magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Lisztóczky Lász­ló: Az egri bor a magyar költészetben - 1 rész


 

Eger mindenekelőtt az 1552-es várvédelem során mutatott hősiességével és borával vívta ki jó hírét itthon és a nagyvilágban. Elsősorban ez a két téma avatta a költészet múzsájának egyik kedvelt tartományává is.

Jelképnek is tekinthető, hogy az egri borról rendelkezésünkre álló legkorábbi irodalmi adat egyszersmind az 1552-es várostrom eseményeit is idézi. Tinódi Sebestyén Eger vár viadaljáról való ének című, 1553-ban írt históriájában beszámol arról, hogy amikor a törökök „derékostromot” (főostromot) indítottak a vár ellen, Dobó István az egri bor erejével és zamatával próbálta fokozni megfáradt katonái harci kedvét, serkentette őket további helytállásra:

 

Ott minden népét erősen biztatja,

Az köveket asszonnépvel hordatja,

Fáradt népnek csöbörrel borát hordatja,

Viadalhoz azzal jobban támaszja.

 

A törökellenes önvédelmi harcok idejébe vezet vissza, az egri bornak a végvári vitézek életében betöltött szerepét illusztrálja Balassi Bálint Borivóknak való című, 1583-ban keletkezett verse is. A magyar nyelvű egyéni líra megteremtője négy éven át, 1579 februárjától 1582 végéig az egri várban szolgált hadnagyként, s alkalmanként a következő esztendőkben is csatlakozott korábbi bajtársai portyáihoz. Az itt szerzett élményeknek döntő hatása volt költői pályája alakulására, az említett vers megszületésére is. Jellemző, hogy amikor 1589-ben Lengyelországba távozott, és Búcsúja hazájától című versében számvetést készített életéről, az „édes hazán” kívül egyedül Egertől búcsúzott el külön is, az ott harcoló végvári vitézeket magasztalta és ajánlotta Isten kegyelmébe, pedig a Felföld legtöbb várában megfordult rövidebb-hosszabb időre.

A Borivóknak való „áldott szép Pünkösdnek gyönyörű idejét”-t, a tavaszt köszönti, amely nemcsak a természet, hanem a végvári katonák életét is szebbé, teljesebbé alakítja, újabb portyázások, közös lakmározások és mulatozások lehetőségét ígéri:

 

Újul még az föld is mindenütt tetőled,

Tisztul homályából az ég is tevéled,

Minden teremtett állat megindul tebenned.

 

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,

Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,

Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

Az idézett vers megszületése után jó másfél évszázad telik el, amikor Orczy Lőrinc egyik művében az egri szüret hangulatos, néprajzi szempontból is hiteles leírásával találkozhatunk. Richvaldszki prépost úrnak című versét az egri püspök, Barkóczy Ferenc titkárához írta, s 1761. október 15-én keltezte Egerben. Az ötvenkét strófából álló bölcseleti költemény könyvek között botorkáló, megválaszolhatatlan teológiai kérdésekkel, a lét végső titkaival viaskodó szobatudósként mutatja be a prépostot. Ezzel az életformával állítja ellentétbe az egri szüretelők vidámságát, egyszerűségét, természetességét. Indító strófái egri jelmezben és díszletek között vonultatják föl a Rousseau-i emberideált megtestesítő, a térjünk vissza a természethez intelmének engedelmeskedő szereplőket, nosztalgikus szeretettel örökítik meg jókedvűen végzett munkájukat, azt a túláradó örömöt, amellyel a gazdag termés tölti meg szívüket:

 

Ez kádra fordítja a megszedett szőlőt,

Ez töri, ez szűri az áldott gyümölcsöt,

Amaz igazítja az összetört lőcsöt,

Ez hozza, ez viszi hegyre a szedőköt.

 

A gazdag termésnek mindnyájan örülnek,

Megpezsdült édesebb musttól dölöngöznek;

Szomszéd szomszédjának vigadva kérkednek:

Mit adott az Isten; számmal dicsekednek.

 

Kérded, e csörgés közt hát én mit mívelek?

Nem unom el magam, imígy elmélkedek:

Én Uram Istenem! mely boldogok ezek,

Mely jó állapotban vagynak az ilyenek.

 

Ezeket a bőség vígságra ébreszti,

Gond, bú nélkül való életre vezeti,

A szép csendességet hívság el nem veszti,

A komort szabadság és víg kedv széleszti.

 

Boldogabb ily polgár nálam és náladnál,

Noha fényes kapa várja gunyhójánál,

De jobb ez akármely cifra patikánál,

Egri víz vagy Sándor köz balsamumjánál.

 

Az „egri víz” természetesen a régen patikákban árult, gyomorbántalmakra javallt pálinkafélét jelenti. Ez a kuriózum is növeli az idézett versrészlet Egerhez kapcsolódó érdekességét és értékét.

Orczy Lőrinc után Gvadányi József egyik alkotásában bukkan föl ismét – ha nem is a leghízelgőbb formában – az egri bor. Alkotóját középiskolai tanulmányai kötötték Egerhez. 1735-től, tíz esztendős korától városunk jezsuita gimnáziumába járt, melynek öt osztályát kitűnő eredménnyel végezte. Itt ismerkedett meg a Rontó Pál névvel is. Apor Elemér tanúsága szerint az egri szülők még a huszadik század elején is Rontó Pálnak nevezték, így dorgálták meg csínytevő gyermeküket. Gvadányi is erre a névre keresztelte egyik legnépszerűbb, 1793-ban keletkezett művének a főhősét.

Az elbeszélő költeményben – Rontó Pál jelmezébe öltözve – az egri iskolás évek emlékeit is fölidézi, a korabeli diákélet korhelykedéstől sem mentes világát mutatja be, a mértéktelen borfogyasztásról s annak súlyos következményeiről fogalmaz meg példázatot. Megformálja annak a praeceptornak (a kisdiák mellé nevelőként, tanítóként beosztott felsőbb éves tanulónak) az alakját, aki fölöttébb kedvelte „Bachchus tejét”, az életöröm és a vidámság istenének italát, azaz a bort. Hősünk – ki-kiszökve szálláshelyéről – ezzel a praeceptorral járta Eger és környéke mulatóhelyeit, otthonról kapott zsebpénzét is az ő borszámlájára áldozta, hogy védelme alatt szabadon táncolhasson és enyeleghessen a lányokkal. A „réz-szín ábrázatú rétor” vágyai, igényei ugyancsak szűk körre korlátozódtak, minden gondolata a bor körül forgott:

 

Legjobb, azt mondotta, Bacchusnak a teje,

Ettől élesedne az ész, s ember feje.

 

Korcsmákon muzsika volt, és hegedültek,

Városból sereggel lányok oda gyűltek.

 

Szólt hozzám: táncolni hogy én mért nem megyek,

Mintegy erőltetett, hogy én vígan legyek.

 

Tánc, úgymond, nem egyéb, hanem komóció,

Mely az egészségnek hasznos, és igen jó.

 

Énnékem sem kellett igen nagy bíztatás,

Valamint őnéki borhoz sok hívatás.

 

A könnyelmű és korhely élet nem tartott sokáig, csakhamar lefülelték a bűnösöket. A praeceptort megkorbácsolták és kicsapták az iskolából. Ennek hatására ifjabb társa is meghúzta magát egy ideig, de nem tudott tartósan ellenállni a „vad nimfák” csábításainak. Ismét lelepleződött, s amikor egyik diáktársától megtudta, hogy professzora már vízben áztatja a vesszőt, amellyel másnap az iskolában meg akarja virgáztatni, fejvesztve menekült a megszégyenítés elől.

Az eddig említett verseket mintegy két és fél évszázad lírai terméséből szemeltük ki. Közülük egyik sem választotta közvetlen tárgyául az egri bort, annak varázsát valamennyi csak mellékszólamként és áttételes formában örökítette meg. Változás a 19. században következik be: az egri bor történetének mind mennyiségi, mind minőségi szempontból ez a század a legvirágzóbb korszaka költészetünkben. Igazi karaktere ekkor alakul ki, szimbolikus jelentése egyre összetettebb és változatosabb formát ölt.

A fordulat eszmetörténeti okokra, a nemzeti öntudat akkori reneszánszára is visszavezethető: az egri bor – összefonódva Dobó és vitézei emlékével – a reformkorban kibontakozó hazafias felbuzdulás, 1849 után pedig a nemzeti ellenállás költői eszköztárát gazdagította.

E folyamat elindításában fontos szerepet játszott városunk szülötte, irodalmi múltjának egyik legnagyobb büszkesége, az 1778 és 1829 között élt Vitkovics Mihály, aki mindenki másnál több verset írt az egri borról (Ivó dal, Nevem napjára, Imréhez, a három önállóan is ismert részből álló Anakreóni dalok, Az egri borhoz). Ezek az alkotások – elsőként és egyedüliként líránkban – az antik időmértékes verselés, az anakreóni költészet hagyományaival kapcsolják össze a témát.

Közülük Az egri borhoz című epigrammát idézzük, mely a költészet és a bor egymásrautaltságának, valamint az epigramma műfaji törvényeinek és a disztichon ritmusképletének az illusztrálására is tökéletesen alkalmas:

 

Egri bor, annyi ezer jó napjaim életadója,

Tégedet áld, mint én, mind ki belőled iszik,

Verset is ír, táncol, minden bút félre felejt el…

Egri bor, ott, hol nősz, ott van a szent Helikon.

 

Vitkovics 1803-ban elhagyta Egert, családjával együtt Budára költözött. Szülővárosával ezt követően is ápolta kapcsolatait, gyakran hazalátogatott. Budai otthonában általában egri borral kínálta meg előkelő, a kor szellemi elitjéhez tartozó vendégeit. Rendszeresen ismétlődő összejöveteleiken – híven idézett epigrammájához – nemcsak a múzsák hatalma, hanem a csodás szőlőlé is fokozta a parázs hangulatot. Minderről Gyulai Pál a Vitkovics emlékezete című Vörösmarty-vershez fűzött jegyzeteiben a következőket írta: „Vörösmarty 1824–25 körül ismerkedett meg Vitkoviccsal, e szerb eredetű magyar íróval”, akinek a háza „régebben gyűlpontja volt a magyar íróknak… Az egri jó bor mellett nem egyszer lepte meg őket az éj. Az irodalmi vitákat néha a Vitkovics éneke szakította meg, aki igen szépen tudott danolni... Vörösmarty, mint fiatal író bejáratos lett a házhoz...”

Szoros barátság alakult ki tehát a két Mihály, Vitkovics és a pályakezdő Vörösmarty között. Ez a barátság nemcsak a költészet múzsája, hanem az egri bor iránti elkötelezettségüket is növelte. Korántsem véletlen tehát, hogy Vitkovics halála után Vörösmarty volt az egri bor egyik legavatottabb szószólója. Sokatmondóan bizonyítja ezt az Egri bor című, 1830 végén keletkezett epigramma, amely témájában, címében, műfajában, ritmusképletében és strófaszerkezetében egyaránt az idősebb mester imént bemutatott művére emlékeztet:

 

Ittanak a hősök s egyik így pendíte: „Török vér!”

„Hagyj folyjon” mondá hévvel az egri Dobó.

S folyt az azóta határ nélkül; s a barna pogány vér

S lelke Dobónak forr lángboraidban, Eger.

 

A vers hagyományt teremt azzal, hogy elsőként kapcsolja össze az 1552-es várostrom emlékét és az egri bor varázsát: az isteni nedű színe és íze a várvédelem eseményei, a hősök kifolyt vére által válik evidenssé, az egri borban ugyanaz a tűz ég, ami ott parázslott a hajdani hősök szívében is. Ez a toposz az Egerről írott versek sűrűn és sokféle változatban ismétlődő, konvencionális elemévé vált.

Az Eger mellett című vers tanúsága szerint az egri bor legendás híre és Dobó István emléke vonzotta Egerbe Petőfit is, amikor 1844 februárjában gyalogszerrel Debrecenből Pestre tartott, hogy versei kiadásához pártfogót keressen:

Ha jó bort érezek, betérek;

Ne térnék hát Egerbe?

Ha ezt a várost elkerülném

Az isten is megverne.

 

Egyúttal azt is megtekintem,

Hol vítt Dobó nagy lelke;

És felköszöntöm, aki őt oly

Dicsőn megénekelte.

 

A költeményt az Eger tőszomszédságában fekvő Andornaktályán írta. Február 18 és 21 között tartózkodott a városban, a jeles papköltő, Tárkányi Béla látta őt vendégül a szemináriumban. A kispapok rajongó szeretettel vették körül. Gondoskodtak arról is, hogy teljesüljön az Eger mellett című versben megfogalmazott vágya, s megkóstolhassa az egri bort. Ezek az élmények ihlették Egri hangok című remekét, mely Vörösmarty Fóti dalára emlékeztet:

 

Itt benn űlök a melegben,

Környékez sok jó barát,

Töltögetve poharamba

Egri bércek jó borát.

Jó barátok, jó borocska –

Kell-e más?

Kebleinkben a kedv egy-egy

Óriás.

 

Petőfi nevezetes látogatásának esztendejében Vörösmarty is újra megemlíti Eger nevét egyik bordalában. Megszületése körülményeit Gyulai Pál Gaál József elbeszélése nyomán így örökítette meg: „1844-ben valamelyik este a színházban egy igen unalmas színművet adtak. Vörösmarty nagyon megunta magát, s azt mondotta Gaálnak, jobb lesz odahagyni a színházat, s elmenni valamelyik vendéglőbe vacsorálni. Betértek egy közeli vendéglőbe s vacsoráltak. A bor szörnyű rossz volt. »Ugyan próbáljuk meg – mondá Vörösmarty –, vajon lehet-e e városrészben jó magyar bort kapni.« Betértek egy pár vendéglőbe; mindenütt rossz volt a bor. Vörösmarty csak megkóstolta, de nem ivott. »Ez már bosszút érdemel« – mondá Gaálnak haza indulásukkor…”

A bosszúra költőhöz illő módon került sor. Pár nap múlva fölolvasta barátjának Rossz bor című versét, melyben világgá kiáltotta bánatát, hogy neki, a Fóti dal szerzőjének a „hatalmas Hunnia” csak „légyétetőt” ad innia. Mindebben a magyar költő sanyarú sorsának jelképét látja. Csillapíthatatlan dühében pokolra kívánja a „méregkeverő” csaplárost. Keserű szemrehányásokkal illeti, a cserbenhagyás bűnében marasztalja el az ország leghíresebb bortermő vidékeit: Egert, Ménest, Somlót és Tokajt. Eger és az egri bor kivételes rangját paradox módon a fölsorolásban elfoglalt vezető helye is igazolja, hozzá intézi az első és legsúlyosabb vádakat. A hálátlanság letörölhetetlen bélyegét süti rá, hogy Eger című, az 1552-es várostromot megéneklő eposzáért és Egri bor című epigrammájáért nem kapott megérdemelt viszonzást:

 

Mondják: Egernél híres bor terem.

Verembe szűrik tán? Nem ismerem.

Megénekeltem harcait, borát,

S mind e napig nem láttam áldomást.

Csapláros, méregkeverő!

Ne pislogj, egrit adj elő.

Cudar biz ez, de ám igyunk,

Hiszen magyar költők vagyunk.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008