszélének, toljuk el a magyar ég legdicsőbb csillagáról a ködöt, melyet születésére történetíróink szunnyadékonysága vont.

Zágoni Aranka György, bírája a marosvásárhelyi főítélőszéknek, egy értekezésével ereszte el magától, melyben megmutatni igyekezett, hogy a mi Hunyadink, a vajda és gubernátor, Hunyadi, Oláh Vojknak törvényes gyermeke volt, és hogy famíliáját, sőt magát is a vajdát, Hunyadi Székelynek is hívták. Megjelene az értekezés Kolozsvárt, 1811. 8-rétben, nyolc lapra. Óhajtanunk szabad, hogy a hűséges s polgári érdemei által tiszteletes férfiú fordított volna több szorgalmat nemcsak az előadásra, mely csinatlan és zavaros, hanem a dolog kinyomozására is. Azonban a munka így is alkalmatos, velünk némely előbbrelépéseket tétetni. Felkapám okait, s a kérdést aszerint igyekeztem felfejteni, hogy olvasóm az előadásban legalább csonkaságot ne találjon. Bár a szennyet, mely a tiszteletes hős születésén századok óta ül, teljesen láthassuk valaha eltörölve.

Onnan, hogy a hős atyjának Hunyadi Oláh Vojk tartatott, s aszerint, amit Bonfin (Dec. III. 9.) mond. Hunyadi Oláh Buthi Vojk, nem következik, hogy a Heltai által terjesztett hír nem való; ez a Hunyadi (Oláh Buthi Székely) Vojk elveheté a Zsigmond által megszeplősített leányt, s a gyermek, Vojknak házánál születvén, Vojkénak tartathatott. De tehát meg kellene bizonyítani, hogy ami beszéltetik, nemcsak megtörténhetett, hanem meg is történt. Ellenben, ha laz a fél, melyen Aranka áll, bebizonyítja, hogy Hunyadi Jánosnak elei is Hunyadi Székelynek hivattak, s nemesek, és birtokosok voltak, s így a vajda birtokot, nemességet, és címert nem nyere Zsigmondtól, ahogyan azt Heltai mondja; úgy a hírt teljes okkal bitang hírnek tekinthetjük.

Aranka, Kerchelich után elbeszéli, hogy a zágrábi és varasdi nemesek a vajda ellen a magyar rendek előtt 1447-ben panaszt tevén, őt Hunyadi Székely Jánosnak nevezték. Noventis, quod magnif. Johannes Székely de Hunyod gubernátor regni Hung. s alább: per eundem Székely potentialiter occupatas... De a Hunyadi Székely família Zsigmondnak ideje előtt már virágzott; a budai káptalannak egy 1331-ben költ levele említ egy Hunyadi Mihályt, Hunyadi Székely Jánosnak fiát. Az itt mondottak szerint a vajda és kormányzó Hunyadi Székely Jánost e família tagjának a Hunyadi (Székely és Oláh, és Buthi) Vojk fiának kell tartanunk, sőt az itt említett Hunyadi Székely Mihály unokájának, s Hunyadi Székely János kis unokájának is szabad tekintenünk; mely szerint a Heltai által elhíresztelt mese, hogy a mi vajdánkat Zsigmond ajándékozá meg Hunyaddal, s ezzel együtt az is, hogy őtet Zsigmond nemzette, összeroggyan.

Aranka úgy véli, hogy az itt említett Hunyadi Székely Mihály, s atyja János, s fia Vojk s unokája a vajda, azon székelyek közül eredtének, kiket István király Arad vezér alatt Hunyadba szállított volt, Erdélynek széleit a be becsapó oláhországiak ellen oltalmazzák. Az itt megtelepedett székelyek kiírták az erdős helyeket, s mint kenézek (kinézök, felnézők, elöljárók) a hátszegi és dévai várak segélyére jövevény oláhokkal megnépesítették, később királyainktól felkérték, megvásárlották, s a tájnak urai lőnek.

Hogy a mi Hunyadink atyja, Hunyadi Oláh és Hunyadi Vojk neveket viselé, bizonyítja Albert királynak 1439-ben költ adománylevele, melyben a mi vajdánk, és az ő testvéröccse, a Miles Militum, hasonlóul János így említtetnek: Johannes, et alter Johannes, uterque filii Oláh de Hunyad; és egy később, 1440-ben költ Ulászló királyunk adománylevele; utrique Johanni, filiis quondam Vojk de Hunyad.

Velem lévén Arankának ezen értekezése, velem Benkőnek Erdélye is, s Dédácson találván Heltait, Bonfint, Prayt, Katonát, csak Kerchelichet nem; most, midőn lelkem Vajdahunyad meglátása után még inkább eltölt annak emlékezetével, ki huszonkétszer verte meg a törököt, s a töröktől csak kétszer veretett meg; s aki nagy volt a koronát magáévá nem tenni, holott azt magáévá teheté vala, s a nemzetnek javára teheté vala magáévá; összehasonlítani az egymással ellenkező két vélekedést, s sietek gondolkozásomat ítéleted alá terjeszteni. (A te szíved érzeni fogja, mint örvendek, hogy ennek a nagy magyarnak fénye én általam tisztult meg egy szennyétől, mely azt, amint sírkövét a por, elfogta volt.

Ezután, úgy hiszem azt, a Benkő és Pálmák nem fogják őtet vigyázatlanságból annak mondani, aminek ellensége Ulrich kajánságból szidalmazta. Tekintsük előbb, mit mond a históriai apostata Benkő Heltai után.

Heltai, a CXI. részben: „Ez helyt szólanom kell Hunyadi Jánosnak eredetéről, ahogy a történetet azoktól hallánk, kiknek szüléik Hunyadival sok ütközetben forogtak. (Ne feledjük, hogy Hunyadi 1456-ban halt meg, Heltai Gáspár kolozsvári prédikátor pedig 1574-ben nyomtattatá krónikáját hihetőleg a munka dolgozása alatt, ahogy egyik ívet a másika után teleírta. Száztizennyolc évek múlva azoknak unokáik, kik Hunyadival harcoltak, sokat sokféleképen beszélhetének, s Heltai nem vizsgálá szorosan, amit hallá, sőt talán örült is, hogy untató krónikáját egy rendes történetecske beszélése által feleleveníthető.)

Meghalván a havaselvői vajda (elvő hajdan annyi, mint túlsó) az ő két fia: Dán és Mircse öszszeháborodtak. Dánt a török, Mircsét Zsigmond védé, mert Transalpina koronánkhoz tartozott. Zsigmond maga is megjelene 1392-ben a seregnél, s míg az erdélyi vajda a maga népét felszedé, s az alföldi hősök a király után érkezének, tábort üte a Sztrigy körül. Elunván az özvegységet, komornyik inasaival szólani kezde, ha valamely szép asszonyi állatokat és leányokat láttának volna-e ott a környékben valahol. Ezek felelének, hogy egy igen szép leányt láttanak volna egy gazdag bojernél, kinek mása nem volna messze földön. A király a leányért bocsátá inasait. Mikoron elhozták volna a leányt, s az szembeállana estve a királlyal, ez így szóla: Felséges uram, én nemes leány vagyok, a morzsinai nemből; ha velem közösülni akarsz, egyedül (egyszersmind) megterhesülök tőled, mint lenne annak utána magamnak és az én magzatomnak dolga? A király jószágot ígér, jobban megnemesítést, méltóságokat.

Nem szinte négy hónap múlva a király győze-delemmel visszafordul, s ismét előhozatja a szép leányt. Ez terhesnek vallja magát, s a király kivonja ujjából a gyűrűt és adá azt a Morzsinainak. Ada neki cédulát is, s bőv költséggel s újabb ígéretekkel elereszté, s maga visszatére Budára.

Buthi Vojk havaselvei bojér (az volt-e?) midőn Dán és Mircse miatt lángola a háború, elhagyta vala honját s Hunyad vármegyében mulata. A leány tudata a vendéggel mi éré őtet, s ez, elfogva a leány nagy szépsége és a király nagy ígéretei által, elvevé a nem szűzet. Mircse azonban kiizene Buthihoz, hogy minden csendesen van, már hazatérhet, s Buthi ment, s vitte szép hitvesét. S az ott lebetegedék s gyermekét Jankulának keresztelteté.

Zsigmond másod ízben ment Havaselvőbe, s Buthi Vojkné bemutatá neki Jankulát a gyűrűvel és cédulával. A király megörüle a gyermeknek, s meghagyá, hogy az asszony azt hozná fel Budára.

Buthi meghalt, s az özvegy visszatére testvéreihez, Gáspár bátyja engede kéréseinek, s megígéré, hogy őt Budára elkíséri. A szép asszony útnak készül, s szappanozza ruháit. És vala egy holló, és az meglátá a gyermek kezében a gyűrűt, és oda repülvén, kikapá azt az ő kéziből, és felvivé a fára. Jankula pedig síra vala, hogy a holló a gyűrűt elvitte vala. És az anya elhagyá a szappanozást és elfutamodék a gyermekhez és meglátá, hogy a gyűrű a holló orrában fénylik vala, és hogy a holló a gyűrűn praktikái vala. És előkiáltá bátyját, kinek neve Gáspár vala, és ez megragada íját és tegzét, és rálő vala a madárra, de a nagy hirtelenségben hibát tőn vala. S most már nyilat vőn vala, és azzal meglövé a hollót, hogy az alá esék mind gyűrűstől, és nagy örömben lőnek mindketten. ”

Heltainak oly rendesnek tetszék az istória, hogy feledé kérdeni, ha azt vehetni-e valónak vagy nem. Sőt mintha drámát írt volna, nem történetet, elmondja előttünk, mint alkudozott a királlyal a szép Morzsinai; ami reméljük, a Hunyadival együtt harcolók unokái s kis unokái, a kolozsvári prédikátornak s krónikaírónak el nem mondottak. De ne vádoljuk; nagyobbára ilyenek minden történeteink.

Buthiné Budán bemutatá gyermekét a királynak, aki parancsolá, hogy Bán Ferenc látná gondjokat. S ez őt átvivé Pestre, s beszállítá egy polgári házhoz, s őket mindennap jól tartá, mintha menyegzőben laknának. S a király egy hónap múlva megajándékozá Jankulát Hunyaddal, s a környüle fekvő jószággal, s címerül adá a hollót, neki és az egész Morzsinai nemzetnek. És a Morzsinai nemzetnek szép jószágot ada a Hátszegben. Az aszszonyt pedig megajándékozá nagy summa arany forintokkal és egy hatlovú kólyával.

A történetet Bonfin is említi III. 9. Mathias, antiqui sui generis haud inscius (régi ház lehete a Hunyadi Székely háza, ha Mátyás, a Róma Corvinusainak maradéka nem volt is) nihil molestius ferre videbatur, quam si quis ex invidis, obscuritatem sibi gentis objecisset. Alamanni, suapte natura Ungaris infensi, auctore Ciliae olim Comite, fabulam haud quaquam insulsiam commensi sunt. Qvod si vera haec fabula fuisset, quis ambigat, Sigismundum, profusissimae prodigalitatis Imperatorem, non solum agro, sed regno, quum virili prole careret, hunc esse donatarum.

Ha éppen ezt nem tette volna is, nem tehetni-e fél, hogy minekutána a mi hősünk ragyogni kezde, úgy nevezte volna fiának, mint Mátyás Hanzlikot, s ötödik Károly az ausztriai Jánost? S ezt azért is, emlékezvén Siklósról, hogy a veszedelmes időkben benne támasza legyen.

Benkő (haragudott, ha a mesét valaki hitte. De oly nagy az igazság hatalma, hogy végre maga is mellé állott s most ő vitatá, amit előbb tagadott (Transilv. I. k. 559. l.) ezen okokkal támogatja állítását:

1. Mert a történetet így beszéli Erdély, így azok is, kik Hunyadi Jánosnak mostoha testvérétől származtak;

2. mert a Jankulának adott donációnak ideje is arra mutat; tudniillik Hunyad  nem akkor adatott Hunyadi Jánosnak, mikor már érdemeket teve, hanem még bölcsőjében. S adatott-e igazán? (Azt Benkő állítani nem meri, sőt lelke jámborságában vallást teszen, hogy azt eredetijében vagy másolatiban, szem még nem látta, s a historiophilusoknál nyoma éppen nincsen; de reményli: feltalálja valaha valaki. Úgy hihetne az ember, hogy az a tudós férfiú dévajkodik.

3. mert Hunyadi soha nem neveztetett Buthinak;

4. mert Ulrich őt oláhnak s ebfajtának szidalmazta;

5. mert Zsigmondnak erkölcsei felől ilyet feltehetni;

6. mert midőn a magyarok Mátyásnak  halála után királyt választanak, s némelyek Hunyadi Jánosra, Mátyásnak törvénytelen derék fiára voksolának, s az egyik fél az ő szennyes származását hánytorgatá, a jó fél emberei azzal támogaták Hanzlikot, hogy a vajda, kit most már irigyei is tiszteltek, vad tűz gyermeke volt, mint ő s Benkő nem érheté-e fel, hogy a jók ezt per inconcensum felelhetek, s még örültek, ha ezt felelhetek, bár tudták, hogy a dolog nem így vala? Benkőt itt egészen elhagyá a jobb lélek.

Azonban mégis való, hogy a rege beszéltetett, s az igazság barátjának tiszte kérdezi, hogy az eredetét hol vehette?

Énnekem úgy látszik, hogy nem a történet szülte a címert, hanem a címer a történetet.

A történet, mely megtántorítá Benkőt és Pálmát, de nem Prayt és Katonát, oly igen hasonlít a regéhez, hogy azt minden annak gyaníthatja a dolog gondosb megvizsgálása előtt is. Gyengéje az embereknek, hogy midőn szertelen érdem vakítja szemeiket, készek azt hinni, hogy valamint azok igen nagyok, akiken olyat látnak, úgy eredeteknek is igen nagynak, igen fényesnek, csudásnak kell lenni. A táborból haza jött katona sokat tud és sokat szeret a maga vezére felől beszélni, s azon időben még nem olvastatának biográfiák az újság levelekben az ilyenek felől. Hunyadinak barátjai mind hívségből, mind hiúságból beszélek a regét, irigyei pedig kapának rajta; ezek, mert az elhomályosítá annak születését, aki ő felettek vakító fénnyel ragyogott; amazok, mert nekik törvénytelen ágyból születni, de királyiból kevésb gyalázatnak tetszék, mint királytól nagy fénynek, bár renden kívül. Heltai szerint a történet szüle a címert a hollóval és gyűrűvel; én pedig úgy hiszem, hogy a címer szüle a Heltai által elhírlelt történetet, valamint azt la másik hírt is, melyet Bonfin költe, hogy a mi vajdánk római Corvinusok maradéka; és azon harmadikat, hogy Hollóson született, mely felől azt sem tudjuk, hol kell keresnünk abroszainkon. A még nem férfi, hanem csak ifjú Hunyadi lovaggá és szentelt vitézzé Zsigmond alatt leve; Zsigmond alatt játszott páncéljátékokat s e játékokban oly pajzzsal jelent meg, melyen a gyűrűt tartó holló vala kifestve, s a magyar trubadúr neki álla, s rendes novellává változtatá, amit a pajzson látott, ahogy ezelőtt még negyven évvel verselgetőink magyarázgaták heraldico-poetice a magok meghaltjaiknak címereiket, még ha a magyarázatot magok ők s olykor a felgyülekezett sokasággal együtt nevették is. (Hunyadi öt legényt vive táborba, midőn szolgálni kezdett. Ötöt vitt volna-e, vagy ötvent inkább s talán ötszázat, ha Hunyadot s a Hunyad környékét ő bírta volna?)

Az az ok, melyet Benkő az első szám alatt említ, nem érdemel feleletet. Hunyadi János a Periklész honjában nem egy kevés érdemű s sokban igen rossz király fia volna, s hogy a Darius meggyőzője az Olympia s a kígyó isten gyermeke volt, minden beszélte, de senki sem hitte.

A második oknál Benkőt nagyon elhagyá jó órája. Semmi nyoma a donációnak, a statutiónak éppen semmi nyoma, de Benkő reményli, hogy azok még előkerülnek valaha. Quod si contingat, omnis de Johannis ortu controversia terminabitur – terminata jam nobis.

A vajda neveztetett-e Buthinak, nem tudom; de neveztetett Vojk fiának, s az éppen annyi.

Ulrichnak a szitka – szitok.

S minthogy Zsigmond a legtiszteletesb házakat is megpiszkolá, megtörtént-e, ami megtörténhetett?

Az utolsó szám alatt felhozott ok legtöbbet nyomna azoknak sorában, melyekkel Benkő harcol, ha magával nem hozná a feleletet. Hátha a jó fél a kajánok kiáltozásaikat egyedül azért hagyá szó nélkül, mert a galád hírt megcáfolni nem akkorára való vala? Hátha azok, akik akarták, amit most minden hazáját szerető magyar megtörténtnek óhajt, még örültek, hogy a közember és a kajánság a vajdát is annak mondogatá, ami Hanzlikó tagadhatatlanul volt, hogy így a lelkes ifjú felléphessen oda, ahová különben a szerencsétlen Dobzse s ennek Mohácsnál veszett fia fel nem léptek volna?

Tegyük az egyik csészébe a Benkő okait, a másikba az általunk itt felhozottakat s kérdjük, mint történhetek, hogy a tiszteletes Benkő ily alaptalan állítást ölelgete? Én ezekhez még egy-két jegyzést teszek:

1. V. Lászlónak Pozsonyban, 1453. február elsőjén költ diplomája, mely által ez Hunyadi Jánosnak ősi hollós címerét emlékezetére, hogy ő neki megtartá és mint egy ajándékban nyújtá a magyar koronát, egy koronát tartó s nyújtó oroszlánnal megbővítette, ezeket is mondja: „Hactenus siquidem ex gratia precessorum nostrorum divorum Hungariae regum prefatus comes Johannes pro armis seu nobilitatis insigniis progenitoribus, suis et domui beneficio munere collatis, corvum in campo flaveo seu ce-lestino, alas paululum elevantem, sub colore natu-rali depictum, ac formám annuli auerx in ore gestantem habuit.” (Katona Hist. crit. XIII. p. 866.) Tudva van, hogy nálunk címereket Zsigmond osztogata nagy számban, de hogy címereink Zsigmond előtt is voltak már; s amit a diploma mond, érdemli a hitelt. Albertnek egy 1439-ben költ adománylevelében a vajda gubernátor Hunyadi János és testvére, a Miles Militum, Hunyadi ismét János ez is, így említtetnek: „Joannes et alter Joannes, uterque filii Oláh de Hunyad.” Egy más adománylevélben, az I. Ulászlóéban, 1440-ben a két testvér így neveztetik: Utrique Joanni, filiis quondam Vojk de Hunyad.” Bonfin ezt a Hunyadi Oláh Vojkot Buthinak is mondja. (Dekad. III. 9.) És ha az olasz születésű tudós a maga hősét szabadosnak tekintett hazugsággal, mely a genealógiák gyártásában még inkább szokatlan, mint egyéb dolgok körül, római ház maradékának hirdeti is: fel lehet-e tenni, hogy ő, egy időben élvén hősével, ennek nagyatyját is hazug néven merte légyen nevezni? Hiszen egy magyarországi gubernátornak, egy erdélyi vajdának eredete az első ízben, akkor, midőn az a gubernátor és vajda még élt, nem lehete nem ismeretes. Mely lármát nem csináltak volna ebből az ő sok irigyei, kik reá azért neheztelének, mert születésben alantabb álla náloknál és mégis érdemei által őket maga megett hagyta.

Bonfin még azt beszéli, hogy Mátyás alig tűre valamit nehezebben, mint midőn a bitang hír őt új embernek nevezgeté; mint midőn ellenségei tagadni szerették volna, hogy eredetét régi házból vette. Ha nem Mátyásnak, hanem ezeknek volt volna igazok, a neheztelés csak ingerlé vala a bitang hír beszélőit.

2. Ha Hunyadi János Zsigmondtól nyeré Hunyadot, miképen neveztetett atyja is Hunyadi Buthi, Oláh, Vojknak? Aranka ezt nem következteti; pedig ez szorít. S miképpen osztozhatott az ifjabb János, a Miles Militum, Hunyadban? Hiszen azt Benkő s az ő Heltaija sem tartja Zsigmond gyermekének. Mondhatnánk ugyan, hogy a vajda testvéri érzésből tűre el, hogy neki magának adott jószágból öccse is vegyen részt, s anyjának férje, de aki neki atyja nem vala, vezetéknév gyanánt bitangolhassa az őtet magát illető jószág nevét. De mi szükség magyarázatokat ott költeni, ahol különben is magyarázhatunk, mihelyt oly történetet teszünk fel, mely a renddel egyez?

Sajnálnunk kell, hogy la történetírók fel nem jegyzék Hunyadi János felöl, amennyire ugyan tu- dom, hány esztendőket élt. Így talán egy újabb okunk volna az elhatalmazott hír megcáfolására. Pray szerint (Annal. III. 196.) a vajda Zsigmondnál legfeljebb is három vagy négy évvel vala ifjabb, Bonfin szerint (III. 4.) a vajda Zecchi Demeter zágrábi püspöknél udvari nemes gyermek volt; ez pedig 1375–79-ben ült a zágrábi főpapi székben. Ha Jankulát akkor tizenöt évűnek tekintjük, mond Pray, úgy neki 1368-ban kelle születni, midőn a vele egy időben élt Barthosius chronica szerint, Zsigmond is született. Hunyadi meghalt Zimonyban, Belgrádnál, 1456. augusztus 11-én, s így ő nyolcvankilenc évig élt. Nagy kor, mond Pray, s kérdeni lehet, ily korú ember harcolhat-e? De hihetőbb, ezt veti mellé, minthogy a magánál három esztendővel idősebb ember gyermeke volt legyen.

Nekem hihetetlen mindaz, hogy nyolcvankilenc esztendős ember azon időben, hol a generális nem hátulról igazgatá sergét, harcolhatott, mind az, hogy a nyolcvankilenc esztendős harcoló kora, azok által, kiket ez a halál elcsüggeszte, elhallgattassék. Capistrán Szalánkeménből jelenté be Callustus pápának, hogy a vajda meghalt s hallgat nagy kora felől. Úgy Bonfin is, kit Mátyás tartott. Inkább hiszem, hogy akiktől Bonfin híreket véve, neki csak azt mondták, hogy a vajda egy valamely zágrábi püspöktől neveltetett s az olasz ember, ki hozzánk későcske jött s a régibb dolgokat nem tudhatta, itt megtévedvén, a kardinali süveggel megtisztelt érseket nevezte meg egy későbbi zágrábi püspök helyett.

E kétségünk közt vezető fonalú két fiainak éveiket vehetnénk. Lászlót Bonfin huszonhat esztendősnek mondja, midőn 1457. március 16-án hóhérpallós által vesze; Mátyás pedig, tizennyolcadikat tölté, midőn királynak kikiáltatott. Erről tudjuk, hogy 1440. március 27-én született; Lászlónak születése pedig 1430 tájára esik. Ha a vajdát 1456-ban nyolcvankilenc esztendősnek vesszük, úgy hatvanhárom esztendősnek kelle lennie, midőn meghala, s harmincnyolc, midőn Lászlónak, negyvennyolc, midőn Mátyásnak atyja lett.

Azoknak ellenvetéseikre, kik Hunyadi Jánost Havasalföldivé, Bonfinnal római ősök maradékává, Cornidesszel lengyelek rokonává csinálják, teljesen megfelel Budai, Hist. Lexic. II. 239. Egyedül azt kellene még vizsgálat alá vennünk, mennyiben való az Hunyadi felől, hogy ő szegény sorsú volt s első ember nemzetségében. De az önként ötöl szemünkbe. Ahhoz képest, ami lett, az volt, ha atyja s elei Hunyadot már bírták is. Aki katonaságát úgy kezdé, hogy csak öt legényt vezete táborba, az erdélyi vajdák sorában új ember. De maga az, hogy öt legényt vive, eléggé meghazudtolja Heltait. Nem annyit vitt volna, ha egészen bírta volna Hunyadot és tájékát. Sokkal hihetőbb, hogy ő nem gazdag, de régi nemes ház gyermeke volt, Hunyadon másokkal bírt s előmenvén a katonai pályán, ott másoknak birtokait megszerezte a magát oly jószágúvá tevé, hogy a vajda s gubernátori méltóságokat fényesen elviselhesse. Minekutána Szilágyi Geréb Erzsébetet elvevé, mindezeket annál könnyebben teljesíthette.

Morzsiniai Erzsébet első férje halála után Chionakos (Csolnakos) helységnek Járiszló nevű urához mene s ennek négy fiákat szüle. Benkő (Transilv. I. 567.) felhozza a vajda Hunyadinak 1448-ban a mostoha rokoninak adott exemptionalisát, s 1446-ban adott statutoriáját; Nobilium Daan, filii quondam Jarislo de Chionakos, necnon Vojk, ac Petri et Johannis. S a Csolnakosi família ezt az ő elejeknek még a vajda ideje előtt bírt jószágát még ma is bírja, s címerek nekik is a gyűrűs holló. (A nem nagy hely egy kisded respublicának képzeltethetik s status in statu. Minthogy ártalmas a nagy testnek ez a kis testecske éppen nem lehet: méltó, hogy elsőségei tovább is tiszteltessenek. Nem mernék itt hinni Benkőnek is, ha báró Jósika János, Hunyad vármegyei volt főispán s mostan tartománybeli főbiztos s felsőszálláspataki Kenderesi Mihály, Hunyad vármegyei volt főbíró, most kormányszéki tanácsos urak bizonyossá nem tettek volna, hogy a dolog nincs különben. Coloni hujus vici, mond Benkő, tributum non solvunt; comitatus juridistictioni non subjacent; causae aeorum criminales coram dominis suis terrestribus vertuntur (mert a falu maga tesz egy független jurisdictiót), salva appellatione ad tabulam regiam (mint a vármegyéken lefolyt hasonló perek); mandata regia apud eos virtute destituurrtiur, nisi Sigilum majoris fratris dominorum Csolnakosiorum, tanquam Inspectoris (Kenézii) loci accesserit, mely csak annyit tesz, mintha Benkő a vármegyékről szólván azt mondotta volna, hogy ott a királyi parancsolatoknak semmi erejök nincs, míg nem publikáltatnák. Ez a Csolnakos falu egész San Marino Erdélynek testei között.

A hely nem engedi, hogy ezeket bővebben adjam elő, s olvasóimat egy kisded munkára utasítom, melyet Ponori Thewrewk József úr Pozsonyban, 1825-ben e cím alatt ereszte ki: „Három értekezés Hunyadi Székely János, magyarországi kormányzó, erdélyi s havasalföldi vajda, tótországi, temesi és szörényi bán, besztercei örökös gróf és nádorfehérvári kapitány törvényes ágyból lett születésének bebizonyítására.” 8-rétben, 60 lap. Az első értekezés az Arankáé; a második az enyém; a harmadik a kiadóé.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ERDÉLYI LEVELEK rovat összes cikke

© Művelődés 2008