Művelődés

Lakva ismerni meg egymást

Hatan vágtunk neki Kazinczy 1816-ban megtett erdélyi útjának. A svédországi Kazinczy Ferenc, a méltó utód; Kováts Dániel, a Kazinczy-életmű legjobb ismerője; Csorba Csaba, a sokoldalúan képzett történész; Kiss Endre József, egy mai kálvinista prédikátor; a szelídszavú Héjjas Zoltán, az Eötvös Könyvkiadó tulajdonosa-szerkesztője és jómagam. A sátoraljaújhelyi polgármesteri hivatal jóindulatából rendelkezésünkre bocsájtott mikrobuszunkat az erdélyi magyarságot megalkuvás nélkül védelmezni akaró Palicz István vezette – hibátlanul. A kilenc napot együtt töltöttük jóban-rosszban (a rosszat csak a megszokás miatt teszem hozzá, mert ilyen nem volt), együtt aludtunk szállodában, kollégiumi szobákban, szerzetesi kolostorban; együtt ettünk, amink volt és amit kaptunk, együtt ittunk, a kocsiban átmelegedett ásványvizet, falusi kocsmában kapható fenyővizet, s amíg el nem fogyott (végig kitartott), az útra hozott újheli bort. Csodaszámba ment az a megértés, az a baráti légkör, ahogy a csapat tagjai viseltettek egymás iránt: egy türelmeden szó el nem hangzott, a közös érdeklődés fűzte össze a társaságot, a nagy előd szinte szakrális tisztelete lengte be vállakózásunk egész idejét. Hét jó ember lakva ismerte meg egymást a 9 x 24 óra alatt. Azelőtt is ilyennek ismertük...

Kazinczy dedikál

A tanulmányutat Széphalomban kezdjük, ahonnan Kazinczy Ferenc is elindult 1816. június 10-én. Az építész-tervező vezetésével megtekintjük az épülő Magyar Nyelv Múzeumát. A mauzóleumot éppen akkor vagy két osztálynyi miskolci általános iskolás tanuló látogatja, akik gondnokunktól hallják, hogy miféle látogatóik vannak. A gyerekeket kísérő tanárnő odakéret engem az építési terület kerítéséhez, elnézést kér a zavarásért, s ilyetén gyönyörűséges kérdést tesz fel nekem: „Mondja, tényleg itt van a nagy Kazinczy leszármazottja, láthatnánk? Nagy élmény lenne a gyerekeknek...” Kis idő múlva odahívom a kerítéshez a leszármazott Kazinczy Ferencet, aki készségesen áll rendelkezésükre. Fénylő szemű, kíváncsi gyerekek, vagy negyvenen, kezükben széphalmi képeslappal tódulnak a kerítéshez. Ferenc testvér (Kiss Endre kedves, baráti megnevezése) készségesen dedikál, átnyúlva a kerítésen, közben alig győz válaszolni a gyerekek kérdéseire. Ilyen érdeklődő diákcsoporttal találkozni ritka alkalom; ajándék ez a délután, melengeti szívem. (Csorba Csaba poénja: „Ki kellene hirdetni, hogy Széphalomban minden nap Kazinczy Ferenc dedikál, özönlenének a látogatók.”)

Igaz barátok

Utunkat Dukrét Géza nyugalmazott nagyváradi tanár, a Partiumi Műemlékvédő Társaság elnöke tervezte és szervezte meg óramű pontossággal. Elindulásunk előtt kaptuk a hírt, hogy Géza váratlanul kórházba került, súlyos műtét vár rá, így nem jöhet velünk. Szorongó érzés fogott el: nem tudunk románul, nem ismerjük az útviszonyokat, a fizetési módokat, a pénzváltási lehetőségeket, s nélküle nehéz megtalálni azokat a helyeket és embereket, akik várni fognak bennünket a megbeszélt időpontokban. Főtt a fejünk, persze visszaút nincs, mindenképpen nekivágunk, Isten segítségével, a gondviselésben és magunkban bízva. A nagy Kazinczyra különben is nagyobb megpróbáltatások várhattak annak idején...

Vasárnap hajnalban terveztük az indulást, pénteken késő este, már majdnem éjszaka csörög az otthoni telefonom. Balázsi József polgármester barátunk Érsemjénből. „Itt ülünk a polgármesteri hivatalban hárman. Tanító bácsi (Varga József nyugalmazott igazgató úr, első barátunk Kazinczy szülőfalujából), Keresztúri Lajos (hirtelenszőke, szeretetreméltó, a naivitásig őszinte fiatalemberként ismertük meg még 1991-ben, a helyi RMDSZ első elnökének választották akkor), meg én (Balázsi Jóska a Partium egyik legkitűnőbb polgármestere, még a románok is rászavaznak Érsemjénben, csodaszámbamenően sokat tett településéért az ismert körülmények között). Azon törjük a fejünket, hogy segíthetnénk nektek az utazásban. Azt találtuk ki, hogy az első napokban Tanító bácsi megy veletek, a hét második felében Lajos szabadságot vesz ki, ő lesz tolmácsotok, az utolsó két napon meg én váltom őt, utánatok megyek Gyulafehérvárra”. Valami szorongatta torkom, átmelegedett a szívem: van még ilyen barátság! Bajban ismerjük meg, ha segíteni kell. Így is történt. A nyírábrányi határátkelőhelynél vasárnap délelőtt 10 óra tájban három ünneplőbe öltözött magyar várt ránk. A polgármesteri hivatal dísztermében terített asztal, disznótoros, hurka, kolbász, frissen kisütött tepertő, jófajta pálinka, érmelléki borok, üdítők, kávé.

Végigjártuk a Kazinczy-emlékhelyeket, Kazinczy Ferenc barátunk megkoszorúzta a nagy Kazinczy szobrát (először járt ősei szülőföldjén, nem ismerte a koszorúzás szokását és a tepertőt, pedig az ízlett neki a legjobban), a Kazinczy (és Fráter Lóránd)-emlékház udvarán iskolás gyerekek szép kultúrműsorral köszöntöttek bennünket. A gyermekeket nézve-hallgatva elhomályosult a mai Kazinczy szeme. Megérintette a hely szelleme...

Így volt, nem így volt? Én így láttam.

A tanács

Kazinczy az Erdélyi levelek II. kötetében tökéletes pályaképet és jellemrajzot ír egyik igen kedves barátjáról, a korabeli magyar irodalom nagy reménységéről, Csehy Józsefről (Kristóf György kiadása, 1944. Kolozsvár, 11–16. oldalak). A fiatalon hősi halált halt lovaskapitány („Elesett a derék Csehy Litvániában, Lubomil mellett 1812. szeptember 29-én egy orosz ágyú által, melynek lövése szívét s bal vállát, lova fejével együtt elhordotta. Teste a templom mellé temettetett”) éveken át rendszeres levelezésben állt Kazinczyval. Elég csak felütnünk a Kazinczy-levelezés 3. kötetét, elolvasni a levélváltásokat és az azokhoz készült jegyzeteket, és máris látható, mit veszített vele a magyar literatúra. Csehy József (1778–1812) nevét Hőgye Pista barátomtól hallottam először vagy húsz évvel ezelőtt. Arcképe megtalálható Kazinczy Ferenc metszetgyűjteményében, a zempléni levéltárban. (Talán szerkesztőnk évkönyvünk lapjára illeszti.) Közben eszembe jutott az a kis „enyelgés”, amelyet Csehy 1804. május 20-án kelt levelében küldött Kazinczynak. Szép sorok a szerelmeskedés alkalmas idejéről, körülményeinek megválasztásáról, ezért ide másolom:

A tanács. – Javaslom a szerelmeseknek, hogy nyájaskodásaikhoz a pislogó mécs világát válasszák, melly elrejti őket a vizsla és alkalmatlan szemek elől; azonban a bágyadt, és halvány sugárok még egyszer oly igézővé teszik ama kedves képet; szebben tündöklik az epedő szemek ragyogványa, bájolnak a gyengén pirosló orcák, a megtölt ajakak tüze, az elkuszált hajfürtök, a cilindricus nyak fejérsége, a pihegő mellyek mozgása. Mit ér a setétség, mely az állati érzésnél nem hagy egyebet? Nem szólnak a szemek és az ábrázatnak ezer kifejezései nem töltik ki a pihenés idejét a szemlélésnek gazdag gyönyörűségével. A titkot nem tudó napvilág feltakar minden legkisebb fekélyeket – árulkodó, és terhes. Mondsza, édes Salciám! kiben a déli nap sem fog mutatni hibát, mi olvaszt úgy karjaidban, midőn az esti mécs sugara kacsingat reánk?

A tordai vén lantos és Kazinczy férfiszeme

Nagy élményem volt Újtorda. Templomának kőkerítése és gótikus kaputornya már a belépéskor megállított, lenyűgözött. Templomkertjében van Gyöngyössi János (1741–1818) református pap és versszerző, a rímes időmértékes verselés első magyar kezdeményezőjének és elterjesztőjének sírja. Kazinczy Gyöngyössit és munkáit nem szerette, többször epésen bírálta a „tordai vén lantost”, mégis felkereste erdélyi útjában. Olyan szép régi magyarsággal fogalmazott emlékező sorok vannak síremlékének négy oldalán, hogy feltétlenül ide keli másolnom azoknak, akik a helyszínen nem olvashatják:

Mint próféta Uj Tordán / 46 éven át

Buzgalommal sáfárolta / A hitnek szent oltárát.

Magyar költészet böltsöjét / Gyöngy sorokkal ékesített

Költér Gyöngyössi Jánosnak / A hálás köztisztelet. /1859-ben.

Itt kezdette életének / Köz hasznu szép pályáját

Itt érte 77 éves / Földi léte alkonyát.

Született 1741-ben / Meghalt 1818-ban / Martzius 15-én

Az újtordai templom

A síremlékoszlop tetején két vaskos könyv van kőből faragva, copf stílusú virágfüzérrel befuttatva... Gyöngyössi magyar versei két kötetben jelentek meg. Nemesen egyszerű és szokatlan, hogy egy magas emlékoszlopon, szobor helyett könyvkötetek állnak. Ilyen nagy tekintélye volt a könyvnek 1859-ben…

Kazinczy Tordán részt vesz egy unitárius istentiszteleten is, melyet felette unalmasnak talál, ezért férfiszemét egy kívánatos hölgy-hívő alakján időztek. Iderekesztem – ahogy Kazinczy mondaná – ezt a jelenetet.

„Már magamba kellett volna húzódnom, midőn a prédikáció elején egy, még igen fiatal leány az ajtón belépe s jobbra a fal mellett álló székbe helyt fogott. Fehér, csinos öltözete, két rend falbalával s vállán a nagy meggyszín kendő, jó sorsú szülék gyermekének mutatá. Sötét haja, kétfelé osztva homlokán, csinosan, de nem nagy gonddal vala készítve azon vonásban folya füleihez, melyet a festők iskolája kígyóinak mond, a tekercset nagy fésű akasztá a felsőbb hajhoz. Kezében lebocsátott selyem nappajzst hozott. Belépvén a székbe, leült; érzé, hogy ötözete nem aszerint foly alá rajta, mint akarná, hátra csapá azt bal combja mögé, mely a székből eléggé kitűnt, hogy azon a festő sem hagyott volna igazítani. Végre felemelkedék, maga elébe nézett, még egyszer, megigazítá patyolatját s elmerülve ült ott lelke teljes nyugalmában. Olykor körülvivé fekete, hosszú pillás szemeit a templom népén, egyszer-kétszer felnéze a deákra is, de lelke semmiben részt nem vett, amit magában lele, őt inkább érdeklé, mint minden egyéb. Előttem vala sir Joshua Raynoldsnak Bause által rézbe metszett Kis csintalana (La petite Rusée), s azt mondám magamnak, hogy Goethe ily teremtések körül voná le azt a bájos képet, melyet aztán a Testvérekben Mariskává, Egmontban Klárikává, Meisterben az ellenállhatatlan Mignonná feldolgozott. A templomban nem vala senki, ki megsejtse, hogy szemeim a szép ártatlanon lebegtek; ki érthette volna itt, hogy az az ősz ember csak festői szemmel nézé a gyönyörű, a gondokat még most nem ismerő teremtést? Irigylém Socinnak és az oly ifjaknak, amelyeket itt láték, ezt az ő tanítványkáját...”

Ez már a Dédácsi idyll Kazinczyja. Erről azonban máskor és másutt: a Kazinczy Társaság nemsokára megjelenő könyvecskéjében.

Még mindig nem tudok elszakadni Újtordától, pedig a kocsiban várnak rám társaim. Lejegyzem még a templom falába épített tábla szövegét, mely egy latin bölcsesség fordítása:

A béke szüli a bőséget

A bőség a gőgösséget

A gögösség a megvetést

A megvetés a háborút

A háború a szegénységet

A szegénység az alázatosságot

Az alázatosság a békét.

Keresd

Itt találkoztunk Zelina Miklósnénak, a széphalmi mauzóleum 40 éven át volt gondnokának férfi-alteregójával. A kötényes-falusi parasztaszszony sokak szerint mindent tudott Kazinczy Ferencről. Mi Keresden valóban kerestük a Bethlen-kastély őrét, hiszen a kapu zárva volt, míg végül előkerült egy gumicsizmás ember, hóna alatt egy üveg borral, keze ügyében cigarettás dobozzal. Hát az aztán olyan előadást tartott nekünk a Bethlenekről és a kastély történetéről, hogy bármely tudós ember megnyalná a tíz ujját utána! Szelíd szóval, megfontoltan és teljes hitelességgel válaszok minden érdeklődő kérdésünkre. Kiderült, hogy – a különben echte román ember – összebarátkozott a marosvásárhelyi Téka egyik magyar munkatársával, s a Keresdre vonatkozó történeti anyagokat tőle kapta meg, szinte hiánytalanul. Kézfogással búcsúztunk, látszott rajta, hogy tetszik neki társaságunk. A fizetséget, a néhány eurót minden mohóság nélkül tette el. Fogadni mernék, hogy újabb üveg bort (is) vett belőle.

Erdélyben így köszönnek

Utazásunk során volt alkalmunk beszélgetni. Keresztúri Lajos barátom érdeklődik családom felől. Mondom, két fiam nemrégiben házasodott meg, s most várjuk az unokákat. Mire Lajos: „Adja Isten, kelljen nekik cseresznyét szedni!” – Hogy érted ezt? – A gyerek úgy szereti a cseresznyét, ha maga szedi le. Az ízlik jobban neki. A nyakadba veszed őket, hogy elérjék a cseresznyét. Ezt kívánom, igen sokszor legyen!

A magyarok rendszerint, Erdélyben így válaszoltak köszönésünkre: Békesség Istentől! Még koccintáskor is, a mi Egészségünkre! – kívánáskor. Erről eszembe jutott a Kazinczytól – még vitairataiban is – többször olvasott felkiáltás: Dicsőség az Igazságnak!

ElmonDANI…

Néhányszor dúdolgattunk, egyszer danoltunk is (bodrogköziesen) hosszú utazásunk során. Ha jól emlékszem Szilágylompértról jöttünk, Ady apjának falujából, és vasárnap délután volt. Melyikünk kezdte, nem tudom megmondani. Talán Csorba Csaba volt, aki rázendített. Amikor csendesedtünk, biztattuk egymást: most te mondjál egy nótát! A lényeg: megtapasztalhattam ismét, hogy Kováts Daninak olyan jó hangja van, amilyen jó szerkesztő és hogy igen széles repertoárral rendelkezik. A népdalok után és mellett hadd jegyezzem ide három kedvenc nótáját: Amikor még legény vótam / A kapuba kiállottam / Egyet-kettőt kurjantottam / Mindgyárt tudták, hogy én vótam. / De mióta házas vagyok / A kapuba kiállhatok / Akárhányat kurjanthatok / Mégse tudják, hogy én vagyok.” Hát van ebben tréfa, kicsi önirónia is. „Most egy olyat amelyikbe benne vagyok!” – modta jókevűen megbecsülhetetlen érdemű szerkesztőnk. Halljuk! „Hajlik a jegenye / Pereg a levele / Kiskertem aljába / Csak még egyszer gyere le / Csak annyit szeretnék / ElmonDANI néked...” A harmadikat, amelyiket tősgyökeres bodrogközinek tartunk, én fogtam rá, a neve miatt: „Kovács pengeti a vasat / Sűrűn megkocogtatja / Szeretőmet a faluban más legény csalogatja / Ne csalogasd a szeretőmet / Azt a kutyabetyár mindenedet / Sej, jobb is volna a kisangyalom / Karjai közt pihenni.”

Kenyérmező

Mindeddig azt hittem, hogy ez egy szép, csinált földrajzi név. Van-e szebb a kenyér és a Balassias mező szónál? De itt a szó szoros értelemben vett kenyeret („ért kalászt”) termő mezőről van szó a Maros völgyében, „melynél szebb tájat nem láték Erdélyben, sem áldottabbat” – írja Kazinczy. Sokáig keressük a kenyérmezei csata emlékművét, míg megtaláljuk egy kis falusi vasútállomás mellett. A hatalmas emlékoszlop tetején korabeli fegyverek, harci eszközök: mellvért, hatalmas kardok, lobogó kopjak, sisak. Csak román felirat, melyből fordítás után megtudjuk, hogy itt, a kenyérmezei csatában segítette győzelemre a román Kinizsi Pál a magyar hadak vezérét, Báthori Istvánt a török sereg ellen. Az emlékmű egy román ifjúsági mozgalom kultuszhelye. Azért mi csak odaerőszakoljuk a magyar nemzetiszínű szalaggal átfont koszorúnkat. A Himnuszt is csendesen elénekeljük.

Kevés az időnk, az állomás melletti vegyesbolt és kocsma előtt ebédelünk, amit magunkkal hoztunk. Engedélyt kérünk – falócákra való letelepedésre. Egy szót nem tudnak magyarul az ottlévők, látják magyar rendszámú autónkat, egy tagbaszakadt falusi román ember letörli előttünk az asztalt, igazítja a hatalmas méretű lócákat, hogy kényelmesen elhelyezkedhessünk. Jólesik az ennivaló.

Petőfi szeme

Fehéregyháza és Héjasfalva között ebédelünk, luxuskörülmények között. Nem kerestük, ez esett utunkba, és már el is múlt az ebédidő. Éhesek vagyunk. Minden van, mi szem-szájnak ingere, puliszka, pirított máj, román nemzeti italok, valódi szilvapálinka is, igényes a terítés, nekem mégsem esik igazán jól az étel (túlérzékeny fájvirág vagyok?), mert úgy érzem, mindenhonnan Petőfi szeme néz reám. Bocsássák meg a többiek. Előző állomásunk valóban Segesvár és Fehéregyháza volt. A szász Segesvár ma román, a város fölött álló hatalmas gótikus templomának lelke van. Még a szász evangélikusokat szolgálta, ezért ma meglehetős sivárságra van ítélve, gyülekezete nincs. Temetőjében azén még jónéhány magyar névvel találkozunk. A volt megyeháza épülete előtt valaha Petőfi mellszobra állt, ahonnan nap mint nap belátta a segesvári csatateret, ahol a kozák dzsidások elgázolták, s szemből, mellén szúrták le. Azóta Kiskunfélegyházáról (oda került a szobor) csak képzeletében idézheti utolsó óráit.

Segesváron egy feliratot jegyeztem le, Apor Vilmos (Segesvár 1892 – Győr 1945) emléktáblájáról, egy véletlenül utunkba esett római katolikus templomban: A Kereszt megerősíti a szelídet és megszelídíti az erőset. Bizonyíthatja igazát, aki megtapasztalta.

Biztatás

Néhány idézet a valóban méltó Petőfi-emlékhelyről, Fehéregyházáról, a kis múzeumból s parkjából, biztatásul:

„Minden nagy igyekezetnek kicsiny a kezdete.

 Csokonai

„A terv nagysága a lélek nagyságának mértéke.”

 Bem, 1849

„Fogj tollat, hogyha van erőd

Haladni, merre más még nem haladt;

Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát,

S vágd a földhöz silány dorombodat!”

Petőfi

A parkban – talán a költő testét rejtő tömegsír helyén – álló Petőfi-mellszobor kezében könyv, rajta az idézet:

„Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.”

Lángoszlop volt ő, s az is marad: a magyar nemzet utat mutató lángoszlopa.

Hogyan nem lettem pap

Gyulafehérváron a Batthyaneumot nem láthattuk, de engem kárpótolt egy másik, hangulati élmény. Ez a volt jezsuita kolostorban történt. Gyermekkoromban, hittanórákon kitűntem a bibliai történetek kiváló ismeretével. Az akkori római katolikus pap, akinek rendszeresen ministráltam, elgondolta, hogy megbeszélt szüleimmel, adjanak papnak, ő segít ebben. Nem ellenezték volna, de végül is rajtam bukott meg az ügy: nem éreztem elhivatottságot a papi pálya iránt. Meg aztán 13-14 éves koromban olyan szerelmes voltam az iskola legszebb lányába, mint egy ágyú. S a római katolikus papok ugye nem nősülhetnek... S most, a jezsuita kolostor, a mai papnevelde tágas folyosóin, ablakainak harmonikus beszögelésein, otthonos imatermében, az egész épület – nem templomi, inkább meditatív – csendjében elfogott a régi érzés, a régi gondolat: itt és most el tudtam volna fogadni, hogy teológiai tanulmányokat folytassak. Késő... Hangulatom igazolásaként írom, hogy ebben az épületben kezdte el bibliafordítását Káldi György 1605-ben. Talán nem véletlenül...

Pusztuló templomaink nyomában

Avagy: a magyar szórvány végórái Dél-Erdélyben. őraljaboldogasszonyfalván (milyen csodálatosan szép név!) négy templomba járó magyar van. A lelkészhez még három környékbeli falu tartozik (filiálé), mindenütt 1-1 fővel, tehát a négy gyülekezet összesen hét főt számlál. Ez szinte meg is egyezik a négy faluban élő magyarok számával. A tiszteletes úr mind a négy „gyülekezetben”, minden vasárnap megtartja az istentiszteletet. Szomorú és megható. Jelképes erejű a fentiek illusztrálására a marosszentimrei templom. Hunyadi János a török felett aratott győzelem emlékére építtette erődtemplommá. A templomajtón rozsdás láncon rozsdás lakat, a templomkertben derékig érő fű, romladozó síremlékek, alig, vagy egyáltalán nem olvasható feliratok, körül szakadozott-rozsdás drótkerítés. Mára már az is ideális állapotnak tűnik, amit Jékely Zoltán 1936-ban láttatott örökbecsű versében:

Fejünkre por hull, régi vakolat,

így énekeljük a drága Siont:

egér futkározik a pad alatt

s odvából egy-egy vén kuvik kiront.

Tízen vagyunk, ez a gyülekezet,

a tizenegyedik maga a pap,

de éneklünk mi százak helyett,

hogy hull belől a por s vakolat.

A hiúban a denevér riad

s egy-egy szuvas gerenda meglazul.

Tizenegyedikünk az árva pap,

tizenkettedikünk maga az Úr.

Így éneklünk mi, pár megmaradt,

azt bünteti, akit szeret az Úr

s velünk dalolnak a padló alatt,

kiket kiírtott az idő gazul.

Körbejárom a templomot, már amennyire lehet. Kapun kívül várakozó társaimnak felolvasom a verset, s közben Bojtor Pista bátyámra (Bojtor István nagytiszteletű úrra, a Kazinczy Társaság alelnökére) gondolok, akinek egyik könyvéből ismertem meg ezt a verset.

„Síposnak Kant vala bálványa”

Tordoson Sípos Pál házát keressük, az egykori paplakot. Isten háta mögötti falu, hosszú és rossz út vezet oda, a hegyek közé. A falu központjában áll meg mikrobuszunk, a templomdomb alatt, a vegyesbolt és kocsma előtt, amint kiderül, a parókia közelében. Érsemjéni barátunkat kérem, tolmácsoljon, hogy a helyiektől tájékozódni tudjunk. Meggyőződésünk, hogy itt már nincs egy magyar sem. Köszön is románul egy gumicsizmás, vállas falusi parasztembernek, aki magyarul válaszol: Békesség Istentől! Elámulunk, de mutatja autónk rendszámtábláját, s közli: én is magyar vagyok. Kicsit akadozva fogalmaz magyarul, hanglejtése, hangsúlyozása teljesen román. Mondjuk, mi járatban vagyunk: a református templomot és a parókiát néznénk meg. Ez nem olyan egyszerű, hiszen helyben nem lakik lelkész, zárva van minden. Várjunk csak! Az egyik egyházfinál van egy kulcs a templomhoz, aki a falu másik végén lakik. S míg ő előkerül, ideér, arra nincs időnk. Amennyi van, kitöltjük beszélgetéssel. 19 fős magyar közösség lakik a faluban, mindanynyian templomba járók. A parókiát átépítették, részletei őrzik még a régi tekintélyt.

Elköszönünk a csodaszámba menő tüneményes – mégis vaskosan valóságos – embertől. Csapatunk már helyezkedik a mikrobuszban, indulásra készül, amikor a lejtős út aljában feltűnik egy igen bicegős járású 60 év körüli ember, mosolyog, kezében kulcsot lóbál, integet. Amikor nehézkesen ideér, kedvem lenne megcsókolni. Nem akar elereszteni, nézzük meg a templomot. Most már nincs időnk, szigorú találkozóra vagyunk rendelve. Hiányérzettel búcsúzunk, nem a templom miatt, hanem az ember miatt. Hosszan, vágyóan néz utánunk.

Sípos Pál (1759–1816) költő, matematikus, filozófiai író. Nagyenyeden tanult, Oderafrankfurtban, Göttingenben, Bécsben járt egyetemre. 1805-tól Sárospatakon volt tanár. 1810-től Tordoson volt lelkész. Döbrentei Gáborral, Buczy Emillel, másokkal irodalmi társaság alapításán fáradozott. Korának legkiválóbb európai matematikusai közé tartozott: a berlini tudományos akadémia az ellipszis kerületének meghatározására alkalmazott szerkesztési eljárásáért aranyéremmel jutalmazta. (Egy másik Bolyai János Erdélyben!) Filozófiai munkái Kant és Fichte eszmerendszerét tükrözik. Részleteket fordított az Aeneisből. Kazinczy Ferenchez 38 levelet írt. Kéziratban maradt több műve – írja róla a Magyar irodalmi lexikon. Élményszámba menő képet rajzol róla Kazinczy a 12. levélben. Az ő kedvéért és hívására határozta el magát erdélyi útjára. Ha seholse, itt kedvem lett volna egy emléktáblát (ahogy Erdélyben mondják: tisztelettáblát) állítani volt háza falán, pataki tanársága miatt is, mint volt pataki diák.

Zsibó

Ülünk a zsibói református templomban, még ünnepélyesebb az alkalom, konfirmációi vasárnap délelőtt van. A tiszteletes úr ezernyi gondja között mégis teremt alkalmat, hogy üdvözöljön bennünket. A templomkert bejáratánál Wesselényi Miklós jól eltalált szobra fogadott, így otthon érzem magam. Olvasom a templomban emléktábláját:

Zsibón született / és itt várja Krisztusát Wesselényi Miklós /1796–1850 / A közértelmesség ébresztője

Megragad a régies kifejezés: közértelmesség. Hogyan mondanánk ezt ma? Talán: általános műveltség. Mennyivel szebb, kifejezőbb a régi!

Zsibóhoz a magyar történelem jelentős eseményei kapcsolódnak. Itt szenvedett vereséget a kuruc sereg 1705 novemberében (II. Rákóczi Ferenc személyesen vezette a csatát), melynek következtében az erdélyi fejedelemség visszakerült a Habsburgok uralma alá. Kazinczy Ferenc gyönyörű napokat töltött a Wesselényi-kastélyban, fia, Kazinczy Lajos, a tizenötödik aradi vértanú mégis itt tette le a fegyvert a cári csapatok előtt, éppen a kastély udvarán.

A templomban tett áhítatos látogatásunk után az idősebb Wesselényi, a zsibói bölény és az ifjabb Wesselényi, az árvizi hajós kriptáját keressük a kastély feletti domb tetején. Az öreg Wesselényi mauzóleumát még Kazinczy Ferenc tervezte olasz minták alapján. Igen hasonlít a széphalmi emlékcsarnokhoz, ezért nagy várakozással vagyunk iránta. A látvány több, mint lehangoló. Bokrokkal, cserjékkel benőtt üreg a valamikori mauzóleum helyén, körötte szegényes falmaradványok. Innen alig 10 méterre trágyalerakat, nyilván a kastélypark arborétumát javítják vele. Idő kérdése, mikor keveredik trágyával a temetkezési hely. Verőfényes vasárnap délelőtt van, s mi szomorúan tekintünk le Zsibóra, a Szamos-part vonulatára. Szótlanságunk alatt felhangzik s elönti a falut mint a tenger a román mise kihangosított liturgiája.

Hová temetkezzen az ember

A fenti kérdés a gyulafehérvári püspöki székesegyházban fogalmazódott meg bennem. Itt vannak nagyjaink szarkofágjai: Hunyadi Jánosé, Hunyadi Lászlóé, itt van Martinuzzi György, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György sírja. Csak azért nem borulok le előttük („Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak”), mert tudom, hogy a kő- és márványkoporsók üresek. A sírokat és a síremlékeket az idők során feldúlták, kirabolták, a tetemeket széjjelszórták. Ezt látjuk Zsibón is, ahol nem is a „fajmagyar” zsibói bölényt, az idős Wesselényit gondoltam siratni, hanem fiát, Miklóst, Erdély Széchenyijét. Ismét bebizonyosodott a Halotti Beszéd kinyilatkoztatása: bizony por és hamu vagyunk.

Hát akkor hová temetkezhet biztonsággal a hétköznapi halandó ember?! ők, azok a nagyok, azért temetkeztek így, mert azt hitték, hogy a sírhely állandóság és örök. Ez történt a székesfehérvári királysírokkal, az ókori piramisokkal, Nagy Sándor tetemével stb.

Amikor ezt az (egyelőre) filozofikus kérdést felvetem kedves útitársamnak, kinek bölcsessége többször bebizonyosodott előttem, azt válaszolta: úgy látszik, legcélszerűbb elhamvasztatni magunkat s széjjelszóratni. Én viszont változatlanul azt gondolom, hogy egész ember-alakként kell viszszatérni az anyaföldbe. Talán egy félreeső kis bodrogközi temetőben... S olyan nagy lelki nyugalommal, ahogyan Dsida Jenő sírfelirata hirdeti a kolozsvári Házsongárd csendjében:

Megtettem mindent, amit megtehettem,

Kinek tartoztam, mindent megfizettem.

Elengedem mindenki tartozását,

Felejtsd el arcom romló földi mását.

Oláh, szász, sokác, magyar

„Annyi mindazonáltal mindig való marad, hogy ha elmés és tompa, jó és rossz, nyájas és durva minden nép közt van is: tulajdon arca úgy van minden népnek, mint minden személynek” – olvasom Kazinczytól, és én hiszek neki. Olvassuk csak el jellemrajzait az oláhról, szászról, magyarról az Erdélyi levelekben! Hogyan lehetne azonban ő rasszista, amikor ilyeneket ír: „nékem az emberiség, és Pest, Buda tája hazám “.

Mégse leszek…

Ha a buszban néha Tanító bácsi mellett kerül helyem, kedvem lenne megölelni atyai barátomat. Fiatal korában idegen ország katonája volt, ezért dúdolgatom neki a régi katonanóta néhány sorát:

Messze van a bihari határ,

Leszek benne bujdosó betyár,

Mégse leszek a román király katonája.

Búcsú

Kazinczy érzelmes, szép szavakkal vett búcsút Erdélytől. Én Dsida Jenő soraival köszönök el:

Nekem is fáj, hogy búcsúzom,

mert immár más utakra kell mennem,

de így zeng most a trónjavesztett

magyar Isten parancsa bennem

s én nem tagadom meg őt,

mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,

mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.

Nincs más testvérem, csak magyar.

Ha virrasztok, miatta állok poszton,

csak tőle kérek kenyeret

s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.