Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Lisztóczky Lász­ló: Az egri bor a magyar költészetben - 2 rész


 

A Honderű 1844. június 29-i számában közzétett vers széles e hazában élénk visszhangra talált, mély részvétet keltett alkotója iránt. A benne megszólított bortermő vidékek, hogy jóvátegyék súlyos mulasztásukat s visszaszerezzék elvesztett tekintélyüket, borküldeményekkel és engesztelő versekkel siettek a szomjas és haragos költő segítségére.

Eger járt elől jó példával. A Honderű augusztus 24-én erről így tudósított: „Emlékezhetnek a tisztelt olvasók Vörösmartynk kedves bordalára, a Rossz borra, mely lapunk e félévi első számában megjelent, s melyben a költő panaszkodik, hogy ő, ki megénekelte harcait és győzelmét Egernek, borát csak névről ismeri. E humorteljes – azonban mégis komoly mélységű – kifakadásnak következtében, mint halljuk, a derék egriek néhány akót a legjobb egriből küldének ajándékul ama költőnknek, kinek lelkében a nektárok legédesebbike fakad – a poesis. Éljen a költő! Éljenek az egriek!”

A folyóirat augusztus 31-i számából azt is megtudhatjuk, hogy a borkóstoló a híres egri rajztanár és bortermelő, Joó János pincéjéből származott. Ekkor jelent meg s közreadóként az ő nevét tünteti föl az a vers, amelyet „magyarázatként” egy három akós, borral teli hordóhoz mellékelt: Tárkányi Béla Válasz Vörösmartynak című alkotása. Az 54 soros mű így kezdődik:

 

Hogy néked a hatalmas Hunnia

Légyétetőt hagy inni, nagy hiba;

De még nagyobb, hogy hős Eger borát

Megénekelted, s még nem kostolád.

Hogy hát lemossuk ezt az ősi vétket,

Engesztelésül bort küldünk tenéked.

Egerben termé a legjobb tető…

 

A „legjobb tető” természetesen az Egedet, a bor pedig az egri bikavért jelenti. A záró sorok arra kérik a címzettet, hogy a „dicső” Dobóra és az egriekre köszöntse „a felhabzó pohárt”:

 

Hogy míg bennünket isten földje csak hord,

A hont szeressük, mint az egri óbort.

 

Eger példamutató kezdeményezését, nemes gesztusát két másik borvidék is követte. Sárosi Gyula a ménesi hegyek termésével „aradi tisztelői” nevében fordult a költőhöz. A Honderű október 12-i számában Vörösmartyhoz címmel közölt verse elismerő szavakkal illette az egriek gyors, határozott és jó hazafiakhoz méltó föllépését is. Szemere Miklós így kezdte a folyóirat október 26-i számában Költői levél Vörösmartyhoz címen közzétett versét, a hozzá fűzött lapalji jegyzetben tisztelettudóan megemlítve azt is, hogy írásakor Arad küldeményéről még nem tudott:

 

Lángborához hős Egernek,

Hol összehányt töröktetem

A borhalom, s melyet terem,

A piros nedv, török vére;

S törökfej lógó cégére, –

Vedd borát az ős Tokajnak…

 

Vörösmartyt mélyen meghatotta az „egri tisztelői” által kezdeményezett és csakhamar az egész országot lázba hozó mentőakció. A felé áradó szeretet meg-megismétlődő és egymással versengő megnyilatkozásaira újabb verssel válaszolt, mely Jó bor címmel a Honderű 1845. október 7-i számában látott napvilágot. Benne lelkes hangon köszönte meg a vidéki Magyarország szolidaritását és pazar ajándékozó kedvét. Első szakaszát a különösen nagy érdemeket szerzett egrieknek címezte:

 

Kit illet e pohár,

Mely kézről kézre jár?

A hős Egert, Hevesnek fiait.

Te vagy Heves, kit felköszöntök itt.

Boldog vidék! Egy holló szálla le,

S nem láttam: földed olyan fekete.

Te hogy derítsd a költő asztalát,

Hozzá borodnak fűszerét adád.

Mégis van egy panasz; mely szívre hat:

Mért látom vérbe mártott tolladat?

Tollaidra – bár fehér vagy feketék –

Ellenség vére jobban illenék.

Ki a magyar, ha még Heves sem az?

Mégis közöttük gyűlölség hadaz.

De mit beszélek? Itt a bor,

Cseppjeiben hősök vére forr,

Igyunk: javuljon a beteg!

Ki ép, az isten tartsa meg!

 

A strófa 9–14. sora, mely megtöri az ünnepi hangulatot, azokra a nemegyszer véres összeütközésekbe torkolló, egymás kijátszására törvénytelen eszközöket is fölvonultató, a közigazgatást bénító pártviszályokra céloz, amelyek a feketetollas konzervatívok és a fehértollas liberálisok között folytak az idő tájt a megyeszékhelyen. A torzsalkodást a költő a hazaszeretet hiányával magyarázta, a város múltjához méltatlannak ítélte. Ez az üzenet ma is fájdalmasan időszerű s nem csupán az egriek számára!

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása után, az önkényuralom idején mindenekelőtt Vörösmarty és Petőfi öröksége élt tovább az egri bor kultuszában. A kor – és költői – hangulatát talán a közös poharazgatások, koccintgatások és pohárköszöntők gesztusa, szertartása fejezte ki a legjellemzőbben, mely összekapcsolta a honfibánat és a felejtés, a vigaszkeresés motívumait. Az egri borról szóló versekben is látványosan megszaporodott a hazafias tósztok száma, s egyre változatosabb formát öltött Vörösmarty képi leleménye, mely a tűz metaforájában fűzte össze a hazaszeretet érzését és a bor mámorát. Lisznyai Damó Kálmán például így köszöntötte 1854-ben Degré Alajost, a Tízek Társasága egyik tagját, a szabadságharc volt katonáját, a jeles írót és publicistát Degré arcképéhez című versében:

 

Egri borral iszom érted,

Melyben Dobó lelke ég:

Melynek gyújtó mámorától

Születik a jóreménység.

Oly szőlővesszőn termett, mely

Honfivérben gyökerezik;

Csöppjei a bút elmossák,

A csüggedő lelket edzik.

 

A neves egri papköltő, Mindszenty Gedeon Eged című, 1857-ben keletkezett „hitmondá”-ja a híres szőlőhegy és a rajta termő bor, az egri bikavér keresztény szellemiséggel átitatott legendája. Az elbeszélő költemény a Vata-lázadás idejébe vezet. Szent Egyed remeteként él az egri bércen, s a pogány bosszú áldozatául esik. A „hosszú századévek” eltüntették már a múlt minden nyomát:

 

Csak Szent Egyed vércsöppei dacolnak

Hatalmával a rengeteg időnek,

Pirosra festvén a gerezdeket,

Melyek itt évről évre nőnek…

 

Petőfi és Arany barátja, Tompa Mihály is „kemény csapások és nagy szenvedések” emlékeivel, a könny és a vér színében ömlő bor látomásával szembesült, amikor meglátogatta az 1862-es gazdag és vidám egri szüretet, s Eger határában címmel verset írt. „Eged piros borá”-nak a titkait kutatja Egri bor című, úgyszintén 1862-ben megjelent versében az az ismeretlen költő is, aki az Egedi álnév mögé rejtőzött. A titkok magyarázatát ő is abban leli meg, hogy „e szent halmok” valaha harcmezőül szolgáltak, ahol férfiak és nők vére, könnye hullt, kik a védelmezett földet „áldva csókolák”:

 

Tüzében él apáink szelleme:

Az egri bornak ez a fő jelleme!

 

Tárkányi Béla ezzel a tószttal kezdi Szüretkor című „kördal”-át:

 

Fel, barátim, a kupákhoz,

Itt a must, merítsetek;

Bárha nem hevít, azért ne

Lankadozzék kedvetek.

Aki inni nem akar,

Nem barátunk, nem magyar!

 

Ennél is meglepőbb az a pohárköszöntő, amelyet Pájer Antal fogalmazott meg Egy áldomás című, 1866-ban megjelent költeményében. Az Egerből indult, méltatlanul elfelejtett papköltőt 1862-ben Jászapáti plébánosává nevezték ki. Említett versében egri emlékeit ötvözi az új szolgálati hely iránti szeretetével, Lehel kürtjébe tölti az egri bikavért, melyet képzeletében a „szent kehelyből” a haza üdvére ürít ki.

1825-ben Gyöngyösön született és 1914-ben Egerben halt meg Zalár József, akinek a  gondolkodására és költészetére a nagy francia forradalom és az 1848–49-es magyar szabadságharc eszméi gyakorolták a legdöntőbb hatást. Az egri Bányakertben című verse a két bátor, szabadságszerető népet, hazáját és Franciaországot élteti, értük lobban a láng szívben és pohárban.

Emlékek és emlékezések című, 1909-ben megjelent szonettkötetének Heves című ciklusában is többször megemlékezik az egri borról. Az egyik szonett például bemutatja Eger várának hajdani „vitéz basáját”, aki szent életű, fanatikus mohamedánként utasít el minden keresztény szokást:

 

Csak egy kivételt tesz: az egri borral,

Ebből fel-felhajt egy-egy billikommal.

 

Egy újabb szonett arról a gyöngyösi barátról szól, aki a török katonák borivó versenyére Egerbe látogat, s a vértelen küzdelemben fényes győzelmet arat, fonák elégtételt szerezve a hazáját sújtó megaláztatásokért. Az ő kései utódai azok az egri jogászok, akik nemcsak a kocsmai vagánykodásokban, hanem a vizsgákon, 1848 nyarának a végétől pedig a „fővizsgálaton”, a harcmezőn is vitézül helytálltak:

 

Ifjú vérök, mint a villám, cikázott.

Ha elfoglaltak egy kocsmát – oda

Vesztére tört be zsoldos katona,

Biz azt kidobták, kardja nem használt ott.

 

Ha új borcégért láttak valahol,

Azzal léptek be, hány hordó a bor?

Ha csak egy – akkor a cégért vegyék be!

 

De azért tudtak ám felelni másnap...

S midőn nyár végén jött a fővizsgálat,

Azt a harctéren kitünőn tették le.

 

Az időrendi áttekintésben Gárdonyi Géza korához, a századforduló idejéhez érkeztünk. Az ő versei között nem találunk olyat, amely az egri bort egyértelmű közvetlenséggel választotta volna tárgyául. 1897-es Egerbe költözése után nem is született idekapcsolható műve. Említendő költeményei megírásához így az 1878 és 1882 között az egri érseki tanítóképzőben eltöltött négy év élményei adhattak ösztönzést.

A Tavaszi emlék szerelmi idilljéhez a borospincéiről elhíresült Szépasszonyvölgy szolgált díszletül. A bor legendája – mely 1890-ben keletkezett – az érintett témakör egyik legismertebb és legszellemesebb alkotása. A Bordalok és Göre Gábor nótái – például a Pintzei nóta – az Egri csillagok írójának népies törekvéseit és humorát szemléltetik. A Bordalok közül a sziporkázó humorú másodikat idézzük:

 

Azért teremtett az Isten venyigét,

Hogy könnyebben megérthessük az igét.

Lám a pap még az oltárnál is iszik,

Mert különben az ördögök elviszik.

 

Aki iszik, azt az Isten szereti,

Menyországi szőlőjébe vezeti,

Csakhogy ezt a feleségem nem hiszi,

Ha berúgok, a szűrömet kiteszi!

 

A 19. és a 20. század fordulója óta eltelt idő szembetűnő fejleménye, hogy az egri bor, mely az előző században még oly kedvelt téma volt, veszített népszerűségéből a magyar költészetben. Ez a jelenség elválaszthatatlan a költői világkép gyökeres átalakulásától: a modern líra tárgyiassága, személyest személytelenné – tisztán emberivé, egyetemes érvényűvé – fokozó, absztraktba hajló kifejezésmódja mindinkább eltávolodott a hagyományos költészet alanyiságától és pátoszától. A fordulat az örökölt témák szelekciójához is elvezetett.

Kevés költő fogott tollat a kezébe, hogy az egri bort megénekelje. Közülük befejezésül a 20. századi Eger irodalmi életének egyik legvonzóbb alakját, Apor Elemért idézzük, akinek tavaly ünnepeltük a századik születésnapját. Puttonyosok dicsérete című verséből zsongító dallam, vidám hangulat árad. Ami a parttalan, az egész határt elárasztó jókedvet illeti, Orczy Lőrinc óta mit sem változott a helyzet:

 

Megyen

a puttony

a hegyen.

Csak mindig

jól tele

legyen.

 

Teljék meg

fürttel a

begye,

ki viszi,

jó kedvvel

vigye.

 

Minden szem

eleven

kóta,

belőle

buggyan a

nóta.

 

Töltse meg

a pincét

borral,

üljük meg

szüreti

torral,

 

Hogy mire

serken a

hajnal,

csorduljon

a szívünk

dallal.

 

A vers azt tanúsítja, hogy bár az egri bor kultusza veszített régi rangjából a modern magyar költészetben, az itt élő embereknek továbbra is az egyik legnagyobb büszkesége és örömforrása maradt.

 

* Elhangzott 2008. július 11-én Egerben a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége 17. vándorgyűlésén.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008