Művelődés

Két napja már, hogy itt mulatok s vártam, hogy az én barátom, aki ismeri tiszteletemet az ő atyja iránt, és aki régóta tanácskozik velem, mint kelljen azt a dombot, melyen a temetőkápolna áll, ültetések s egy szép épület által felékesíteni, önmagától viszen fel oda, s minthogy ő nem hitt engem, én híttam őtet. Minden szó nélkül vive oda, amint a helyhez érénk, némán nyúlt el a gyepen s magamat hagya menni. Tiltsd el magadtól azt a gondolatot, barátom, hogy ez az ő elnémulása, hogy ez az ő elnyúlása alakos fájdalom volt. A 20 esztendős ifjú másként érez, mint akinek lelkét a hosszas és nagy szenvedések már eltompították, s képzeld a Wesselényi tűzlelkét, képzeld, mennyit veszte ő annak halála által, aki neki nemcsak nemzője, hanem nevelője, s legbelsőbb barátja is volt, s meg fogod vallani, hogy érzése való érzés lehete, ha az ily másnál alakoskodásnak tetszhetnék is. Nincs az ő lelkében redő, s aminek ő látszik, ő valóban az.

A kápolna tele van, úgyhogy midőn Wesselényi meghala, új sírt kellé ásni a kápolna előtt oly szándékkal, hogy ez az új sír idővel a kitoldott kápolnába essék. S oly bőven hagyák, hogy a báróné halálakor egy kész helyet találhasson férje koporsója mellett. Egy meg sem álmodott történet ezt az ürességet másnak foglaltatá el.

Pataki Mózes az én Wesselényimet 10-ik esztendeje óta nevelé előbb a háznál, majd Kolozsvárott. Szeretetre méltóbb párt, mint ő vala ifjú barátjával, nem láthatni. Tanult Pataki, de tanított is, s minden dicsősége az volt, hogy ily fiat fog adhatni Erdélynek; úgy hitte, hogy ha magából kevesebbet csináland is, feloszlott szorgalma s gondjai miatt, mint különben csinálhatott volna, nyerni fog Erdély, hogy Wesselényiből többet teve. A legnagyobb bölcseséggel folytatá össze személyében a barátot és nevelőt, a tanítót és a társat, úgyhogy sem a tanító s nevelő nem felejté soha, hogy ő társ és barát egyszersmind s a Wesselényi személyének és születésének is tartozik valamivel, sem a társ és barát, nem soha, hogy ő tanító és nevelő is s Wesselényi is tartozik viszont neki. Együtt látni a kettőt egy asszonynak ítélete szerint, kit ismertek, annyi volt, mint Carloszt látni és a szeretetreméltó érettebb Pózát. Vezeté ez amazt s amaz ezt, s mint Wesselényi vezeti lovát szelíd bölcsességgel: úgy vezeté az én kedves barátomat az én másik kedves barátom a legnemesb bizalommal, mert tudta, hogy Wesselényi bizodalmat érdemel. Midőn 1814-ben együtt valánk Bécsben, egy valaki megszólítá Patakit, hogy tanítványát tartaná szorosban. Uram, felele ennek Pataki kevély örömmel, mi ketten ismerjük egymást. S hogy Pataki nem csalatkozott meg, bizonyságok szuperintendens Kis úrtól s más barátimtól vett leveleim, melyek Wesselényi felől éppen úgy szólanak, mint én szólok hozzád.

Tíz hét múlva azután, hogy Wesselényi és Pataki velencei útjokban hozzám kikerülének és elmentenek tőlem, Döbrentei azt a hírt küldé, hogy Patakit egy tüdőgyulladás megölte. Wesselényinek bánatja határtalan volt. Engedelmet nyert anyjától, hogy e második atyját, atyja mellé temethesse s a test Kolozsvárról ide hozatott s Wesselényinek koporsója mellé letétetett. E két szeretett barátom sírboltja felett állék meg s ide szólítám a nemes Philopatort. S a páratlan ifjú érezheté, érzé, hogy őtet annyira szeretem, mint nem senkit.

Cserei Miklós tegnap második ízben jőve által, amint mind szívem, mind hiúságom akarja velem elhitetni, én miattam, s én érzettem mit kíván tőlem megbecsülhetetlen figyelme, mit a jobb emberek közt ismeretes rend: de Zsibóról magamat kivájnom lehetetlen volt; csak levél által köszöném meg barátságát s cselédem körül tett gondjait, kit Hidalmásról magához hozata s nekem általkülde. Ha siető útja nem volna, ma csakugyan általmenénk vala hozzá, s így magam előtt durvaságom miatt mentve vagyok, s nála, úgy hiszem azt, még inkább mentve leszek.

Ember ment Cserei Farkashoz is.

Reggeleink minden nap egyenlően folytak el, előbb a kis kert ernyőjében, azután az istállóban. Az ernyő oly szűk, hogy abban Farkasnak, ki köztünk legifjabb, csak állani lehete. Buczy örömest szól, s az az ember, kinek mindig van mit mondania. Mint irigylem szerencséjét, hogy amit olvasott, amit olvasása közben megszeretett, azt szóról-szóra el is tudja mondani!...

Mint irigylem szerencséjét, hogy amit olvasott, amit olvasása közben megszeretett, az szóról-szóra el is tudja mondani! – írni és szólani szebben kivált deákul, mint gróf Teleki József és Biharnak követje Domokos Lajos, s ki szólott szerencsétlenebbül? Az utolsó egy bihari gyűlésben s egy igen könnyű előadása alatt úgy összezavará magát, hogy el kelle hallgatnia. Buczy azoknak számokba valók-e, kik csak az egyik nemhez szerencsések, nem merném meghatározni: de bár azok, akik írnak, ennyit olvastunk volna, annyit tudnánk mint ő.

Az ő Kornisa csak barátja neki, nem tanítványa is: Buczy ennek testvéröccsét s húgát neveli; de az ő társalkodása a szeretetreméltó ifjúnak, ki érzi, hogy lelketlen nevelői miatt hátrább marada, mint öccse fog, sokat használ, és bizonyosan mind ki fogja pótolni, amit iskoláiban talán elmulasztott. Valóban, édes barátom, gróf Kornis Mihály méltó vala azon ajánlásra, melyet felőle Buczy teve nekem, s én, aki az ő atyja s anyja iránt nagy tisztelettel viseltetem, örvendek, hogy ennek a nagylelkű asszonynak ilyen fia, hogy Teleki Károlynak ilyen unokája van. Kornis és a nálánál 3 esztendővel ifjabb Gyulay Wesselényi után a szeretetre méltóbb gyermekei az Erdély fényes házainak azok közt, akikkel ez utam alatt megismerkedem.

Holnap elhagyom Zsibót, s Wesselényi és Farkas, Kornis és Buczy elkísérnek Hadadig. Wesselényi a nagy istállóból kihozatá néhány lovait az udvarra, hogy örömem lehessen őket még egyszer látni. A 28 esztendős horpadt hátú Bucephalus még ifjúnak mutatá magát. Kihozák Jupitert is, s a szép már csaknem fehér Armidort, az öreg Wesselényi egykori kevélységét; mert ez s a mellette állott ifjú Caesar, a Zsibó lovai közt az idősb Cesarhoz leginkább hasonlítottak. Kihozá Almanzort is, melynek én adom az arany almát. A lovak közt ez az igazi Antinus.

S most az alsóbb istálló lovai közül hozának ki 18-at egyszerre, féken. Mely mozgás, mely szökdelletek, mely nyerítés! Wesselényi nekem fordul s hatalmat ada, hogy válasszak. Ezt én másszor első szavára tettem volna: az ily gazdag embertől egy lovat venni el annyi, mint tőlem egy könyvet; s én ne érezzem-et hogy nekem nagy ok a kevélykedhetésre, hogy egy Wesselényi lován lovagolok, hogy azt mondhatom, hogy az neki ajándéka, de most minekutána ő ez idén a sok eső miatt közel 100 ezerig szenvede kárt lovaiban, azt semmiképp nem tevém. Úgy én választok neked, monda s inte a lovásznak, hogy azt a piros Courteaut hozná elő. „Ez a te növésedhez leginkább illik; nem nagy, de az általad szeretett Almanzornál nem kisebb. De minekelőtte kiadnám kezemből, hadd legyen az az örömem, hogy még egyszer ráülhessek” monda, s ráült s néhány keringést, néhány szökést teve vele. A ló gyönyörű s méltó fia Zsibónak. Edipsznek fia egy török anyától. Orra lámpásos, jobbik hátulsó lába fehér; legfőbb dísze a hattyúnyak, a vékony láb, a széles szügy, hosszú test — bonum ex integra causa, malum ex quolibet defectu. De angol nevet neki, mert eddig a török anyától török Csapuk nevet visele. Én a Bruce, Hutchinson és Wilson neveiket mondám ki, kik újságleveleinkben á la Vatelle történetei miatt oly sokat forogtak s Brucenak nevezénk el. Farán a zsibói bilyeg, a Wesselényi szirén.

Zsibón az istállók eláltatják a vendéget, hogy városban van: napjában három ízben verik a dobot, az abrakolás és cipók kivétekor, melyet az istálló emberei mindennap kapnak.

Ebéd után a báróné 2 hermelinjén kikocsizánk a fácánoskertbe a Szamos mellett. Leülénk a víz szélén s Buczy monda Virgilnak és Horacnak némely szebb helyeit s megtaníta, hogy amit keresek Dio Cassiusnál a 43. részben áll. Onnan gyalog jövénk vissza a csikós kancák kertjén keresztül s csudáltuk a szép fajzatokat, s a bárónénak bika szépségű teheneit s igen szép borjait.

Az álom éjfél utánig nem jőve szemeinkre, kivált, hogy Buczy előttünk azon óráit festé, melyeket Bécsben 1808-ban a szemináriumban lakván, kancellárius gróf Teleki Sámuel körül tölte. Ez a nagy ember szabad hozzájárást engede a rásába öltöztetett ifjúnak, s olykor együtt olvasták a klasszikusokat, egy ízben 3 óráig. Hány kis ember van, még az iskolai tanítók közt is, aki azt hiszi, hogy az ilyen nem illik az őnagyságához, és hogy ő sokat elveszt tekintetéből, ha magát a katedrán kívül tanítványaihoz lealázza. Buczy Bécsben óhajtá elérni, hogy pappá kenettessék s akadályokat talált. A kancellárius kegyességéhez folyamodott s ez kérést teve az érseknél, kivel barátságban áll, s a kérés azonnal teljesíttetett.

Wesselényi és Farkas paripákon, Buczy és Kornis szekereken kísérének Hadadig, hol ismét egy gyönyörű napot s egy álmatlan szép éjt elék...

Töltsük együtt az éjt, monda nekem a minden ifjak legjobbika; tedd a barátságnak ez áldozatot; ne feküdj le, míg elmegyek. Érted, mit mondhattam megszólítására. Elvontuk magunkat Farkastól és a ház gyermekeinek nevelőjétől, s éjünk úgy múla el, mint a legboldogabb, melyet ember élhet. A gondviselés vádoltathattk-e általunk, mivel mi az ily órák becsét nem érezzük aszerint, ahogy ezek azt érdemlik, és annak csak a kedvetleneket nem felejthetjük? Vádolja magát az ily hálátlan: én egy ily éjért, az ily nyolc napért, amily ez az utolsó vala, sok hónapokat kész vagyok szenvedni. Midőn virradt, lekísérém barátimat a felső udvarból az alsóba, s hogy azt mondhassam, hogy erdélyi barátim közt Wesselényi vala az, akinek végső csókjával Magyarországra által lépék, nem engedem Farkasnak, hogy ajakával illessen. Forró, de csóktalan öleléssel váltam el a lelkes ifjútól.

S így Wesselényi Farkasnál ére az örömnek az a neme, mely után már régen áhítozám. Ez nagy kedvelője s gyakorlója a muzsikának s saját öröme s a két ház gyermekeinek tanítások miatt, egy híres hangmestert, Candela s egy ügyes éneklőt, Ménard urakat, tartja a házánál. Candela örömest játszik s mi örömest hallgatánk; s így a fortepianó, egyike a legjobbaknak, melyet valaha hallottam, reggel óta késő éjjelig zengé a Gluck, a két Bach, a Haydn, Mozart, Pleyel, Salieri, Rossini darabjaikat. A két ház asszonyai nem voltak honn. Ennek gondjait azalatt a bárónénak testvére, gróf Toldalaghy Józsefné vitte.

Ez a felsőbb ház a régi hadadi vár udvarán épült, jó ízléssel és erősen. Ovál palotája igen szép. A megholt báró a vár köveiből egy oldalépületet állíta, és ami köve megmaradt, elhordatá, hogy kertje lehessen, ahol a torony állott. A vár képe még fenn van; azt a 3 testvér Wesselényinek 4-dik testvérek, Ferenc, a Waetensleben gyalog német seregek hadnagya hagyá rajzolatban. Ez a szeretetreméltó ifjú Velancianus alatt esett el az öcsém kompániájában 1792-ben. Egy ágyúgolyó elhordá mindkét lábaszárát. Az öcsém kiviteté a csata helyéről, s rimánkodott neki, engedje levétetni használhatatlan csontjait, de kérése sikertelen volt. A húszesztendős ifjú teljes magamegadással hala el.

A három életben maradt testvér Wesselényinek atyja Farkas volt, s ez már 21 esztendős korában, amint azt egy olajban festett képen látám, főispánja vala Közép-Szolnoknak. Erdélynek nem volt nagyobb pénzű ura. Jó fej; bolondságnak nézte a bolondságot, elvonta magát a füsttől és lármától s némely filozófustól abban különböze, hogy ez nagy gazdagságban érte be magát kevéssel, mely irigylendőbb sors, mint mikor bennünket arra a bölcsességen kívül a szükség kényszerít. Embereitől szerettetett s ez jele az ő szíve jóságának; szerettetett másoktól is közönségesen, mely ismét nagyságát mutatja. Erdély nem felejtheti, hogy ennek az úrnak Horác volt a breviáriuma. Midőn cselédjétől könyvét kívánta, ez érté, hogy Horácot kell neki hozni. Ez viszont feje jóságát bizonyíthatja előttünk. Gyermekei halála után festették képét s kezébe adatták a kedvelt írót. Élete megegyezett mestere tanításával: Non vixit male, qui natus, moriensque, fefellit.

Ma reggel menni akartam, de szíves tiszteletemet érdemlő gazdám nem ereszte, s én örömest maradék. Ily háznál öröm nekem mulatni. Az igen excellens fortepianó egész nap csenge, s Mons. Ménard megint hallatá francia és olasz énekeit. Estve elővevénk a derék telescopiumot, s nézénk a hold foltjait, s a Saturnus gyűrűjét. A báró bennünket iskolai esztendeinek s elméje s karaktere kifejlődésének történeteivel ismertete meg, s az ily beszéd alatt örömest felejtem, hogy az elmúlt éjjel nem aludtam, most pedig túl valánk éjfélen.

Végét érém erdélyi utamnak, s úgy rekesztem be, amint óhajtottam. Itt a Miklós csókja volt utolsó, mellyel eleresztetém: bár nálunk a tiedet vehetnem üdvezlőben legelőbb!

Mely irigylést érdemlő szerencse juta nekem, hogy Erdélyt láthatám! és hogy így láthatám! Hálával telik el szívem irántatok, kiknek oly szép örömeket köszönhetek, s leginkább ti irántatok, andrásfalvi és zsibói barátnéim és barátim s teirántad nemeslelkű Cserei! Majd, ha átlépek Gencs és Nagykároly közt a határon, visszatekintek az elhagyott dombok felé s áldást könyörgök az annyi jó és nagy fiak, az annyi jó és nagy leányok szülőföldjére.

Jó föld! Tiszták és nem tiszták mindenhol vagynak, nálunk, mint nálatok, s nálatok mint nálunk. De te valóban nem vagy úgy elromolva, mint mi. E vallással térek el innen, s ezt mondom majd azoknak, kik ide jőnek, hogy meglássanak, s reménylem, hiszem, amit én érzék, érzeni ők is fogják.