magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Bakó Botond: Fenichel Sámuel, az ember


                                           (1868. aug. 25. – 1893. márc. 12.)

Fenichel Samu a 140 éve született, és 115 éve Új-Guineában elhunyt neves enyedi véndiák emléke, mára szélesebb körben ismerté vált. Ezúttal nem a természet kutatójáról, az utazóról, a gyűjtőről, a régészről, a néprajzosról, a remek szakcikkek írójáról, hanem elsősorban az emberről lesz szó. Róla, aki korához képest igen éretten gondolkodott, gazdag családi és baráti kapcsolatokkal rendelkezett, felismerte és vállalta sorsát.

Ki ne járt volna biztonságos turista utakon, ahol jelzések mentén kirándulni kellemes, üdítő dolog. Annál kalandosabb az ismeretlen vadonnak nekivágni, mint ahogy hősünk tette, több mint száz évvel ezelőtt. Első magyar kutatóként olyan útra lépett, ahol se útmutatók, se térképek nem segítettek. Tapasztalhatta, hogy a vadonban a felfedezőnek minduntalan utat kell törnie. Egy személyiség, megismerése is úttörő munka. Számunkra, ma a 19. századi kollégiumból indult fiatalember életével ismerkedni igazi érdekfeszítő kaland. Különösen akkor, hogyha morális leltárját próbáljuk feltárni. Mellőznünk kell természetesen az ilyen esetekben lényeges személyes ismeretséget, csak távoli rokonainak és ismerőseinek emlékeire, saját írásaira, leveleire, szüleinek, barátainak, tanárainak, néhány kutatónak az írásaira számíthatunk. E gazdag forrásanyagban azonban, örömmel búvárkodhatunk.

Különösen az utóbbi 1-2 évben kutakodhattunk sikerrel, hiszen 2007. máj. 12-én a Bethlen Kollégium Iskolai Könyvtárában elhelyezésre került egy gazdag forrásanyag, amit a tavaly elhunyt Izsák Sámuel orvos-történetkutató adott át. Időközben megtörtént az anyag rendszerezése és leltározása. Összesen 158 tételben 213 iratot kapott a könyvtár, amelyben eredeti dokumentumok (pl. Fenichel Samu útinaplója bukaresti gyalogútjáról), 119 levél, újság, és folyóirat cikkek, képek, kinevezések, kéziratok, térkép és más jellegű iratok állnak az érdeklődők rendelkezésére.

Születésének évfordulója jó alkalom arra, hogy ennek a szellemi hagyatéknak a még feltáratlan dokumentumai alapján új nézőpontból közelítsünk Fenichel Samu rövid, de tartalmas életútja felé. Elsősorban lelki beállítottságát, emberi arcéleit próbáltuk kiemelni.

Iskolánk a 2008. évi Bethlen Napok alkalmával (2008. máj. 26–31.) egy előadással adózott neves véndiákjának (Bakó Botond: Fenichel Sámuel, az ember). Ezenkívül Xántus Gábor és fia ez év márciusában Új-Guineában (ma: Bogadjim) tett kalandos látogatása kapcsán az iskola egy faragott tölgyfa kazettát küldött, amire rávésték: Bethlen Gábor Kollégium Nagyenyed 2008. A dobozban a szülőház udvaráról származó anyaföldet valamint a házból téglamaradványokat helyeztünk el és egy oklevelet a következő szöveggel: „természetesen én is elutazhattam volna. De egyszerűen a VENI VIDIVEL nem lehettem megelégedve. Azért hagytam el édes hazámat, azért utaztam ilyen messzire, hogy a VICIT is elmondhassam” (1892. aug. 28.) Xántus Gábor a távoli szigeten felkutatta a Fenichel-sírt. Erről így emlékezik meg: „Mi a dobozt magunkkal vittük, és amikor a sírkövet felállítottuk bozótvágó késsel azt is beástuk a sírba. Ez volt Nagyenyed üzenete.”

Milyen is volt kinézetre ez a nagyenyedi fiatalember, férfikora hajnalán? Veress Endre, bukaresti történelem tanár, munkásságának egyik legjobb ismerője 1888-ban Fenichel Bukarestbe érkezésekor így írja le őt: „Július végén egy középtermetű, napbarnított arcú, szálkás bajuszánál fogva 25-26 éves kinézésű (de ennél sokkal ifjabb) magyar fiatalember keresett fel Bukarestben, tán mindjárt másnap, hogy odaérkezett. Az enyedi Kollégium egyik tanára ajánlotta hozzám, ahonnan gyalog jött ide, világot látni. Nagyot néztem rá e tiszteletet parancsoló kijelentésére, de őszinteséget és becsületességet sugárzó arca mutatta, hogy nem füllentés – Fenichel Samu volt.”

 

Családi indíttatás

 

A legtöbb ember élete a családi fészekből indul, ahol sok minden eldől. Fenichel szülei zsidó vallásúak, de magyar anyanyelvűek és kultúrájúak voltak. A nagyenyedi zsidó lakosság kötődésére, integrálódására jellemző későbbi adalék, hogy 1926-ban a református templom harangjának avatásakor közösségük jelentős adományokkal járult hozzá a költségekhez. Az avató ünnepségen is részt vettek, ahol ott ültek a Fenichelek is.

Fenichel Sámuel sírjaA szülők nyers termény (tojás, bőr) kereskedelmével foglalkoztak. Hét gyermeket neveltek, szerény körülmények között. Samu másodiknak született. Édesapjától lankadatlan munkabírását, szívós akaratát örökölte. Édesanyja jótékonyságáról széles körben ismert volt, tőle meleg vonzó egyéniségét, az emberek és a természet, az állatok szeretetét kapta. Mindkét szülői örökség igen fontos szerepet töltött be jellemének alakulásában. Testvérei közül Lázár és Móric folytatták apjuk üzleti tevékenységét. Lázár fia András, akit sokáig Bandi néven emlegettek a kisvárosban, továbbra is a szülőházban lakott és kereskedett, de mellékesen az akkor virágzó város vízipóló bírója is volt. Mindig büszkeséggel mesélt korán elhalt híres nagybátyjáról, Új-Guinea első magyar kutatójáról.

A Fenichel-család egyszerű emberek népes gyülekezete volt. Olyan nagycsalád, ahol a jó hangulat, az összefogás, az egymás segítése, bíztatása természetes volt. Ezt bizonyítják szüleihez a távolból írt levelei. Ezekben többek között egészségi állapotáról, az ottani száraz, a miénkhez hasonló egészségesebb és az ezt váltó nedvesebb, főleg maláriát kiváltó évszakokról is beszámol. „Most az eső s így az egészségtelen időszakban a sár s ez a mi telünk… no de sebaj csak bátorság!” – írja mintegy önmagát bíztatva egyik levelében. Hírt ad gyűjteménye gyarapodásáról s arról, hogy szűkös anyagi viszonyai ellenére nincs adóssága. Erről így ír szüleinek: „Adósság nélkül vagyok, s ha a teremtő továbbra is így megőriz egészségesként jövő év nyaráig, amidőn haza szándékozom utazni, még gyarapítani fogom ezen érdekes gyűjteményt… Igen sok ritkasággal bírok és olyan pápua törzsektől vannak beszerezve, hova még európai ember nem tette be a lábát… De mindezeket csak édes szüleimnek írom, kérem ne kürtöljék ki mindjárt országszerte, mert ezek csak ártanának.” Leveléből kiderül a bizalmas, szeretettel teli viszonya szüleihez, akikhez a legközelebb áll és akiknek a legőszintébben beszámol, életéről, szakmai sikereiről. Dicsekvés nélkül írja le: „Hiszem, hogy érdekelni fogják, hogy a falu nyelvét már folyékonyan beszélem.” (Bongu 1892. okt. 18.) Arra bíztatja szüleit, hogy sorsa felől ne aggodalmaskodjanak. „Édes tatám figyelmükbe ajánlom, ügyem felől minden rendben van, egy cseppet sem aggódjanak miattam” Időközben elhunyt családtagjairól pl. szeretett, nagynénjéről is megemlékezik. „Béke poraira, különben hiszem, hogy sokat szenvedett, s így a halál csak megváltás volt neki.” Ugyancsak megviseli egy barátja halála, akit Culkinak becéz, és így búcsúztatja: „Legyen áldott és feledhetetlen az emléke.”

Örömmel tölti el, hogy öccsei: Lázár, Herman és Jenő jól tanulnak: „Csak így előre” – bíztatja őket levelében. Érdekes az is, hogy mit kapott a csomagokban és mit küldött. Visszaküldte a nagykabátját és pár más ruháját, könyveit és újságokat és felhívta a szülei figyelmét, hogy tegyék a többiek közé, amelyeket ismételten figyelmükbe ajánlott. A tudományok hordozóit, a könyveket a művelődés akkoriban egyedüli, értékes tárházait Fenichel nagy becsben tartotta. Valószínű, hogy hazaküldött levelei között ott vannak azok, amelyek ma Iskolai Könyvtárunk állományát gyarapítják. Ugyancsak ebbe a levelébe szép madártollakat mellékelt, amelyeket ún. romlott (összetört) madaraktól gyűjtött, főleg Új-Guinea speciális szépségű paradicsommadaraiból. „őrizzék meg emlékül” – írja, mintha búcsúzna. Megjegyzi, hogy tömör üveggyöngyök helyett, drágább, de törékeny gyöngyöt küldtek, amit az itteni pápuák nem fogadnak el. A pénz értékét sem ismerik. Fanyelű késeket, női csontfésűt, 20 db. hosszú szivart és dohányt kér, mindezt természetesen csereáruként.

Szüleinek jelzi elsőnek a felmerülő nehézségeket is. 1892 januárjában őszintén megírja nekik, hogy némi türelmes várakozás után „vállalatunk nem húzódhatik hosszú időre” és ezért az év máj. 15-én úgy dönt, hogy kilép az expedícióból és függetlenül fog gyűjteni. (1892. jan. 28.)

A levelezés hosszabb időt vesz igénybe, hiszen 6-8 hétbe is belekerül, amíg Európába, aztán Nagyenyedre érkeznek a levelek, majd a válaszok. Nagyon készül haza, hiszen hónapok óta egyedül gyűjt pápua segédeivel. 1892 decemberében írja: „Nyár elején el fogom hagyni e területet, és forrón szeretett hazám felé vitorlázom. Időt még nem tűztem ki, de hiszem, hogy jövő levelembe biztosan már megtehetem (1892. dec. 7.) Utolsó levelében írja szüleinek, sajnálja, de hosszabban nem írhat a jobb hüvelykujján keletkezett kelés miatt. Bíró Lajos úrnak megköszöni a küldött gombát, Herepey tanár úrnak, barátjának a szilvát, szüleinek a leveleket. Beszámol a trónörökös őfensége (Ferdinándról van szó, aki akkoriban világkörüli körutat tett) várható látogatásáról, amely alkalomból szeretne ő is bemutatkozni és problémáit elmondani. Erre sajnos Fenichel Samu közeli halála miatt nem kerülhetett sor (Bongu 1893. febr. 12.)

A jó családi kapcsolatok tehát a távoli földrészen is kísérik, hiszen a szülei pozitív hátteret biztosítanak neki és végig támogatják. ő maga is nyomon követi az otthoni történéseket és ugyanakkor beszámol minden fontosabb eseményről, ami vele történik.

 

Kollégiumi környezet

 

A 19. század második felében a Kollégium az 1849-es tragikus események utáni újjáépítést követő virágkorát éli. Még működnek összes hagyományos tagozatai, ún. kapcsolatos intézetei (elemi, főgimnáziumi, tanítóképző és teológia), és a diákok messzi földről áramlanak az iskola felé. Neves oktatók nevelők tanították a „gyűjtőkasba” érkezőket. Ez az iskola hajdanában is több volt, mint az ide érkezők szürke mozaikja, itt igazi közösségben csiszolódhattak, készülhettek fel az életre.

Fenichel Samu a helyi zsidó iskolában tanulja meg a betűvetést, majd szülei a további osztályokra a Kollégiumba íratják. 1886-ig tanul itt, ahol az értékelő jellemzések szerint dicséretes, kitűnő vagy rendes megjegyzéseket kapott. Osztályzatai a vizsgált 1881–86 közötti iskolai években 1,83–2,45 között mozogtak, ami jó közepes teljesítményt jelzett. A földrajz és természetrajz osztályzatai általában kitűnőek, vagyis 1-esek, vagy legfeljebb 2-esek. Ez egyértelműen jelzi korai érdeklődését a természet iránt. Ezt észrevették jeles tanárai is, akik tudták, hogy léteznek olyan diákok, akik a megszabott tananyagon és kereteken túl, többre és másra vágytak. ők autonóm módon gondolkodnak, önmaguk mércéje szerint döntenek. A legjobb külön kezelni, bátorítani, utat mutatni számukra. Fenichel Samu ilyen tanuló volt. Órákon kívül is, gyakran látogatója volt a természetrajzi és régészeti múzeumnak, valamint a könyvtárnak. Egy előkerült feljegyzés szerint „a szike eltörött egy padlószegben, mert Fenichel elejtette”. A kisebb balesetet csak olyan diák okozhatta, aki gyakori látogatója volt a múzeumnak. Azt is tudták róla diákéveiben, hogy el-eltűnt egy-két napig, bolyongott az Enyed környéki erdőkben, növények és állatok után kutatott.

Egyik kedves tanára volt Elekes Károly, akit vadászútjaira kísért el, és megtanulta tőle a fogásokat, az állatpreparálás titkait, amit később oly sokszor felhasznált Bukarestben, a Deltában vagy a távoli szigeten tett útjai során is. Itt is tartja a kapcsolatot volt tanárával, aki a Természettudományi Múzeum vezetésével is foglakozott. Egyik levelében arra kéri Fenichelt, hogyha netán hazajön, ne felejtsen onnan, akár borszesz készítményeket, akár valami olyat hozni, ami itten nem található (1889. márc. 4.) Másik kedves tanárától, Fogarasi Alberttől a tanulási és utazási vágyat, a néprajz iránti érdeklődést leste el. Csató János alispán barátságos házában ornitológiával foglalkozik és megtanulja a madártömés műhelytitkait.

Legkedvesebb tanára azonban, aki a legnagyobb hatással volt rá: Herepey Károly (1817–1906), aki végigkíséri útját nemcsak az iskolában, hanem a messzi Új-Guineában, a pápuák földjén is. Érdemes egy pillantást vetnünk ennek a tudós-tanárnak az életútjára, mert a Bethlen kollégium tanárai között is kiemelkedő nagy tudású személyiség volt. Ifjú korában kiváló tehetségű tanulóként az elsők között volt a Bethlen Kollégiumban. Zeyk Miklóstól a természet, Szász Károlytól pedig a szabadság és a haza szeretetét tanulta meg. Később a Selmeci Bányászati és Erdészeti Akadémiát végzi el, majd alig kezdi el életpályáját, bekapcsolódik a 48-as forradalomba, és annak leverésekor Dévánál teszi le a fegyvert. Gróf Mikó Imre, az Erdély szerte ismert kultúra szerető és támogató főgondnok javaslatára az elöljáróság meghívja a természettudományok szaktanítójának a Bethlen Kollégiumba. 1863-ban rendes tanárnak választják meg. Azt hirdette, hogy a dicső természet megismerése csak közvetlen szemlélet útján lehetséges. Tanítványaival nemcsak a tanterem falai között foglalkozott, hanem kirándulásaira, tudományos kutató útjaira is meghívta őket. Amikor keze alól az intézetből kikerültek követte útjukat, tartotta velük a kapcsolatot. Érintkezése velük közvetlen, meleg és szívélyes volt s éppen ezért pályaválasztásukat is pozitívan befolyásolta.

Amikor Fenichel Samu a Kollégiumba került az 1880-as években Herepey már 60 éven felüli tapasztalt tanár volt, több évtizedes gyakorlattal. A vele való együttlét nemcsak tudásban, hanem emberi kapcsolatban, élettapasztalatban is sokat jelentett a törekvő enyedi fiatalembernek. Fenichel kimondottan szerencsésnek tekinthette magát, hogy ilyen tanára lehetett. Együtt mentek az ún. tumulusok vagy halomsírok feltárására a Torockói medence gyertyánosi határában (Torda-Aranyos megye). Herepey később Fenichel Samu halála után így emlékezik meg egyik közös túrájukról, a gyertyánosi és bedellői zsugorítottan temetkező telepesek vidékén: „E sötétlő fogak nyílásához mintegy 30 fok alatt emelkedő szikla párkányzat vezet, melyben felkúszni, csak épp oly bátor és erős elhatározású ember képes, mint aminő a boldogult volt. Nem sokat tűnődött: levetvén úti táskáját a kőfolyáson gyorsan haladott felfelé s a párkányzat alsó fokánál megállva lekiáltott: megyek. És íme a szikla falához szorosan lapulva, a macska óvatos és lassú kúszásával, mind fönnebb láttam őt haladni, mígnem végre a tátongó torkolat küszöbére ért. Itt felállott s elragadtatva talán a táj varázsos szépségétől így kiáltott: nagyszerű s ezzel a sziklaöv titokzatos homályában tűnt el.” Fenichel-hagyatékban szereplő 22 Herepeytől származó levél 1888–1893-ig terjedő időszakra vonatkozik. Felöleli tehát bukaresti és új-guineai tartózkodásának csaknem teljes időszakát. A levelek igen meleg hangúak és bensőséges kapcsolatra utalnak. A tudományos eredmények közlése és megvitatása mellett mindig kitérnek a családi vonatkozásokra is. A megszólítás minden esetben „Édes Samu”, ami bizonyára inkább 19. századi stílusú, de mégiscsak utal az elmélyült baráti kapcsolatra, ami a tanár-diák viszonyból köztük kialakult.

Leveleiben mindig kitér a személyes kapcsolatokra is. Egyik levelének, amit még volt tanítványa bukaresti tartózkodása idején írt (1888–1891) a befejezéséből idézek: „Itt semmi nevezetes újság, hacsak újságképpen nem írhatom, hogy Damo theológus – talán Te is ismerted – meglőtte magát. Ez már az erkölcsi süllyedésnek a legkiálltóbb bizonyítéka… Szüleid s az egész családod mind jó egészségnek örvendenek. A minap is beszéltem velük, csókolnak, erőt, egészséget, s biztos előrehaladást kívánnak. Én már ezzel bezárom soraim, azon ismét megújuló kívánsággal, hogy a jó isten vezessen kitűzött célod felé, megemlékezni azokról, akik neked javadat akarnák… Isten áldjon! Isten áldjon meg melegen óhajtja nőmmel együtt szeretett barátod” (Herepey 1888. szept. 5.)

Miután Samu gimnáziumi tanulmányait félbehagyja, valószínűleg a család gyakorlatias beállítottságának hatására az 1886/87-es tanévben beiratkozik a Kossuth utcában működő vincellérképzőbe, ahol szintén jeles előmenetelt tanúsít. Ekkor a gyümölcsészetről ír terjedelmes dolgozatot. Megkedveli a növénygyűjtést és a gyógyszerészet irányába fordul, ezért Gyergyótölgyesen egy gyógyszertárban gyakornokoskodik, mintegy háromnegyed évet, majd ismét visszatér Enyedre, atyai jóindulatú tanárai, jóakarói körébe. Ezután hamarosan útra kell Bukarestbe. Érdekes útinaplójában már egy céltudatos, a környezetét jól megfigyelő fiatalember még forrongó lelkületű gondolatvilágát követhetjük nyomon. Iskolai tanulmányai végeztével tulajdonképpen ekkor kezdődik önálló, rövidre szabott felnőtt élete.

Azt mindenképpen elmondhatjuk, hogy a 19. századi kollégiumi környezet sorsformáló volt és kiemelte, megerősítette Fenichel Samu természetes adottságait. A tudás mellett, a természettudományok szeretetével ruházta fel, hitet és meggyőződést alakított ki benne, hogy milyen utat válasszon. És erről az útról már semmi és senki nem téríthette le. Maga a nagy utazás lehetősége meglepte életét nyomon követő kedves tanárait is. Elekes és Herepey az utolsó pillanatban is óva intették az ismeretlen trópusi világtól, azt tanácsolták, hogy előbb inkább a Balkánon szervezzen expedíciót: „Új-Guineában megesznek a pápuák” riogatta az ifjút Herepey. ő akkor azonban már rájuk sem hallgatott, élete nagy lehetőségét nem hagyhatta ki, nem tágított és nemsokára elindult utolsó nagy végzetes utazására.

 

Baráti-munkatársi kapcsolatok

Bukaresti útjáról érdekes értékelést olvashatunk Izsák Sámuel Magyar utazók a Duna tájon című könyvében, aki így ír Fenichelről: „Erdélyi útvonalán a 12 napig tartó gyalogút leírása a Naplóban sokat elárul Samu érzelmi és gondolatvilágáról, érdeklődéséről, íráskészségéről. Útja közben neves természettudósokkal találkozik, az entomológus Ormay Sándorral és a biológus Karl Friedrick Jickelivel. Megnéz gyűjteményeket és elmondja véleményét. Nyitottságról és jó kommunikációs készségről tesz tanúbizonyságot. Román parasztember házában tölti az éjszakát és megkóstolja a tejes mamaligát… Kiszámítja, hogy Bukarestet 494.400 lépéssel érte el.” A továbbiakban is új embereket, új lehetőségeket ismer meg, könnyen létesít emberi kapcsolatokat és rendkívüli szorgalmával, hozzáértésével és tudásával, becsületet szerez magának.

Folytatja levelezését enyedi mentoraival pl. Herepeyvel, aki sorsának alakulását fokozott figyelemmel kíséri. Ezt bizonyítja többek között, Fenichel Samu új-guineai tartózkodása alatt írt levele egy ismeretlen „nagysághoz”, amit segítségképpen a Fenichel apjával küldött el. „Ezen levelem átadójában a Pápuák földjén engedetlenül kutató ifjúnak atyját Fenichelt ajánlom mélyen tisztelt nagyságodnak a figyelmébe… semmit se kívánok… mint fia iránti érdeklődést és sikeres kutatásához mért figyelmét” (1892. dec. 19.)

Nagy utazása előtt, még elindul Bukarestbe mert az enyedi lehetőségek már nem elégítik ki. Kedvenc tanárának, Herepeynek az ajánló levelével megy és talán nem is sejti, hogy milyen sokat kockáztat. Veress Endre és Brunner Dezső kereskedő, ahova ajánló leveleket vitt Nagyenyedről sokat segítettek az elindulásnál. Rövid időn belül George Tocilescu egyetemi tanár, a bukaresti régiségtár igazgatója veszi át sorsa irányítását, aki hamar felismeri tehetségét, jártasságát a természetben és rendkívüli kézügyességét. Jelentős feladatokat bíz rá, hiszen Fenichel Samuban megbízható, hozzáértő, lelkes és szorgalmas munkatársra talál. Kapcsolatukra végig a bizalom jellemző. Idézünk egyik leveléből: „Biztos vagyok benne, hogy a maga levelei új újdonságokat és meglepetéseket hoznak számomra, és mire visszatérek Bukarestbe maga olyasmit fog találni, ami igazolja feltevésemet, hogy az emlékmű Traianustól származik” Ausztria-Magyarország, Karlsbad.

Bukaresti éveire esnek Krécsy Béla kecskeméti tanárral folytatott levél váltásai (1890–1891). A tanár őszinte tisztelőjének és hívének nevezi Fenichel Samut. Kapcsolatuk nyilván az enyedi kutató gyűjtéseiből származott, hiszen a tanár úr iskolája számára vásárolt élő vagy preparált állatokat. Találkoznak is Bukarestben, amelyről egy kecskeméti lapban az ő szavaival élve egy tárcácskát ír: „ Azt hiszem tavalyi együtt tartózkodásunk emléke gyanánt érdekelni fogja olvasni. A bukaresti múzeumokról némi kritikát is írtam, ami kissé szigorú, de nézetem szerint igazságos és nem rosszakaratú (1890. VII 21. Herkulesfürdőn kelt levél) Egy másik levelében azt írja le, hogy mi minden történhet egy becsomagolt görög teknőssel. „Elég érdekes dolog az, hogy amikor az ön lakásán oly gondosan becsomagoltuk, hazavittük szállásomra, én ezt egy polcra raktam, s mikor késő este öntől elbúcsúzva hazaértem – hát az én békám a földön feküdt a hátán és ugyancsak kapálózott. A skatulyát szétrombolta, s ami benne volt összetörte… Mentő gondolatot magától a békától kaptam, látván ugyanis, hogy a hátán fekve mily mozdulatlan, bepakoltam újra a skatulya romjaiba, a hátára fektettem, s mivel így reggelig nyugton maradt, bátran útra vittem. Nem is volt többé vele bajom. Így volt bepakolva négy napig, amíg Székesfehérvárra nem értem. Útközben 1 napot Kolozsvárott és 1 napot Budapesten időztem. Csak Predeálon volt még némi bajom, ti. a finánc kérdésére megmondtam, hogy a skatulyában eleven teknősbéka van, s ezért a súlya szerint fizettem 80 kr. vámot. Ilyen a finánc bölcsesség.” Kolozsvárott találkoztam Parády tanár úrral, aki önről is nagy elismeréssel emlékezett meg.

A feltétlen bizalom nyilvánul meg Reiner Zsigmond gyűjtő budapesti keltezésű levelében is, amelyben felhatalmazza Fenichel Sámuel nagyenyedi lakost, hogy tudományos céljaira és gyűjteménye részére szabadon megvegyen régiségeket, vagy ásatások útján előkerült tárgyakat és a birtokába juttasson. (1887. okt. 25.)

Új-guineai tartózkodása alatt, nagyon fontosak voltak a „rossz hírű pápua bennszülöttekkel” történő kapcsolatai, akiktől abban az időben az emberevés sem állt távol. Leveleiben egyszerűen szolgáinak nevezi őket. A Közérdek című nagyenyedi napilapnak a következőket írja: „A parti falvak lakosai jelenleg általában békés hangulatúak. Múlt év május hava óta nem lázadtak fel. Ekkor Hatzfelhafen (Viktória, Augusta folyó mellett) 3 európai öletett meg (egy misszionárius és 2 hivatalnok). S habár az eset véresen megtoroltatott, a társaság mégis feladta a terepet.” Xántus Gábor ez évi új-guineai utazásából tudjuk, hogy az őserdő ma is őrzi titkait. Pl. a hegyvidéken még ma is vannak ún. mumuk vagy szabadtéri kemencék, amelyben a pápuák beszámolója szerint el lehetett készíteni a „hosszú disznót” is.

Amikor Fenichel Samu a Magyar Nemzeti Múzeumtól végre pénzhez jut, ún. „véd csapatot” szervez soraikból, de általában fegyver is van nála, amikor köztük van. Úgy tűnik, hogy „amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten” mondást igen jól alkalmazta a pápuaföldi gyakorlatban. Bongu faluban befogadják, Pintyelnek becézik, segítenek háza felépítésében. Sokat jelent kapcsolatukban, hogy gyorsan megtanulja nyelvüket, és így könnyedén kommunikál velük. Embereinek rendesen fizet és cserekereskedelmet folytat a falu lakosaival a gyűjtés érdekében.

Emberi kapcsolatok nem léteznek konfliktusok és nézeteltérések nélkül. Fenichel Samunak éppen megbízójával, főnökével gyűlt meg a baja, a megérkezésük után röviddel. Ezt a viszályt a német ornitológussal az utazás finanszírozásának kényszerű helyzete provokálta ki. Grubauer nehezen viselte el a trópusi éghajlatot, csalódott, feladta terveit és 1892 márciusában, néhány hónapi ott tartózkodás után a rendes hajójárattal visszaindult Európába. Mindössze 80-100 márkát hagyott ott maradó társának, s az expedícióra szánt 200 ezer márkát vagy annak megmaradt részét hazavitte. Samu szüleinek írt levelében egy félév után emlékezik meg elválásukról: „Ami Grubauert illeti, arra kérem, ha engem szeretnek – semminemű összeköttetésbe ne lépjenek vele. Elutazásakor szemtelenül viselte magát irányomban. Nem bocsáthatok meg neki. De a visszavágást csak visszatértemkor akarom neki megadni. Ne engedjék magokhoz, ha hízelegni, írni találna.”

Az elválás tehát, ami nem volt egyéb, mint a megállapodásuk megszegése, mély nyomot hagyott Fenichel Samu lelkében. 1892. aug. 28-án a Közérdek című enyedi napilap szerkesztőjének már idézett levelében így ír erről: „Itt maradtam tehát setét borongós viszonyok között” (1892. aug. 28.) Élete talán legnagyobb lépését tette meg ezzel, amely később vesztét okozta.

Nem tudni, hogy ha Fenichel Samu visszatér szülőhazájába mint ismert kutató és gyűjtő, utólag hogyan alakul megbízójával, a német ornitológussal a kapcsolata. Milyen is lett volna az a bizonyos előre jelzett „visszavágás.” Ismervén hősünk jellemét, bizonyára nemes választ adott volna hajdani munkaadójának. Hősies kitartásával így is méltóképpen válaszolt a cserbenhagyónak, aki az első nehézségek után hamar felvette a nyúlcipőt. Van azonban egy létfontosságú érdeme. ő hívta meg és vitte el Fenichelt a világ második legnagyobb szigetére, rövid élete nagy élményének színterére.

 

Elismerések

Sokat elmond Fenichel Samuról az a néhány hivatalos vagy személyek által adott elismerés, dicséret, amelyben még életében megbecsülték szorgalmát, odaadását a tudomány iránt. Dicsérő oklevelet kapott a Bukaresti Állatorvosi Főiskolától, amelyben kiemelik kiváló viselkedését (1891. júl. 23.) G. Tocilescu professzor francia nyelvű dicsérő oklevelében intelligens és korrekt magatartását emeli ki. (1891. szept. 1.) A romániai Országos Régészeti és Embertani Társulatnak tagja volt. Két bécsi szakember, akik részt vettek az Adam-Klissi ásatásokban (Georg Niemann a Bécsi Képzőművészeti Akadémia professzora és Otto Benndorf, a bécsi egyetem archeológiai professzora) azt fejezték ki elismerő oklevelükben, hogy Fenichel Samu egy nem mindennapi tehetséggel megáldott fiatalember, aki meglepő teljesítményt nyújtott az ásatások folyamán (Eridme 24. IX. 90.)

A Királyi Magyar Természettudományi Társulatnak 1889 óta tagja volt, amit egy díszes elismerő oklevél is igazol (1889. márc. 20.) Halála után 1895-ban tartott emlékülésen, felidézték munkásságát és életútját. Jelen voltak szülei, testvérei, rokonsága. Hermann Ottó tartott emlékbeszédet. Madárgyűjteményét Madarász Gyula mutatta be. Hermann Ottó szerint „nem tartozott a nagy utazók díszes sorába, a buzgó de szerény munkások közé tartozott, így szolgálta hazája közművelődését.” Csató János alispán, öreg barátja is ott volt és a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta értékes madár- és növénygyűjteményét. Talán kevésbé ismert Herepey Károly levele, benne gondolatai volt tanítványáról, aki időközben kedves barátjává nemesült, és aki talán a legmaradandóbb lélektani portrét állította fel Samuról.” …A nagy vesztesség fölött megújuló mély fájdalmam híven tükrözi emlékezetét annak, kinek öt érzéke hatodik érzékbe, a világos látás érzékében összpontosult. Mindenben és mindenütt az eszmét kereste, mind a parányban, mind a világegyetemben. Nem tudom, hogy magasra törő szelleme volt-e nagyobb, vagy akaratereje: de azt tudom, hogy magasra törő szelleme párosulva akadályt nem ismerő akaraterejével hozták meg gyászos végzetét… a magyar nemzet hálásan vési a történelem lapjaira mindazoknak a nevét  és emlékezetét, kik a nemzet közművelődésének érdekében életökkel is áldozni elég bátrak voltak.” Jóval később 1931-ben Balogh Béla egy Fenichel rokonnak írt levelében abból az alkalomból, hogy Fenichel 40 éve lépett Új-Guinea földjére a következőket írja: „Fenichel Sámuel önzetlen lelkesedése és szorgalma megérdemli, hogy emlékét ébren tartsuk.”

 

Összegezés

Joggal tehetnénk most fel azt a kérdést, amit talán senki fel nem tett neki életében, hogy tudniillik emberileg boldog volt e Fenichel Samu, aki a mai átlagos életkornak mindössze a harmadát élte meg? Megkísérelhetünk választ adni életének, hagyatékának ismerete alapján. Nem az a fontos, hogy mennyit, hanem hogy hogyan élt? Szerető, sorsában mindvégig kitartó szülei bocsátották útjára. Kedves iskolája a Bethlen Kollégium tudással és tudományszeretettel, kitartó akarattal, kemény jellemmel ruházta fel. Sok jó tanárt, később jó barátot és munkatársat állított mellé, nyitottsággal ruházta fel, újabb emberi kapcsolatokra, készítette fel. Azt tette, azzal foglalkozott, amit igazán szeretett, és mindig tele volt tervekkel, talán még az utolsó pillanatában is reménykedett a hazatérésben. Dominich Sándor a Kollégium tiszteletbeli tanárának szavai ide illenek: „A tudományos kutatás szenvedély, szeretet és alkotás. Ugyanolyan alkotás, mint a művészet. És ugyanolyan gyötrelem és boldogság is.” Nem volt ez másképpen Fenichel Samuval sem. Elmondhatjuk tehát, hogy arasznyi életében is boldog vagy legalábbis elégedett ember volt. Hagyatékában nemcsak konzervált élőlények, eszközök és szellemi termékek szerepelnek, hanem a tudományért életét áldozó mindig küzdő ember példája, amely immár évszázados távlatból is fennmaradt él és hat a Kollégium falain belül és azon kívül. Köztünk marad egy minduntalan felbukkanó, fájdalmas de megválaszolhatatlan kérdés. Új-Guinea Kőrösi Csomája, mivé válhatott volna, amennyiben hazatérhet és folytatja kutató munkáját.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008