Művelődés

                                             Előszó az Erdélyi levelek 1944-es kiadásához

leveleinek az Erdélyi Ritkaságok sorozatába illesztése és útra bocsátása kapcsán két önként felmerülő kérdés vár feleletadásra.

Mit adott Erdély Kazinczynak, mit jelentett Erdély a Kazinczy pályájában? És mit adott Kazinczy Erdélynek, mit jelentett és jelent a Kazinczy pályája Erdély sorsában, Erdély szellemi életében?

Az első kérdésre felelve nemcsak maga Kazinczy és nemcsak a mi erdélyi önérzetünk mondja, hanem az irodalomtörténeti vizsgálat is megállapította, hogy Kazinczyt íróvá az erdélyi szellem bíztató kisugárzása avatta fel; hogy Kazinczy erdélyi, az enyedi Bethlen kollégiumból kinőtt példán és mintából vette észre és tűzte ki maga elé azt a határozott célt és feladatot, melynek művelése és munkálása által nyelvünk, irodalmunk, ízlésünk, egész nemzeti mivoltunk megújítójává magasztosult. És az erdélyi szellem kisugárzása adott neki erőt arra, hogy a hat és fél évi raboskodásra elkövetkező sok támadás, megaláztatás, anyagi nyomor között se veszítse el írói kedvét; hogy egész „borzasztóan szép” pályáján végig töretlen eréllyel, friss alkotókészséggel építsen, teremtsen egyre mélyebb és szélesebb hatással úgy, hogy pályája végén is így kiált fel: „Mely szép jutalma az a mi pályánk fáradozásainak..., hogy a szent tüzet vesszük s adjuk egymásnak!

Ismeretes, hogy Kazinczy könyvcsinálói tehetsége már a gyermekkor végén jelentkezett. 1775-ben alig tizennégy éves korában, főleg családi ösztönzésre már könyvet ad ki Magyarország geographika, azaz földi állapotjának leírása címen. Ám az év végi vizsgálatok idején megjelent művet az egy Szilágyi Sámuel szuperintendens (püspök) kivételével, mindenki, az iskolában és azon kívül is, fanyalogva fogadta. Kazinczy azonban már csak családi tekintetekből is azon volt, hogy sikert arasson. Egy év múlva Bessenyei Györgynek Az amerikai Podotz és Kazimir keresztyén vallásra való megtérése című művét fordítja le és adja ki (Kassa, 1776). Küldött belőle tiszteletpéldányt Bessenyeinek is, s ez válaszában buzdította Kazinczyt, hogy ne szűnjék meg a dicsőség felé közeledni.

Megint egy év múlva, 1777 tavaszán Bécsből, hol Bessenyeinél is tisztelgő látogatást tett volt, Sárospatakra visszaérkezve, kettős, újabb, erősebb és döntő hatás sodrába kerül. Ez a hatás egyrészt az Erdélyből, a háromszéki Barótról Magyarországra került jezsuita íróé, a Szabó Dávidé; másrészt az ugyancsak Erdélyből Bécsbe feljutott Alsó-Fehér megyei, ispánlaki születésű s az enyedi Bethlen kollégiumban nevelkedett franciás testőrírónak, Báróczy Sándornak, a hatása.

Amannak Új mértékre vett különb verseknek három könyvei című, akkor megjelent verseskötete került a Kazinczy kezébe. Tetszettek Kazinczynak a messzi elvetődött székely exjezsuita páter furcsa, újszerű versei, s a szerzőt maga is deákos metrumú verssel üdvözölte. Innentől fogva a levelezés közöttük állandó. Kazinczy elküldi költeményes kísérleteit is a tekintélyes írónak, aki azokat örvendezve s elismeréssel fogadta, s szerzőjüket bíztatta, hogy utat irtván folytassa a szerencsésen elkezdett verselést. Annyira becsülte Szabó az ifjú Kazinczyt, hogy kész volt ennek utolsó iskolai vizsgálatára is elmenni, ha körülményei engedik. Nem így történt. Azonban megkérte a sárospataki iskolai vizsgálatokon hivatalos minőségben megjelenő barátját, Kenyeres József kanonokot, hogy nevében és helyette üdvözölje Kazinczyt. És Kenyeres József az ünnepélyes és hivatalos tisztelgő fogadtatás végén az iskolai főauditoriumban összegyülekezett és együtt levő ifjúságtól, a tanári kar és az iskolai elöljárók színe előtt, megkérdezte, hogy köztük s jelen van-é Kazinczy Ferenc. S mikor a diákok sorából Kazinczy jelentkezett, Kenyeres fennszóval tolmácsolta a Baróti Szabó üdvözletét, buzdította Kazinczyt, hogy a megkezdett írói pályán maradjon meg tántorodás nélkül. Egyben az egész ifjúságot a Kazinczy példájának követésére intette. „A rólam vett remény – írja Kazinczy – valóban kötelezett, hogy azt teljesedésbe vigyem, s ége bennem a láng, hogy teljesedjék.” E jelenetre már Toldy Ferenc megjegyezte, hogy ez volt igazán a Kazinczy Ferenc íróvá avatásának ünnepe. Toldy megállapítását elragadta és helyben hagyta Kazinczy Ferenc életírója, a fáradhatatlan Váczy János is.

Erdélyi ember, az erdélyi szellem hatása így avatta fel és pecsételte el végérvényesen Kazinczyt írónak, az irodalomnak. És, hogy milyen író legyen, mely úton és mely cél felé törjön, azt is erdélyi példa, Báróczy Sándor mutatta meg neki.

A Baróti Szabó verses kötetével egy időben adta a sárospataki könyvtáros a Kazinczy kezébe Báróczy Sándor Marmontel fordítását azzal a megjegyzéssel, hogy a könyv rézmetszetei nagyon szépek, de nyelve érthetetlen. Kazinczynak azonban éppen az érthetetlennek mondott stílus tetszett. Új világot nyitott meg számára és előtte a Báróczy műve, művének nyelve és szelleme. ,,A művészire törekvő magyar próza szépségeit ebből kezdte érezni és tanulmányozni.” „Még ma is bírom a könyvet – írja Kazinczy évtizedek múlva a Pályám emlékezetében –, mert rajta van ifjú esztendeim örömeinek emlékezete; még ismerem a helyeket, hol a Báróczy csudálásában felsikoltozám. Mint vágytam vissza Bécsbe, hogy a csudált beszédűt, a hasonlíthatatlan bájút lássam! Már akkor feltevém magamban, hogy az ő koszorúja után fogok törekedni minden erőmmel, ami lesz.” „ő vala örök olvasásom ezen túl.”

Berzsenyihez című ódájában is így emlékezik meg Báróczyról:

Báróczy volt az ápolóm, az új

Szép Attikának méhe. ő tanított

Engem szemérmes-édest selypeni

S távozni a durva nép beszédítől

S nevetni a durva nép vad gúnyjait.

Íme az erdélyi szellem döntő hatása az ifjú Kazinczy pályakezdésében. Ama három író közül, kik sorsára elhatározó hatást gyakoroltak, csak Bessenyei nem erdélyi. De a Kazinczyt irodalmunk munkásává elkötelező Szabó Dávid: háromszéki székely. Valamint erdélyi születésű, nagyenyedi nevelésű Báróczy Sándor is, akinek példája Kazinczyban a nyelvmívelésnek, akkori elhanyagolt és nehézkes magyar nyelvünk kifejtésének, megújításának a gondolatát és gyakorlatát ébresztette föl és tűzte ki tudatosan követett célnak. Erdélyi hatástól indítva és hajtva lépett tehát Kazinczy literatori pályára. Erdélyi példákon gyönyörködve, azoktól vonzva és irányítva lett nyelvünk reformátorává, második Prometheusszává (ahogy Báróczy buzdította és kívánta), ki meglelkesítette az elevenség nélküli testeket. Meglelkesítette úgy, hogy a magyar nyelvújítás egyúttal költészetünk, művészi igényességünk, általában véve egész szellemi közművelődésünk kifejlődését s ennek betetőzéséül a magyarság társadalmi és politikai megújhodását is előkészítette, megteremtette. Csak ebben a nagy történeti összefüggésben, a nyelvújítással kapcsolatos és abból következő nagy, örvendetes és általános nemzeti átalakulásban tűnik ki a Kazinczy, személyiségének korszakos nagysága s ebben a korszakos változásban az erdélyi hatásnak és példának a jelentősége.

A korszakos változásig, a nagyszerű eredmény kivívásáig azonban még hosszú, évtizedes küzdelmek, szenvedések és nyomorúságok fognak eltelni. Kazinczy mindebben a legelső. ő a vezérszellem. Vezére e korszaknak. Vezére Kazinczy e korszaknak, mert a célt ő látta meg és tűzte ki prófétai világossággal és lényegébe látással. Vezér abban is, hogy a kitűzött célért ő fáradott, munkált a legtöbb szellemmel és leglankadatlanabb kitartással. És vezér – sajnos – abban is, hogy a szenvedésekből és nyomorúságokból is neki jutott ki a legtöbb, az oroszlánrész. E szenvedésekhez és nyomorúságokhoz hozzátartozik a Martinovics mozgalomba keveredése s a rákövetkező halálos ítélet, illetőleg a hat és fél évig tartó raboskodás Buda, Spielberg, Kufstein és Munkács börtöneiben. Ám a 2389 napig tartó fogság – időben bármily hosszú is – csak kezdet és bevezetés a kiszabadulás után bekövetkezett testi és lelki szenvedések, a gyűlölködésig elkeseredett irodalmi harcok, családi villongások és pereskedések, a különböző erkölcsi megaláztatások és a sötét anyagi nyomor szakadatlan láncolatához.

Hogy e borzasztóságok között és ellenére is Kazinczy élete megmaradt szépnek, hogy lelkének állandó nyugodt, klasszikus derűjét és egyensúlyát, majd sokszor gyermekien naiv üdeségét meg tudta őrizni, hogy lelkének mérlege soha meg nem billent, szellemének alkotó kedve és szépsége soha nem lankadt, sőt mindvégig töretlen energiával cselekedett és alkotott, hogy életfelfogásán holtig az idealizmusnak és világnézetén az optimizmusnak meleg színei ragyogtak át: abban ismét az erdélyi szellem, a transzszilvanizmus, mégpedig a báró Wesselényi-család, az idősebb és ifjabb Miklós, s általuk és velük együtt az erdélyi írók és közéleti férfiak, általában Erdély egész művelt magyar társadalma volt az egyik nagyon fontos, talán legfontosabb tényező.

Kazinczy írói törekvéseit, irodalmi alkotásait Erdély kezdettől fogva méltányolta, szívesen fogadta. Mikor 1791-ben Klopstock Messiásának fordítására előfizetést hirdet, Magyarországból csak 6, Erdélyből azonban 72 előfizető jelentkezett. Aki erdélyi emberrel összehozza sorsa akár az irodalom és a közélet terén, akár a társadalmi életben (Szabó Dávid és Báróczy után Aranka György, Benkő Ferenc, Cserei Farkas, Wesselényi Miklós stb.), mindenikkel szívélyes viszonyt tart fenn. Mert Kazinczyt mindenik erdélyi ember érdeme és törekvése szerint megbecsülte. Ezért írja már 1791. október 29-én Arankának: talán egykor beszaladok Semjénből báró Wesselényi Miklóshoz s ott meg foglak ölelhetni.

Mégis – mint már az iménti idézetből is sejthető –, Kazinczy Erdély fiai közül báró Wesselényi Miklóst szerette meg legjobban, egészen a rajongásig, úgyhogy fogságban sem feledte el.

1800. június 30-án a tiroli Kufstein magas várából az oda bezárt államfoglyokat útnak indították kelet felé. Fogva tartásuk ott bizonytalanná vált Napóleon csapatainak diadalmas előnyomulása miatt. E foglyok közt ott volt a halálra ítélt, de életfogytiglan tartó fogságra kegyelmet nyert Kazinczy Ferenc is. Kazinczy az útnak indítás kétségtelenül izgalmas napján engedélyt kért és nyert, hogy búcsúzóul szent tisztelettel beléphessen az 5. számú cellába, amely tíz évvel azelőtt Erdély oroszlánjának, az idősebb báró Wesselényi Miklósnak volt éveken át ketrece. Bizonyos, hogy e szent tiszteletet a Kazinczyban nem pusztán a közös rabsorsra gondolás váltotta ki a Kufsteinből távozás utolsó perceiben, hanem a Wesselényi egyénisége iránt már régtől fogva, 1794-ben történt személyes ismeretségük óta érzett, nagyrabecsülő rajongás.

Egy év múlva, a Kufsteinből távozásának szinte évfordulóján, június 28-án, végre Kazinczy is kiszabadult munkácsi börtönéből. Magyar mentébe öltözve fut, repül, hogy a várparancsnok előtt hálát mondjon a királyi kegyelemért. Kimondhatatlan örömmel siet haza, a családi körbe, anyja és testvérei ölelő karjai közé. A fogság nem törte meg. Tele van életkedvvel s telve irodalmi célokkal. Férfikora virágját élte. Szabadulásának nemcsak maga és családja örvendett, hanem az írók is várakozással és örömmel köszöntötték. De csakhamar elkövetkezett a keserű lehangoltság: az anyagi vergődés, a családi perpatvarok, kínos öszszezörrenések. És elkövetkezett a fogság árnyéka is. Hisz Kazinczyt politikumért, országot felforgató törekvésekért ítélték el! S ha voltak is, különösen írók, akik már akkor mártírt láttak benne, még többen akadtak olyanok, akik a 2387 napi fogság után is azt mondták: „Megérdemelte sorsát”. A rendi világ emez évtizedeiben, az aulikus szellem közepette, csoda-e, ha Kazinczy gyanús maradt, akivel a társadalmi érintkezés sem nem ajánlatos, sem nem kívánatos. A gyanú és idegenkedés magánéletére s írói törekvéseire is csüggesztőleg hatott, bármennyire is szilárd volt eltökélése, hogy a visszanyert életben új erővel futja meg azt a pályát, melyre Isten elhívta. Nyelvünket széppé, sivár, elmaradt szellemi életünket eszmékben gazdaggá fejleszteni, az idegen irodalmak remekműveinek magyarra fordítása s a közönség kezébe adása által remélte és tűzte ki programnak. Úgy gondolta, hogy minden kötet fordítást egy-egy kiváló hazafinak dedikál. Annak, aki a kiadás költségeit fedezi. Mecénásokat keresett. S fordulhatott volna-e több bizalommal, nagyobb reménységgel más valakihez, mint gróf Széchényi Ferenchez, a Nemzeti Múzeum, és gróf Festetich Györgyhöz, a keszthelyi Georgikon alapítójához, azokhoz, kiknek hazafisága, nemzeti érzése valóban páratlan? És milyen választ kapott? Kitérőt és hideget Széchényitől, határozottan elutasítót Festetichtől. Hogyne, hiszen állítólag maga a király figyelmeztette Festetichet, hogy avval a bizonyos Kazinczyval kerüljön minden érintkezést, íme a fogság árnyéka.

A kufsteini szent tisztelet azonban most virágot termett. Kazinczy Wesselényit is felkérte pártfogónak, Metatasio Themisztokleszét ajánlva neki. És az erdélyi oroszlán mert érintkezésbe lépni avval a bizonyos Kazinczyval. Nem láttatni, hanem tenni kívánt: arcképét s a kért 500 frt-ot elismerő levél kíséretében küldte meg Kazinczynak. Kazinczy hálálkodva válaszol: „Oh, mely jól esik, minek utána száz meg száz nagy emberben nagy embert kerestünk, találni hittünk s végre leesik a szemfedél és látjuk, hogy bálvány volt, akit imádánk: mily jól esik, midőn annyi tévedés után Wesselényiben Wesselényit leljük”. Így termett a kufsteini szent tisztelet irodalmi gyümölcsöt, melynek ízét nemsokára a személyes barátság közvetlensége még édesebbé tette. Kazinczy Wesselényiéket kéri fel születendő első gyermeke keresztszülőiül. Wesselényiék a komaságot örömmel elfogadják. Ezek után Kazinczy látogatása Zsibón (1805. október végén s november elején) természetes továbbölelkezése a két egymást szerető és becsülő férfiúnak.

Kazinczy szinte mámoros a Zsibón és Krasznán (Wesselényi sógoránál, Cserei Farkasnál) látottak és hallottak álomszerű kedves emlékeitől. Újra látni és együtt lenni Wesselényiékkel, jobban és egészen megismerni Erdélyt, állandó vágya, évenkénti terve lett Kazinczynak. Azonban csak tizenegy év múlva, 1816. június 10. – szeptember 10. között válhatott valóra.

A Kazinczyt Erdélyhez vonzó szálak ugyanis egyre izmosultak, egyre szaporodtak. 1814. november elején Széphalmon meglátogatja Kazinczyt a magyarországi és külföldi tanulmányútjáról hazatérő ifj. Wesselényi Miklós, nevelő barátjával, a korán elhunyt Pataki Mózessel. Wesselényiéken kívül hívja, hivogatja Erdélybe Kazinczyt Cserei Farkas, Döbrentei Gábor, a sárospataki professzorságból Erdélybe visszakerült Sípos Pál, tordosi pap, költő és hírneves filozófus, gróf Gyulay Ferencné, Kácsándy Zsuzsanna, Kazinczy egykori szerelme. E szálak külön-külön fejtegetését mellőznöm kell, de mégsem hagyhatom említés nélkül, hogy különösen az ifjú Wesselényi látogatása óta a Kazinczy és családja lelkében Erdély képe Carlos és Pósa (Wesselényi és nevelője) emlegetése által mindennap felmerült. Mindez érlelte, fokozta Kazinczyban az erdélyi utat.

Ketten is dolgoztak ki számára útitervet. Az egyiket, az elsőt, Cserei Farkas. Ebben a tervben fő szempont volt a természeti és történelmi látnivalók felkeresése. Cserei nagy természetkedvelő volt, s ez időben már némileg embergyűlölő. Kazinczy azonban az írókat akarta látni, avagy viszontlátni. Ezért Döbrentei tervét fogadta el, aki úgy osztotta be a programot, hogy maga és tanítványa, gróf Gyulay Lajos, lehetőleg mindvégig, az ifj. Wesselényi is huzamosabb időn át udvarlására lehessenek Kazinczynak.

Széphalomról Tokaj, Nyíregyháza, Debrecen, Érmihályfalva útirányban érkezett Kazinczy Krasznára Csereiékhez; onnan a Meszesen át Kolozsvárra. Vele volt Eugénia nevű leánykája is. Kolozsvárt a kapott utasításhoz képest a Közép (ma Deák Ferenc) utcába befordulva, tudakozódni kezdett a Gyulay-ház felől. Különös megjelenésű négyes fogatát, debreceni ruházatú kocsisát bámulni kezdték a járókelők. Döbrentei és tanítványa is az ablakon kinézve erről tudták meg, hogy a várt vendég és barát megérkezett.

Kazinczy kolozsvári időzését, erdélyi útjának további állomásait részletezés helyett egyszerűen megnevezem. Részletesen megírta ő maga az itt következő Erdélyi levelekben. (Megjelent először az Abafi féle Nemzeti Könyvtárban.)

Az Erdélyi leveleket Kazinczy nem a helyszínen, hanem utólag, hazatérte után, Széphalmon írta. Ezért hiányzik belőlük sok helyt az első benyomás közvetlensége. De hiányzik azért is, mert a levelek szövegét majdnem tízszer, sőt Abafi szerint tizenkétszer dolgozta át, míg végre 1831-ben (de már szerzőjük halála után) megjelentek. Kazinczy ugyanis műve kéziratát kinyomatás előtt elküldötte Döbrenteinek, gróf Teleki Lászlónak és másoknak egyebek mellett átnézés, helyreigazítás végett. Most a kapott tanácsok, majd a cenzor gondolkodásának figyelembevételével módosított, javítgatott, törölt és pótolt az első fogalmazáson. E módosítások tárgyilag tán kívánatosak, a történelmi hűség szempontjából meg épen előnyösek lehettek. De az Erdélyi levelekből néhol mégis csak letörölték az első benyomás közvetlenségének üde harmatát. Éppen azt a személyes elemet, amelyik az efféle útirajzoknak, úti leveleknek sajátos érdekességet szokott adni. Azonban az Erdélyi levelek így is értékes munka: Kazinczy eredeti művei között világos, lelkesen emelkedett és viszonylag magyaros stílusánál fogva a legsikerültebb. Műfajában pedig, az útleírásban, Szepsi Csombor Márton: Europica varietasától (1620) Petőfiig az egyetlen számba vehető alkotás.

Az Erdélyi levelek ma is érdekes és tanulságos olvasmány: egy nagy szellem rajzolta, színes, eleven, hű és viszonylag teljes kép az ismeretlen s már elfeledett Erdélynek százharminc év előtti, sokban örvendetes és bíztató, sokban pedig szomorú és leverő viszonyairól. Mint a nagy Kazinczynak egyik leggazdagabb, legtartalmasabb műve, mint egyik legelső magyar nyelven írt útleírás, de mint fényképfelvétel is az erdélyi viszonyokról, teljes mértékben érdemes arra, hogy a 20. század magyarja is olvassa.

Kazinczy 1816. június 30-án érkezett meg Kolozsvárra. Három napnyi itt időzése alatt érintkezett Bölöni Farkas Sándorral, a testőríró báró Naláczi Józseffel, megösmerkedett Molnár Borbála írónővel, id. Szilágyi Ferenc, Molnos Dávid tanárokkal, gróf Teleki Józseffel, Döme Károllyal, Rudnay Sándor r. kat. püspökkel; látogatást tett gróf Bánffy György kormányzónál, ki magyarul beszélő lengyelnek nézte, gróf Kemény Farkasnénál stb. Kolozsvárról Tordán (Gyöngyössi János, a leoninista), Radnóton, Marosvásárhelyen keresztül (Teleki-téka, Aranka György) érkezett Oláhandrásfalvára özv. gróf Gyulaynéhoz. Az itteni feledhetetlen napok után Segesváron át Szebenbe (gróf Haller Gábor, Brukenthal-képtár) s onnan Dédácsra, a gróf Gyulayné birtokára érkezett július 23-án. Két nap múlva a Krassó megyei Szpatára sógorának, D’Ellevaux Jánosnak, meglátogatására ment. Onnan visszatérve, kerek hónapot időzött Dédácson a Gyulay-család körében. Közben kirándult Branyicskára báró Jósika Jánoshoz, Marosillyére a Bethlen Gábor szülőházához, Dévára, Vajdahunyadra, Tordosra Sípos Pálhoz, Szászvárosra, Algyógyra, Bábolnára báró Naláczi Istvánhoz, a különcködő verselőhöz. Majd Bencencen (gróf Lázár-család) és Alvincen át Gyulafehérvárra ment (Batthyanaeum, székesegyház; jegygyűrűjét és óráját teszi a Hunyadi János szarkofágjára, hogy új becset nyerjenek tőle); onnan Gáldtőre, gróf Bethlen Imréhez és ennek társaságában Nagyenyedre, hol meghatottan bámulja a Bethlen kollégium értékes gyűjteményeit, különösen a könyvtárt s abban egykori mesterének, Báróczy Sándornak, alkimista és rózsakeresztes könyveit. Tordán unitárius templomba tér be, a pap helyett véletlenül diák prédikál, ami csalódást okoz neki. Másodszori kolozsvári időzését nagyrészt Kenderessy Mihály társaságában tölti el. Erdélyi örömeit Zsibó és Tihó tetőzte be. Hat napig tartózkodott Zsibón s aztán ajkán a Wesselényi búcs-csókjával, szívében a következő vallomással és kívánsággal lépett át a szűkebb Magyarország földjére:

Áldott föld, Isten veled!

Mint a szerelmes néz elnedvesült

Szemekkel a hű lányka rejtekére,

Ahonnan őt vad sorsa most elűzi:

Akként tekint rád végpillantatom.

Áldott hazája sok nagy férfiadnak

Szorult mellemből lassú fájdalommal

Ez ront, ez tör elő: Isten veled!

Kazinczy Erdélynek mintegy jó fele területét utazta végig. Noha Csík, Háromszék és Udvarhely székek székely magyarsága körében nem fordult meg, elmondható, hogy Erdély természeti, földrajzi és etnográfiai viszonyait alaposan megismerte. És megismerte mindenek felett azt, amire vágyott, az erdélyi életet, Erdély fiait, az írókat. Figyelte mindenütt a természeti viszonyokat, az utakat, a közlekedési lehetőségeket, aztán az ősfoglalkozásokat, a nép jellemét, és a népszokásokat. De különös éberséggel figyelte meg az erdélyi lelket, amint az a történetben, műemlékekben, közművelődési maradványokban, továbbá a művelt társadalmi osztályok élő egyedeiben, a szellemi és születési nemesség érzésében, gondolkozásában, a szeme előtt hullámzó erdélyi életben, a transzszilvanizmusban kitárult Kazinczy lelke mélyében sok újat – személyt és tárgyat – meglepetve látott és jegyzett meg: hogy magyar ember, magyar aszszony és lány vele egész útja alatt más nyelven, mint magyarul, nem szólott; hogy Tordán az unitárius templomban szószékről buzdítják az unitárius híveket, hogy „egy Luther templom felsegélyezésére adakozzanak”. „Alig mertem füleimnek hinni – folytatja –, s kérdést tevék prédikátor úrnál, hogy mint szedetik itten idegen felekezet számára segély.” Kérdésére azt a feleletet kapta, hogy Erdélyben a templomot építeni akaró, de erre magát elégtelennek érző gyülekezet bejelenti szükségét a kormányszéknél, és ha ott engedelmet nyer a segélygyűjtésre, bármely felekezethez tartozzék, az kihirdettetik az országnak minden religióbeli templomaiban. „Ennek tudása érdemlé – teszi hozzá –, hogy életemnek két óráját itt minden haszon és öröm nélkül elvesztem.” „A mi hideg embereink – jegyzi meg másutt – ide (ti. Erdélybe) csak azért is eljöhetnének, hogy tanuljanak felmelegedni.” Kazinczy csakugyan nemcsak meglepődött Erdélyben, de fel is melegedett. Mindig és mindenütt lelkesen ömlő ódai hangon szól Erdélyről, Erdély embereiről, a maga irigylésre méltó szerencséjéről, hogy Erdélyt, ezt az áldott földet láthatta. Nem nagy rokonszenvvel ír a szászokról, zárkózottságukat meg éppen túlozva jegyzi fel. A Brukenthal-múzeum elrendezése sem nyeri meg tetszését. Sokkal nagyobb érdeklődéssel és szeretettel figyeli meg a románságot, nyelvét, táncát, dalait, hűségét a magyar földesúrhoz, említi a gainai leányvásár-szokást is stb.

Való, hogy Erdély is szívesen fogadta Kazinczyt. Amerre csak megfordult, a szellem és születés arisztokratái tárt karokkal és tisztelettel sereglenek össze üdvözölni a magyar literátort. Ha Szpatán időzése miatt el nem késik, báró Jósika János Hunyad megye közgyűlésén táblabírónak esketteti fel. „Isten és én lelkem bizonyság rá, hogy e megtiszteltetésnek nem személyem miatt örültem volna, hanem literaturánk miatt.” Legboldogabb napjait töltötte a Gyulay-család körében Andrásfalván és Dédácson. Ha társaság volt együtt, Kazinczy vitte a szót. Történelem és földrajz, politika és költészet, képtárak és lótenyésztés, törvénytudomány és néprajz egyaránt alkalmat adott Kazinczynak, hogy alapos ismereteit, lelkének gazdagságát, művelt szellemének átfogó erejét és rugékonyságát csillogtassa. Amily örömest vett részt társaságban, ép oly boldogan élvezte a magányt. Reggelenként a dédácsi, akkor száz holdas parkban egyedül sétált. Majd órák hosszat pihent a három öreg szilfa alatt. Annyira kedves, megszokott helye volt Kazinczynak a három óriás szilfa, hogy ennek emlékezete a Gyulay-családban fennmaradt s élő hagyományként átszármazott az unokára, gróf Kuun Gézára, a híres orientalista tudósra és húgára, Fáy Béláné gróf Kuun Irmára, aki 1881-ben emléket állítva, meg is jelöltette e helyet. Két méter magas kőoszlopot állíttatott oda, rajta egy lepke, ahogy Kazinczy rajzolta egy emléklapra s e felírás: Kazinczy Ferenc kedves helye 1816. Az emlékoszlop felavatása egész kis irodalmi ünneppé szélesedett. Megjelent azon a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat is. A felavató beszédet Réthi Lajos író, a társulat alelnöke mondotta, az akkor már kettőre apadt szilfa alatt. Alig van Hunyadban művelt magyar, ki ne ismerné e helyi hagyományt. Aki csak tehette, szívesen sétált el a piski állomástól a közeli dédácsi parkba megnézni Kazinczy kedvelt pihenőhelyét és emlékét.

Az erdélyi út Kazinczynak nem várt és nem képzelt, holtig tartó olyan édes örömet jelentett, melyhez még csak mézesheteinek szerelmi boldogságát hasonlította. Köszönetet mond Döbrenteinek és barátainak, kik rávették, hogy a jó Erdélyt és a világnak szeretetre legméltóbb háznépét meglássa. Tisztelettel járt-kelt Erdélyben, melyet hospitális és ártig emberek laknak. Soha Erdélyt idegen inkább meg nem szerette.

Később is, elszegényedésének legkínosabb nélkülözései között is, emlegeti az áldott erdélyi földet s kedves embereit. Erő volt és maradt számára az erdélyi út, mely lelkéből konkrét irodalmi alkotásokat hozott létre, s amely később is hozzájárult ahhoz, hogy Kazinczy lelke a háborúságok közepette is megmaradjon töretlenül nagynak, éppen szárnyalónak.

A Kazinczy történeti jelentőségének újraszerkesztése közben önérzettel állapíthatjuk meg, hogy a szegény, a kicsi Erdély gazdag és nagy tudott lenni annak számára, aki az erdélyi lélek, a transzszilvanizmus iránt fogékonysággal bírt. Az erdélyi szellem kiáradása pecsételte el és avatta fel Kazinczyt magyar írónak; a transzszilvanizmus adta példa és minta késztette arra, hogy ne azt nézze, ami volt, hanem ami még lehet és bizonyosan lesz; hogy a nyelvújítást és nyelvművelést tűzze ki élete céljának s legyen ezáltal nemcsak nyelvünk, hanem egész műveltségünknek és szellemi életünknek reformátora. És a transzszilvanizmus, az erdélyi magyar lélek meleg szeretete, mindig tartalék nélkül való hódoló tisztelete adott erőt arra, hogy a kitűzött célt soha, elkedvetlenedéseiben se felejtse, hanem minden poklokon keresztül, orvul támadó, dísztelen halála pillanatáig is ifjonti rugalmassággal szolgálja.

Második önként felmerülő kérdésünk: mit kapott Erdély Kazinczytól, mit jelent Erdély szellemi életében Kazinczy működése?

Eleve kimondhatjuk, hogy a szeretetre és tiszteletre szeretettel és ragaszkodással felelt, hogy mit kapott, azt dúsan visszaajándékozta. Költeményeiben és prózai dolgozataiban egyaránt megszólaltatja a történeti és élő Erdélyt, Erdélynek sorsát, törekvéseit, szép tájait és kiváló férfiait.

Így költői levéllel (Báró Wesselényi Miklóshoz) üdvözli és dicsőíti az ifj. báró Wesselényi Miklóst, ki noha alig tizenhárom éves, vármegyéje, Közép-Szolnok, nemesi felkelő seregét délcegen vezette a nádor elé Nagykárolyban 1809. március 23-án. Magasztalja a gyermekifjú testi bátorságát, ügyességét, még inkább férfias, fennkölt lelkét. Inti, hogy a dicsőség fényes nimbuszáért küzdve se feledkezzék meg arról, hogy a hazáért nemcsak veszni szép, szép élni is érte. Az idősebb Wesselényi halálára találóan jellemző epigrammát ír. (Báró Wesselényi Miklós) Virágot tesz mesterének, Báróczynak sírjára (Báróczy), valamint a székely poétáéra, Baróti Szabó Dávidéra is (Baróti Szabó Dávid), noha ez utóbbinak a tövisből is kijutott volt, amikor az Szanyi Jánosnak egy szerencsétlen munkáját (Méhi gazdaság) küldte meg (Baróti Szabó Dávidhoz). Ódával tiszteli meg Cserei Miklóst, aki az erdélyi rendek hazaoszlását megakadályozta (Fény és Homály) és oly szép episztolával üdvözli ennek testvérét, Farkast is (Cserei Farkasnak), hogy Berzsenyi szerint ez episztola tovább tartja fenn Kazinczy nevét és képét, mint a John és Kininger mesterkezétől festett arcképe. Barcsay Ábrahámot, Marsnak követőjét s a Múzsák kedveltjét sirató epigrammájában (Barcsay Ábrahámra) aggódva kérdi:

Hol lelünk ily polgárt, ily embert s barátot?!

Szép epigrammát ír gróf Wass Sámuel emlékezetkövére:

Elrepül az élet, mint a reggel édes álmai,

De a szeretet s a baráti hűség

Meggyőzi a halált s túléli a koporsót.

Szeretett férj és barát!

Bús hitvesed e kőnél sóhajt utánad;

Ah emlékezeted

Édessé teszi a legmérgesebb fájdalmat.

Csak éppen az özvegy az, kire nézve, mivelhogy nem adatott meg férjével egyszerre sírba szállania, az élet is halál s bánat az édes öröm is (Az özvegy). Örvendezve üdvözli Bölöni Farkas Sándort s bíztatja: A szépet a nagy mellé! (Bölöni Farkas Sándorhoz). Mezei virágok gyűjtő címen előbb közvetlenül a maga, aztán tizenkét különálló epigrammában a virágok nevében hódolatot fejez ki gróf Gyulay Karolinának, akit utóbb még egyszer dicsőít egyik töredékes versében (Gróf Gyulay Karolinához). Prof. Sípos Pálhoz című költői levele egyrészt vallomás arról, hogy ő manicheus, hisz két fő lényben, a jóban, az Isten országában, és hiszi a gonoszt, a sötétség urát. Bár az ember, maga a költő is, sokszor képtelen felismerni, hogy vajon a jó avagy a gonosz Isten irányítja a sorsot, mégis vallja erős meggyőződéssel, hogy a szabadság, mint metafizikai eszme és valóság az örök és állandó törvény. A szabadság dicsőítésén kívül nyelvi célja is volt e költeménnyel. Meg akarta próbálni, hogy készületlen nyelvünkön lehetséges-é metafizikai tárgyról szólani. Mi hozzátehetjük: a próba nem sikertelen. Buczy Emilhez című, az 1816-i erdélyi út után írt költői levélben barátja és erdélyi jó és kedves embereinek sorsa iránt érdeklődve azt kérdezi, hogy emlékeznek-e még rá, emlegetik-e? Maga, bár két hónapja távozott Erdélyből, a boldog családi otthonban is sóhajtozva gondol vissza Erdélybe, szeretné éltét ott, közöttük tölteni. Gróf Kornis Mihályhoz, atyja halálakor vigasztaló, de egyúttal nagy tettekre sarkaló episztolát ír. Töredékben maradt episztolát írt báró Naláczi Istvánhoz is, a vígkedvű, nyájas öreghez (Báróczymnak), barátjához. Történeti érzékkel és tisztelettel jellemzi a kenyérmezei hősöket (Hőseink a Kenyérmezején). A szabad Erdély – a török elűzése után című egyik legszebb, legmaradandóbb értékű költeményében ismét csak a helyszínén nyert hatások alatt örvendez a kenyérmezei diadalnak, mert szabadon liheg a szeretett haza.

Hunyadink nagy lelke nem hagyott el

Hunyadink nagy lelkét nem hagyánk el.

S lepattogának láncaink – kiált fel ujjongva. A költemény azonban érthető a későbbi időkre is, amikor a török csakugyan végleg kiűzetett Magyarország területéről, s paripáink többé nem neki nyihogtak, gyapját nem neki nyírta meg a nyáj, s nem lophatta el, amit el nem vett. Mert a kenyérmezei diadal diadal volt ugyan, de a török akkori kiverése, sajnos, csak időleges és epizódszerű esemény. Későbbi időre is, éppen az ő korára is vonatkozik a bizalommal telt három utolsó sor:

Szabadon lihegsz, szeretett hazánk!

Szeretett hazánk! szabadon megint!

Hunyadink nagy lelke van veled.

A már említett Búcsú Erdélytől című költeményen kívül érzékenyen köszön el Erdélytől, a Sztrigy és Maros isteneitől Dédács Hunyad vármegyében – gróf Gyulay Ferencnéhez című versében is. Kéri a kies völgyet, hogy legalább nevét emlegesse, hisz az ő lelke mindig visszasóhajt ide.

Prózai műveiben is gyakran tárgyalja Erdélyt, így a Magyar Pantheon (életrajzok és életrajzi jegyzetek) című művében megírja Báróczy Sándor, Cserei Farkas, a tordai leonininsta, Gyöngyössi János, továbbá Martinuzzi, Sípos Pál és Wesselényi Ferenc rövid élet- és jellemrajzát, s adja magyar fordításban gróf Haller Gábor elogue-ját Barcsay Ábrahámról. E mellett szívesen és sűrűn levelez erdélyi barátaival: Erdély kiváló férfiaival, mint Aranka György, Báróczy, Bölöni Farkas Sándor, Baróti Szabó D., Benkő Ferenc, Buczy Emil, a két Cserei, Döbrentei, Döme Károly, Gyöngyössi János, Gyulay Ferencné, Gyulay Karolina és Lajos, Jósika János, Kozma Gergely, Lészay Dániel, Seiwert János, Sípos Pál, gróf Teleki Sámuel, Thewrewk József, báró Wesselényi Miklós. Kiadta a Báróczy munkáit (1813); gyűjtötte és ki akarta adni többek között a Barcsay Ábrahám és a Sípos Pál kéziratait és műveit is. Erdélyről, Erdély történetéről és természeti viszonyairól, az erdélyi társadalmi életről és a szellemi törekvésekről nemcsak itt említett műveiben, hanem alkalomadtán s másutt is szívesen, nagy rokonszenvvel és nem fukar szóval szokott szólani. Érdeklődést keltett Erdély iránt, fokozta az Erdély-ismeretet Erdélyen kívül is.

E tekintetben legjelentősebb és legérdemesebb munkája az itt új kiadásban megjelenő Erdélyi levelek. Való ugyanis, hogy Magyarország Erdéllyel a nemzeti fejedelemség megszűnte óta nem törődött, elfeledte. Erdély Magyarország előtt lassan-lassan terra incognitává vált. Ezt nemcsak 1816-ban és nemcsak Kazinczy állapítja meg, hanem még azok az írók is, kik jó évtizedek múltán, a Bach-korszakban látogatták meg Erdélyt, mint Jókai és báró Eötvös József. E szomorú, sőt bűnös nemtörődömséggel szemben Kazinczy a maga útját is vezeklő jóvátételnek tekintette s az Erdélyi levelekkel a nyugati, a magyarországi magyarság figyelmét akarta ráirányítani a keleti részre, az elfelejtett, az ismeretlen Erdélyre. Egyenesen és határozottan kijelenti leveleiben több helyt és az Erdélyi levelek előszavában is, hogy azzal a szándékkal írja meg erdélyi utazását, az Erdélyi leveleket, hogy a magyarországi magyarok ismerjék meg ezt az elfelejtett szép földet. Gróf Dessewffy József, kinek legelőször jelentette szándékát, s később mások is örömmel fogadták a hírt, s előre is jelezték, hogy a művet kíváncsi érdeklődéssel fogják olvasni. Úgy is történt.

Mert csupán az, amit Kazinczy tapasztalataiból magánleveleiben barátaival és ismerőseivel Erdélyről közölt, már érdeklődést és figyelmet keltett Erdély iránt. És a Tudományos Gyűjtemény 1817. és 1818. évfolyamainak alig volt általánosabb érdeklődést keltő és olvasottabb közleménye, mint az Erdélyi levelekből ott közölt többrendbeli mutatvány. Ezt a Kazinczyhoz írott levelekből tudjuk és bizton állíthatjuk. Igazolja az Erdélyi levelek ébresztette érdeklődést és a megjelent szemelvények hatását az is, hogy ellenmondást, irodalmi vitát váltottak ki. Kriebel János galíciai kerületi kapitány Kazinczynak a Hunyadi származására, Seiwert János szebeni tudós és a Brukenthal-múzeum őre pedig Kazinczynak a múzeumi képgyűjtemény elrendezésére vonatkozó állításaival polemizált ugyancsak a Tudományos Gyűjteményben. Gróf Majláth János pedig kijelentette, hogy az egész munkát le fogja fordítani németre.

Ha már csupán a magánlevelek és a szemelvények ilyen élénk és többirányú visszhangot keltettek, jogosan állíthatjuk, hogy az egész mű még nagyobb, tán országos hatást váltott volna ki, ha azon melegében megjelenhetik. De a cenzúra, majd a költséghiány, máskor meg valamely tervbe vett átdolgozás vagy újabb javítás miatt az egész mű csak 1831-ben, de már a Kazinczy halála után jelent meg a Felsőmagyarországi Minervában. Tehát ismét csak folyóiratban és folytatásokban. Az utazás idejétől majdnem negyedszázadnak kellett eltelnie, míg végre 1839-ben az Erdélyi levelek könyv alakban is forgalomba került. Ekkor már nem egyedül az Erdélyi levelek szolgálta a nyugati magyarok Erdély-ismeretét, az Erdély iránt megelevenedett érdeklődést s ez által a magyar gondolat és művelődés egyetemes egységét. 1839-ben már más személyi (báró Wesselényi Miklós) és tárgyi tényezők (Erdélyi Híradó) is érlelték a kölcsönös megismerést, a magyarországi és erdélyi magyarok érdekközösségének tudatát és az uniót. De, hogy az Erdélyi levelek még akkor is, most is jókor jött és hathatósan hozzájárult a nemzeti és művelődési egység további öntudatos fejlődéséhez, az kétségbe nem vonható.

Kazinczy azonban Erdélyt, Erdély múltját és törekvéseit nemcsak szemlélte meleg érdeklődéssel, és nagy szeretettel, hanem azokban cselekvő, osztályos sorsot is vállalt. Így ott látjuk őt is az Aranka-féle különböző Nyelvművelő Társaságok névsorában, mint olyan férfiút, aki részt óhajt venni a társaság működésében. A Döbrentei Erdélyi Múzeumának pedig egyik legbuzgóbb munkatársa. Számos költeménye és prózai munkája jelenik meg ebben a maga idejében nagy jelentőségű, Erdélynek időben is legelső tudományos folyóiratában.

Nyert tehát Erdély Kazinczyban olyan barátot, aki nemcsak költői szemlélődéseiben és tudományos érdeklődéssel, hanem közvetlen, személyes munkásságával is úgy hozzáforrott Erdélyhez, mintha éppen édes fia lett volna.

Kapta és elfogadta végül Erdély Kazinczytól a nyelvújítás és nyelvművelés eszméjét és tényét s ebben és ezzel együtt a finomabb ízlésre, az emelkedettebb költői szépségre, általában a nemzeti és szellemi megújhodásra törekvés világos célját és e megújhodás sürgős kötelességének tudatát. Mert, hogy Erdély is, habár későn, de még mindig el nem késve, elfogadta a nyelvújítást, abban Kazinczynak jelentékeny szerepe van. Mégpedig nemcsak mint költő és író műveivel, hanem elsősorban és főként 1816-ban közvetlenül is tapasztalt kedves személyiségével, szellemének sokoldalú frissességével és csodált gazdagságával hódította meg a nyelvújítás számára Erdély művelt köreit, tudós férfiait s feltörekvő ifjú íróit. Ez nem csekély súllyal esik a szellemtörténeti fejlődés mérlegébe.

Ismeretes ugyanis, hogy Aranka György, az erdélyi szellemi és tudományos mozgalmaknak szívós erélyű, nagy tudományú, s így nagy tekintélyű vezére, noha maga is szabadkőműves volt, a nyelvújítás eszméjével sehogy sem barátkozott meg. Hiszen még az őt meglátogató Kazinczy jelenlétében is dohogott ellene. Egész munkásságát és ennek következtében az általa kezdeményezett és megszervezett tudományos társulatokat is az ortológia szellemében akarta vezetni. Jellemző, hogy még a Döbrentei folyóiratában, az Erdélyi Múzeumban is jelent meg a nyelvújítás ellen harcoló cikk (Halottak beszélgetése. E. M. 1817. évf.) Aztán nem szabad felednünk azt sem, hogy az erdélyi közélet az 1791-i felbuzdulás után sokkal sivárabb és mozdulatlanabb tespedésbe süllyedt vissza, mint a magyarországi, amint ezt már Kemény Zsigmond is megrajzolta. Erdély mozdulatlansága, sőt még megmozdulásainak a szelleme sem volt egészen kedvező talaj a nyelvújítás és Kazinczy törekvései számára. Kazinczy erdélyi útja után azonban a kedvezőtlen hangulat jobbra változott. A változást kétségtelenül érlelték és előmozdították más okok és más személyi és tárgyi tényezők is. De az is egészen bizonyos, hogy a Kazinczy személyisége, személyes munkássága, erdélyi időzése, szeretetreméltó, sőt varázsos egyéniségének közvetlenül élvezett fénye és melege a legjelentékenyebb a változást előmozdító és biztosító tényezők között. Érdemes volna külön és részletesen tanulmányozni és feldolgozni azt a kérdést, hogy mint kedvelte meg Erdély a nyelvújítást, mint vonzotta, vitte és sodorta a Kazinczy személyisége magához, törekvéseinek sodrába az erdélyi magyar értelmiséget, közöttük éppen az ifjabb tehetségeket.

A nyelvújításban és a belőle következő és vele együtt járó szellemi, irodalmi, társadalmi, közművelődési és politikai fellendülésben kapott és elfogadott Erdély is Kazinczytól olyan szellemi kincseket, nemzeti fejlődésének oly áldott és áldásos biztosítékait, amilyenekkel csak a legnagyobb szellemek képesek megajándékozni nemzetüket. A nemzeti haladás lüktető ritmusa sehol, a magyar közművelődésnek egyetlen pontján sem függ szorosabban össze Kazinczyval – pedig mindenütt összefügg –, mint Erdélyben, az erdélyi magyarság sorsában.

És ezek után szabadjon a kérdést, hogy ti. mit adott Kazinczy Erdélynek – a jelenre is alkalmazni.

Azaz vizsgálni azt, hogy mindabban, amit az élő Kazinczytól az akkor élt erdélyi magyarság kapott gazdag ajándékul, van-e maradandó érték? Hagyott-e a mi számunkra, a ma élőknek is Kazinczy valami örökséget, avagy amit adott, csak korának, a maga emberöltőjének, csak az akkori erdélyi magyarságnak szól és szólott?

E kérdésnek ilyen alkalmazása és megvizsgálása nemcsak időszerű, de szükséges is.

Nevezetesen nyers valóság az, hogy ma már Kazinczynak sem költői alkotásait, sem prózai dolgozatait nem olvassák, az erdélyi tárgyúakat sem, még az erdélyi olvasó közönség sem. Néhány költeményére, közöttük a Vajdahunyad és a Szabad Erdély címűre, prózai munkái közül pedig a Pályám emlékezete mellett az Erdélyi leveleknek legalább a címére és tárgyára tán emlékezik még egy-két tanultabb fő. A többit azonban csak a szaktudós forgatja és ismeri. Huzakodás nélkül el kell ismernünk, hogy Kazinczy műveit elfeledtük, költeményeit nem olvassuk, nem élvezzük, hogy művei nem tartoznak bele a magyar irodalomnak ma is élő és ható alkotásai közé. S ugyanígy vagyunk egyéb műveivel, működésének más ágával is. Mert hisz Kazinczy nemcsak költő volt, kit kora csodált és élvezett, nemcsak nyelvújító, kit a kortársak vezérszellemként követtek, vagy kit, mint nyelvünk megrontóját, még az írástól is szerettek volna eltiltani, de mindenesetre tényezőnek, erőnek tekintettek. Kazinczy ezek mellett és ezekkel egyszerre szónok, műfordító, kritikus, zsurnalista, hittudós, levélíró, filozófus, régiségbúvár, szerkesztő, kiadó és pártfogó is volt. És mindebben korának mértéke szerint nagy és kiváló. Nem utolérhetetlen, nem maradandó, nem klasszikus remekműveket alkotó lángelme. Alkotásait a történelem patinája belepte, az élő nemzedék a továbbfejlődés rendjén feledte. Ám ezért szégyenkeznünk nem kell. Azt restellhetjük, hogy némileg ma is jogosultan felpanaszolható, amit Gyulai Pál már 1859-ben, születésének százados évfordulóján felpanaszol hogy ti. Kazinczynak összes munkái még ma sincsenek összegyűjtve hozzá méltó kiadásban; hogy a azóta eltelt nyolcvan év alatt is, halálának százados évfordulójáig, sőt a mai napig is tulajdonképpen csak levelezése jelent meg elfogadható kritikai kiadásban. De, hogy a Kazinczy művei ma már nem ható művek, hogy azokat az úgynevezett művelt közönség nem olvassa, hogy mint kritikus, zsurnalista, történettudós stb. nem modern, és a fejlődés rendjén mi messzire haladtunk s ő e minőségeiben immár csak a múlté: az a fejlődés, a mi szempontunkból nem szégyellnivaló, de egyenesen örvendetes. És a Kazinczy nagyságát sem csökkenti.

Mert Kazinczy mégis csak korszakot kezdő történeti nagy férfiú. De olyan tehetség, kinek nagyság nem életének egyes alkotásaiban, nem a részletekben határozódik meg, hanem a részletek fölött és azokat egybefogó szintézisben, egész életművének teljességében. Abban, hogy mindaz; költő, nyelvművész, kritikus, szónok, műfordító stb., mind tudott lenni és volt is; hogy mindenütt többnyire úttörő és egyetlen s hogy a középszert mindenütt meghaladva, ha maradandó, avagy klasszikus, állandóan ható művekéi nem alkotott, de alkotott Adta a maga emberöltőjének mindazt kitűnően, amire annak éppen szüksége volt. Ahogy Gyulai Pál mondta: egymaga volt egy egész irodalom, egész akkori irodalmunk.

A Kazinczy élő hagyatéka, amelyet ma is és nekünk is ad és az idők folyamán minden utánunk következő nemzedéknek adni fog, nem azokból a különben annyira szükséges, önmagunkban kitűnő és a bortól méltán üdvözölt és magasztalt részletekből árad felénk. Hála Istennek, a fejlődés rendjén odajutottunk, hogy ami akkor szükséges és merész kezdeményezés volt, az ma természetes, mindennapi életfunkció; ami akkor kitűnő és magasztalt volt, azt a későbbiek felülmúlták.

A Kazinczytól kapott élő és ható örökségünk az ő életművének a részleteket összefogó és azok fölött álló egységéből és teljességéből sugárzik felénk és ránk állandó, el nem halványuló fénnyel és soha nem csökkenő lendületi és lendítő energiával.

Adja Kazinczy ma és nekünk is, adni fogja a minket; felváltó nemzedékek szakadatlan sorainak is a maga személyiségét, személyiségének teli teljes egészét olyan ideális példának, olyan követésre méltó eszményül, hogy annak egysége, mélységes erkölcsi tartalma gyönyörűbb, vonzóbb és ösztökélőbb a legszebb, legklasszikusabb remekműnél, mind egyéni, mind közösségi, nemzeti és emberi vonatkozásban is.

És adta és adja ma is, és mindenkinek, egész magyar nemzetünknek a ragyogó példa mellett kézzelfogható szellemi kincsünknek, élő nemzeti vagyonnak a kifejlett, a megújított magyar nyelvet, az európai ízlés szabad szemléletét, a fensőbb szépség dús élvezetét, a szellem arisztokráciájának méltóságát, teljes örömünket, megnyugtató önérzetünket abban, hogy a nemzeti közösség és közművelődés, amelyben születtünk, s amelynek részesei vagyunk, fejlődésre képes, haladásra hivatott. De adta és adja mindezt Kazinczy nemcsak kész vagyonnak, kézzelfogható fogyasztási cikknek, hanem minden magyarok számára örök eszménynek, állandó kötelességként, s konkrét célnak, jellemfejlesztő s az élethez jogot biztosító közös útravalónak. És adja ma is elsősorban azoknak, nekünk, erdélyországi szegény magyaroknak, akiknek legnagyobb, legégetőbb szükségünk van állandó megújhodásra, a közművelődés felsőbbrendűségére, a szellem előkelőségére, ízlésesebb, igazabb és hűbb magyar jellemre és bölcs életfolytatásra.

Íme a Kazinczy élő ajándéka, dúsan termő hagyatéka a mai magyarságnak, az élő erdélyi léleknek. Ez értékes örökségnek egyik legbecsesebb forrását, az Erdélyi leveleket bocsátjuk útra.

Hisszük, ma is szíves fogadtatásban részesül ez az érdekes és tanulságos erdélyi ritkaság.