magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Adamovits Sándor: Dévai emlékek


 

A Kőműves Kelemen építette vár alatt elterülő város az erdélyi fejedelmek egyik erőssége volt. A romjaiban ma is látható dévai várat a tatárjárás után IV. Béla építette újjá, 1264-ből valók az első említések, ennek az évnek augusztusában itt győzte le V. István híve, Csák Péter az Istvánhoz hűtlenné  vált Kán László erdélyi vajda seregét. 1302-től ez volt az erdélyi vajdák székhelye.

Itt volt rabságban Dávid Ferenc Erdély első unitárius püspöke, s itt is halt meg 1579. november 15-én. 1817-ben az ide látogató I. Ferenc elrendelte a vár helyreállítását, amely12 évig tartott. 1849. május 27-én a várat elfoglalta a honvédsereg, de augusztus 12-én felrobbant, azóta csak falai állnak. Augusztus 18-án itt tették le a fegyvert Bem József és Guyon Richárd seregének maradványai.

Déva legszebb műemléke a Hunyadiak által átépített, csúcsíves szentélyű református templom, ami valószínűleg 1370–1440 között épült, majd 1550 után került a reformátusok kezére. Jelentős műemlék még a Bethlen Gábor által 1624-ben épített négy sarokszárnyas kastély, az úgynevezett Magna Curia. A Görögvárosban álló római katolikus templom (Csaba testvér székhelye) 1723-ban épült.

A 19. század végén bukovinai székely telepesek költöztek ide. A korabeli statisztikai adatok szerint 1910-ben a város 8654 lakosából 5827 magyar, 2417 román és 276 német volt. 2002-re a helyzet gyökeresen megváltozott – a 69 257 lakosból 61 787 román, 5 975 magyar, 878 cigány és 617 egyéb.

                                                                           *

Ez a város születésem helye, ahol gyermekkorom első évtizedét töltöttem a temető közeli utcában, melynek házai mögött már csak a Gyila-domb vonulata húzódott a maga kisebb-nagyobb gyümölcsös-szőlős kertjeivel (ma a város egyik nagy negyede épült ide). Lakói – a 30-as évek végén – foglalkozásra iparosok, kereskedők, kis számú értelmiség, a messze földön híres bolgárkertészek, földművesek és a város szélén levő rézbánya munkásai voltak.

 

                                                              Magyar élet Déván

   Gyermekkoromban az itt élő nemzetiségek egyetértésben és a legmesszemenőbb tisztelet jegyében éltek egymás mellett. Ez a szinte mindig szórványban élő (most a leghangsúlyozottabban) magyar népcsoport szinte ösztönszerűen igényelte, s ha hozzájutott bármilyen formában és anyagi áldozatok árán, szinte itta a kultúrát. Sajnos, a nagyon változó politikai és gazdasági helyzet, amit a nagyhatalmak áldásaként kell elkönyvelnünk, olyan helyzeteket teremtettek, hogy a jó dévaiak mindig a kívül rekedtek között voltak. A Dél-Erdélyben élők – ha lélekben nem is – de közigazgatásilag elszakadtak a többségben magyarlakta erdélyi területektől (Kolozsvár, Székelyföld, Marosvásárhely) ahol viszont a irodalom művelői – írók, költők, kritikusok – éltek és alkottak; itt működött a kiadók és nyomdák zöme. Még ilyen körülmények között is nagyon sok irodalmi mű, sajtótermék jutott át Dévára is.

Amíg anyai nagyszüleim éltek (9 éves koromban Nagyenyedre költöztünk) gyakran látogattam őket. Akkor már a híres Bethlen Kollégium diákja voltam, s így fel tudtam mérni, mit is tartalmaz szerényebb családi könyvtáruk (amiben ott volt Petőfi és Arany, Makkai Sándor, Áprily Lajos, Vitéz Somogyvári Gyula sorozat és sok egyéb) és a számomra mindig titokzatos, a padlás egy sötét zugában elbarikádozott könyves láda. Ebben olyan kiadványokra bukkantam, mint pl. Ki volt Orbán Balázs, az első kiadású Bartalis János kötet, a Hajh, rózsafa, Sipos Domokos: Istenem, hol vagy? És egy nagyon érdekes, kézzel írott versgyűjtemény (erre még visszatérek). Nagyszüleim érdeklődési köre nem elszigetelt valami volt. Baráti körük otthonaiban többször jártam, s ott szinte ugyanazt láttam, mint nálunk. Nagyanyám Bögözön született papi családból, s abban a bizonyos, már említett, ládában megtalált versgyűjtemény számomra mindig egy kuriózum volt a maga 71 versével. Gyöngybetűkkel írta üknagyapám, az akkor teológus Lajos János. A kis kékfedelű füzeten ez áll: Lajos János versgyűjteménye 1879. Érdemes egy pár percet adózni ennek a gyűjteménynek, lássuk, mi érdekelte az ifjú papjelöltet?

Nyilvánvaló, hogy a Székelyföldről felkerült, szegényebb sorsú teológusnak nagyobb volt az irodalom utáni vágya, mint amennyit a zsebe megengedhetett, s mivel a drága verses könyveket nem tudta megvenni, innen-onnan megkapta azokat a poémákat melyek legjobban tetszettek vagy érdekelték. S mint a felsorolásból látni fogjuk, a leleményes székely ember fia maga másolta versei mellé még mások is jegyeztek be néhányat (ahogy hajdanán az Emlékkönyvekbe írtak). A legtöbb vers szerzője: Petőfi Sándor, Bajza József, Arany János, Vörösmarty Mihály, Tompa Mihály, de van Kisfaludy Károlytól, Czuczor Gergelytől, Tóth Kálmántól vagy Vachot Sándortól. Egypár vers alatt nincs feltüntetve a szerző. Természetesen az említettek közt szerepel a Szózat és a Himnusz is, székely népballadák, népregék, népmondák. De most már becsukom a könyves láda tetejét, és térjünk vissza eredeti témánkhoz.

Említést érdemel nagyapám, néhai Szőcs István kereskedő, aki hosszú ideig volt a dévai református gyülekezet főgondnoka, s aki anyagilag is sokat támogatta egyházát és a dévai magyarságot. Adományaival, példamutatásával, a könyvek, folyóiratok és egyéb kiadványok vásárlásával egyik megbecsült közéleti személyiségeként vált ismertté Déván.

                                                                                *

A másik fájdalmasan nagy és ugyancsak igényelt szellemi táplálék – a színház. Szüleim sokszor említették, hogy nagyon ritkán – évente 1-2 alkalommal a Kolozsvári Magyar Színház jött le Dévára. A leleményes dévai magyarok ezt kétféleképpen igyekeztek megoldani.

Az egyik volt a református egyház vegyes dalárdájának áldozatos, szolgálata, mert sikerült a kultúrára nyitott időseket és fiatalokat egyaránt összegyűjteni. A fennmaradt (birtokomban levő) fénykép anyagból kitűnik, hogy a négyszólamú vegyes dalkarában mintegy 50 személy vett részt a legváltozatosabb összetételben, úgy is, mint foglalkozás, de vallás szerint is (pl. édesapámék: 2 fiú 1 lány, mindhárman római katolikusok voltak) a legnagyobb egyetértésben. Innen van, hogy sok vegyes (vallási) házasság született ezekből az együttlétekből.

A dalárda lelke és alapítója nagytiszteletű Ercse Miklós segéd (de lehet hogy másod) lelkész volt, aki nemcsak remek karvezető, de igen kedves, barátságos ember is volt. Kisfiú koromban alkalmam volt társaságban együtt lenni Cóci pap bácsival, akinek két lánya velem egykorú volt; bennem az maradt meg, hogy ő szinte mindig mosolygott és sokszor mondott olyanokat amin az egész felnőtt társaság nevetett. Zenei tudásán kívül ez volt az a jó tulajdonsága, amivel odagyűjtötte maga köré a dévai magyarságot.

Az előbb említett zenei hozzáértést, sajnos én, csak egy konkrét példával tudom megerősíteni. Egy rendkívüli alkalomra valami rendkívülit produkciót is szeretett volna a rendezőség. Templomi hangversenyről lévén szó, Ercse azt találta ki, hogy a műsorukon levő Oh, Tihanynak riadó leánya kezdetű mű előadásakor az úrasztala köré felállt dalárda java része énekelte a művet, ő kiválasztott minden szólamból néhány jobb hangú énekest, felvitte a karzatra az orgona mellé s ez a csoport intonálta halkan a visszhang szólamot. A siker olyan lenyűgöző volt, hogy az elején a hallgatóság nem értette, mi történik. (Kedves történet született a próbák alatt. Beke Bandi bácsi, hatalmas ember, a hozzá illő sztentori basszussal, a nagy viccmester, mikor a Fürdik a holdvilág című megzenésített verset tanulták, az első két szó után nem azt énekelte, hogy ...az ég tengerében, hanem: ...nincs fürdőgatyája. Többen a bigott hölgyek közül nehezményezték, hogy lehet a templomban ezt a szép szöveget, hogy így profanizálni. Hiába a felszólítás, Beke Bandi csak nem hagyta abba, közben az elégedetlenek tábora nőtt, a többi megmosolyogta, de végül egyöntetű határozat született – ezért lakolni kell. Összebeszéltek a dalkar tagjai: az első két szó után mindenki elhallgat, Bandi bácsi pedig majd belebömböli dörgő basszusán a gatyát. Úgy is lett, de aznap a próba többi része elmaradt.)

Az évek teltével a dévai református dalárda híre mind jobban terjedt a környéken, s így természetes, hogy egymást követték a meghívások szolgálatra, különböző alkalmakra (pl. templomszentelés), amit szívesen el is fogadtak, mert a szereplést mindig kirándulással kötötték egybe a környék számtalan, szebbnél-szebb tájait keresték fel. Mindmegannyi áldott szolgálat és együttlét.

Másik kielégítetlen igény, mint azt már említettük, a színház volt. Ezt voltak hivatva pótolni az évente 3-4 alkalommal megszervezett műsoros estek, rendszerint az őszi–téli–kora tavaszi, farsangvégi periódusban, amit mindig egy módosabb, nagy lakással rendelkező dzsentri, ügyvéd, kereskedő ebédlőjében vagy szalonjában rendeztek meg. Ilyenkor a sláger mindig az akkor divatos élőképek voltak s közben szavalatok, ének és hangszeres zene számok váltogatták egymást. Az élőképeket főleg fiatalok adták elő – egy ismertebb bibliai vagy irodalmi alkotás témájának egy megrendezett, jellegzetes epizódját elevenítve meg. A szereplők beállnak egy bizonyos koreográfia szerint, és így állnak pár percig mozdulatlanul, hangtalanul, majd egy másik jellegzetes epizód alakzatát veszik fel kaleidoszkópi gyorsasággal. Az egymást követő jelenetek összességükben mintegy 20-30 percet tartanak. A kosztümöket a szereplők állítják, néha állíttatják elő. A versek és énekszámok előadását egy-egy tehetségesebb amatőr adja elő művészi szinten, akár csak az egyéni hangszeres vagy kis házi zenekar számait. A díszleteket önerőből, bútorok kölcsönzésével oldották meg a rendezők és szereplők közösen. A műsort mindig nagy trakta, evés–ivás követte és legtöbbször tánc is – reggelig.

Végül egy utolsó emlék ami nem kulturális, hanem sport élmény, (a két fogalmat együtt szokták emlegetni). És nem is valamilyen verseny, hanem inkább szórakozás, mert erre is mindig volt igény a magyarság körében. Történt egyszer, hogy a dévai futballcsapat vezetői és játékosai kitalálták: meghívtuk, elfogadta a meghívást és városunkba látogat a világhíres uruguayi futball válogatott, hogy összemérje erejét az ugyancsak híres dévai Corvinnal. Megbolydult a kisváros, szájról szájra adták a szenzációs hírt a jó dévaiak. Végre történik valami. S a megjelölt napon hatalmas tömeg várta a vasútállomáson az uruk érkezését. Hogy is történtek az események? A játékosok elkészítették szerelésüket, ami pont olyan volt, mint a sportlapokban látott csíkos uruguayi mezek. Egy aprótermetű társukat bevarrták egy óriási labdába (élő labda) és az egész csapat átutazott a szomszédos Piskire. Ott öltöztek be és szálltak fel arra a vonatra, amivel a jelzett időben érkeztek Dévára. Hatalmas üdvrivalgás és a tűzoltó zenekar csinnadrattája közepette futott be a vonat. A nyitott vagonajtóban annak a hajónak a tengerészkapitánya állt, amelyik áthozta a csapatot az óceánon – mosolygott a tömegre, miközben feszesen szalutál, s aki nem volt más, mint az én édesapám. Persze hogy a turpisság hamar kiderült, s a futballpályára menekült „válogatottak” után bőszen rohanó tömeg haragját a már idejében elkészített vendéglátó helyek gazdag asztalai fogadták, ahonnan nem hiányzott a kofapecsenye, flekken és a csapra vert sörös hordók aranysárga nedűje. A békülés hajnalig tartott.

Így szórakoztak, mulattak apáink; így tudták megkönnyíteni sorsukat, még ha szórványban is éltek sok leleményességgel, ha kellett rafinériával, de mindig bizakodva és kitartással.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008