Művelődés

2006 nyarán Szekszárdon, a XXXIV. Országos Honismereti Akadémián hallottam először az erdélyi út tervéről. Kedves barátaim, dr. Kováts Dániel és Fehér József bemutatták elgondolásaikat azokról a rendezvényekről, amelyeket Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulója alkalmával, 2009-ben lehetne megvalósítani. Volt több mint tíz érdekes javaslatuk, és ezek egyike volt az erdélyi út. Kazinczy Ferenc ugyanis 1816-ban egy négylovas fedett kocsin Zseni lányával, szobalányával, inasával és kocsisával bejárta Erdélyt, főleg azzal a céllal, hogy meglátogassa ottani barátait és levelezőtársait. Útja három hónapig tartott, és erről írta az Erdélyi levelek című könyvét. Talán meg lehetne ezt ismételni ugyanazon az útvonalon haladva, és útközben az ő benyomásairól és élményeiről beszámolni, mondták. Természetesen gyorsabban kell utazni, egy hétnél tovább nem tarthat az út. Nem volt azonban nyilvánvaló, hogy realisztikus-e autóbusztúrákat rendezni ennek az elgondolásnak alapján egy nagyobb közönség számára. Ezért ki kellene próbálni az utat egy kisebb csoporttal, minibuszon járva, ajánlották. Én lelkesen csatlakoztam ehhez a gondolathoz, és kértem a barátaimat, hogy ha ez megvalósul, vigyenek el engem is.

A következő hónapok folyamán Dani barátom folyamatosan értesített az útiterv haladásáról. Nagy segítségemre volt az, hogy a Széphalom évkönyv 16. kötetében megjelent Váczy János összefoglaló leírása Kazinczy Ferenc útjáról. Van egy édesapámtól örökölt nagyon részletes régi térképem Magyarországról, amelyen a legkisebb megnevezett helyeket is megtaláltam. Amikor az indulás időpontja közeledett, érkezett egy már majdnem végleges útiterv, amelyben percről percre le volt szögezve, hogy meddig tarthat egy látogatás, hány percet kell számítani az autóútra két helység közt. Olyan szoros program volt, hogy több napon ebédre sem volt idő szánva. Az elgondolás az volt, hogy olykor viszünk magunkkal élelmiszercsomagot, amit majd az út szélén megállva fogyasztunk el. Kissé nyugtalanul kérdeztem Danit hogy elhozzam-e a denaturált szesszel működő főzőeszközömet, amit hegyi vándorlásoknál szoktam használni, hogy főzhessünk levest porból, vagy mélyhűtött ételt ilyen esetekben. Ezt nem tartotta szükségesnek, és a végleges útitervben volt már idő az ebédekre is.

Később hallottam, hogy az útiterv kidolgozásának érdeme főleg a nagyváradi Dukrét Gézáé, aki kívülről-belülről ismeri Erdélyt, és amellett igen széles ismeretségi hálózata van. Mindenfelé írt, telefonált, és három hónapos munka árán egy tökéletes tervet állított össze. A legtöbb helyen, amit meglátogattunk, a megadott időpontban várt ránk valaki: egy pap, egy tanár vagy egy idegenvezető. Csak arra nem gondolt Dukrét Géza, hogy a pap, aki nagy örömmel és lelkesedéssel mutatja be templomát, ismerteti annak történetét, nem néz az órájára, mi sem siettünk nagyon, így gyakran elfutott az idő. Szerencsére volt nálunk mobiltelefon, és mindig tudtuk, hogy kivel kell érintkezésbe lépünk, hogy bejelentsük az esedékes késést.

Útitársaim közül négyen a Kazinczy Ferenc Társaság vezetőségéhez tartoznak: Fehér József elnök, dr. Kováts Dániel volt elnök, Kiss Endre titkár és a világjárt dr. Csorba Csaba, a várak hírneves szakértője, a Társaság elnökségének tagja. Velünk jött még Héjjas Zoltán, aki az Eötvös József Könyvkiadó tulajdonosa, és most az Erdélyi levelek új kiadását tervezi, végül Palicz István sátoraljaújhelyi tanár, minibuszunk ügyes vezetője. Idegenvezetőnk, Dukrét Géza nagyváradi tanár, helytörténész sajnos az utolsó pillanatban kénytelen volt lemondani az útról, mert tüdőgyulladás miatt kórházba került. Ez eleinte nagy gondot okozott nekünk, mert ő lett volna az egyetlen, aki jól tud románul. De mint látni fogjuk, később ez is megoldódott. Az indulás előtti napon meglátogattuk Széphalmon a Magyar Nyelv Múzeuma építkezésének helyszínét. Radványi György építész fogadott, ő tervezte a múzeumépületet, most pedig a munka folyamatát ellenőrzi. Az alapozás és az alagsori szint, ahol az üzemeltetéshez szükséges gépezet lesz elhelyezve, készen állt, azóta a föld feletti falak építése is megindult. A látogatásunkkor épp ezt készítették elő. Radványi úr részletesen bemutatta a terveket, és szakértelemmel válaszolta meg kérdéseimet a fűtéssel, a szellőztetéssel, a világítással, az előadóterem audiovizuális berendezésével kapcsolatban. Nagy bizalmam van abban, hogy az épület jól meg fog felelni a feladatának, nemcsak mint kiállítási tér, hanem mint találkozóhely is. Bizonyára egyik fontos központja lesz a megye kulturális életének. A látogatást azért tettük az indulás elé, hogy mondhassuk: úgy mint Kazinczy, mi is Széphalomból indultunk erdélyi utunkra.

Május 13-án reggel 6 órakor indultunk, és nemsokára már a határon voltunk. Ott várt ránk Balázsi József, Érsemjén polgármestere, Varga József volt iskolaigazgató és Keresztúri Lajos, az RMDSZ érsemjéni titkára. Nagy szeretettel üdvözöltek, és elkísértek Érsemjénbe, Kazinczy Ferenc szülőhelyére. Ott egy számomra teljesen meglepő, nagyvonalú fogadtatás várt ránk. Sokan gyülekeztek a községháza tanácstermében, ahol egy finomságokkal tele asztal volt terítve. Kölcsönös üdvözlő beszédek és koccintás után nekiláttunk a házilag készített harapnivalókhoz, én különösen a ropogós töpörtyűt szemeltem ki magamnak, amit nagyon szeretek, de Svédországban nem kapható. Kiválóan ízlett.

A fogadtatás után kimentünk a kis parkba Kazinczy Ferenc szobrához, amit megkoszorúztam. Meghatva éreztem e pillanat nagyságát. Emlékművet én még soha sem koszorúztam meg, ez nálunk, Svédországban nem szokás. Csak hivatalos állami látogatások alkalmával tisztelegnek néha a vendégek azzal, hogy koszorút helyeznek el az ismeretlen katona sírjára vagy hasonló emlékműre. Most néhány pillanatig az volt az érzésem, hogy ükapám kinyújtja felém kezét. Racionális mérnökember lévén nem hiszek természetfölötti erőkben, de ki tudja... A kis parkban megnéztük még a faragott fejfát, amelyet Kazinczy Lajos emlékére állítottak fel nemrég, majd átvonultunk Kazinczy Ferenc és Fráter Lóránd emlékházához. Iskolás kislányok álltak előtte sorban, mint egy díszőrség, csodálatos megtiszteltetés volt ez, szemem nem maradt szárazon. Nem nekem szólt ez, azt tudtam, ükapámat képviseltem, de az ő iránta mutatott tisztelet és szeretet mégis megható volt. Újdonság volt számomra ott a Bossányi-kúria képe, ahol Kazinczy született. Az épület kisebb volt mint gondoltam, hiszen Bossányi nagyapát tekintélyes, jómódú birtokosként tisztelték. Tovább vonulva a falun keresztül elsétáltunk az elég új iskolaépület és az épülőben lévő, meglepően nagy kultúrház mellett. Mindez bizonyítja hogy a csak 4000 lakosú Érsemjén egy aránylag jómódú, ügyesen vezetett község. Az érsemjéniek segítségünkre siettek a román tolmácsolással is, amikor elpanaszoltuk, hogy Dukrét Géza nem tud velünk jönni. Varga József felajánlotta, hogy elkísér Tordáig, ott Keresztúri Lajos váltja őt. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett számunkra.

Sokáig időztünk Érsemjénben, ezért Érmihályfalvára csak rövid idő maradt. Megtekintettük a csinos kis múzeumot szemben a templommal, amelynek épületét épp most újították fel, de a berendezése még hiányzott, pedig átadása néhány napra rá volt tervezve. Megjegyeztem, hogy nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy minden idejében elkészüljön! De ez nem nyugtalanította azokat, akikkel beszéltem, azt mondták, hogy álltak már nagyobb kihívások előtt is. Margittára, is elkésve érkeztünk, az ottani lelkész nem tudta jövetelünket kivárni, vasárnap lévén más elfoglaltsága is volt. Mivel a templomkert kapuját zárva találtuk, csak a kerítésen át láttuk Petőfi és Ady mellszobrait. Később hallottuk, hogy nagynevű magyarok szobrait a magyarüldözés idején, vagyis a hatvanas évektől a nyolcvanasok végéig, sok helyen áthelyezték a templom térségére, mert azt tiszteletben tartották a románok is.

Micske templomtornyának jellegzetes kinézése van, a sarkain fiatornyokkal díszített sisakja alatt fából épült árkádos tornác húzódik. Ez a stílus főleg Kalotaszegen fordul elő. A 14. század elején épült gótikus stílusú templom és a 16. századból eredő torony jó állapotban voltak. Micskén a Bossányiaknak szőlőjük volt, amit azonban 1925-ben úgy elvert a jég, hogy újra kellett volna ültetni, amit nem tartottak érdemesnek. Most itt főleg cseresznyét és barackot termelnek.

Szilágysomlyó egy nagyobb település, 16 000 lakosa van, amiből 4000 magyar. Egész kedves hely lehetett régebben, sajnos a város közepén fekszik néhány ronda és most már kopott tömbház, ami lényegesen rontja az összbenyomást. A református templomban a tiszteletes behatóan tájékoztatott a magyarok helyzetéről. Nagy beleéléssel és gyorsan beszélt, aminek következtében sajnos nem mindent fogtam fel. Ugyanis ha egy ilyen előadást hallok, nem lévén elég gyakorlatom a magyar nyelvben, erősen kell összpontosítanom a figyelmemet. Egy idő múlva elfáradok, és elterelődik a figyelmem, amikor az újra visszatér, már elmulasztottam az előadásnak egy részét. De azt hiszem, megértettem a lényegét. Egész a rendszerváltozásig nehéz volt a magyarok helyzete. A külső veszély, a magyar érdekek hátraszorítása ellen a magyarok összefogtak, akármilyen volt a politikai nézetük, akármilyen volt a vallásuk. Az áldozatkészség is nagy volt. A református gyülekezet semmi segítséget sem kapott az államtól, mégis rendbe hozták, szépen fenntartották a templomukat. Ez már a 16. században épült, és említésre méltóak a gyönyörű kazetták a tető alatt, növény- és állatmotívumokkal. A templomlátogatók száma egy átlagos vasárnap 500-700 személy, nagyobb ünnepeken zsúfoltságig tele van a templom. Most azonban csökkenőben van a létszám. A munkanélküliség miatt sokan kivándoroltak, főleg a 25-40 éves korosztályból. Mielőtt elhagytuk a templomot elénekeltünk egy zsoltárt. Lefelé sétálva eljutottunk a romos Báthory-kastélyhoz, melynek falai állnak és új tetőt is kapott, de a kastély oly rozoga állapotban van, hogy oda belépni tilos. A főépület bejáratának nemrég nekiütközött egy teherautó, ami további károkat okozott, de a megjavításukhoz hiányzik pénz. Megkerülve az épületet egy nagy udvarra jutunk, amelynek közepén egy kevéssé odaillő szobor van felállítva; ez a hajdani turulmadaras világháborús emlékmű, amelyet átalakítottak, ortodox kettős keresztet helyeztek el rajta. Az udvar körül láthatók a kastély védőfalainak maradványai, valamint két tűrhető állapotban lévő saroktorony, ezek is új tető alatt. Úgy látszik, hogy mégis igyekeznek további pusztulást megakadályozni.

Szilágysomlyót elhagyva a táj egyre szépül. Elhaladtunk egy hatalmas duzzasztott tó mellett, ami arra a célra épült, hogy megakadályozza a Kraszna folyó kiáradását.

Eljutottunk Kraszna községhez. Kazinczy számára igen fontos hely volt ez, mert itt lakott Cserei Farkas, akivel találkozni kívánt. Cserei sajnos beteg volt, nem tudtak sokat együtt lenni, de Kazinczy kihasználta az alkalmat arra, hogy három napon át élvezettel tanulmányozza Cserei gazdag gyűjteményeit és a szép kertet. Cserei kastélynak nyoma sincs már, oly régóta eltűnt, hogy senki sem tudott felvilágosítást adni róla, de az arborétumról hallottak idősebb emberek, sőt meg is tudták mutatni annak helyét. 1920-ban vágták ki a románok a fákat. Cserei könyvtára viszont már 1848-ban leégett. A katolikus templom előtt kopjafát, emlékkövet állítottak Cserei Farkas tiszteletére. Kraszna látványossága a szép református templom, amely hasonlít Micske templomához, ugyanabban a stílusban van építve. Meredek lépcsőn mentünk fel a toronyba, szűk volt a hely, és vigyázni kellett, hogy az ember be ne üsse fejét valami gerendába. Fent körüljártuk a tornácot, szép kilátás nyílt meg előttünk, megérte a fáradságot. A gyülekezetnek 3560 tagja van, 600-700 jár el vasárnaponként az istentiszteletre. Magyarkecelen csak rövid időre álltunk meg, hogy megtekintsük a zsindelyes harangtornyot. Erdélyben ezek, úgy látszik, ritkák. Zilah következett, amelynek most 63 000 lakosa van, 1968-ban csak 14 000 volt. Először itt hallottam egy ilyen majdnem hihetetlenül gyors növekedésről, de később kitűnt, hogy ez nem egyedülálló, más erdélyi városokban is előfordult. Ceaušescu célja az volt, hogy Erdélyt románosítsa, ezért nagy számban telepített be románokat a városokba, főleg gyári munkásoknak az újonnan alapított iparvállalatokhoz. Zilahon többek közt egy nagy gumigyárat létesítettek. A gyárakba és lakásokba való óriási befektetés csak azáltal volt lehetséges, hogy visszatartották a fogyasztást, úgy hogy a lakosság nagy része többé-kevésbé nyomorban és éhségben élt. A gyors kiépítés mindig minőségi problémákat von maga után, ami az akkori szovjet piacon mindennapi jelenség és elfogadható volt, de a nyugati piacon selejtes áru nem versenyképes. A gyárak nagy része a rendszerváltozás után csődbe fúlt, és nyomába munkanélküliség és kivándorlás jött. A rossz minőség az épületeknél is feltűnik. Az utóbbi években épített házak azonban szebbek és jobb anyagot is használnak hozzájuk. Épp ezzel kapcsolatban volt csoportunkban egy kis nézeteltérés. A város kellős közepén, a Wesselényi-szoborral szemben áll egy egész modern irodaház, amely szerintem építészetileg tetszős és nem túlságosan zavarja a környezetet, ahol amúgy is magas házak vannak. A többiek szörnyűnek találták. Hozzá kell tennem, hogy az irodaház a megépítése óta üresen áll. A Wesselényi-szoborról mesélték, hogy azt többször áthelyezték a főtérről máshová és vissza az uralkodó politikai irányzatnak megfelelően. Zilah legkiválóbb érdekessége azonban az 1904–7-ben Papp és Szabolcs budapesti építészek tervei szerint épült református templom. Három hajóját a domb adta területet kihasználva egymáshoz viszonyítva 120 fokkal elfordítva alakították ki. Alapterületére nézve a legnagyobb református templom Debrecen után, de az ülőhelyek száma csak 1500, mivel egy nagy nyitott térség van a közepén. Ez nagyvonalú elgondolás, érdekes megoldás, de nekem kopárnak tűnt. Nehezen tudnék benne áhítatosan elmélyülni.

Utunk célja a következő napon Kolozsvár volt. A reggeli meglepett, részben azért, mert a csészében készen felszolgált langyos és édes tea után kávét is ittunk, részben meg azért, mert Jóska a magunkkal hozott pálinkával kínált meg bennünket. Ez Svédországban jobb társaságban szinte elképzelhetetlen, ferde szemmel nézünk arra, aki már reggel iszik. Az előítéletem oly mélyen belém volt gyökerezve, hogy ezzel a szokással csak utunk utolsó napján békültem ki. Nagyváradon ugyanis a tiszteletre méltó katolikus püspök délelőtti látogatásunk alkalmával, kávé és aprósütemény mellett pálinkával is megkínált. Nem szabad tehát más társadalmi szokásokat kritizálni, hiszen a közmondás szerint: ahány ház, annyi szokás.

Először Váralmáson álltunk meg, amit Kazinczy idejében Nagyalmásnak neveztek. ő ott Wass Sámuel grófné híres istállóját tekintette meg. Az istálló falai még álltak, de teteje már leomlott, még szomorúbb volt látni magát a kastélyt romos állapotában. A tető talán nemrég zuhanhatott le, mert a födémgerendák ide-oda esve hevertek a földön, úgy látszik senkinek sem volt kedve hozzájuk nyúlni. A bejárat fölött még látható volt a Wass és a Bethlen címer – a grófné született Bethlen Rozália volt – a falakon pedig fel-felbukkant az eredeti festés vagy díszítés. Körüljártuk a kastélyt, egy valamikor előkelő, meglepően hosszú és keskeny épületet. Fájt a szívünk ezt a pusztulást látni, talán ez volt utunk legszomorúbb látványa. Durva romboláshoz hozzá vagyunk szokva háborús eseményeknél, de az elfeledést követő lassú összeomlás jobban érinti lelkünket. Talán saját életünk múlását látjuk benne. Utána ellátogattunk a domb tetején büszkélkedő kedves kis templomba. Kézzel készített hímzések díszítették a falakat, a padokat. Megtudtuk, hogy ezek főleg 1980 után kerültek a templomba, eleinte féltettek néhány értékes hímzést a románoktól, azért akasztották be azokat, és amikor látták, hogy milyen jól illenek oda, lassanként gyarapították őket.

Bánffyhunyadnál rátértünk a Nagyvárad és Kolozsvár közti országútra. Ez egy 10.000 lakosú hely, ebből 3000 a magyar. Szép templomuk van, az is hímzésekkel díszítve. Eredete a 13. századra nyúlik vissza, akkor erődítménynek készült, később építették át templommá; Erdély legnagyobb kazettás mennyezete látható itt. Kusztos Tibor tiszteletes meghívott a paplakba, ott találkoztunk feleségével, Kusztos Ildikó Máriával, aki a kalotaszegi hímzéseknek szakértője, egy ábrákban gazdag könyvecskét írt róluk. Nagyon örültem a dedikált példánynak, amit átadott nekem.

Körösfőn megkoszorúztuk a Vasvári-emlékszobrot. Vasvári Pál, a márciusi ifjak egyike, a Petőfivel egykorú történész volt, aki 1849-ben szabadcsapatot szervezett, a román felkelők 1849-ben kegyetlenül meggyilkoltak, csapata szinte teljesen megsemmisült. A községnek 1500 lakosa van, 98 százalékban magyarok. Teljesen a kézműves munkára vannak berendezve, nemcsak hímzéssel vagy vagdalásos mintákkal díszített terítőket, blúzokat és egyéb textíliákat, hanem fonott kosárárut, faragott tárgyakat is készítenek nagy választékban. Az országút mentén hosszú sorban felállított bódékban kínálják áruikat. Kissé késésben voltunk, ezért innen közvetlenül Kolozsvárra, hajtottunk. Hozzá jött még ehhez, hogy nagyon sokáig kellett várnunk az ebédre, aránylag kevés idő maradt a városnézésre. Mivel a Házsongárdi temető közelében laktunk, ott kezdtük sétánkat. Sokáig időztünk ott, megkoszorúztuk a 17. századbeli híres pedagógus, Apáczai Csere János sírját, és tisztelegtünk még többek között a száz évvel ezelőtt született költő, Dsida Jenő (1907–38), valamint Mikó Imre (1805–76) akadémikus, az Erdélyi Múzeum Egyesület megalapítója sírjánál. A vége felé már türelmetlen voltam, inkább a várost szerettem volna nézni. Eljutottunk a Farkas utcai református templomhoz, előtte a sárkányölő Szent György szobra áll. A templom gyönyörű, 1510-ben állt készen gótikus stílusban. A boltíveket 1603-ban a polgárok a vallásharcok folyamán lerombolták, majd 1636–47 között I. Rákóczi György állíttatta újra helyre. A falak nemesek címereivel vannak díszítve. A templom mögött a várfalnak egy szakasza jó állapotban látható. A főtéren elmentünk Mátyás király lovas szobra mellett, a szülőházát is láttuk kívülről. Bementünk a Sapientiának nevezett Erdélyi Magyar Tudományegyetem épületébe, amely Bocskai István szülőházában kapott helyet, ez egy aránylag kis egység, ahol a környezetföldrajz-környezettudomány szakirányon, valamint fotó- és filmművészet, média szakon történik a kiképzés. Nagyobb műszaki, társadalmi és humántudományi karok működnek Csíkszeredán és Marosvásárhelyen, összesen kb. kétezer hallgatóval. Az oktatás Magyarországtól kapott anyagi támogatással folyik. Kolozsvárnak 350 000 lakosa van, 18% a magyarok arányszáma. Az általános benyomásom a városról nem volt kedvező, az 1975-ben kezdődő iparosítás idején, úgy látszik, hiányzott egy városfejlesztési terv, magas és alacsony épületek rendszer nélkül állnak egymás mellett. Lehet, hogy elhamarkodva ítélek, nem sokat láttunk a városból. Reményteljes előjel az, hogy az iparosítás most már jobb körülmények közt folytatódik, a finn Nokia cég itt fog közelében egy új gyárat építeni.

A következő nap programja Torda megtekintésével kezdődött. Torda régebben fontos sótermelő hely volt, egy sóbányája most is megtekinthető, de arra nem volt időnk. Egy szép kisváros ez, annak ellenére, hogy ez sem kerülte el az iparosítást. Itt főleg cement-, porcelán- és üveggyárak épültek, amelyeknek egy részét azonban vagy leállították már, vagy kisebb mértékben üzemelnek. A 15. század végén épült református templom eredetileg erődítménynek szolgált, falakkal van körülvéve, a kapu fölött egy lőrésekkel ellátott torony emelkedik. Felmentem a toronyba, az üres szoba szép tisztán volt tartva, ami azt mutatja, hogy gondozzák. A park szélén fekvő úgynevezett „fejedelmek házát” éppen restauráltak. Csupa jó hír.

Tovább haladva Gerendkeresztúr felé egy Kemény-kastélyt akartunk megtekinteni, de nem találtuk meg, mert azt – mint utólag kiderült – Aranyosgerenden kellett volna keresnünk. Betértünk azonban Szabó Géza lelkészhez, aki ennek az elhagyott kis falunak a helyzetéről beszélt. 700 lakosa van, a fele református. Az 1-4. osztályos gyerekek magyar iskolába járnak, de az 5-8 osztályban a szülők kívánságára átmennek román iskolába, hogy megtanuljanak románul is. A munkaképeseknek jó része kivándorolt, hátra hagyván az öregeket. Hogy tekint a falu jövőjére, kérdeztem. Ezen nem gondolkozik. Megteszi a kötelességét, gondoskodik a gyülekezetéről, ez neki elég. Utána Marosludasra mentünk megtekinteni a Bánffy-kastélyt, ahol Kazinczy is járt. A kapunál leállítottak, nem engedtek be, mert most elmegyógyintézet van benne. Kopott, de elég ép állapotban találtuk.

Mivel késésben voltunk, kihagytuk a radnóti Rákóczi-kastélyt, pedig ott vártak ránk, és közvetlenül Marosvásárhelyig folytattuk utunkat. Felkerestük a szállásunkat, és nemsokára már a főtéren voltunk, ami tulajdonképpen egy hosszú, keskeny park két út közt, mindkét végén egy-egy ortodox templommal. A templomoknak Erdélyben nagy jelentőségük van. A magyarok mind reformátusok vagy római katolikusok, és elsősorban az egyházközség az a szerv, amely összefogja őket és fenntartja nemzeti öntudatukat. Az ortodox és a görög katolikus egyház viszont a román nemzeti öntudat fáklyáját tartja magasan, amit az államvezetőség be is lát, ezért részesül különösen az ortodox egyház bőkezű állami támogatásban, ezért láttunk majdnem minden községben újonnan épült ortodox templomokat. Visszatérve a témához elmondható, hogy a főtér valóban szép. Több szecessziós stílusú épület található a tér körüli utcák mentén. De a fő látványosság a kultúrpalota. 1903-ban épült gyönyörű szecessziós stílusban, nagyon jól van tartva, szinte újnak tűnik. Vagy talán nemrég renoválták, nem tudom. A homlokzat egész hosszúságában nyúló földszinti terem falai tipikus szecessziós motívumokkal vannak díszítve: virágok, női alakok, lágy, szelíden hullámzó, álmodozó vonalakkal rajzolva. Az első emeleten a fölötte fekvő tükörteremnek díszablakai keltették fel figyelmünket, a színes üvegszemekből összeállított képek népmesék, népballadák részleteit ábrázolják. Alattuk szöveget is olvashatunk. Azon a hat képen, amit lefényképeztem, a következő szöveg áll:

Anyám anyám édös anyám!

Én évöszöm Kádár Katát.

A te édös anyád őtöt elvitette,

Feneketlen tóba belé is vettette.

A kettőből kinőtt két kápóna virág,

Az ótár tetején ésszekapcsolóttak.

Csak eszibe juta kéncsös küs ládája

S kéncsös küs ládáját hóna alá fogja.

S csakhamar letöszi hajadon küs lányát.

Anyám, édös anyám, ne haggy el az útba.

Bizony nem mönyök én, mert nem vótál anya,

Ha a löttél vóna itt nem hattál vóna.

Nehéz volt ezeket a csodálatosan szép, szintén szecessziós stílusú üvegképeket magunk mögött hagyni. Valódi kincsek! Vajon rajta van-e ez a kultúrpalota az UNESCO világörökségének listáján? Ha nincs, javasolni kellene.

Utána átmentünk a mellette álló városházához, majd tovább a Teleki Tékába, a nagyhírű könyvtárba, amelyet Kazinczy is meglátogatott. Itt Kiss Endre barátunk, aki a sárospataki kollégium könyvtárának igazgatója, biztos otthon érezte magát. Teleki 1802-ben adományozott 40 000 kötetes könyvgyűjteménye alkotta az alapot. Ma a könyvtárnak 250 000 kötete van, amit részben más könyvtárak bekebelezése révén értek el. Tovább sétálva nézegettük a várost, a Vártemplomhoz akartunk jutni, de az nem volt könnyű, rossz irányban indultunk, körül kellett járni az egész várfalat, míg megtaláltuk a bejáratot. A Vártemplomot Teleki 1809-ben kijavítatta és barokk tetővel látta el, ennek ellenére nem volt olyan kiváló, hogy az ember megtartaná emlékezetében. A már említett Sapientia magyar egyetem marosvásárhelyi épülete mellett is elhaladtunk. Útközben sok mindent megtudtunk. A városnak 150 000 lakosa van, ebből 70 000 a magyar. Azt, hogy olyan szép lett, nagyrészt Bernády György volt polgármesternek köszönhetjük. 1902-ben hatalmas bankkölcsönöket vett fel, hogy kifejlessze a várost, amely már akkor is elég jelentős volt, 35 000 volt a lakosok száma. Az első világháború utáni nagy infláció értéktelenné tette a pénzt, könnyen vissza tudták az adósságot fizetni. Van egy színházuk 600 ülőhellyel, ahol mind magyar, mind román nyelvű darabokat játszanak, a kultúrpalotának pedig egy 800 ülőhelyes koncertterme van. Iparvállalatai közül a bútorgyár, a konzervgyár, a textilgépgyár és bőrfeldolgozó üzem méltó említésre, de ezek – mint másutt is – hanyatlóban vannak.

Még aznap kitértünk Erdőszentgyörgyre, ahol egy Rhédey-kastély van jó állapotban, ami annak köszönhető, hogy iskolának használták s használják most is. A templomban a lelkész felesége mesélte, hogy egy Rhédey-lány egy Würtenberg herceghez ment feleségül, s az ő leányuk nagyanyja a jelenlegi angol királynőnek. Amikor támogatásért fordultak az angol királyi házhoz, kaptak tőlük 200 fontot készpénzben meg egy márvány emléktáblát. Elképzelhető, hogy mennyire csalódtak. Itt is a kivándorlásról beszéltek; ami kisipar létezett, az leállt. Útközben Gyalakuta mellett haladtunk el, ott volt egy földgázlelet, amellyel egy mellé épített erőművet hajtottak, a földgáz kifogyott, és most ott állnak a hatalmas épületek, gépezetek elhagyva, ahelyett hogy lebontanák és a vashulladékot felhasználnák.

Másnap Segesvár volt az első megállónk. Egy régi, védőfallal körülvett szász város ez 32 000 lakossal, amelyből 6000 a magyar; a szászokat ugyan kitelepítették a háború után, de 800 ott lakik még most is. A lakosság nagy része persze a fallal körülvett régi városon kívül él. A település a meredek oldalú domb alján fekvő dominikánus kolostorral vette kezdetét 1244-ben, a rend temploma a reformáció idején evangélikus lett, majd a 17. században barokk stílusban átépítették Az 1680-ban készült oltár ma is a helyén áll. Megérkezésünkkor Bessenyei István tiszteletes várt ránk az óratorony alatt. Ez most múzeumnak van berendezve főleg a 16. és 17. századból eredő tárgyakkal, ezek megtekintésével kezdtük látogatásunkat. Majd felmentünk a dombra, ahova egy 172 lépcsőfokos köröskörül deszkával beburkolt, széles falépcső vezet. Annak idején a diákok részére építették ezt, ezen mentek fel a gimnáziumhoz. Fent magasodik még egy 1429–83. években épült templom, amelynek tornya azonban már a 14. századból ered, ezt akkor őrtoronynak építették. A templom 16. századi freskói szépen helyre vannak állítva. Jó kilátás nyílik fentről a városra, melynek építkezésében a németes jelleg szembetűnő. Utána a lépcső mellett húzódó régi temetőn keresztül mentünk vissza. A város alsó része a turizmus nyomát viseli; macskaköves utcák, több vendéglő és persze az állítólagos Drakula (románul Vlad øepeš, a karóba húzató) szülőháza. A védőfal menti őrtornyok költségét különböző céhek viselték, a csizmadiák tornyát jó állapotban láttuk. Segesvárnak nagy lehetősége van idegenforgalmi központként a további fejlődésre; azt javasolnám, hogy a falon belüli térséget sétálóutcákká alakítsák át, és a megközelíthetőségét egy a falon kívüli nagy parkolóval segítsék elő.

Fehéregyháza arról az 1849-es ütközetről nevezetes, amelyben Petőfi elesett. Egy kis múzeum van emlékére berendezve fényképekkel és a csatatérmodell hű ábrázolásával. Ezen kívül egy videofilm Petőfi életét és működését vetíti szemünk elé. Elhelyeztünk egy koszorút az emlékkövén, Kazinczy is ellátogatott ide Haller János grófnak palotáját megtekinteni, amit valóságos tündérlaknak nevezett, de ennek nyoma sincs már. Ebéd után – életemben először ettem puliszkát, ízlett – a Gyulay-kastély felkeresésének indultunk neki. Ez egyike volt utunk fő célpontjainak. Kazinczy hét és fél gyönyörű napot töltött itt, volt kassai szerelmének, gróf Gyulay Ferencné, született Kácsándy Zsuzsanna és lánya, Karolina társaságában. ő Zseninél kissé idősebb volt, de látogatásuk alkalmával a két lány jól összebarátkozott. A kastély helyének Andrásfalva volt megadva. Elmentünk Székelyandrásfalvára abban a reményben, hogy ez Oláhandrásfalvával azonos, de ott nem találtunk semmit. Kazinczy azt is írta, hogy hegyoldalakon haladtak Andrásfalva felé, és hogy a kastély egy szűk völgyben feküdt, de ahol mi voltunk, ott a táj lapos volt. Kérdezősködésünk végül eredménnyel járt. Egy öreg úr hallott a kastélyról, és elmondta, hogy annak romjai sincsenek meg már. A Gyulay-házaspár sírjairól is tudott, azt keresték, de nem találták. Közben Hidegkút irányába mutatott, a Gyulay-birtok oda is kiterjedt. Arrafelé hegyeket láttunk, talán ott feküdt a kastély is? Lehetséges, nem tudjuk. A székelykeresztúri múzeum igazgatója, Fülöp Lajos szerint fellelték a sírokat.

Székelykeresztúron, megtekintettük a Molnár István Múzeumot. A legérdekesebb a szabadtéri, skanzen jellegű része volt. A tornácos, tipikusan székely lakóházat 1952-ben hozták ide, később kiegészítették több udvarházzal. Mindez az utolsó pillanatban történt, mondta az igazgató, most már alig lehet eredeti állapotban ilyen házakat találni. A használati tárgyak, eszközök mellett főleg kézzel hajtott gépi berendezést gyűjtöttek, magzúzókat, olajpréseket, szövőszékeket. Svájci anyagi támogatással újult meg a múzeum 1996-ban.

Székelyudvarhely 36 000 lakosú, tiszta magyar város. Dr. Vofkori László, a csíkszeredai egyetem előadótanára már várt ránk, a helyi rádión bejelentette látogatásunkat, és az érdeklődőket egy összejövetelre hívta meg egy vendéglőbe. Kevesebben jöttek, mint várta, az Erdélyi Kárpát Egyesület itteni vezetőségéből jöttek ugyan négyen, de rajtuk kívül csak két személy, köztük Szőcs Lajos Korondról. Az egyesület székhelye Kolozsvár, 3000 tagja van, honismerettel foglalkozik. Kellemesen telt el a találkozó, főleg az erdélyi magyarok helyzetéről beszélgettünk. Ez a rendszerváltozás után lényegesen megjavult, most már nincsenek üldözésnek kitéve. Az anyagi helyzetük jobb lett, annak ellenére, hogy a fizetések és munkabérek továbbra is aránylag alacsonyak; az üzletekben már minden kapható, külföldi vállalatok is jelen vannak a piacon. Az életszínvonal növekedését az is bizonyítja, hogy az utóbbi években a gépkocsik száma erősen gyarapodott. Ami aggodalomra ad okot, az a nagy kivándorlás, részben annak következtében, hogy sok gyár leállni kényszerült, ami által munkanélküliség keletkezett, részben pedig azért, mert külföldön jobban lehet keresni. Ez utóbbi az intellektuális szakmákban dolgozókra is vonatkozik. Sokan mentek Magyarországra, ahol a kormány régebben bizonyos előnyöket biztosított az erdélyi magyarok számára. A találkozás után végigsétáltunk a városon, de már kezdett sötétedni. A főtér csak százéves, annak idején majdnem minden épületet lebontottak, hogy helyet teremtsenek a térnek A jellege olyan mint Marosvásárhelyen, hosszúkás, parkkal a közepén és a végükön egy-egy templom, amelyekből az egyik eredetileg franciskánus volt.

Másnap Bögözön Bíró Endre tiszteletes fogadott. Szellemes, humoros módon számolt be a templom történetéről, gyönyörűség volt hallgatni. Valahogy az a benyomásom, hogy ez a derűs szellemesség sok erdélyi magyart jellemez. A templomban jól helyreállított freskók láthatók a 14. századból, 1898-ban fedezték fel őket a vakolat alatt. Az eredeti gótikus mennyezetet 1724-ben felváltották egy kazettás mennyezettel, és azzal egyidejűleg készült a karzat, amely egyedülálló a maga nemében. Sokan jönnek Budapestről autóbuszon a templom megtekintésére, mondta a tiszteletes úr.

A Bethlen-várkastély megtekintése Keresden egyike volt utunk csúcspontjainak Kerítéssel van körülvéve, de amikor a közelben lakó felügyelő ott látott minket ácsorogni, kinyitotta a kaput és kalauzolt is az épületben. Egész 1949-ig lakott volt, akkor kiűzték a tulajdonosokat, a könyvtár könyveiből máglyát raktak az udvaron és mind elégették A többi berendezés szétszóródott, nagyobbrészt eltűnt, de néhány darabot megtaláltak Brassóban és Segesváron. A fegyvergyűjtemény a helyi vadászegyesület kezébe került. A kastély restaurálása 1990-ban indult meg, 2000-ig folyt, akkor a volt tulajdonos három örököse visszakövetelte a kastélyt, a munka leállt, azóta is áll. A restaurálás során egy ezüstpénzekkel teli edényt találtak a pincében az 1524 és 1532 közötti időszakból. A kastély jelen állapotában minden helyiséget meg lehet tekinteni, de természetesen sok munka van még hátra, míg a kastély ismét a régi pompájában büszkélkedhetik A kastélyt körülvevő védőfal nincs meg egészében, de a megmaradt része jó állapotban van. Ebben a remek épületben körbejárni valóban szép élmény volt.

Berethalmon egy a 15. század végén és a 16. század elején épült nagy gótikus templom látható, a reformáció után a szász evangélikus püspök székhelye lett. Megőrizték a templom eredeti berendezését, amit ritkán lehet találni. A püspök és kísérete egy külön ajtón lépett be a templomba, a körülötte lévő padokban fegyveres őrök helyezkedtek el. Az asszonyok háttámasz nélküli padokon ültek, állítólag azért, hogy ne gyűrjék össze hátul a ruhájukat. Ki tudja?

Talán nem tartották az asszonyokat méltónak arra, hogy kényelmesen üljenek. Minden céhnek saját padjai voltak. A templomnak szép kazettás mennyezete van, a nagy oltár és a szószék, mindkettő a 17. századból, szintén említésre méltóak A templomot felvették az UNESCO világörökségi listájára. Berethalomban egy órát vesztettünk, mert a templom bejáratánál várni kellett a pénztárosnőre, aki épp ebédszünetet tartott. Beültünk hát egy újonnan épült vendéglőbe; elég sokáig kellett várnunk az ebédünkre, míg egy osztrák autóbusszal érkező társaságot kiszolgáltak. Beszéltem az egyik résztvevővel, az utazásuk célja egy délebbre fekvő község meglátogatása volt – a nevére sajnos nem emlékszem –, amelyet anyagilag támogatnak.

Most már annyira késésben voltunk, hogy nemcsak a Berethalom előtti szászsárosi erődtemplomot, hanem Erzsébetvárost és Medgyest is ki kellett hagynunk, holott Kazinczy járt ott. Tehát közvetlenül Nagyszebenbe folytattuk utunkat. Sikerült még a Brukenthal-múzeum zárása előtt odaérnünk, pedig már féltünk, hogy azt is elmulasztjuk. Mit mondjak? Csalódtam kissé, láttam már ennél gazdagabb képtárt is. Tetszett, hogy néhány értékes festmény egy széles keretben üveg alá volt helyezve – az üveg talán 6-8 cm-re volt a képtől – a keret alatt pedig lámpák voltak elrejtve, amelyek az egész képet egyenletesen, szépen megvilágították, és ez gyönyörűen kiemelte a színeket. Kiss Endrének viszont nem tetszett, mesterkedésnek mondta. Kazinczy annak idején azt írta, hogy néhány jó képet talált sok, általában közepes színvonalú kép között, de ez majdnem kétszáz éve volt, és azóta sok minden megváltozhatott.