Művelődés

Még nem ütötte vala el a kilencet, midőn Tordára beértem, s vasárnap lévén, kedvem jőve megjelenni az unitáriusok isteni tiszteletén. Kértem tehát predik. Barabás Sámuel urat, engedné, hogy hallgatója legyek, s hogy székében foghassak helyt. Az utolsót a tiszteletre méltó ember örömmel teljesíté, de nem az elsőt, mert most egy gyűjtögetés végett Kolozsvárról kiküldött deáknak kelle papolni.

Ha nem tudám vala, mely felekezet templomába vezettetem, azt fogtam volna hihetni, hogy az enyéim közt vagyok. A férfiak belépvén székeikbe, állva maradnak, szemök eleibe tartják kalapjokat, ahogy azt a németországiak is cselekszik. Egyedül a szép nemnek van az a szabadsága, hogy befordulván székeikbe mindjárt leülhessenek, s úgy hajlanak elő, elmondani rövid felkiáltásokat. A két vallás különben is hasonlít egymáshoz, s gyakran történik, hogy az unitáriusok templomaikban református prédikátor tart tanítást.

Énekes könyvök a Szenczi Molnár Albert által fordított zsoltárok és az ezeknek elikbe nyomtatott dicséretek, ugyanazon melodiával.

Végre a tógátus a maga rövid fekete dolmányában, fekete zsinórövével, melyhez sarkát verő, fekete báránybőrrel prémezett, sötétkék mentét véve palást gyanánt, fellépe a katedrába, s valamit monda, melyből kivehetém, hogy az aratás idejéhez képest a munkásság felől fogja tartani tanítását. Ezt nyomban a könyörgés követte. Akkor felolvasá a szent leckét s hozzáfoga prédikációjához. Az kollégiomosan vala felcifrázva a zsidó, görög, római bölcseknek, királyoknak, hadivezéreknek neveikkel, s csakhamar látám, hogy kár nélkül távozhatom el gondolatimmal. Bántam, hogy predik. Gyöngyösi urat nem kísérem inkább templomába. Nem lévén itt ezek szerint semmi dolgom, végig repdestetém szemeimet, amennyire nem tiltotta az illendőség, a férfiak és asszonyok soraikon, kik itt is, mint nálunk, egymástól elválasztva ültek, igen erős hangon énekeltek s nem kevesen unalmokban szunnyadoztak, s fejeiket hullogaták. Elnézem mind a két nem arcát, öltözetét, de itt sem arc, sem növés, sem tartat, sem öltözet, amit a szem látni vágyhatott volna; a férfiak mind mesteremberképűek; a test gondjai elölék az isteni szikra munkáinak nyomát; asszonyok és lányok, mint amilyeket úton-útfélen látni.

Már magamba kellett volna húzódnom, midőn a prédikáció elején egy, még igen fiatal leány az ajtón belépe s jobbra a fal mellett álló székbe helyt fogott. Fehér, csinos öltözete, két rend falbalával s vállán a nagy meggyszín kendő jó sorsú szülék gyermekének mutatá. Sötét haja, kétfelé osztva homlokán, csinosan, de nem nagy gonddal vala készítve, s azon vonásban folya füleihez, melyet a festők iskolája kígyóinak mond, a tekercset nagy fésű akasztá a felsőbb hajhoz. Kezében lebocsátott selyem nappajzst hozott. Belépvén a székbe, leült; érzé, hogy öltözete nem aszerint foly alá rajta, mint akarná, hátra csapá azt bal combja mögé, mely a székből eléggé kitűnt, hogy azon a festő sem hagyott volna igazítani. Végre felemelkedék, maga elébe nézett, még egyszer megigazítá patyolatját, s elmerülve üle ott lelke teljes nyugalmában. Olykor körülvivé fekete, hosszú pillás szemeit a templom népén, egyszer-kétszer felnéze a deákra is, de lelke semmiben részt nem vett, amit magában lele, őt inkább érdeklé, mint minden egyéb. Előttem vala sir Joshua Reynoldsnak Bause által rézbe metszett kis csintalana (la petité Rusée), s azt mondám magamnak, hogy Goethe ily teremtések körül voná le azt a bájos képet, melyet aztán a Testvérekben Mariskává, Egmontban Klárikává, Meisterben az ellenállhatatlan Mignonná feldolgozott. A templomban nem vala senki, ki megsejtse, hogy szemeim a szép ártatlanon lebegtek; ki érthette volna itt, hogy az az ősz ember csak festői szemmel nézé a gyönyörű, a gondokat még most nem ismerő teremtést? Irigylem Socinnak és az oly ifjaknak, amelyeket itt láték, ezt az ő tanítványkáját.

Vége vala a tanításnak s a deák már le akara szállani a papolóból, midőn még megálla s buzdítást teve híveihez, hogy egy Luther-templom felsegélésére adakozzanak. Alig mertem füleimnek hinni, s kérdést tevék prédikátor úrnál, mint szedetik itt idegen felekezet számára segély. Erdélyben a templomot építeni akaró, de erre magát elégtelennek érző gyülekezet bejelenti szükségét a kormányszéknél, és ha ott engedelmet nyer a segélygyűjtésre, bármelyik felekezethez tartozzék, az kihirdettetik az országnak minden religióbeli templomaiban, s ennek tudása érdemlé, hogy életemnek két óráját itt minden haszon, és minden öröm nélkül elvesztem.

Rektor prof. Szabó Sámuel urat még templom előtt keresem, de nem lelem. Mostan tehát predik. Gyöngyösi úrhoz szólottam be, s ezt sem találtam. Communió napja volt, s a roskadt öreg betegeihez vivé ki a lelki vigasztalót. Most örvendék igazán, hogy minap, ha kevés pillantatokig is láthattam.

Az idő szép vala, s az út nem oly nehéz, mint midőn itt elmenénk, s így kiesebbnek tetszék a tündéri táj. S kivált annak örülék, felérvén a Feleki-tetőre, hogy Kolozsvár most előttünk fekvék a maga fellegvárával s nagy helyt elborító külvárosával. Mert amidőn először valék itt, az esőben s egész fedelű szekeremből ezt meg sem pillanthatám.

Consil. Kenderesi elbeszélteté velem, miket és kiket láttam, s némely jegyzéseim megigazításokra láttatá velem Benkőnek speciális erdélyi geográfiáját. Benkő nagy könnyűséggel, de vigyázással dolgozott, s csín nélkül, mint a mi Kovachichunk: s rendes, hogy a kettőnek kézírása is nem hasonlatlan. Akik őt ismerék, tisztelettel szólanak felőle, s nagy dicsérete neki, hogy lelke sugallása ellen soha nem szóla, vagy soha nem úgy, hogy lelkesb olvasóit megtéveszthesse, örök szegénységben élt, s mint egy új Diogenes jelene meg Batthyánynál, a püspöknél, s sok egyéb nagyjainknál, írásait olykor egy abrakos tarisznyában tévén elikbe. Végesztendei szomorúak valának, de dicsősége nagy láng fellobbanásával aludt el. A kir. tábla elébe idézteték valamely házassági esketés miatt. A tett nem szenvede tagadást, s Benkő arra magát nagynak érzette. Én nem büntetést érdemlek honomtól, monda, hanem hogy a Prytaneumban holtomig tápláltassam. Bírái azt tudták, mint ő maga, de ott nem az vala a kérdés, hogy munkás élete mit érdemel, hanem hogy a rendelések áthágása mit kíván. Pénzbüntetésre vala kárhoztatva, de a pénzt bírái fizették le helyette.

Ki valának terítve előttem a munka két kötetei, midőn egy valaki jelentést teve a konziliárusnál, hogy nem tudom, mely lépése némelyeket megbántott és hogy a dolognak reá nézve kedvetlen következései lehetnek. Ujjaim közt pillanték a konziliáriusra, úgy tévén, mintha Benkő vonta volna magára minden figyelmemet s nem is hallottam volna a szót. Változást arcában, állásában nem sejtek, de mind maga, mind vendége elnémulának. Látám, hogy a portentosus elnémulást csattanás fogja követni, s amit óhajtottam, amit vártam, megleve. Mert: „én bizony vele nem gondolok, monda dörgő szózattal, de lelkem érzése ellen soha semmit nem cselekszem!” Az a böl-csesség férfia, ki azért tevé jelentését, hogy a konziliáriust az okosság szava hallására hajthassa, elszégyenülve vevé kalapját, s ment, s mi neveténk a bölcsesség férfiát, ki egész életében nem szóla ily szépen vadul, de nem is üté meg homlokát, mint Kenderesi a küszöbbe.

Kenderesi nem tartozik azon egyszínű kis nagyok közé, kik nevetni nem mernek – Narratur et prisci Catonis Saepe jocis caluisse virtus. Ahol ő vala, a tüzetlen is tüzet kapott. A konziliárius egész házával gróf Toldalaghy Lászlóné szül. báró Korda Anna asszonyhoz vala ebédre meghíva s engem magával vitt. Az özvegy, éltes, beteges grófné szeret vendégelni, de maga vendégeihez soha ki nem jő. Ekkor, Gyárfás és Sebes kormányszéki titoknok urak ettek itt, sok ifjakkal; mert a grófné mindent szívesen fogad, aki önkényt jő, s a beszélgetést a szomszéd szobában éve hallgatja. A két szekretárius urak nagy ismereteket gyűjtöttek a világ és a hon történeteiben s a beszélni tudó s beszélni szerető konziliáriussal oktatóvá s mulattatóvá tevék óráimat.

És aztán azok az elmésségek, melyeket kedvem volna a lélek percengésinek nevezni, azok az apró s nem ritkán bohó történetecskék, melyek papirosra vetve, nyomtatva, holtak, alacsonyak, visszalökők, de élő szóval s az öröm helyén elmondva, életünk legszebb pillanatát teszik s többet érnek, mint az őrzött órák feszes bölcsessége! Engedj próbát tennem egynek-kettőnek elmondása által, ha téged oly formán hathatnának-e meg, mellyel engem szinte, megrázkódtatának.

Egy szívére s lelkére nézve tekintetet érdemlő, de különösségeket szerető valaki bővebben költe, mint szokás s egyik rokona jónak látá meginteni az abnormis sapienst, hogy élne, mint más. A levél nagyocskán fogta érzetni a tanácsló felsőségét s az általam szívesen szeretett vétkes azt gyertyavilágnál tevé. Ez megolvasván azt, a gyertya felibe tartotta s hamuvá égette. Rettenetes nyugalmában vevé tollát, s ezt írá vissza: „Megismerem, hogy a tanács igen bölcs, s egyenesen az én hibám, hogy nincsen sikere. Ha az ily szívből eredő intést ifjabb esztendeimben volt volna szerencsém venni, nálam is volt volna haszna. Éppen jut eszembe, hogy excellenciádnak még közelebbi rokonai is vannak, mint én, hogy ők ifjabbak, mint én, s éppen oly gondatlanok, mint én. Bizonyos vagyok benne, hogy ha a tanács nekik dózisonként fog beadatni, nagy sikerét tapasztalhatják. Mire nézve a levelet hamuvá égetve itt küldöm vissza tisztelettel, és hálával. Rajtam többé semmi nem fog; öregebb vagyok, minthogy egyéb tudhatnék lenni, mint eddig voltam.”

A költés sequestert vona jószágaira. Azonban bizonyos örmények jelentést tevének egy talán újabb adósság iránt s magokat a kéznél hagyott részből kívánák kielégíttetni. A rendelés kiment kívánságok szerint. Nemsokára a vádlott megtevé jelentését, hogy sötét arcú hitelezőit ennyi s annyi cigányainak általeresztése által teljesen kielégítette. Jelentését megtoldá azon okok előszámlálása által, hogy miért éppen cigányokkal. Azért, úgymond, mert a törvény úgy kívánja, hogy valamíg az adósnál mobilis portéka találtatik, az vétessék egzekucióba, márpedig mobilisabb portéka a világon nincs, mint a cigány. A több okai közt a cigányok fekete színét és a humanitást sem felejtette, francia könnyűséggel s kausztikus epével.

És még egy történetet. Főispánjaikat, vagy székelyesen szólván: főtisztjeiket, a székelyek magok választják. Meghalálozván ez az udvarhelyi székben, hol egy nagylelkű s már kora, mint birtoka által is tiszteletes báró Kordáné, tekintetbe hozta magát, egy lakója ennek a földnek erőnek erejével Kordánét akará főkirálybírájokká választani. Hiába mondák neki, akiknél óhajtásának pártfogást kerese, hogy az képtelenség, mert asszony nem lehet főkirálybíró. „De bizony, ha országokat is kormányozhattak asszonyok, még pedig dicséretesebben, mint sok férfiak: egy széket is kormányozhatnak”, felelé a természetnek ez a jámbor gyermeke.