magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kazinczy Ferenc: 25 levél


 

Engedd festenem Zsibót. Végy ólmot kezedbe s rajzold, amit elődbe adok, s a kép találva lesz. E gondomat érdemli a szép hely, érdemlik, akiket itt láttam.

Aki Tihóról jő, Zsibót egy keskeny völgy síkjában látja meg, magokat eléggé jól bíró lakosok házaikkal s egy eléggé szép tornyú kis templommal. A mezőváros felett nyugotnak egy déltől éjszak felé elnyúlt domb emelkedik s ezen áll a kastély, s ezen domb megett egy második, a família temetőjével, s ennek aljában a csűrrel, majorral. Túl e két dombon erdővel eltorzított nagy hegyek kelnek, s messze terjednek dél, nyugot és éjszak felé. A helységen innen a fácánok kertjét s a csikós kancák mezejét s gazdag szántott földeket látni szinte a Szamosig. A kastély kertje a nagy utcáig nyúl alá, hol az oszlopok s stakéták kerítik be. Az itt elmenő látja az üvegházat, egy nagy ásott tót az üvegház mellett, s a bokrokkal elborított meredek domboldalt e közt és a kastély közt kékelve láthatni. Az udvar itt tágas, hogy a bal pavilon mellől erre jöhessen le a vendég szekere, s itt megfordulhasson. Balra a nagy istálló, és ezzel egy fedél alatt, a fedett lovagló áll; jobbra pedig a kert kerítése, és az éjszakkeleti szegletben az a sok fedelű, régi kórház, melyben Zsibónak egykori urai laktak. Átellenben a tornáccal a kerítés és a nagy kapu. E soron a palota alatt egy kapu nyílik azoknak, kik a déli sor kapuján jöttek a belső udvarba. A keletre fekvő sor, mely valamint a déli és nyugoti felényivel alacsonyabb, mint az éjszaki, istállóknak szolgál, a déli szekér színeknek, a nyugoti pedig fel van töltve földdel, s kertecskének használtatik. E kertecskén a bibliotéka pavilonjába mennek. A kert két fala mellett olasz nyárfák vannak ültetve; maga a kert gyeppartiát csinál, s közepét egy gyertyánernyőcske foglalja el. A déli és keleti sor balusztrádok közé rejti el igen alacsony zsindelyezetét, s így ezen nyugotival tökéletesen egyez.

A keleti sor mellett, Tihó felé, egész az éjszaki kerítés szegletéig nyúl a kert, mely midőn az udvarról lépünk belé, gyeppartiához viszen, hol egy szökőkút löveli sugarát, s teknőjében aranyhalakat nevel. Itt tekergő utak vezetnek le azon lapályos helyhez, hol az üvegház áll, és mellette egy hínárral teljes tó. A domboldal sok fenyőkkel van megtöltve, de amelyek növésit hihető valamely vendég cselédje pipaszárnak vagdalta el, s így örökösen béna növésben fognak maradni. A bokor partiának gyönyörű játékai vannak: szép grottája, ernyője, sugár obeliszkje s egy forrása, melyet alább bővebben fogok festem.

őnagysága itt teríttete asztalt az obeliszk szomszédjában, a domb bokrai alatt. Gyönyörű ebéd, mert a nap künn megmelegítette a levegőt; a szobában már érzeni lehete a szeptember közellétét. A kávét a szép csorgó mellett hozák fel. S még itt ülénk, midőn Buczynak szavát meghallánk, amint a domb oldalán lelépdele, Kornissal jőve felénk, s nekem őtet Horácnak e szavaival adá által: Seribe tui gregis hunc, et fortem erede, bonumque. A szép csurgó mellett ért az estve.

A kertész ezt a csorgót igen értelmesen ékesítette. Nagy piedesztál tart egy medencét. A víz a piedesztál aljából bugyog elő, s egyenes vonású csatornán fut a tó felé; a csatornát egy arasznyi gyep szegte be. Emellett ülések állanak s az ülések mellett egymást érve lövellik fel sugártetőiket az olasz nyárak, összeelegyítve oly fákkal, melyek boglyákat eresztenek, hogy a homály setétebb legyen. Kedves az árny, kedves a víz csergése, kedvesen suhognak az olasz nyárak. A hold a maga teljes szent fényében tekinte alá az egymást szeretőkre a fák suhogó tetői között. Oh, ha Zsibó fenntartja emlékezetemet, emlegessen e kútfőnél valaha, ahol én Wesselényinét, az ifjú Wesselényit, Cserei Miklóst, Buczyt és gróf Kornis Mihályt láttam, s barátim előtt az öreg Wesselényinek képét festettem.

Gróf Kornis Mihály és Buczy Emil általjövének Zsibóra, hogy nekem Erdélyben töltött utolsó napjaimat még édesebbé tegyék...

A kertben ülénk, a gyönyörű csorgó mellett s az öreg Wesselényi felől folya a szó. Én beszélek holmit nekik, amit hallottam magától a megholttól, s ott is másoktól, ahol ő nem örömest lakattatott. De hogy van az, kiáltá Buczy, hogy az ily nagyságú ember életét valaki meg nem írja? Az ilyennek csak egy Plutarch kellene, s oly örömmel olvasnánk biográfiáját, mint az ő nagyjaiét. „Ha tudniillik oly szabadon lehetne írnunk, mint Plutarch írhata, felelék én. Nem képzeled te, édes barátom, hány ízben kelle nekem csak Erdélyi leveleim alatt is megkapni tollamat, vagy kitörleni, amit már írtam, s nemcsak a rostát rettegvén, hanem magokat is azokat, akik felől magasztalólag bár, szólani akarék. Láttam némelyiknek szerénysége lesz megbántva tömjénem által, némelyiket a tompaság és rosszindulat nyilának teszem ki; sok helyt azzal vádoltatom, hogy a mások bizodalmával visszaéltem s hálátlan vagyok a vett jóért. Higgy nekem, okosabb osztályrész nincs, mint hallgatni, vagy színünket kaméleonként változtatni; is fructus nunc est longe uberrimus.”

Terencnek ez a szava a lelkes és tüzes Buczyt kifakasztá. A probléma, úgymond, nem könnyű; de annak felfejtését rád bízom. Te ismerted Wesselényit s kevélykedel barátságával. Merd, amit kell. Kére Kornis is; s ki tagadjon meg nekik valamit? Imhol a kép; de lelkes nézőt kíván, mert óva van dolgozva.

Wesselényi Miklós, cs. k. kamarás és Közép-Szolnokban a főispáni hivatal administratora, született Zsibón, 1750. december 11-én, s meghalt ugyanott, 1809. október 25-én. Még nem vala hét esztendős, midőn atyját, Istvánt (fiát Istvánnak, a közép-szolnoki főispánnak, továbbad a kir. tábla, majd az erdélyi rendek előülőjének, kamarásnak és titkos belső tanácsosnak s az Erdély első gubernátora leányának, gróf Bánffy Katának) elvesztette. Anyja báró Dániel Polyxéna, Istvánnak gróf Pekry Polyxénától született leánya, kit Erdély művelt nemes lelkéről még ma is ismer.

Első nevelője Cornides Dániel vala, a későbbi historikus, kit Wesselényi István külde ki a külföldre, hogy ott magát fiának további nevelésére készítse, s a mi Wesselényinknek ez leve minden szerencsétlensége, veszedelme. Aki tanul, nem mindig alkalmas mást tanítani. A fényes ház egyetlen gyermeke, magára hagyva, nem tanult, hanem parancsolgata, s lelke azok körül, kik kéjeit nem teljesítek, elmérgesedett. (A fentebb iskolák miatt most már Kolozsvárra vivék által, s anyja Deáki Pál prédikátor gondjaira bízá, hol az ifjú Wesselényit éppen az a szerencsétlenség érte, mely Cornidesnek kezei alatt érte volt: ez is csak a maga dolgaihoz látott s nem gondolt vele, akármit csinál a gyermekember. Azonban nem tagadhatni, hogy a szertelen élesség, mely neki egész életében kínzója volt, már meg vala vérében: örökségűl kapa azt anyjától, ki minden tiszteletes, sőt csudálatraméltó tulajdonai mellett, szenvedhetetlenségig éles volt. Nevelte szerencsétlenségét, hogy, vele katonai szolgálatokat vétetének, hogy még inkább megerősödjék e gyengeségében. E hibáját semmi igyekezet, semmi filozófia, semmi magára vont kedvetlenségek nem olthatták el, de menti példás erkölcse, nemes gondolkodása, szánakodó szíve, az üldözöttek pártfogása, igazmondósága, hibáinak nemes megvallása, a vagyon semmibe hajtása csaknem a tékozlásig, az érdem becsülése, még ha azt ellenségében találta is, nagysága kevélység nélkül, s nemes leereszkedése alacsonyság és hamiskodás nélkül, nemesített honszerelme, mellyel a Wesselényiek, mint örökükkel dicsekedhetnek.

A deák, német, francia nyelveket tudta, a magyaron csinosan beszélt, kellemmel írt. Ifjabb esztendeiben a harántsípot és a violint ügyesen játszotta, s úgy lovaglott még utolsó esztendeiben is, mint Európának egyik első lovaglója. Nem mások után mondom ezt. Négy esztendővel halála előtt láttam ifjabb Andalusóján s a neki kedves Philosophon. Hősi kellemmel ülte paripáját a legteljesb nyugalomban, míg a ló alatta tüzet, lángokat lihege.

Tizenhétesztendős korában kezdé a katonai szolgálatot az akkor Bethlen, továbbá Barkó, később Stipsics neveket viselő magyar lovasok közt. Galíciának elfoglalásakor, 1772-ben, már mint kapitány szolgála, s csapataival, s bizonyos számú gyalogsággal Bukovinába küldetett. Embereit ott zaklatgatá, olykor holdvilágnál is megfuvatá nekik a trombitát, s gyakorlásokat tétete velők. Ellenben hópénzöket pótolta, a zsibói fábrikából nekik esztendőnként új öltözetekét varrata, maga tanítgatá legszilajabb lovaikat. Hópénzét egy gyermekekkel elterhelt tiszttársának ajándékozá, valakinek segédjére szüksége volt, azon nagy lélekkel segíte, strázsamesterének holtiglan élelmet ada.

II. József ismerte érdemeit, s tudományos ki-műveltségéről elhíresedett anyját, Erdélyben járván, meglátogatá s ettől Galíciában szolgáló fiához levelet kívánt, s azt ennek anyja köszöntése mellett maga adta meg. A gyakorlatban Wesselényinek csapatja úgy viselé magát, hogy a császár azt nem tekinthető javallás nélkül, s bizonyossá tevé őtet, hogy királyi kegyeire számot tarthat.

A ház egyetlen fia nőtelenül nem maradhata s Wesselényi oly szerencsésen tevé a választást, hogy még szerencsésebben nem lehete. Referendarius Cserei Farkasnak Heléna leánya volt az, ki őt szépsége és lelke által édes láncokba voná. A menyegző 1777-ben mene véghez, s hitvesét a sziléziai táborba vitte el. (Ez a tiszteletreméltó aszszony nemcsak hitvese vala neki, hanem védangyala is s tanácslója és tanítója. Hová fogták volna őtet ragadozni megszelidíthetetlen indulatai, ha ez a nagy asszony nem bírt volna elég lélekkel elcsendesíteni oroszláni tüzet!)

Ki vala adva a parancs, hogy a tisztek hitveseiket küldjék vissza. Wesselényi késett, s az oberster, kivel kiskedes tekintetekre nézve különben sem álla jól, ezt emlékezteté. Ez viszont az oberstert emlékezteté, hogy katonai parancsok nem ágyban fekve szoktak adatni. Mindketten tűzbe jövének és ha mások nem futának vala össze, meg volt volna téve, aminek megtéve lenni nem kellett. Wesselényi elunta obersterének aggatózásait s egyedül oberstere által nem sajnálva, elhagyá a szolgálatot; mert imádott hitvesétől semmi tekintetek miatt nem akara külön lenni.

Most ménesének nemesítésén foglalatoskodott leginkább. Szomszéd barátjától megvevé a már említett Cicerót. Nyolc nap múlva a lovon kiüté magát a kolera s kivilágosodék, hogy a ló Gorbón is hibásnak tudatott Wesselényi, ki irtózta az ily alacsony tettet, megelégedék a baj átizenésével. De a szomszéd azonfelül szolgálatjába fogadá a zsibói lovászmestert, ki szolgálatját hír nélkül hagyá el. Kevés idő múlva egy lovásza fogadtatott fel ott ismét, anélkül, hogy az eleresztetett volna. Wesselényi visszakíváná a lovászt és a külföldről költségesen szerzett lovászmestert. Azt felelék, hogy ott nincsenek és nem is voltak. Másodszori levelének sem vala sikere. Ez tűzbe hozá. Négyszáz embert felparancsola jószágaiból, maga mellé vette huszonnégy udvari hajdúit, paripára ült, s 1781. október 16-án, őket Gorbó alá vezeté.

Haller s a magokat vétkeseknek ismerő lovászmester és lovász megszaladának, s Wesselényi a vezetéken hozott triumphális paripára, minthogy a Gorbó urát meg nem kaphatá, a ház kancellistáját ülteté fel. Az volt volna minden bosszúja, ha szomszédját kaphatta volna meg, hogy azt így hozza Zsibóra, megvendégelje s barátságosan hazaeressze.

A megfutamlott panaszt teve a kormányszéknél s ez kiküldé gróf Kemény Farkast, hogy a megtámadót békéltesse össze. De Hallert oly rémülés foglalta el, hogy a kiküldött biztost be nem vára, s azért nem, hogy a rendelés ne teljesíttethessék, sőt megújítá panaszát, s a per a kir. tábla előtt elkezdődött.

Wesselényi két esztendei házifogságra ítéltetett, a kormányszék azt esztendeire szállította le. De a házifogság tyrolisává változtatott, mégpedig határozatlan időre.

Wesselényi gondolatlanul az erdőkbe vonult. Eszerint személyes leírása széjjelhordoztatott helységről helységre az egész országban. Végre megígérte, hogy magát a kormányszéknek Szebenben által fogja adni.

Midőn ezen útja alatt Radnót körül Dátoson meghála, a savoyi dragonyosoknak egy százada hajnal előtt körül fogá a házat, s Wesselényi vasra verve Vásárhelyre vitetett. Néhány hetekig tartóztatván itt, 1785. március 13-án útnak indíttatott.

Hitvese Kolozsvárt, a Zöldfa fogadóban véve búcsút férjétől, beteg kislányával, A beteg gyermek és az azon hónapban született fiú, nemsokára azután megholtanak. A zsibói temetőnek falában az itt következő emlékírást kevés szem fogja nedvesülés nélkül olvasni:

Stephanus natus 1778. 14. maji; obiit 1782. 24 maji. Franciscus natus 1779. 26. apr.; obiit 1782. 21. dec. Polyxena natus 1780. 8. april; obiit 1785. 17. mart. Adam natus 1781. 21. maji; obiit 1782. 7. maji. Susanna natus 1783. 2. mart.; obiit 1785. 22. maji; Paulus natus 1785. 16. mart.; obiit 1785. 4. maji.

LUGE VIATOR,

Lacrimasque parentum fletibus admisce. Eu domum nuper suavissimis prolibus florentem

universam concidisse ceruit

Parens Nicolaus Wesselényi Liber Baro de Hadad sedibus natalibus extonis

procul luget;

Mater Heléna Csereia de Nagy Ajta domi

tacito dolore contabescit.

Luge Viator atque ut lugubris domus ruinae proxima

aliquando laete consurgat.

Numen Opt. Max. comprecare.

MDCCLXXXVII.

A kufsteini fogság Wesselényinek azon főfájást okozá, melyben aztán mindvégiglen kínlódott. De ő ott sokat tanult, s hihető, ott ismerkedett meg Montesquieu munkáival, melyeket azóta a bárónéval mindhalálig olvasának. A bárónő ki vala vetkeztetve férje jószágainak birtokából, s annak kormányzása Wesselényi sógorának, B. B. Gy-nak adatott által. A példás asszony nagy lélekkel tűrte szenvedéseit, s mindent elkövete, hogy férje viszszanyerhesse szabadságát.

Szabadsága 1789. december 15-én, négy esztendő és kilenc hónap múlva adatott meg. A két hónap múlva azután meghalt császár őtet magához hivatá, visszaadatá kamarási kulcsát, s egy szabad sereg felállításával kínálá meg. Wesselényi nyugalomra vágyott.

Hitvese ki vala vetkeztetve férje jószágainak birtokából, míg férje fogva tartatott, s az neki csak most adaték vissza. Midőn Wesselényi most hitvesével együtt megérkezék, egyenesen istállójába ment. Arnico kedves lova nyerítve idvezlé urát. „Rám ismert – kiáltá örvendezve –, mint az eb a hazatért Ulyssre!” Kihozatá a lovat, s az, ámbár rajta öt év óta nem vala nyereg, minden iskoláit hiba nélkül csinálta. „Ah – kiálta ismét Wesselényi –, te engem megbékéltetsz sorsommal!”

Kevés napok múlva azután átküldé Hallerhez, hogy ha neheztelés nélkül fogadhatja, látogatására lehessen. Megújult barátságok s a gróf haláláig fel nem bontva tartott.

A féktelen, lángokra lobbanó, de legnemesebb lelkű ember kevélység nélkül vallá vétkesnek magát számos vendégei közt az én jelenlétemben, úgy mint, aki más polgári nyugalmában megháboríta. De úgy gondolám, aki tudva ád el több ezeren s barátjának, hibás lovat; aki a más szökevényeit befogadja; aki eltagadja, amit tagadni nem lehet és nem kell: az csaknem annyit szenvede, látván ennek s hitvesének szenvedéseit, mint ezek. Keservesen lakola azért, hogy neki baja nem volt.

Wesselényinek sok hasznát lehetett volna venni. Midőn 1791-ben a mostani gubernium beiktatott e méltóságába, fegyveres nemesség seregle össze minden megyékből és székekből, s ezeknek Wesselényi tétetett vezérekké. A sereg egy napi gyakorlat után csudákat tett, s kimutatta, mit tehet ez a szép tüzű nemzet az ily lelkű vezér alatt.

Az 1791-ben Kocsi János alatt felállott erdélyi magyar játszó társaság sokat keresett volt, de a játszók gondolatlan költések miatt annyira jutott, hogy senki sem ígérhetett nekik egyebet, mint eloszlatást. Wesselényi pártjokra költ, s az 1794. diéta 55. ülésében érdekükben előterjesztést teve. Ezen előadás után a rendek kiküldték Fricsi Fekete Ferenc urat, aszesszorát a királyi táblának, hogy készítene plánumot s mikor az megvala, a teljesítést báró Wesselényi Miklós, gróf Bethlen Farkas és Teleki Ferenc urakra bízták.

A dolog nem mehete, amint illett, mert a társaságnak nem vala elég pénze, nem vala hitele. Kocsitól tehát elvétetett a kormány, s általtétetett gróf Teleki Lajos rendek elölülőjére s Wesselényire. Így mene a szín igazgatása, s végre az annyira eladósodott, hogy már ruházatjait s dekorációit is el akarák a hitelezők foglalni, Teleki lemonda a felvigyázásról.

Wesselényi látá, hogy áldozat nélkül a dolog elsüllyed, s legelsőbben 5000 frtot lefizet a hitelezőknek, azután a társaságnak új alkotmányt ad, a játszókat maga szegődted be, s azt hagyja, hogy télen által Kolozsvárott, nyárban Szegeden és Debrecenben játszanak. Még úgy is sok bajjal kelle megvívnia. Voltak, akik a társaság tagjait össze akarták veszteni egymással, hogy az elenyésszen, s idegenek léphessenek be. De Wesselényi eloszlatá a ködöket s 20 000 forint áldozatot tévén érte, annak örök statora lett.

Így vitte ez a nagy ember a színnek nemcsak költséges, hanem alkalmatlan igazgatását is, de végre a társaság rajt ereszte, s egyik fele Ernyi Miklósnak vezérlése alatt Szegeden és Debrecenben telepedett meg, s azt Wesselényi Pest vármegyének oltalma alá ajánlá; a másik fele tovább is télben Kolozsvárott, nyárban Debrecenben játszott s most is játszik, noha most, amit Wesselényinek haláláig nem mertek, idegen játszók által gyengítve.

Az 1794-ki diétán követségét viselte, még pedig fényesen és ragyogva, azon vármegyének, melyben Zsibó fekszik, 1806. pedig júliusban főispán székébe üle be, mint annak adminisztrátora. E kineveztetés előtt kevés hónapokkal lármás története vala a főispánnal (gróf Haller Zsigmond) a közgyűlésben. Wesselényi három előterjesztést tett vala: 1. hogy a rabok tartása iránt hozassanak jobb rendelések; 2. hogy egy perceptor özvegye és árvái ajánltassanak a kormányszéknek; 3. hogy itt is, mint a dicasteriumoknál, az előforduló írások osztassanak szakokra, s referensek által terjesztessenek a gyűlés elébe. Azonban midőn másnap a jegyzőkönyv felolvastaték, a tegnapi előterjesztések el valának mellőzve s Wesselényi sürgeté bejegyzésüket. A főispán nem akará engedni s odahagyá a gyűlést. Ez utána mene, nyugalomban, hogy visszahozhassa. Haller tüzes lett s így az lett Wesselényi is. A lármára sokan becsődültek, s erőszakhoz láttak. Hatfaludi Ferenc viceispán, most királyi táblai aszesszor, hozta őket csendességbe. A panasz a kormányszék elébe vitetett. Melyik fél vala a vétkes, mutatja Wesselényinek a főispáni székbe lépése.

Az árvák dolga soha buzgóbb pártfogóra nem talált. Rettenetes, sőt bosszús gyűlölője a gyámok szokott ravaszkodásainak, ezeket szorosan számoltatá a gyermekeknek nemcsak jószágaiért, hanem nevelésökért is.

Az igazság alatta semmi mesterkedések által nem nyomathatott el. Dicső panasz vala ellene, hogy előlülése alatt barátjai s atyjafiai veszték el legtöbbször kereseteiket. A nemesi elsőségeket híven tisztelé, de mindent kötelességeire szorított. Az adózó népnek atyja, barátja, védelme, jóltevője volt. Az ily tisztviselőt minden tiszteli, de sokan gyűlölik.

Fizetését a raboknak ajándékozá. Kevélyebb volt, minthogy magának ingyen dolgoztatott volna és hogy azt, azok se tegyék, kiknek a sors nem kedveze, gazdagon segélé, akiknek a segédre szükségük volt.

Hevessége az elölülői székbe soha sem kíséré, soha ott ki nem pattant, noha gyakran ingerelteték, s óhajtatott, hogy kipattanjon. Kímélettel vala mások iránt; a megbotlottakat meginté, megfeddé, s ahol fejeskedést talála, hangosan; de soha boszszút, nyilván vagy alattomban nem forralt.

Erdélyország generálisának hármat mutat be választás végett. A számba Wesselényi 1790-ben bement, 1809-ben nem. Az elmellőzés fájt a maga becsét ismerőnek.

Az országgyűlés eloszlott júliusban. Wesselényi is elhagyá Kolozsvárt, s hazatért, hogy a felkelést végrehajtassa. A megye e gondot 4 férfira bízá, kik közül 3, Wesselényinek egykor kedveltjei, mintegy összebeszélve törtek ellene, a 4-ik tántoríthatatlan maradt. Wesselényi úgy hitte, hogy ezek akarva csinálják a zavart, s jelentést teve a kormányszéknél, hogy mivel ő, igen terhes betegsége miatt, a cimborával nem bír, a kormányszék tenne rendeléseket, hogy a közügy ne szenvedjen. Méltóságos Csedő úr kiküldetett, s ez meghagyá a viceispánnak, hogy az adminisztrátor felgyógyulásáig a dolgot felelet terhe alatt kormányozza.

Ennyi tulajdonokon kívül azzal is bírt, hogy Erdély őt nézé legelső szólójának. Nem rettegvén, nem remélvén, nem óhajtván semmit s soha nem szóla lelke sugallása ellen. S utálta a félszegeskéket, kik a két ellenfél közt habozván, nem veszik észre, mely nevetségesek, midőn végre maguk sem tudják, mely helyt állanak, s okosságnak látszó nem okosságok, mely mindig a szerencsétlenekké. Beszédét a gyorsírók utána írák, azon szerint, ahogy azokat előre készület nélkül mondani szokta volt. Azok lelket ragadák meg, ha olvastatnak is. Egy felolvasott, igen nagy gonddal készült beszédre ő akara felelni: „Ékesen szólani nem tudok, úgymond, de azt nem igen sajnálom; az igazságnak nincs szüksége piperékre...” Egy nem nemes, de nemességet érdemlő ember mellett szóla. Ellenkezője vitatá állításait s a címereket foná beszédébe. Wesselényi időt akara neki engedni, hogy tüzéből magához térhessen, s szinte Arthurig s az ő kerek asztaláig tére fel; de az sem használt, sőt azt nyeré, hogy az ennek indulatosságát hordá elő s fogságát érinté meg gyengéden, nemhogy az Wesselényinek ne fájjon, hanem, hogy maga ne láttassék annak, aminek találtatni pirult. Wesselényi azon nyugalmában, mellyel ágaskodó lovain ülni szokott volt, felfogta a szót; megismeré amivel vádoltatott, tüzet, mely igen gyakran igen messzire ragadozza s fogadta, hogy az ily pillanatokban emlékezni fog az intésről. De, úgymond, nem egyedül a féketlen tűz kap el bennünket a jótól, vannak egyéb indulatok is, amik éppen azt cselekszik, s elébe rakta az egész hosszú litániát. Ha viszont ő urasága is úgy találná, hogy ezeknek egyike, vagy másika neki is csinál bajt, emlékezzék szavára s kövesse példáját. Amint ez megszűnt szólani s a másik hallgatva maradt, óbester Barcsay kele fel. „Wesselényi, úgymond, nem állá meg szavát”, s elhallgatott. Wesselényi fellobbant s várta, mi következhetik. „Igenis, monda Barcsay; mert soha még ember az igazat szebben, lelkesebben nem védelmezte.

Házi életének a tudományos dolgozások is adának örömet. Ilyen Attila, s Hippias és Hipparchus, Fessler után; Regulus, Collinból fordítva s eredeti tragédiája; „Wesselényi a nádor.” Hallernek verseit különösen kedvelé s két ódáit.

Által tévé magyarra. Ímhol például egy-két sora:

A te tüzed tölti a nagyobb lelkeket,

Mesterséget tanítsz, tanítsa mestereket;

Általad tartja fel magát az erkölcs is,

Tégedet távolról követ még a bölcs is.

S merően nézvén a csillagok számára

Rád gondja, nem azok csuda forgására.

 

Oh, ha az emberek szemei látnának,

És valóságodnak mélyére hatnának,

Szemfényvesztő tüze az indulatoknak!

Mely kicsinnyé lennél te mindjárt azoknak.

 

Főgondja fiának nevelése vala. Előbb ehhez Tőkés Mihály urat vette; az vala szándéka, hogy fiát ez vezérelje keresztül minden iskoláin s ezt idővel ez és maga ő vezessék ki a külföldre. Hogy a cél elérethessék, előbb a nevelőt küldé utazni Német- és Franciaországba; de midőn Tőkés onnan 1808-ban visszajőve, a szándék változást szenvede, s helyébe Pataki Mózes úr lépett, kinél hűbb barátot s elkészültebb nevelőt akár a tanulást tekintjük, akár a gondolkozás és mód nemességét, Wesselényi a maga egyetlen gyermekének nem adhata. Szerette emlegetni előtte azon amerikánus mondását, melyet Franklin ismertete meg s éreztette a gyermekkel, mily rút, midőn a születéssel nem dicsekedhető haladja meg a porphyrogenitusokat, és akik magokat ilyeneknek hiszik. Akarta, hogy a gyermek dicsértessék, de lángokba lobbant, ha valaki hízelkedett neki.

A hétesztendős gyermek atyjától véve leckéket a lovaglásban. Elhordá ezt a gyűlésekre s ezeknek egyikén, minekelőtte a főispán még bejött, a gyermeknek egy beszédet kelle tartani a rendekhez. (Oh az én barátom nemcsak ezt tevé! Képzeld, 14 esztendős korában egy maga által készített prédikációt elmonda a zsibói templomban. Anyja jelen volt s úgy sírt; de az öreg pap sírt megszűnés nélkül; emberei pedig a templom előtt össze meg öszszecsókolák őnagyságát a méltóságos tisztelendő úrfit.) Serdülvén 1809. március 23-án, atya és fiú, az mint megyéje felköltjeinek vezére, a tizenhárom esztendős gyermek (született 1796. december utolsóján), mint atyjának segédje s a seregnek kapitánya, Károlyba menének, s a gyermektiszt ott a nádor királyfi s a szatmári rendek előtt gyakoroltatá atyjának seregét. A nádor és minden jelenvoltak álmélkodának a gyermek férfin, s Wesselényi és fia a királyfi asztalánál ebédeltek. E történet reám nézve igen nagy következésű volt: egy episztolát írtam az ifjú Wesselényihez, mely felébreszté bennem a rég óta szunynyadó poétai géniuszt.

Wesselényit csakhamar azután, hogy az ország gyűlése (1809. júliusban) oszlék, elővéve veszedelmes reumája, melyhez később az ínhideg járult. Nem vala alkalmas a nehéz időben beteg erővel vinni a dolgokat s úgy hívé, a zavart némelyek akarva csinálják. Egykori kedveltjei közül hárman lelökék alakjaikat; a negyedik tántoríthatatlan marada hűségében. Magához hivatá azt, aki neki örökre leköteleztethetett barátja volt s ez nem jött. E bánások a nagy ember lelkét szertelenül meghaták, mert az olyanoknak, akik nem képesek rútat tenni, a rút inkább fáj. A nyavalya veszedelmesebb leve s végre eloltá életét. Az örök hálára leköteleztethetett csak most jelene meg, de a megholthoz nem mere közelíteni, vallást tévén, hogy arra magában nem lel erőt. De nagylelkű özvegye bántására mind tettel, mind szúrós levelekben, arra lelt.

Némely kis ember nem tűrheti, hogy kicsiny s addig hunyászkodik a nagyok körül, míg azok őtet magokhoz felvonják. De minekutána oda feljutott, magát mindaddig semminek tekinti, míg azt, aki minden volt, semmivé nem teheti s akit ez a gyalázatos vágyás elfoglal, annak minden szer szabados, mely célra vezet. Hány példáit látjuk ennek. Megkéré tehát a kormányszéket, tenne rendelést, hogy a közügy ne szenvedjen. E keserítések közt lepte meg a halál. Azt az egész Erdély azt minden jók kesergék s soká fogják kesergeni. De az ily embereknek emlékök is jótét s példájok elhalások után is oktató, gyullasztó.

Képe a Neidl rezén, Wagnernek pasztele után, híven el van találva. Erős alkotású, zömök testű, barna hajú és szemű deli férfiú volt, kinek szava, tekintete, mozdulása mutatá mind a nagy embert, mind a nagy urat (eltelve nemességgel, méltósággal. Ezek voltak minden cselekedeteinek bélyegei, még hibáiban is s az alacsonyság őhozzá semmi alakjában nem fért. Barátjai úgy hiszik, hogy epigrammom igaz képét adja:

Kétled-e, hogy lelkünk jár, vándorol? Ott fenn Cato

S lágy szívű Brutus, itt Wesselényi valék.

Erdély, szüntessed sírásidat: él fiam, él nőm:

S díszedet egy jobb kor újra megadja Zsibó.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ERDÉLYI LEVELEK rovat összes cikke

© Művelődés 2008