magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Csorba Csaba: Kazinczyt követve Erdélyben és a Partiumban


 

2007. május közepén tagja lehettem annak a kis csoportnak, amely Sátoraljaújhelyről egy mikrobuszon fölkerekedve végiglátogatta azokat a helyeket, amelyeken társaságunk névadója, Kazinczy Ferenc 1816-os nevezetes erdélyi útján megfordult. Az, hogy a nevezetes utazás után eltelt 190 esztendő alatt sok minden megváltozott, aligha lehet meglepő, főleg Európának ebben a régiójában szokhattunk ehhez hozzá. Ennek az írásnak a szemléletét jelentősen befolyásolja az a tény, hogy először 1970-ben jártam végig Erdély egy részét, majd az azt követő évtizedekben a legtöbb nevezetes helyen megfordultam, s útikönyvben (a Vártúrák kalauza III. kötetében), meg cikkek hosszú sorában idéztem föl élményeimet, s igyekeztem megismertetni a mai Magyarország emberével Erdélyt. Éppen ezért ezen az úton kevés új helyre jutottam el, de láthattam, hogy mi változott az elmúlt évtizedek alatt.

Kétségtelen, hogy messze vannak már azok az idők, amikor (1989-ig) a magyarországi látogató gyanús, megfigyelendő személynek számított, s annak, aki hosszasabban szóba állt vele, számítania kellett arra, hogy az „illetékes” szervek alaposan kifaggatják. Most már attól sem kell tartania az utazónak, hogy minden nyomtatott termékre úgy tekintenek a határon, mint valami fegyverre, amely Románia ellen irányul. A határon ki-be hozhat-vihet ellenőrzés nélkül az ember szinte bármit, ami a kultúrához tartozik. Ami viszont nem változott, az a román hatalom viszonyulása (országos és helyt szinten) mindenhez, ami magyar. Ez a viszony általánosságban rosszindulatú és ellenséges, és csupán arra törekszenek, hogy nagyobb európai botrányba ne keveredjenek, de mindent elkövetnek a csakis román érdekeket szolgáló törvény keretein belül, hogy a magyarságot megfojtsák, ellehetetlenítsék, jelenlétének látható jeleit háttérbe szorítsák, s ha nem is pusztítják nyíltan, de pusztulni hagyják.

Kazinczy Ferenc 1816-ban (elv)barátait, ismerőseit, levelező társait látogatta meg, akik közül soknak az emlékét bizony nem őrizte meg a magyarság, mert nem is igen hagyták, hogy megőrizzék. Azok a kastélyok és kúriák, amelyekben Kazinczy vendégeskedett, vagy elpusztultak, vagy pedig romosak, néhány ugyan áll, de berendezésükből szinte semmi sem maradt meg; sem bútorok, még kevésbé könyvtárak, de általában még a gazdasági épületek sem. Ha száz esztendővel ezelőtt látogattuk volna végig a helyeket, ha olykor új tulajdonosok kezén is, de általában hasonló élményt nyújtottak volna az épületek számunkra, mint amilyeneknek a széphalmi mester láthatta azokat. A világháború pusztításai 1944/45-ben ugyan érzékeny sebeket ejtettek, de a következő fél évtizedben következett be a nagy, ma már úgyszólván helyrehozhatatlan rombolás. Voltaképpen sok tekintetben hasonló, mint ami nálunk is történt. Azzal a különbséggel, hogy Romániában a magyar kulturális, illetve történeti értékek pusztítása kiemelt feladatnak számított (a román kulturális értékeket viszont megvédtek, sőt egyes magyar és szász relikviákat is igyekeztek kisajátítani).

Nem hiába jajdult föl a román uralom kezdetén már a költő, Reményik Sándor, hogy „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát”. Ezen az úton is tapasztalhattuk, hogy a magyar katolikus és protestáns templomokra úgy tekint a román hatalom, mint ellene irányuló fegyverre, amit ellensúlyozni kell új, minél több és minél nagyobb ortodox templomokkal, s ha a sorvadó magyar közösség nem tudja templomát fönntartani, akkor hagyni kell, hadd pusztuljon. Döbbenetes volt látni a pusztuló marosszentimrei gótikus templomot, melynek kapcsán Jékely Zoltán nevezetes versét morzsolgattuk a szánkban, vagy őraljaboldogasszonyfalva csodálatos középkori templomában is szívszorító volt hallani, hogyan fogytak, fogynak el a hívek. Bár a sok-sok elvett iskolából 1989 után néhány visszakerült, de a felsőoktatásban megszerzett román hadállásokhoz foggal-körömmel ragaszkodnak. Döbbenetes, hogy Gyulafehérváron a Batthyaneum könyv-kincsei nem láthatók (még 1989 előtt is jobb volt a helyzet, én is 1971-ben láttam először, s eleddig utoljára!). Az alapító püspök, gr. Batthyány Ignác (1741–1798) az erdélyi egyházmegyére hagyta gyűjteményét, amelyet az állam egyszerűen kisajátított, s noha már megszületett a román bírósági döntés is a visszaadásról, ezt a gyakorlatban nem hajtják végre (mert hát a jogállamiságot Romániában mindig is sajátosan értelmezték). Tegyük hozzá, hogy a román tudományosság a nagy értékű gyűjtemény feldolgozására nem képes, nincs is szándékában, csak a rablás ősi ösztöne munkál bennük...

A magyar kastélyok és kúriák a román állam számára nem képviseltek értéket, egy ideig (lakóikat kiüldözve) használták őket valamire, majd 1989 után még az addig jól-rosszul megőrzött falakat is elhagyták. Nem maradt a falvakban olyan gazdálkodó szervezet vagy hivatal, amelynek szüksége lett volna ilyen és ekkora épületekre, nem maradt olyan szervezet, amely képes lett volna ezeket fenntartani. Az elmúlt két évtizedben a pusztulás fölgyorsult, és az erdélyi magyarságnak nincs arra pénze, hogy ezeket fölvásárolja, s megmentse (jogilag persze ennek nincs akadálya). A magyar állam különböző csatornákon ad ugyan támogatásokat, de a feladatok nagyságához képest ez csepp a tengerben. A háttérben viszont a román hatalom mosolyogva dörzsölgetheti a kezét: mi nem akadályozzuk meg, hogy múltatok emlékeit megőrizzétek. Miért nem teszitek, rajtatok áll... Alvinc Martinuzzi várkastélya ugyan a helybeli r. kat. kolostoré lett, azonban nincs arra pénzük, hogy a romok föltárását, állagmegóvását, s még kevésbé, hogy a nagyrészt fölépíthető falakat rendbe hozzák, lakhatóvá tegyék. Hasonló a helyzet, mint pl. Torockószentgyörgyön, ahol sem a kastély, sem a kolostor állagmegóvására, újjáépítésére nincs pénze a római katolikus, illetve az unitárius egyháznak.

Még ami megmaradt, ott is elfacsarodik az ember szíve: a dédácsi park szépen gondozott, csak a megfelelő ismertető hiányzik, amelyből világosan kiderülne, hogy ki volt az alapítója az arborétumnak. S ha nincs egy, a parkban dolgozó emberséges román ember, soha nem találjuk meg Kazinczy emlékét. Hiszen ki járna végig minden rétet, s hajtogatná széjjel a bokrokat, hogy egy kőemléket fölleljen. Hiába keresi az erdélyi útikönyvekben is rá az utalást az ember, de megtalálja Révai új lexikona Dédács címszavánál(!).

Sós Judit és Farkas Zoltán sok tekintetben manapság a legjobbnak számító útikönyvét fellapozva aligha kap kedvet az utazó ahhoz, hogy Keresd Bethlen-kastélyát meglátogassa. Eddig én magam is (szégyellem bevallani) csak képekről s a szakirodalomból ismertem, de tudtam, hogy nem akármilyen látványosság. Összeszedtem minden rábeszélő képességem, és sikerült odacsábítanom a csoportot. A maga nemében felejthetetlen élmény volt. Az épület román őre nemcsak beengedett bennünket, hanem tisztességgel ismertette is velünk az építmény régebbi és 20. századi történetét, viszontagságait. Megkezdődött a helyreállítása. Ez azt jelenti, hogy nem sajnálták belőle a vasbetont, ami szörnyűség (de hát sajnos a magyar műemlékvédelemnek sincs erkölcsi alapja ezen fölháborodni). Már fedél van rajta, de leállt a munka a jogi huzavona miatt, hogy a régi birtokos (Bethlen) család visszakapja-e az épületet. A per folyik, s mint az effajta perek, lassan folyik. Közben Erdély egyik legcsodálatosabb látványossága, mely vetekedhetne szinte a Loire-menti kastélyokkal is, romladozik.

Ha valaki szép és értékes múzeumi kiállításokat akar látni, amelyek legalább az 1980/90-es évekét megközelítik, az ne keressen ilyeneket Erdélyben, leszámítva a székelyföldi magyar múzeumokat (pl. Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Székelykeresztúron). Az, hogy a magyar vonatkozások jórészt hiányoznak, s amit lehet, történetileg meghamisítanak (azzal, amit és ahogyan kiállítanak, s azzal, hogy miről feledkeznek meg), nem újdonság, sok-sok évtizedes gyakorlattal rendelkeznek a román muzeológusok. De nemcsak a magyar értékek fájnak a románoknak, hanem a szászokétól is irtóznak, pedig Európa legocsmányabb emberkereskedelmi üzletében az 1970/80-as években megszabadultak a szászoktól, sváboktól, tehát nincs mitől tartani, ők bizonyosan nem fogják visszakövetelni Erdélyt.

Nagyenyeden, a várban látható történeti kiállítás a történelemnek valójában inkább a paródiája. A kollégium híres természetrajzi gyűjteménye román állami kezelésben van. A magyar feliratokat csak a madártojásoknál hagyták meg (bizonyára feledékenységből). Magyar nyelvű ismertető nincs, pedig a kollégium magyar tanárai gyűjtötték, magyarok preparálták. Sajnos az idő múlása igencsak látszik a szerencsétlen kiállított állatokon. A híres, többször elpusztított tudományos könyvtár jobbára zárva van, az iskolamúzeum sem látható nyáron. Ha ide vetődik a magyar utazó, csak a szomorúság fogja el. Bár az iskola lelkes mai magyar tanárai igyekeznek föléleszteni, ébren tartani a legendás enyedi szellemet.

Nagyszeben 2007-ben hivatalosan Európa (egyik) kulturális fővárosa. Belátom, lehetett valamiféle taktikai meggondolás abban, hogy ezt a nagy lehetőséget megkapta az ősi szász város. A döntéshozók talán abban reménykedtek, hogy ha már a szászokat kitessékelték is innen, legalább egykori fészkük értékeinek megóvására végre fordítanak pénzt, legalább a töredékét annak, mint amit az utóbbi kilenc évtizedben megtakarítottak. Nos, valami történt, amúgy románosan. Azaz helyreállították (csaknem, mert a munkák ott jártunkkor sem fejeződtek be) a város központjában lévő tereket, de a hozzájuk vezető utcák többségének házairól ugyanúgy hámlott a vakolat, mint évtizedekkel korábban megszoktuk, s a gyalázatos állapotban lévő útburkolat megújításán is gépek dolgoztak. Zenét a főtéren a szomszédos utcákban tevékenykedő útjavító gépek szolgáltattak. A középkori városfalak és az újabb erődítmények ugyanolyan állapotban voltak, mint régen, azaz elhanyagoltak. Mondhatnánk balkáni szint, de ez a kifejezés elavult, mert példának okáért a bolgárok és törökök igencsak nagyot léptek előre az utóbbi évtizedekben a műemlékek helyreállítása és a települések idegenforgalmi értékeinek gondozása terén. A Brukenthal Múzeumban most látható néhány olyan valóban értékes festmény, amelyet korábban hiába kerestünk, mert vagy Bukarest büszkélkedett velük, vagy raktárban voltak.

Trianon előtt a Brukenthal Sámuel (1721–1803) erdélyi kormányzó által alapított gyűjtemény múzeumának könyvtárában csaknem 120 ezer könyvet, közel ezer metszetet őriztek. Az iparművészeti gyűjtemény több mint ötezer tárgyat, csaknem 55 ezer érmet számlált, négy teremben elhelyezve. A szépművészeti gyűjtemény egyebek mellet csaknem 1200 festményt tartalmazott, 26 szobában elhelyezve. A természetrajzi gyűjtemény csaknem 4 ezer ásványának legérdekesebb darabjait egy szobában mutatták be. A múzeum gyűjteményéről egész sor kötetben jelentek meg a tudományos igényű katalógusok. Manapság a nagy gyűjteménynek csak szerény töredéke látható, s a gyűjteményt ismertető komoly katalógust is hiába keresnénk. Nem véletlenül. Ugyanis a látogató így nem tudja számon kérni, hogy miért csak azokat és olyan keveset láthat (pl. könyvből, érmekből, természettudományos anyagból szinte semmit), s a bútorok és képek együttese is olyan, mintha nem kiállításon, hanem valamiféle átrendezésre váró raktárban lennénk.

A szász városi múlt nagyszerű emlékeit hiába keressük Nagyszebenben, de a segesvári nagy óratoronyban lévő kiállítás is igencsak szegényes (a segesvári városi múzeum jövőre lesz 110 éves). Lássuk, mit láthatott Trianon előtt a látogató: „A termek egyike mint régi konyha, másika mint a XVII. században élt Kraus segesvári híres történetíró szobája van berendezve, a harmadikban egyházi régiségek, a negyedikben fegyverek vannak elhelyezve, az ötödikben nevezetesebb segesvári férfiak emlékei. Van egy 1820-as évek divatját feltüntető polgári szoba: egy iskolai és egy gyermekjáték régiségterem; egy kisebb szoba régi kínzókamrát mutat be, míg a lépcsőházban az ipari és céhéletre vonatkozó tárgyak őriztetnek...” Természetesen a segesvári múzeum kiállításáról sincs megfelelő katalógus. Az idelátogató németeknek, magyaroknak, a néhányszáz megmaradt agg szásznak? Örüljenek, hogy megmaradt nekik a hegyoldalban a temető. Ott még ők vannak többségben...

Hunyadi Jánost – csakúgy, mint a fiát, Mátyás királyt – a román tudományosság (és a köztudat) teljes egészében kisajátította magának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy emléküket igazán ápolnák, hiszen a kolozsvári Mátyás-szobor romladozik, a vajdahunyadi vár környéke rendezetlen, s az épület nagyobb része üres, nem látogatható, ahol van is valami, az látványosnak nem nevezhető. Ha nem lennénk magyarok, nevetnénk, de így csak sírhatnékunk van. Többször voltam a várban, de most lebeszéltem megtekintéséről társaimat, mert a nem kevés pénzért csak a levegőt bámulhattuk volna, a román múzeológia primitívségén bosszankodhattunk volna. A kenyérmezei csata emlékét őrző Kinizsi-emlékmű Alkenyér vasútállomásánál még inkább iritáló, hiszen Kinizsit is románnak tüntetik föl, sőt románosított nevének (Chinezu) magyar jelentése „kínai”, ami már egyenesen elmekórtani eset.

Megható, hogy az érsemjéniek milyen odaadással ápolják Kazinczy Ferenc (sőt Kazinczy Lajos) és Fráter Loránd emlékét, s mennyire törődnek a magyar kultúra ápolásával és továbbörökítésével. Szilágylompérton viszont napjai meg vannak számlálva annak a háznak, ahol oly sokat időzött Ady Endre, ahol még őrzik azt a nevezetes kőasztalt, amely mellett ülve nevezetes írásai születtek. A református templom festett kazettás mennyezete igencsak különleges látványosság. A templomkertben új Ady-szobor. Arról azonban szinte egyetlen magyarországi kiránduló sem tud, hogy Ady tisztelőinak illő lenne ide is ellátogatni. A falu jórészt magyarok lakta település, kedves emberek lakják, akik (a tiszteletes szerint) inkább őrzik Ady emlékét, mint a szülőfalu, amely már teljesen elrománosodott.

Sajnos Váradon sem képesek méltó módon bemutatni Ady és a holnaposok emlékét. Várad vára nagyszerű látványosság lehetne. Az utóbbi években már legalább látható, hogy kivonult belőle a katonaság. Iszonyú pénz kell a vár épületeinek rendbe hozásához (meg az ásatásokhoz). Egyelőre reménytelennek tűnik, hogy egy-két évtizeden belül megszépüljön. Pedig ide költözhetne a püspöki palotát végre elhagyó múzeum. Legalább a környékén a bozótot rendszeresen kiirtanák. No de erre a román állam alighanem sajnálja a pénzt. A magyar államnak meg ott a komáromi erődrendszer meg sok vár, palota és kastély, s arra sem jut elég.

Erdély szépségei és kultúrája láttán nem hiába lelkesedett csaknem két évszázada Kazinczy Ferenc. A mai utazó is tud örülni a tájnak, a kedves és művelt embereknek, de elszomorítja, lehangolja a jelen sivársága, igénytelensége. Erdély Európa egyik turisztikai kincsestára lehetne. A román államnak rendkívüli hasznot, nyereséget hozhatna. Csak hát előbb költeni is kellene rá. De nem teszik, csak ímmel-ámmal, mert valójában nem érzik magukénak, hiszen a leglátványosabb részeknél lehetetlen megkerülni a magyar vonatkozásokat. A „székely–magyar Erdély” és a „szász Erdély” reklámozása viszont szóba sem kerülhet. A „román Erdély” viszont jószerivel eladhatatlan. Ebből a reménytelennek tűnő csapdahelyzetből kikerülni igencsak nehéz. Legalábbis román részről nemigen látszik az erre való hajlandóság. (ígéretek, persze, vannak, de ezeknek ugyan bizony ki hisz?)

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ERDÉLYI LEVELEK rovat összes cikke

© Művelődés 2008