magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gurzó K. Enikő: Októberi mementó a névtelen hősökről. Délvidéki polgárháború


 

                                                A főpolgár Ormós és a délvidéki polgárháború

 

A Bánság ugyan nem bővelkedik piedesztálra emelt 1848–49-es magyar forradalmárokban, mártírokban, jóllehet voltak sorsfordító hősei, példamutató egyéniségei, de igen gazdag történelmi eseményekben és névtelen áldozatokban, éppúgy mint a többi ex-Habsburg tartomány. Az egyes régiók ilyen szempontok szerinti rangsorolását ellenben viszonylagossá teszi, hogy ma már csak hozzávetőlegesen ítélhető meg, ki milyen szerepet töltött be – s milyen megfontolásból – a csatatéren vagy a végzetes döntéseket megfogalmazó, kinyilatkoztató tanácstermekben. A relativitás és nézőpont-elmélet mellett az elemző számára az is felmentő körülmény, hogy ekkora időbeli távlatból nem illik véleményt formálni ismeretlen személyekről. Ennek az írásnak sem az igazságtétel, a döntőbíráskodás a célja, hanem inkább az emlékezés, néhány ide-oda vergődő, önmagával is hadakozó emberi sors megidézése. Központi figurának Ormós Zsigmondot neveztem ki, mert róla kevesen tudják: ha a helyzet úgy kívánta, tudott harcias lenni. Talán hős is...

 

„Látom fátyolodat, te sötét mélytitkú jövendő”

 

„A kivégzettek nagyobb részének neveit közleni képesek nem vagyunk, részint, mivel azon korbeli hirdetések kezeinknél nincsenek, részint mivel maga a katonai uralom sem hirdette mind ki a kivégzettek neveit” – írja Horváth Mihály történész az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot kutatók munkájának gyakorlati nehézségeiről, és ezzel egyben arra is rámutat, hogy a felhasználható, írásba foglalt adatok hiányát miért pótolja munkáiban a harcokat megélt, átélt kortársak által közölt adatokkal. Az egyes hadbíróságok bizonyos ideig ugyan pontos kimutatást vezettek a perbefogottakról (még az ártatlannak találtakról is), a különféle regiszterekben pedig nemcsak az ítéleteket, hanem azok végrehajtását, módosítását vagy eltörlését is jelezték. A rögtönítélő törvényszékek, valamint az egyes parancsnokok döntései alapján halálra ítéltekről, kivégzettekről viszont nem készültek ilyen listák. Ha a kutatónak szerencséje van, a helyi történeti emlékezet, valamelyik katonai jelentés, hirdetmény vagy naplójegyzet őrizte meg foszlányokban ezek emlékét. Óvakodnia kell viszont a csalafinta legendáktól, mert ilyenek is születtek szép számmal a kétségbeesés esztendeiben.

Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc históriájának megírása tulajdonképpen már 1849-ben megkezdődött, ám köztudott, a magyar érzelmű íróknak itthon nem állt módjukban álláspontjuk kifejtésére, az osztrák feldolgozások pedig nem foglalkoztak sem a szerb, sem a román hadjáratokkal és az ezeket kísérő szélsőséges megnyilvánulásokkal, sem a császári hadsereg tisztjeinek ezen vérontásokban játszott szerepével. Következetesen eltitkolták a kamarilla kétszínű működését is, no meg az osztrák hivatali gépezet bosszúját.

Mára már nemcsak hogy feloldódtak a régi görcsök és mint irányzat elavult a nemzeti romantika, de az 1848 júniusa utáni eseményekre a szakirodalom újabban a polgárháború kifejezést is használja, főként amikor az ország perifériáin végbement esetekről van szó. A Délvidéken és Erdélyben, kisebb mértékben a Felvidéken, a magyar és a nem magyar nemzetiségű lakosság között ugyanis fegyveres összetűzésekre, ellenőrizhetetlen, fejvesztett leszámolásokra is sor került. A Délvidéken a szerbek, Erdélyben a románok támadtak, idézték elő az emberirtásba fajult civódást, az esztelen vérengzést. Adandó esetben sajnos a megtorlás sem maradt el, noha a magyar kormányzat, főként a délvidéki konfliktus kitörése után, tényleg megkísérelte legális keretek között tartani a rémtettek önkényes megbüntetését. Először Hadzsics Lázár képviselő nyújtott be egy törvényjavaslatot Temes, Torontál és Bács vármegyék ostromállapotba helyezéséről s a haditörvényszékek felállításáról. A véleményezésre kiadott tervezetről a szakosztályok megállapították: mivel nagy fontosságú ügyről van szó, a kormánynak kellene saját törvényjavaslatot benyújtania. Július 31-én ez meg is történt.

 

„És meggyújtván a sejtés tündéri tüzét”

Az 1848-as márciusi forradalmat nagy lelkesedéssel fogadta Magyarország, a lakosság még Temesvárott és környékén is nemzetiségre való tekintet nélkül ünnepelt. Az akkor kisebbséget képviselők körében ugyanis élt a remény, hogy az eljövendő politikai, társadalmi változások mindenki, így az ő számukra is a régi időknél csak jobbat jelenthetnek. Az országban élő nem magyar népcsoportok azonban egy idő után olyan – részben jogos nemzeti törekvésekből eredő – követeléssekkel léptek fel, amelyek túlmutattak a magyar forradalom lehetőségein, kielégíthetetlenné váltak.

A közbirtokos nemesség közismert parasztpolitikája s általános nézete a nemzetiségi ügyről, valamint a császári udvar divide et impera, vagyis oszd meg, szíts ellentétet köztük és uralkodj jelszó alatti mesterkedései egyre szélsőségesebb irányba taszították a hangadókat, vezéregyéniségeket. Végül 1848 tavaszán mind a horvátok és a szászok, mind pedig a szerbek és az erdélyi románok mozgalma kedvezőtlen irányt vett. A jól kiképzett határőrvidéki szerbek abban a hitben, hogy az autonóm szerb vajdaság kikiáltása a tét és a cél, elsőként ragadtak fegyvert a magyar függetlenségi törekvések ellen, így agresszív akcióik felbomlasztották a magyarok és szerbek között a Bánságban addig fennállt békés egyetértést, a máig unikumként emlegetett testvériséget. A délszláv szomszédok ezután nyíltan felvállalták és hirdették a magyar kormánnyal szembeszegülő, azt első számú (köz)ellenségnek tekintő álláspontjukat.

1848 őszére Magyarország bel- és külügyi helyzete rendkívül súlyossá vált. A május 13-15. között megtartott karlócai nemzeti gyűlésen vajdává kinevezett Stevan Supljikac ezredes például nekilátott a lázadás szabályszerű katonai megszervezésének, május 23-án pedig Djordje Sztratimirovics, a Karlócán létrehozott Főbizottság elnöke arra buzdította délvidéki nemzettársait, hogy a magyar kormány egyetlen rendelkezésének se vessék alá magukat. Szintén ő volt az, aki három alkalommal (május 24-én, illetve június 4-én és 12-én) fegyverbe szólította a rácokat. Június tizedike körül parancsára már 20 ezernél több felkelő állt vigyázban, akiknek sorait 12 ezer, a szerb fejedelemségből érkezett önkéntes gyarapította a későbbiekben.

A magyar és szerb csapatok először június 12-én Péterváradnál csaptak össze: a konfliktus valójában kezdetét jelentette az 1848–49-es magyar–szerb háborúnak, amely a szabadságharc végéig tartott. Július 25-én a magyarok kénytelenek voltak kivonulni Bács-Bodrogból, főhadiszállásukat pedig Beodrára áttenni. Az utolsó bánsági magyar harci cselekmények 1849. augusztus 5-én Óbébán történtek. A katonai egységek ezután Temesvár, a szabadságharc legutolsó csatájának színtere felé hátráltak.

 

„Fátyolon átlátok, s attól, ami ott van alatta, /

Borzadok”

Györkös Mányi Albert: Műemlék (1983, olajvászon)A budapesti márciusi események hatására kibontakozott nemzetiségi mozgalmak Temes vármegye területére tehát 1848 júniusában gyűrűztek be. Kevés szó esik ma már arról, hogy a szerb lázadók rebelliója halálos áldozatokat is követelt, és hogy Varjason, illetve Versecen a nemzetőröknek kellett rendet teremteniök. Arról sem nagyon hallani, hogy a rác lázadókkal végző tisztek rendesen megfizettek tetteikért: előbb le lettek tartóztatva, majd két, húsz évi fogságra s kényszermunkára ítélt fogoly kivételével a halálbüntetés sújtott le mindenikükre. Elfogatásukban és bebörtönzésükben az akkor még fiatal, Buziásfürdőn szolgabírói tisztséget viselt Ormós Zsigmond is részt vesz. Temes vármegye későbbi szabadelvű főispánja, neves művészettörténésze s műgyűjtője aprólékosan, szívvel-lélekkel kidolgozott irományban számol be az utókornak az akkori epizódokról és az eseményekben való hősies szerepvállalásáról. A temesvári állami levéltárban őrzött kéziratcsomóban olvasható, hogy a harcra ösztönzők, bujtogatók egyike maga a szerb pátriárka, Joszif Rajasics volt, aki még az egyébként visszafogott német ajkú lakosságot is a magyarok ellen uszította. A főpópa ezen sikerét egyéb történelmi források is számon tartják, nem állítható tehát, hogy Ormós elfogultan értékelte az egyházi főméltóság cselekedetét. Nem titok és nem tabu téma: a felizgatott, félrevezetett rácok gyújtogattak, fosztogattak amerre csak megfordultak, haragjuk pedig mind Versecen, mind Temesvárott főként a bűnbakként feltüntetett magyarok ellen irányult.

Bánsági szinten a liberális Ormós amúgy kulcsszerepet játszott a helyi nemzetőrök előállításában és a csapatok megszervezésében, ám nem csupán azért, mert a mozgósítás mint kötelesség kiemelt helyen szerepelt munkaköri leírásában. A „rongyos, bocskoros, gatyás csapatot” (ő nevezte így a sereget), amelynek ő volt a kapitánya, július 8-án Szabadka érintésével indította útnak Versec felé. A csata helyszínéről, körülményeiről, a maroknyi baka előrehaladásáról rendkívül részletesen számolt be, anélkül viszont, hogy személyes indíttatású történetek kifejtésébe bocsátkozott volna. Annotációi mindvégig azt a benyomást keltik az olvasóban, hogy csupán hallomásból jegyezte le az eseményeket, nem pedig szemtanúként, bátor résztvevőként. Az összecsapás tragikus végkimenetelét, de egyben a magyarok remélt, kívánt győzelmét kalauzában számadatokkal érzékeltette: értesülései szerint a szerbek közül kétszáztizennyolcan estek el, százkilencvenegyen pedig rabságba kerültek.

Az említett bánsági településeken kívül a parasztság Mélynádason, valamint néhány Krassó megyei településen is zúgolódott, felfegyverkezve követelte a jussát, ezért a hatóságok felállítottak egy rögtönítélő bíróságot, amelynek élére Konsztantin Paulovics temesvári román ügyvédet, a megye főpénztárnokát nevezték ki.

Mindeközben Ormós egyik helyszínről a másikra költözött: hol Lippán, hol Aradon, hol az Ópécskán élő Sándor öccsénél, hol pedig Pesten, illetve Csermőn, Péter öcsénél lakott. A világosi fegyverletétel után merészkedett csak vissza buziásfürdői otthonába, ám a sorozatos zaklatások, hatósági molesztálások miatt eladta ottani házát, és megnyugvást, békét keresve hosszabb időre – amolyan tanulmányútra – külföldre távozott.

Buziásfürdői ostromlói között bukkantak fel Jellasich horvát bán katonái, akikről azt állítja, hogy a temesvári ostromzár feloldását követően megtámadták, valósággal megrohamozták a dombvidéki lakosztályát. A váratlan akció keserű napokat, sanyarú heteket okozott neki, mert a betolakodók nemcsak hogy felforgatták, de becsületesen meg is ritkították ezerre menő, sajátkészítésű szivarkészletét. Bánata elég nagy lehetett, hisz a pöfékelés annyira hozzátartozott az életéhez, hogy még öt dohánykertész családot is befogadott buziásfürdői birtokára, csupán azért, mert úgy vélte, ha teheti, miért ne fogyasszon saját termesztésű, kiváló minőségű szivart a silány bolti helyett? A veteménymagokat az Egyesült Államokból, Virginiából és Marylandből hozatta, s a nagy gondoskodással, óvatossággal, majdhogynem műgonddal beszerzett pipakészletét is óriási becsben tartotta: tajtékpipáit leginkább utazás közben használta, a török pipák reggeli és ebéd után kerültek bevetésre, napközben pedig, vagy amikor vendégeket fogadott, a hosszú, vékony, cseresznyeszárakra erősített, égetett selmeci cseréppipákba töltött dohányt.

Úgyszintén Buziásfürdőn érte a megtiszteltetés, hogy a helyi csendőrőrs parancsnoka feletteseinél őt feljelentve azt állította róla: udvarán rejtegeti a magyar szent koronát és a koronázási jelvényeket. A gyanúsítgatást ismétlődő házkutatások és egyre bosszantóbb alkalmatlankodások követték, amelyeknek modora s menete teljesen kihozták a béketűrésből. A mindenhatóként fellépő szervekkel folytatott, értelmetlennek talált küzdelmet, lelki tusát végül feladta, s egy hosszabb pihenésre, feltöltődésre, több éves fejmosásra s agytágításra elutazott az országból. ő, aki sosem hátrált meg semmi és senki elöl, türelmének pedig csodájára lehetett volna járni.

 

„A jók s a gonoszak”

„Az új vármegyeháza első emeletének szobái s a tizennegyedik századi bástyaboltozat, mely az erdélyi kaputól jobbra éppen azon a helyen volt, hol most a közúti vaspálya alagútként közlekedik (...), foglyokkal már tele volt” – írta letartóztatása kapcsán, amit amúgy megúszhatott volna, hisz tömlöcbe vetését kizárólag embertársai rosszindulatának „köszönhette” (ilyen értelemben sorsa nem volt egyedi). A szintén hűvösre zsuppolt Paulovics ügyvédet meglátogató törökszákosi szolgabíró, Andreovics (vagy Andreevics) György ugyanis nem állhatta meg, hogy mosolyogva, kajánul meg ne jegyezze: „most már (...) Ormós kivételével mind együtt vannak. Ez így nem jól van, hol a többi van, ott kell lennie Ormósnak is...”. A nyughatatlan természetű Andreovics ezért rögvest jelentkezett az illetékes generálisnál, hogy jelentse: Ormós együttműködött a forradalmi kormánnyal, részt vett az újoncozásban. A lesújtó határozat hamar meg is született: 1849. október 14-én a kazamata rácsai lecsapódnak a buziásfürdői „bujtogató” mögött.

A zárkában töltött időszakról Ormós akkora megelégedéssel, elismeréssel mesél, hogy tréfás, bohókás kedvével minden várakozást felülmúl. Egyszerűen döbbenetes a hozzáállása, hisz ritkán hallani hasonlóan pozitív véleményt egy érdemtelenül rabságba vetett közméltóság szájából. „Mondhatom, hogy azon kilenc hónap, melyet a kazamatában töltöttem, kedves emléket hagyott hátra emlékezetemben. (...) Midőn még nem voltam befogva, boldogtalannak éreztem magamat”. Persze az is előfordulhat, hogy csupán borsot akart törni besúgóinak orra alá. Hisz megfogalmazza ő a nagy igazságot is, alátámasztva azon sejtésünket, hogy tisztán látta, pontosan tudta, mi zajlott körülötte. „Olyanokat is kivégeztek, akik nem játszottak sorsdöntő szerepet a forradalomban. Csúnya bosszúállási tény volt az egész” – vallja emlékirataiban.

A temesvári fegyházban meglelt „paradicsomi” állapotot azonban nem élvezhette sokáig, ismerősei ugyanis 1850. július 16-án kimenekítették a hűvösről. Hogy az amnesztia valóban váratlanul érte, mint amiként az is, hogy szabadon bocsátásáért Radeczky tábornok leánya, Friderika, a gerlai Wenckheim Károly gróf, huszárkapitány felesége járt közben, egyáltalán nem hihetetlen egy olyan ember esetében, aki jó modorával, kedvességével elbűvölte a fél világot. Vagy talán mégsem? Haragosainak ugyanis sikerült bizonyítékot találniuk bűnösségére. A vád szerint ő volt az, aki Temesfalvánál ellehetetlenítette a császári csapatok átkelését a Temesen. Ormós egyetlen egyszer sem ismerte be, hogy köze volt bizonyos kompok megsemmisítéséhez.

Szabadlábra helyezése után Máramaros megyei birtokára menekült, ott gyűjtött erőt a továbblépéshez. „Szívesen időztem a romlatlan falusi román nép körében, melyből szőlőmunkásaim teltek. (...) Szívesen jöttek hozzám, mert velük jól bántam. (...) Újonnan épített templomukban az ikonosztáz számára szent képeket festettem” – ekként hagyatékozta kézirataiban az utókorra szilasi élményeit, alakította kimért fogalmazássá, hűvös prózává hétköznapjainak idilli hangulatát. Gondolatai azt sejtetik, hogy a festői szépségű hegyvidéken meglelte számításait, elfeledte a nagyvárosok csúnya embereit, és harmóniába kerülve a természettel – önmagára is rátalált.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008