magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kazinczy Ferenc: 21 levél


 

A reggeli mellett ülénk, elfojtott szívvel mindnyájan, mert érzénk az elválás közelítő pillantását, midőn báró Bornemisza Pál úr, Gyógyból jőve, betére hozzánk s beszélé, hogy barátnéink kisírt szemekkel jövének elő hálószobáikból s közöttök ma is felőlünk folya a beszéd. (Vártam azt, tudtam, hogy úgy lesz, és mégis örültem a hírnek, mintha váratlan ért volna.) Szemeimből csak öröm fakaszthat immár könnyeket; régen elszoktanak azok fájdalmokban sírni; de most nedvesülni érzem; előttem vala a kedves grófné, azokkal a még mindig igen szép fekete nagy szemekkel, előttem az én jó Lottim, előttem két testvérei, Fanny és Constance, s Fanny felől itt egy történetet kell elmondanom, hogy e lelkeket ismerd. A grófné kifárada marasztani Andrásfalván, kifárada Lotti is; s ennek makacsul ellene szegzém magamat, mert tudtam, hogy sem ő, sem imádott anyja a megtagadást hidegségnek venni nem fogják. Lotti új ostrom alá vőn s ismét sikertelenül. Fanny némán álla közöttünk; neki a természet annyi félénkséget ada áldásul, hogy attól a gondos nevelés sem szabadíthatá meg egészen. Én téged marasztani nem is merlek, monda; mert miként boldogulhatnék én ott, hol anyám s testvérem haszontalan tevék a kérdést? Ki valék forgatva fegyveremből s én pedig, mondám, nem a grófné, nem az én Lottim kedvéért maradok; érezze nagysád, kedves Fanny, mely igazságtalan mind irántam, mind kivált maga iránt. S alig vala eszmélet bennem csak kezét csókolni meg, nem gyönyörű kék szemeit is, melyet ha talán menthetne is az ősz haj, nagy gondatlanság volt volna. Fanny, kinek arca különben is fehér és piros, mint egykor igen szép anyjáé volt, elveresedék s némán voná vissza magát. Azt fogja mondani sok olvasóm, hogy ilyet sok leány mondhat s vallom, amit mondani fognak. De, hogyan ezt Fanny monda, kevés leány tudja mondani s más engem többet mondva sem maraszthatott volna még.

Bornemisza megivá findzsáját, s ment s fogának nekünk is. Lázárnak megköszöném valóban megbecsülhetetlen jóságát; de az én két barátomnak megköszönni, amit érettem Kolozsvárra beléptem óta minden nyomon tevének, arra nem lelek szót. Midőn Gyulay csókola meg víg csókjával, ő, ki csupa szív, hány ízben nem mondám azt felőle magának és másoknak; még inkább érzem, hogy való, amit felőle mondottam, midőn a hév Döbrentei szoríta karjaiba, érzettem, hogy barátságunk a sírig tart.

Végre elhagyva látám, egyedül látám magamat. Harminchárom napot tölték vélek, s annyira egymáshoz szokánk, hogy az elszakadás nem lehete mindnyájunknak nem kínos. Kitekintek szekeremből a Kenyérmezőre, feltekintek a csórai tetők felé, hol Barcsay, a poéta, almafája alatt fekszik, mint Bessenyei György is a Barcsay barátja, Biharban; s azonnal ismét magamba vonulék, mert most szívemben nem lele több helyt egy érzésnél. Általmenvén a Kenyérvizén, lányom mutatá, hol áztatá ő Marissal lábait, hol ismét Döbrentei és Lajos s Döbrentei őt mint lökdösé köveccsel, még én a fogadóban levelemet írám hozzád: s alig ügyelék a gyermek szavaira. De most énekelni kezde: „Itt hagynám én ezt a falut, ha lehetne”, de a nevetés a harmadik soron sírássá vált. A dalt a komornáktól tanulta el, Lottijának nevét még selypen, a más név helyett foná éneke második sorába.

A hely, hol menék, emlékezetes történetünkben. Lesem Alvincet, s ki akarék szólani szekeremből, mert még állanak azon épület romjai, melyben Martinuzzit Castaldo oly vadon meggyilkoltatá. Egy reggel, 1551. december 19-én a kardinális még öltözetlenül olvasá breviáriumát, midőn generális Castaldónak titoknokja, Marco Antonio Ferraro jő s kéri írná alá nevét bizonyos siető papirosokra. A kardinális megolvassa az írást, s midőn nevét alájuk veti, ez orozva nyakszirtjébe veri a tőrt. A nagy testű, szálas, izmos öreg felriad, Jézus Mária, a gyilkost megragadja, földbe szegi. Nyílik az ajtó s Pallavicini meztelen karddal jő. Quid hoc est, fratres? kiálta a kardinális s a gyilkos kettéhasítja a fejét. Lopez óberster, Campeggio Lőrinc, Movino János, valamint Scaramuzzio nevű és egy piacenzai születésű tiszt pisztolyt sütnek mellébe s a Lopez spanyoljai összeszabdalják lelketlen testét.

Nem találék embert, ki feleljen kérdésemre s lelkem elborulásában későn sejtem meg, hogy a hely mellettem elmarada.

Marosrév, melyet a deáktalan köznép is Marosportusnak mond, el van töltve sok kamarai épületekkel és páhókkal. Titularemban az itt szolgálók száma, ide vévén papot, mestert, orvost, sebgyógyítót, harminckettőre megyen. Mennyi még a cselédség! A só Marosújvárról és Tordáról hozatik, s a Maros viszi Szegedre. Erdély, úgy mondja gróf Bethlen Elek, a maga Ansichten von Siebenbürgen nevű írásában, évenként egy millió mázsát ád.

Fehérvár oly közel fekszik Marosrévhez, hogy az idegen ezt csak külvárosának gondolhatná. A város nem közel áll a várhoz... A császár lovagszobra a kapu felett áll, s nagy várakozásra szabadítja fel az idegent, ki azt megpillantja. De mint tűnik el a nagy várakozás, midőn a királyi vesztegetéssel épített kapun belép, s pusztulásnak indult rongyos épületeket, szegény házakat, páhókká fordított templomokat lát, s nem semmit, ami ama pompához illenék. A püspöki lak, a bibliotéka, Hunyadi János és sok fejedelmek hamvait őrző templom szegénységet s teljes elhagyatást mutatnak, s a piacon nem látni egyebet szállongó katonáknál, rongyos gyermekeknél.

A fogadóban hagyám lányomat, embereimet, s siettem a Szent Mihály templomába, hogy ami emlékei vannak, még délig láthassam. A templom nem faragott, hanem csak terméskövekből van rakva; magas falú tornyát alacsony zsindelyezet fedi, s falairól darabonként pattogzott le a vakolás; szegény, de nagy, de méltóságos. Ez a nagy szegénység fáj a szememnek, szívemnek kedves is volt, mert fájdalom érzésire készített el. Középső ajtaján léptem az üres templomba, s az arannyal egészen elborított sok oszlopú, nagy oszlopú új oltár, minden tábla nélkül, a legszebb stílben, magára ragadá szemeimet. Sokáig el nem tudék mozdulni álló helyemből. Az nem egyéb, mint egy rend architektúrai oszlop egészen befuttatva  arannyal, mintha színaranyból volna öntve s egy öntéssel. De ez inkább találná helyét református vagy zsidó kultuszú templomban, minekutána ez a kettő, a művészség s az emberiség nagy kárára, kitiltotta a képeket, mint ide. Egyszerre három sarcophagust láttam meg a déli felen, jobbjára annak, ki a torony alatt jön ide, fejjel a falnak értetve, s minden polcozat nélkül. Koporsó és koporsó közt csak annyi üresség hagyatott, hogy a néző közéjek férhessen. Ezek a Hunyadiak kövei. A gubernátor vajda közben fekszik, jobbja mellett László, balja mellett a gubernátor testvére, az ifjabb János, a Miles Militum. Most üres mind a három kő. Vad kezek szórák el a nemzet szentjeinek hamvaikat.

Felülírást egyedül az utolsón hagya faragója. Ennek felső táblája jobb szélén ezt olvashatni gót betűkkel: MILES VOCATUS FRATER GUBERNATORIS SIT IUNCTUS COELICIS CHORIS ANNO DNI MCCCCXXXIII DE HUNYAD HIC EST TUMULATUS IOHS MILES MINOR DE HUNYAD VOCATUS FRATER EIUS. Maga páncélba öltözve fekszik a felső köven s oroszlánt tapos. Az oldalkövek közepében egy-egy boglár, ugyanannyi címerrel: a fej oldalkövét nem látni, jobbról egy madár, szárnyait és lábait kiterjesztve, balról a haza négy folyamja, elölről a Hunyadi-holló a gyűrűvel.

A vajdahunyadi cenotaphiuma felsőjén hanyatt nyugszik a hős, kisded szakállal. Fején fél arasznyi kalpag, lobogó tollal, jobbjában a kormánypálca, baljával szablyáját fogta meg, testén talpig érő dolmány, mint a lengyeleké és törököké, s ennek jobb vége övéhez van felakasztva, hogy térde kitessék. Egyik oldalkövén lovas ütközet van kimetszve, a másikon török foglyok, hátrakötött kezekkel, azon, mely lábai alatt e kettő között áll, pajzs, a Gorgon fejével. Egyvalaki a fej alatt álló vánkosba ezt faragcsalá: Johannes Hunyadi Corvin. De, ha az övé-e a kő? Az. A palást a dolmányon, a kormánybot, a két basrelief az oldalkövön vajda-vezérre illenek. A munka egy kort mutat a katonák katonája kövéével, később fejedelemnek cifrábbat faragának vala, és cifrábban, s aki e három követ ide rakatá, együtt fogta találni. A Gorgon feje hiú cifra, nem egyéb.

A hóhérpallos által veszett Hunyadién ismét maga van kiterítve páncélosan s oroszlánt taposva. A kő jobb oldalán géniusz tartja a Hunyadi címert; a baloldalon a másik egy oroszlánfejet, kinyújtott nyelvvel; elől valamely állatnak két lába, kopjával általlőve. A szűk képzelményű művész nem tuda jobbat gondolni, mint a baloldalon a vitézség spóliumát, itt a láb mellé lábakat. Egy később kéz ide is bevésé a nevét. Ladisl. Hunya. Corv. A láb alatt álló bogláron egyfelől F. C. másfelől A. K. áll, talán fieri curacit A... K...; S mind itt a boglár, mind amott, a Gorgon fejével, fehér márványból van faragva. A három szarkofág porondkő.

Az Izabella szarkofágját az orgonakar estéjszaki szegletébe vivék által kétségen kívül fényesb helyről, s a János Zsigmondét lábai mellé tevék le. Mind a kettő fehér márvány s egyik cifra a másikát éri rajta. Az utolsóbb mellé sok nagy darab fekete márvány vala elvetve, valamint a torony alatt nyíló ajtóban is. Azok valaha a Bethlen Gábor és első Rákóczi György fejedelmek boltjaikat ékesítették. Midőn 1716-ban a templom a reformátusoktól elvétetett, püspök Mártonfi György, a két emlékből négy nagy oltárt szeldeltete és még sem tudá mind feldolgoztatni. Hová temettetett volt Bethlen Gábor, most nem tudnánk, ha kevés év előtt történetből rá nem akadtak volna, a testvérének Istvánnak, hasonlóul fejedelemnek koporsójára. Nem lehet egyebet hinnünk, mint azt, hogy bátyja mellé takarították, s így nem szenvedne kérdést, hogy a Bethlen Gábor emléke ott álla, hol most a három Hunyadi során a márványoltárt láttam. A Rákóczi Györgyét hihetőleg a más soron kell keresnünk, csak a szimmetria miatt is.

Martinuzzinak nincs emléke és nem volt, nincs csak egy felülírása is. De hol nyugszanak hamvai, tudva van. Aki a torony alatt jő be a templomba s az orgonakart tartó oszlopok sorában megáll, szembe a nagy oltárral, jobbja mellett leli az első oszlopot, melynek tövében a rettegők őtet eldugák. Mely közel van még hamvaiban is a fejedelemhez, kinek oly nagy szolgálatokat teve és akit minden erejével igyekezett a hon szerencsétlenségére boldogítani, de, akit állhatatlan és gőgös anyjának gyáva tanácsadói elrontottak.

Az ország egyik levéltára itt a templom egyik szögletében őriztetik a káptalan tagjai által.

A keleti kapuval általellenben van a nyugoti, s aki onnan menne ide, balra hagyná a templomot, mely előtt az út elmegyen, s ismét beljebb a templom és a nyugoti kapu között áll a püspöki régi és díszetlen lak. Valaha talán itt laktak a fejedelmek. Jobbra a templom előtt, egy igen nagy tágasságú piac áll, körülfogva rosszul épült, roskadozó, legalább szegénységet mutató házakkal.

Úgy hívem, a csillagnézőre vezető nélkül is rá fogok találhatni; mindenfelé néztem a fedeletlen tornyot s nem láttam semmit. Gróf Batthyány Ignác erdélyi püspök, egykor egri nagyprépost, fukar pazarló vala s kincseinek nem adá meg az érdemlett fényt. Nem követé e részben Eszterházy Károlyt, ki lyceumát s speculáját Egerben oly fénnyel építteté, ahogy azt egy Eszterházytól s egy Rómát látott s Rómában architektúrai leckéket is vett gazdag püspöktől s gazdag magyartól várni lehete.

VI. Károly elhagyván a spanyol koronát, talán annak emlékére Catalóniából, 1711-ben trinitariusokat hoza ki, s ezeknek itt templomot és klastromot ada. Unokája II. József, eltörlé a szerzetet s a templomot és klastromot katonai ispotálynak s rakodónak használtatá. Ennek testvére II. Leopold, azt és ezt visszaadá a püspöknek, a pesti nevelőből visszajött kis papság számára. Batthyány ezeket beszállítá a klastrom épületébe: a templomot a maga szép céljaira tartá meg. Áll a templom és klastrom a hely nyugat-éjszaki szegletében.

A templom felső és alsó sorra osztatott s végéhez egy szobát ragasztottak. Templom és ragaszték hosszában tizenhat öl, szélessége hat. A felső sort a bibliotéka foglalta el, az alsót a természeti dolgok és a régiségek gyűjteménye. A torony teteje elhordatott s a két torony köze ád lakást a bibliothecariusnak. Ennek felette van a csillagnéző. Az egyik torony csigagrádicsnak van használva s a másik a bibliothecarius hálója.

A homlokfalon ezen egyszerű, de talán hiányos felírást olvashatni:

VRANIAE.

POS.

C. IGN. BATTHYÁNI.

EPISC. TRANSILV.

MDCCXCIIII.

elmarada a MVSISQVE SORORIBUS. Aszerint, amit az idegen itt olvas, ki keresne itt egyebet, mint csillagnézőt. Pedig a csillagnéző itt a legkisdedebb tekintetű kincs.

KenyérmezőBatthyány Egerből nem hoza semmi könyveket s Fehérvárnak a régibb püspökök bibliotékát nem hagyának. Legelőbb Lőcséről és Bártfáról véve meg egyet, mely scholastica theologiára s Jus canonicumra tartozó munkákban gazdag. Azután kardinális bécsi érsek Migazzitól 12 000 forinton egy harmadikat. Továbbad kardinális Garampi által vásároltata sok jót az olasz és német földön. De legjobb az, amit Dániel Imre bibliotékáriusa, kit Rómába, Nápolyba, Velencébe kikülde, vásárolgatott. Vannak itt kéziratok, melyek ide Konstantinápolyból költöztenek által.

A könyvtár Erdélynek vagyon hagyva azon üdvösséges tilalommal, hogy azt sem egészen, sem darabonkint elidegeníteni szabad ne legyen. Áldás a Batthyány hamvaira, a szent tilalom azonban nem tartóztatá meg a különben tiszteletes s hazáját és tudományokat s minden jót szerető Mártonfit, hogy Liviusnak első kiadását egy nagy vendégnek 1809-ben ajándékban adja, hiába protestálván hite szerint a bibliotékárius. Hogy az intézet szaporodhassék, harmincnyolcezer s kétszáz forint árú fekvő jószágot hagya mellé. A bibliotéka most tizenötezer darabnál többől áll, húszezret még nem teszen.

Az igazi kincset a kisebb palota bírja. Itt állanak az incunabulák (így nevezik a peltophilusok az 1499-ig megjelent nyomtatványokat, s ezek egybecsűeknek tartatnak a kézírásokkal; itt állanak a magyar dolgok.

Bibliotékárius kanonok Cseresznyés András úr most dolgozza a katalógust nyomtatás alá. Velem ezeket közlé:

Apuleji opera et alcinor introductio ad doctrinam. Platonis Latiné. Ex recognitione Joann. Andr. Aleriens. Romae 1469.

Auli Gellii Noctes Atticae. Romae. 1469. fol.

Plinii Secundi Hist. Nat. Libri. Venetiis, per Johann. Spirensem. 1469. fol.

S. Hieronymi Epistolae. Mogunticae, per Petrum Schoeffer. 1470. fol.

S. Augustini de civitate Dei Libri. Venetiis, per Joann. Schüsler. 1470. fol.

Josephus Flavius Latine. Aug. Vindel., per Joann. Schüsler. 1470. fol.

M. T. Fabii Quintiliani Institut. Libri. Ex recogn. Joann. Campani. Romae. 1470. fol.

C. Jul. Caesarís Commentarii. Venetiis, per Nic. Jonson. 1471. fol.

Suetonius Transqvillus de XII. Caesaribus. Ibid. per eund. 1471. 4o.

Ciceronis Orationes. Venetiis, per Christ. Valdorfel. 1471. fol.

Plinii Secundi Epistolae. 1471. fol.

Plutarchi Apophthegmate, Latine. Sine loco, per Vindel. de Spira. 1471. fol.

Strabonis Geographia. Latine. Sine loco. 1472. fol.

Appianus de Civilibus Román, bellis. Sine loco, per Vind. de Spira. 1472. fol.

Ciceronis Tuscul. quaest. Venetiis, per Nicol. Jonson. 1472. fol.

Auli Gellii Noctes Atticae. Venetiis, per Jonson 1472. fol.

Macrobii Opera. Venetiis, per Jonson. 1472, fol.

Lactantii Opera. Romae, per Udalricum Gallum. 1474. fol.

Ammiani Marcellini Histor. Libri. Komae. 1474. f.

Martialis Epigrammata. Venetiis. 1475. fol.

Aenae Silvii História Bohemiae. Romae. 1475. f.

Ciceronis Epist. Familiares. Venetiis. 1477. fol.

Lucani Pharsalia. Venetiis. 1477. f.

Plutarchi Parallelae. Latine. Venetiis, per Jonson. 1478. fol.

Senecae Philosophi Opera. Tarvisii. 1478. fol.

Eusebii Histor. Ecclesiast. Latine. Mantuae, per Jocum Schall. 1479. f.

Barthol. Platinae vitae Pontificum. Sirie loco, per Joann. de Colonia, 1479. fol.

Josephus Flavius de bello Judaico. Latine. Ve-ronae. 1480. fol.

Psalterium Davidicum Graece. Mediolani. 1481. f.

História Concilii Constantiensis. Germanice. Aug. Vindel., per Anton Sorg. 1483. fol.

HOMERI OPERA QUAE EXSTANT OMNIA. Graece. Florentiae. 1488. fol. II. Vol. – Csonkaság, szenny, téntázások nélkül, mintha ma hagyta volna el a sajtót.

Platonis Opera. Latiné. Vénet. 1491. fol.

Isocratis Opera. Graece. Mediolani. 1493. fol.

Aristotelis Opera Omnia. Graece. Venetiis, per Aldum. 1497. fol. V. volum.

M. T. Ciceronis Opera Omnia, Mediolani. 1498. fol. II. vol.

Mutogatja a bibliotékárius némely vendégnek a Szent Máté és Márk evangéliumát is pergamenen, uncialis betűkkel, folio, hasított oszlopokon, melyeket nagy gondú korlátozások vesznek körül. Aki előtt az efféle egészen újság, alig hiheti, amit lát. Minden lap korlátja más meg más rajzolat után van dolgozva s a festés friss, mintha tegnapi volna. A Codex Kr. szül. után éppen 800-ban van írva és így 1016 ezertizenhat esztendős. Négyszáz aranyat adtak érte Rómában.

A magyar dolgokra tartozó kéziratok gyűjteménye magába foglalja, valamit Dobai Székely Sámuel kapitány gyűjtött volt, mely ha nagyobb részben apographon is, nagy tekintetet érdemel. De mi mindez azon XVI folio kötetekhez, melyek az Erdély fejedelmeinek, sok uralkodóknak, császároknak, minisztereknek, követeknek, generálisoknak, tudósoknak tulajdon kezeikkel vagy írt, vagy aláírt leveleiket foglalják magokban! Kardinális Pázmánynak itt sok leveleit látám s magyarul írottakat. Egy barátom állítása szerint azok csinatlanul vannak írva; amit megolvashattam, nem mutatja azt. Pázmány igen sebes kézzel tett írása bizonyságul lehet, hogy ő e levelet nem igyekezett szépen írni, s nyelvünk akkor nem érte még el azt a korát s még most sem érte, melyben a római vala, midőn Cicero öntötte a magáét. Bírja a bibliotéka téntatartóját és pozícióját, a tálcával. Cseresznyés úr azt nekem átalva mutatá, nehogy, mint némelyek, megítéljem; én pedig sokért nem adnám, hogy e kicsinységet illethetem. Szent ereklye s még azoknak is szent, akik ellen tűzzel harcolgata téntájával; az a ténta sokszor igen jól írt.

E köteteket forgatván, mosolygám a Bethlen Gáborné aláírását. Férjéhez szól a levél s embereinek kezével van írva; de ami itt dőlt betűkkel következik, a fejedelemné kezeírása: „Az Kegyelmed szolgálló Leánya. Az Felséges Bethlen Gábrielné, Károli Susánna m. pr.”

Rákóczi György, az elsőbb, a vizsolyi bibliának utolsó lapjára ezt írá: „Anno 1619. 4-ta die Augusti. Az én kegyelmes istenemnek kegyes engedelmével végeztem ez könyvvel együtt az egész Bibliának olvasását itt, Sárospatakon, 6 és 7 óra között, reggel, kiért legyen áldott és szent és dicséretes az én kegyelmes Istenemnek nagy neve, és engedje ezután is kegyes atyai gondviselését reám eredni. Ámen. Ámen. Ámen. Non est currentis neqve volentis, sed niiserentis Dei. Rom. IX. 16. Scrips. G. Rákóczy m. pr. (Bár hát uralkodása alatt bizonyította volna be, hogy annak az ő erkölcseire s gondolkozására volt valamely hatása; de az a rút fösvénység, s az a sok igazságtalan, sőt kegyetlen cselekedet, amit véghez vive, egyébre mutatnak. Végigolvasta, hogy elmondhassa, hogy megvan, s hogy ez a kegyes foglalatosság elfedesse szemei előtt tetteinek gonoszságát.)

Az erdélyi fejedelmek nagy bibliaolvasók voltak; Bethlen Gábor huszonhat ízben ment végig rajta; de Rákóczinak ide vetett sorai mutatják, hogy az csak szakmány volt, nem egyéb, s mérget szívtak a szent és tiszteletes könyvekből, nem mézet: a szeretet vallása szent könyveiből fegyvert a gyűlölködésre; s így üdvösségesen cselekedtek volna, ha békét hagyának vala olvasásának. Apafi fejedelem, pirító lelkiismerete furdalásai közt, leróva a reggeli pensumot s egy-két fejezetet, azonfelül a Vendelinus teológiájából s más hasonló becsű grapsából s végigvonogatván zsebbeli és asztali sok óráit, az egekre bízá az ország dolgát, hogy védjék és ótalmazzák, ha akarják, hogy fennálljon; s forgatá kupáit, míg ő nagyságát a csatlósnak kelle alvójába bevezetni, többére beemelni. Érzé Erdély, mi haszna volt a híres fejedelem áhítatoskodásainak. Oly fonákságnak van kitéve az emberi gyarló nem s olykor csak azért, mert az idő vétke a jókat is megszállja.

Heltai Gáspárnak magyar bibliája, Kolozsvárt, 1551. 4. nagyon elrongyollott állapotban tartatik. Ennek betűszedője a X. parancsolat cikkelyei közül kihagya egyet, úgyhogy azt a könyv egykori birtokosa kénytelen vala tollal írni a sorok közé: Ne lopj, ne orozz. A wolffenbütteli bibliotékának egy régi hálái bibliájában a betűszedőnek kisebb, de gonoszabb vétke által, amit a Heltai felekezete a VI. parancsolatban említ, nem tilalmaztalak, hanem parancsoltatik, mert az ige szó előtt kimarada a tiltó nicht.

Kanonok Cseresznyés úr megismertete egy magyar Psalteriummal is. A fordító ekként jegyzetté fel nevét: Bertalan pap beregvármegyei halabori faluból nemzett: ez Zoltárt írta Ziletes után ezer ot zaz nolc esztendőben. A zsoltárok mellé van vetve az úgynevezett passió, a négy evangélista szerint. Bibliotekárius úr bizonyossá teve, hogy a munka felől nyomtatásban még senki sem szóla, és így méltónak tartam azt megtekinteni, s én tevék róla szót a Tudom. Gyűjteményben (1817. IV 35. 1.), hogy a nyelv barátjai, ha Fehérvárt meglátják, erre is fordítsák gondjokat. Ímhol az elsőből néhány sor:

„Zent dauid zidosagnak kiral’a zerzette Zoltar.”

„Boldog ember, ki nem iart keg’etleneknek tanacaba, es ki dögnek zekiben nem v’lt. De v’ akaratt’a vrnak toruen’iben ijel es nappal, vneki toruen’ebe gondolkodik, Es olan lezen miként folo vizek mellet vltetet fa ki v’ idein v’ g’omolceit ag’a. Es v’ levele le nem hull, es valamit tevend zerenceztetik.”

Kétségem támada, ha ez a Zsoltár nem egy-e a Kulcsár által bírottal, melynek neve így van ott feljegyezve:

Fráter Paulus de Papa, 1539.

de Pápai Pál barát a kiírt sorokat így adja: „Boldog ember ky keg’etleneknek tanachyaba nem yarth, ees ky byneseknek wtaba nem alloth, ees ky vezedelmnek zekybe nem wlth. De w akaratya wrnak terwenyebe gondolkodyk ev neki terwenyebe eyel es nappal. Es lezen mykeppen folyo vyznek mellette yltetett fa, ki w ydeyebe adya w gyemwleheth. Ees w lewele el nem hwl, Ees mindeneketh tezen bewltethetnek (bővelkedőnek).”

Mely gyönyörű nyelv mind a kettőben és kivált halabori Bertalannál, a Bereg vármegyében nemzettnél! S mivé leve ez a gyermeki nyájasságú szép nyelv az által, hogy benne erőt véve az elmélkedő ész, s mindent igazított, törvényszerűbbé tett s inkább szóla az olvasó hideg értelméhez, mint érzéséhez. Az ily munkák kincsek s arany és gyémántbányái poétáinknak, kik ha szépen akarnak írni, kénytelenek a próza napfényéből a poézis szép holdvilágába visszatérni. Ezt a próza emberei nem értik, de nem is nekik van mondva.

Bár egyvalaki a kettőt betűről-betűre adná ki és ezekkel együtt a Heltaiét, Káldiét, Károli Gáspárét, és amit ügyes kézzel maga dolgoznék aztán a halabori Bertalan pap és Pápai Pál barát szellemében. A dolgot meg nem változtatni többé nem lehet, s a mi piaristáink a magok artikulusaiktól, a magok hogyjaiktól a nyelvet megfosztatni nem engedik; de poézisunk nyelve nyerne a szerencsés példa által, s jobb prózaikusaink addig követnék, míg az orthologia emberei elunnák a panaszt. Én itt próbáját adom:

„Szent Dávid zsidóság királya zsoltárai.

Boldog, ki kegyetlenek tanácsában nem járt, és ki bűnösök székiben nem üle. De akaratja úrnak törvényiben éjjel, nappal; úrnak törvényiben gondolkodik. És leszen, miként fa, vizek mellett, ki idejében adja gyümölcsit. És le nem hull levele, s valamit teend, szerencsézve lészen.” Kevésnek fogna tetszeni a fordítás, de a kevésnek nagyon s az olyan igen nem rossz.

S most a Múzeum Napóleon két első köteteit nézem végig, mely az asztalon ki vala terítve. Azt már ismertem, mert tavaly (1815) a képző mesterségek akadémiájának bibliotékájában Bécsben végigforgatám XVI köteteit, de az ilyet mindennap látni sem esik nagy öröm nélkül. Franciák itt is valának fogva az utolsó háború alatt. Aki azoknak nemzeti büszkeségeket ismeri, de amellyel minden nemzetbeli katonának és nem katonának bírnia kellene, képzelheti a fogoly tisztek örömét, midőn a könyv, a typo- és calcographiának egyik fődísze, itt szemökbe tűnt, és mely magyar nem örvend, hogy a franciák ezt és ami a kisebb szobában áll, itt találák. Batthyánynk nagy árnyéka előtt áldva hódol minden magyar, mint a Brukenthalé s Teleki Sámuelé előtt, őt fény ölelte meg, s örökre!

A püspököt, mostani prímását hazánknak, az oltár mellett látám, s annyi kenetséggel, ahogy papot soha nem elég. Csak akkor tevém udvarlásomat nála, midőn a bibliotékát már két ízben megtekintettem. Kanonok Döme lekísére szobáiból, s a grádics aljánál vála el tőlem szorított kézzel, öszszeszorult ajakokkal.

Még egyszer betértem a templomba, megállottam a Martinuzzi kövén, s órámat és jeggyűrűmet rátevém a vajda sírkövére, hogy azáltal szenteltetést vegyenek, s ezt gyermekeimnek jegyzem fel itt. Menjen által érzésem minden maradékaimra! (s búcsút vevék a püspöktől, kit érdemei s a választásokban oly szerencsés fejedelmünk kegyelme az esztergomi érseki székre ültetének, és aki Esztergomot méltósága érzésében ékesíti. Segédkanonokjának főtiszt. Döme Károly úrnak, az udvaron válék el öleléséből.

Isten hozzád, szent hely; mondám magamban, midőn végpillanatot vetek a templomra; Isten hozzád! Born Ignácnak is hazája! Magától tudom, hogy ő itt leve. Kevélykedve nézé magát hazám fiának.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ERDÉLYI LEVELEK rovat összes cikke

© Művelődés 2008