magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kazinczy Ferenc: 24 levél


 

A szegény halandót néha öröm, néha baj veszi űzőbe; nem mintha kedvezést érdemlett volna, vagy bosszút, hanem mivel a szerencse szabadon szilajkodik, s az a láthatatlan kéz bennünket örömöknél fogva vezet ínségekbe és örömökbe bajok között.

Kolozsvárról reggel indulván meg, Esküllőig, hová sötét éjjel értem, nem találék semmi falut, melyen utam keresztülment volna, igen, amit az út mellett láték; igen egy-két helyt fogadót is. Az eső egész nap esek lomhán, szomorúan, nem víg csapatokban. Hosszú utam alatt ez vala a legkedvetlenebb menetem.

Inasom Enyeden innen rosszul leve s annyira megbetegedett, hogy már le sem szállhata tartani szekeremet. Esküllőn tehát a legnagyobb sötétben s legnagyobb sárban, kocsisomnak kelle nyergéből lelépni, hogy bekopogjon egy háznál, melynek kisded ablaklyukán világot látánk. A tót ember szavára az oláh asszony vízzel önté be hirtelen tüzét. Egy más házból nagy nehezen előcsala csakugyan egy oláh embert, de az magát semmi kérelem, semmi pénzcsörtetés, semmi fenyegetés és harag által nem akará arra indíttatni, hogy szállást adjon, vagy szekerem előtt a sárban Mohai úr házáig habuckoljon. Eszerint addiglan menénk, míg a tót ember nagy örömmel felkiálta, hogy a föld gőzétől még vastagabbá vált sötétben oly valamit lát, mint egy fedett udvarkapu. Kitekintek a szekérből, s oly valamit látván én is kiálték, hogy hajtson be...

Mohai úr betegen fekvék, midőn vendége, ki hozzá átalással közelíte inkább és szükségből, mint bizakodással, magyarázni kezdé baját, ínségeit, nyomorúságát. De most kikele ágyából, megöleté tulkait, madarait s elszégyeníté a keveset merőt. Erdély, az enni erősen szerető, e részben nagy dicséretet érdemel, s a mi hideg embereink ide csak azért is eljöhetnének, hogy tanuljanak felmelegedni; gourmandjaink pedig, hogy úgy térhessenek vissza, mint Epikurnak az a hízni szerető állatocskája, kit Horác említ.

Az Apicius tudományához keveset értek, s magamat az erős evők közé nem számlálhatom; s e részben sok ismereteket utam alatt nem is gyűjtöttem, s csak arra emlékezem, hogy az ételt hordó cselédet igen gyakran eresztem tovább magamtól egy rövid köszönettel; de az Erdélybe utazókat előre figyelmessé kell tennem a kolozsvári piaci kenyérre, melynél ízletesebbet sehol nem találtam, és ha nem úgy kávé és bornemisszák, mint én, örvendjenek, mert fürdeni fognak kávéjokban, s amellé még rozsolist is fognak inni, melyek közt a dalmáciai mareschino és az erdélyi málna minden társait véghetetlen távolságban felülhaladja.

Drágon nem lelém báró Wesselényi István óbester urat.

A következő nap Erdélynek egyik leglelkesebb tisztviselőjéhez, szólójához, emberéhez vive, akkor Háromszék főispáni méltóságú adminisztrátorához és a királyi tábla bírájához, most kormányszéki tanácsos nagyajtai Cserei Miklós úrhoz, Tihóra. Életem legszebb szerencséi közé tartozik, hogy az eddig csak fényéből s leveleiből ismert barátomat, csudálásaim tárgyát, s tisztelt szép hitvesét, gróf Mikes asszonyt, s leányát Drusiánát, azóta Berzencei Ferencnét, a szépet és bájzengésűt láthatám. Kancellárius Teleki vala az, akitől ennek az úrnak legelőbb hallám dicséreteit, míg aztán a közhír s levelei, s most már meglátása, tudatá velem, amit vártam. Lélek, tudomány, tapasztalás, szív és nagy tettek teszik őtet most tiszteletessé, feledhetetlenné egykor.

Többet én senki beszédéből nem tanultam, mint a generális báró Vay Miklóséból, nem senki leveléből többet, mint a Cserei Miklóséból; s ítéletei felvilágosodottak, gondolkozása józan, érzése hív és szent. S Csereit Wesselényi Miklós, az atya, szeretetére, bizodalmára mindvégig méltónak találá, méltónak mások is, s egy időben közönségesen, de a mindenek szeretetét megnyerni olykor igen is könnyű, sokáig bírni nehéz, állandóan megtartani csaknem lehetetlen, elveszíteni némely esetekben nem rút. Kiki maga szemével lát, s bármely szerényen gondolkozzunk magunk s tisztelettel mások felől, nekünk saját szemünk az a mérték, mellyel a dolgokat mérjük, s én sok dolog iránt egy vélekedésben lelem magamat Csereivel; s ha én lehetek ilyenben mellékcélzások nélkül, akarnám tudni, mért kell Csereit vádolnunk ezekért mellék célzásokkal. Cserei nagy tekintetben állott kancellárius Teleki s septemvir Vay előtt, s aki e kettőnek nagyon tetszhetett, nem lehet nem jó.

Cserei sok ideig aszesszora volt a királyi táblának Marosvásárhelyt. Azután a Háromszéknek nevezett fényes székelyföldi megyében főispáni hatalommal viselé gróf Nemesnek képét, s nagy dicsérettel végzé be némely nem kedvetlen, nehéz tárgyú biztosságot. Továbbad a guberniumhoz tétetett által tanácsosnak, míg végre, címét és fizetését megtartván, nyugalomba tért. Üres óráinak, mint hivatalaiban a klasszikusok voltak szerelmei, s Tacitust ő is fordítá, mint nálunk ócsai Balogh Péter zólyomi ispán.

Tihó, amint ugyan én mind a név, mind az egykor itt állott vár miatt hiszem, melynek római töredékei a kertet ékesítik, egykor Tihó (Tuhutum) vezérnek birtoka volt. A hely Zsibótól két órányira fekszik s a völgy a két hely közt nevezetes nemzetünk újabb történetében. A Nagy-Szamos Dés felől jőve, megkerüli a Tuburca hegyét, s ezt jobbra, Karika helységnek dombját pedig balra hagyja. Rákóczi a dombon sáncolá körül magát, hogy a felé közelítő haddal megütközni kénytelen ne legyen, míg Bercsényi a lengyel segéddel megérkezend. Embereivel megtömé a völgyet, feledvén, hogy ellensége egy keskeny és nehéz völgyön jöhet felé, s egy oláh pap ezeket a nyitva hagyott résnek igazítá. A győzők 1705. november 11-én, leginkább Rákóczinak személye ellen törekedének. Ez látá ezt, erdőknek vevé magát, ott balra csapott, által úsztatá lovával a Szamost s a Turbucának vevén útját, Kővár vidékén és Máramaroson keresztül ment Lengyelországba, honját soha többé meg nem látván.

Cserei Miklós fiával, Mihállyal s ennek piarista nevelőjével tegnap éjszakára visszatért Tihóra, de ma általjöve hozzánk, s estvefelé ismét hazament.

Mihelyt megérkezém, Wesselényi parancsola, adják tudtára Buczynak megérkezésemet; s ámbár Cserei monda, hogy a hírt eddig vette tőle Buczy, Wesselényi is elküldé hozzá emberét, őtet így holnap bizonyosan meg fogom látni.

11-dik esztendeje annak, hogy én Zsibót láttam, s olyankor láttam azt, midőn éppen befagyott, úgy hogy a lépéseink alatt leszakadozó sár miatt az öreg Wesselényivel nyeregben kelle megjárnom a kerteket. De az én lelkem oly sokat lebege e nekem kedves helyeken, hogy ámbár itt azóta sok új épület költ, ámbár azóta a bokrok ligetekké vonakodtak fel, s az obeliszk, mely akkor magosan nyula ki a tömött apró surjánból, most csaknem látatlanná változott el, előttem oly ismeretes vala minden, mintha itt kevés hónapok előtt voltam volna. De a szobák! Elfogódott szívem. Siető lépésekkel menék keresztül azon kabineten, mely azt a nagylelkű s nemes lelkű férfit reggeli 2 óráig velem beszélgetve látá a kandalló előtt, míg az a deli ifjú, ki most úgy fogada itt, mint anyja kegyességéből gazdája a háznak, akkor még csak 9 esztendős gyermek, nyájaskodva fetrenge atyjának lábai közt s a gyertya lecsorgó viaszából paprikákat tapasztgata, s gyermeki mulatsága közben is beszédemre felfülelt, s olykor belészólalt. A fal festése itt az ma is, amely akkor vala; dohányszínű; s a bordűr arabeszkjei közt dohánylevelek: de nincs aki itt füstölge, megdőlve zöld maroquin dívánján. Megszorítám a hely új ura kezét, s kimenék azon kis kertecskébe, mely a bibliotéka pavilonjára vezet, hogy szabadabban lélegzelhessek. Wesselényi a reggelit a ház és a pavilon közt álló kert gyertyánernyőjébe parancsolá, s egy ideig ott olvasánk Kleistnak ódáját Farkasnak jelenlétében. A darabokat Wesselényi maga váltogatá, melyen örvendék, hogy ismerhessem ízlését. Én egyedül a csatadalt kérem olvastatni, s Wesselényi deklamálá: Mit unserem Arm etc. s úgy deklamálá, ahogy azt kell: érezve, egészen érezve, a legkisebb vonásaiig érezve. Azután Berzsenyit kívánta elő s abból is olvasa néhány darabot; végre Horácot, a Nitsch magyarázatjaival. Oly jól töltvén a reggel óráit, ahogy jobban nem lehet, most az istállóba menénk.

A nagy istálló ménei a fedett iskolában teszik leckéiket. Ily szépségű lovakat látni s rajtok egy 20 esztendős ifjú férfit, e musculosus tagokkal, e lángoló orcákkal, e szikrázó szemekkel, s ily tanult lovaglót! Még nem elég, barátom; még tovább kell hallanod: ily szépségű lovakon, ily szépségű ifjú férfit, s azt az ifjú férfit, kit fél óra előtt Kleistot és Berzsenyit s Horácot annyi érzéssel deklamálta; azt az ifjú férfit, aki őtet szerető anyja jelenlétében nem szolgai rettegéssel, hanem azzal a rettegéssel, melyet belé ennek a nagy asszonynak imádásíg menő tisztelete sugall, lépni is alig mer, s aki az ő Patakiját még most is úgy szereti – ezt az ifjú férfit látni ezeken a királyi méneken –, barátom, mely öröm ez! Bal lábán még nem vala behegedve a seb, nadrága még mindig pántlikával vala összekötve: de az nem tartóztatá, hogy a legtüzesebb paripákra is reá ne üljön. Kifáraszta négyet, ötöt, s barriert szökeltete velök, olykor kettőt is. S most Pajzánját hozák elő. Egyik lova sem hányta meg így, mint ez a szürke kancája; és ha Wesselényi nem volna ily tanult lovagló, le kellett volna repülnie e kimondhatatlan tüzű lóról. Midőn leszálla, bal térdén foltos vala a nadrág; oly erővel vette térdei közé a lovat, hogy vére keresztül serkedett a ruhán. Némely lovait a lovászmester, némelyiket a mi Farkasunk vevé jártatásba; egyet-kettőt az istálló cselédjei, nevezetesen egy megöregedett ember, kit Wesselényi Debrecen táján, mint forspontos fickót megszerete, idehoza s nagy lovaglóvá teve. Egy kengyel nélkül víva meg az alatta ágaskodó paripákon.

A zsibói istálló aszerint érdemel bővebb előadást, mint a vásárhelyi s fehérvári bibliotéka s a szebeni képgyűjtemény, mert ez úgy kevélysége Erdélynek és a nemzetnek, mint amazok.

A ménest Wesselényi Pál, a most élő Miklós nagyatyjának nagyatyja állítá 1660 táján, válogatott erdélyi kancákból, s a ménes már az ő idejében tekintetbe hozá magát.

István, rendek elölülője, fia Pálnak, látá a szerencsés kezdetet, s ménesét török és tatár kancák által nemesíttette.

Fiai, Ferenc és István, megosztozának a ménessel, s István, a mi Miklósunk nagyatyja nápolyi ménekét hozata be, hogy a török faj magasb termetűvé váljon. Csakhamar látá, hogy a két faj nem illik együvé s valami így megkorcsosodék, kihányatá méneséből.

Most tehát generális Brentaniotól megvevé egy Galant nevű huszonnyolc esztendős mént, kétszáz aranyon, s tizennégy darab három évű csikaján. Ennek atyját akkor hozák által a Pyrenéeken, midőn IV. Károly Barcelonában spanyol királynak koronáztaték; s ez leve minden zsibói lovaknak, atyai vagy anyai ágon, törzsöké.

Istvánnak özvegye, báró Dániel Polyxéna még nagyobb fénybe hozá a ménest, mert a nemtelen lovaktól őrizkedett, a fajokat nagy gonddal megkülönböztette; a jegyzőkönyvet gonddal, érdemmel vitette, az ifjú lovakat költségesen nevelte, taníttatta. Tanult lovászmestereket véve szolgálatába, nevezetesen Grundelt, ki mestere volt a megholt Miklósnak, a lovaglásban.

Miklós, akkor kapitány a Bethlen huszárjai közt, 1775-ben egy Monarch és egy Brillant nevű spanyol eredetű mént hoza, és egy törököt, a lengyel király istállójából.

Tovább, anyja halála után, 1776-ban gróf Hal-ler Jánostól, Gorbón, egy Cicerót véve meg, mely Ferenc császárnak spanyol ménű, spanyol kancája lovai közül eredé.

1773-ban Hyam angol lójátékostól egy négy-esztendős Alexander nevű szürke mént vásárla. 1790-ben herceg Kaunitz Domonkostól egy An-dáluso nevű spanyol mént, melyet a herceg atyja, a miniszter, egykor spanyol követ, hoza ki onnan.

Végre 1792-ben szerencsés vala szert tenni gróf Mikótól egy originális Müzir nevű arabsra.

A Monarch és Brillant maradéki nincsenek meg többé Zsibón. A mostani ménes törzsökéi ezek: 1. Galant vagy Brentanio, 2. a Hallertől vett Ciceró, 3. a Kaunitz Andalusója, 4. a Hyamtól vett Alexander, 5. a gróf Mikótól vett Müzir.

I. Brentano neme.

A második és harmadik Galant, Superbó, Daru, Amicó, Kakas, Kedves, Bucephal, Jupiter, a Daru Bucephal fia, Hannibál, Pajzán, Philosophus.

Wesselényi Istvánné Darut testvérének, báró Dániel Istvánnak adta el, s az egykor híres, most egészen elenyészett Dánieli Ménesnek atyja.

Bucephal, 1816-ban huszonnyolc esztendős vala. Háta horpadt, sárgás fakó, serénye fehér, s az még 1805-ben, midőn először láttam perpendiculáris lineában folyt le, mint valamely hosszú rojt, szinte térdéig; de az akkor hosszú sűrű serény, mely egykor fellebbenve egészen elfedé lovaglóját, most megritkult, megkurtult; nyaka hajlott. Iszonyú tüzével még harmincesztendős korában is megszégyeníté az ifjabbakat.

Philosoph, tizenhat markos; színe szürke, remekje a tanult lovaknak, miért a kevély nevet viseli. Wesselényinek kimért méltóságos lépései miatt ez vala legkedveltebbjeinek egyike.

Jupiter, barna, pej, szép, de fődísze a hattyúnyak.

Hannibál, testvére Jupiternek, a Caeser leányától, a Kedves nevűtől.

Pajzán, szürke kanca. Tökéletesen kiiskolázott, oly úszó trappal bír, mozdulásai oly pattanósak, oly fáradhatatlan, hogy álmélkodások nélkül senki nem láthatja.

Amico, a megholt Miklós kedveltje, katonakorában. Nagy iskolájú. Bejárta Lengyelországot és Sziléziát, harmincadik esztendőben hala ki, s akkor is bénaság nélkül.

Kedves, tanultabb lovat ennél Zsibó még nem bírt. Miklós a maga nyolcad évű Miklósát ezen kezdé iskoláira tanítani. Kihalt 1813-ban.

II. Cicero neme.

Fiai a lángszín Caesar, az elsőbb, a Csinos, a courbettoló ifjabb Cicero, az ifjabb Caesar, az elsőbbnek fia, és ennek testvére Armidor, csukaszín szürke; és a szép Madár kanca, híres iskolásságáról is.

Caesar, az elsőbb; örök dísze Zsibónak, sőt az egész Erdélynek, s a külföldnek irigysége. Kihalt 1804-ben.

Scipio, Armidornak és Spagnolának fia; szép, mint atyja, de jóval nagyobb.

III. Andaluso neme.

Ifjabb Andaluso, Tüzes, Spagniolo, Superbo, Ráró, Spagniola kanca.

Spagniola. Ez a szürke kanca nem látszott a cifrább lovak közé tartozni, de szép fiákat szült. Gróf Károlyi József 700 aranyat igére érte, de Wesselényi azt szoros barátságok mellett is, istállójából ki nem eresztette.

IV. Alexander neme

Fox, Pitt Admirál, Ecüps, ifjabb Alexander s Fanny és Jenny. (Eclipsnek egy szép fiát, Bruce, én vettem ajándékban, 1816-ban.)

V. Müzer neme

Ennek fiai közül csak az egy Almanzor él; a többiek vagy el vannak adva, vagy elveszének. Csak tizennégy markos. Színe szürke. Neptun nem teremte szebbet s a Salamon idejéig felvitt kochlani ménes gyönyörködve nevezné fiának. Almanzor 1816-ban kehes volt, és ha az arabsfajú kancák tavasszal mént is nem szültek volna, most kiveszett volna a faj. Mert lánya a ménesben sok volt.

Felső Istálló, 1816

Superbo, Spagniolának fia. Zoroaster, Jupiter fia. Jupiter (most gróf Bethlen Ádámnál), Armidor (most Bethlen Imrénél, Berkenyesen). Scipio, Armidor fia. Büszke, Büszke fia, Bucephal, Daru fia, kihalt. Tibár, Jupiter fia. Kakas, öreg Kakas fia, Andaluso, öreg Andaluso fia. Eclips, Alexander fia. Arioso, öreg Andaluso fia. Almanzor, Müzir fia. Daru, Bucephal fia. Philisoph, Pomposo fiai, mind mének s balra annak, aki a fedett iskolából lép az istállóba.

Jobbra ezek állanak: General, Alexander, Ma-riandel, első nemzésű angol kanca. Lámpás, Alexander leánya. Pajzán, Kakas leánya (gróf Kendefi Ádámnál). Ráró, Tüzes fia, metszett (gróf Kendefinél). Batallador, Bucephal fia, Astéreon, Kedves fia. Oszkár, Daru fia. Caesareon, Jupiter fia.

Ezeken túl állott a ház asszonyának négy feketéje: Pajzán, Bujtos, Pajkos, Holló; és két hámos hermelinje: Kohó és Lizi.

A húsz mén, három kanca és egy metszett körül van Weiss Friedrich uhlánus volt hadnagy lovászmester felvigyázása alatt, s a lovaglókon kívül, nyolc legény és két fickó; s a hat hámosok körül azoknak kocsisaik.

Az alsóbb istálló tele van hasonlóul szép s már kitanult, vagy most tanuló lovakkal.

Az özvegy nem távozik el férje törvényétől, s az istállókat s méneseket általadá fiának.

Nincs ló Zsibón, melynek genealógiája tudva ne volna s a fajok tisztán tartatnak, hogy aki az öt faj különbségeit ismeri, mindenik lónál kitalálhatja, melyike mely nemből vette eredetét.

A lovak a Wesselényi címert, a rózsát tartó szirént viselik bal farokon, nem a név első betűjét.

De akik nem értenek lovakhoz, Erdélynek első istállóját nem hagyják gáncs nélkül; azt mondják, hogy apró lovakat termeszt. Való, amit mondanak, csakhogy a gáncs dicséret. Az angol fajt kivévén, kevés ló haladja meg a tizenöt markot, s magasságokat a 14 és 15 között kell keresni. Wesselényi paripákat akara nevelni, nem hámos lovakat; a paripák e mértéket kívánják, s a tizenöt markos hámba is elég nagy. Sok erdélyi ménes azáltal veszté el érdemét, hogy ura nápolyi mént hoza be, némelyike még stíriait is, s korcsokat szaporítja. Wesselényi nem keveré össze az össze nem illő fajokat, s a szépséget fel nem áldozá a magas termetnek.

Miklós, a Miklós fia s egyetlen gyermeke, 1822. februárban méne ki együtt kapitány gróf Széchenyi István barátjával, a nagy Széchényi Ferenc fiával Londonba és Párizsba s Angliából hozá Cato nevű sötétbarna, tizenöt marok és három hüvelyk magasságú ménét. Született az 1809-ben lord Stawelnél (General Studbook, II. k. 133. 1.). Atyja volt Sancho, anyja Gipsy. Gipsynek atyja Trumpator, ennek Conductor, ez unokája volt Matchimnak, Cadenak második unokája. Cade Godolphin arabs atyától származott. (I. k. 169. 1.). Sancho Gipsy anyja Herobtól és Snap leányától való, ki Childersnek volt unokája. (II. k. 342. 1.). Atyja Don Quixot; ennek Highflier volt anyja (I. k. 155. 1.); Don Quixot, Chaunters fia s Eclips unokája, volt. (I. k. 86. l.).

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ERDÉLYI LEVELEK rovat összes cikke

© Művelődés 2008