magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Boér Jenő: A Temesvári Egyházmegye nagyprépostjának ünnepe


 

Msgr. Tury László nagyprépost 80 éves  

 

Msgr. Tury László, Temesvár-újkisodai plébános és nagyprépost 2008. május 7-én  ünnepelte 80. születésnapját. Igen szép kor ez, ha figyelembe vesszük, hogy Ft. Petla Franz és dr. Csatáry Miklós mellett ő az a lelkipásztor egyházmegyénkben, aki ilyen hosszú élet- és egyházi pályát mondhat magáénak.

Nem volt könnyű élete. 1928-ban született a bánsági Dézsánfalván, egy olyan településen, ahol rajta kívül Ft. Kóbor György látta meg a napvilágot, és ahol a töbsségben levő magyarokon kívül még szerb, román és német nemzetiségűek laktak. Tavaly látogatóban jártunk Tury László szülőfalujában, ahol szülőházán kívül még láthattuk, bár elég leromlott állapotban, azt az épületet, ahol a neves tanítómester, Lengyel Ferenc oktatta, nevelte az akkori kisdiákokat. Tury László életútja később innen Temesvárra vezetett, ahol a Piarista Líceum diákja lett. Nagyszülei, szülei a falu jómódú gazdái közé tartoztak, ezért megengedhették, hogy egyetlen fiúk, unokájuk a városban tanuljon. Szorgalmas, jó diák volt, aki igyekezett minden ismeretet, tudást magába szívni, hogy a későbbiek során azt kamatoztatni tudja. Hisz ott, a Piarista Líceumban megszületett a döntés, hogy belőle is piarista tanár lesz. Mert tanítani, oktatni, nevelni szeretett volna. 1947-ben érettségizett (egy évvel az egyházi iskolák államosítása előtt, tavaly volt a 60 éves érettségi találkozója, amelyet méltó módon ünnepeltek meg Temesváron a még életben, jó egészségben levő osztály- és iskolatársakkal együtt). Érettségi után a teológia következett, amelyet már többé-kevésbé  illegalitásban végzett, hisz az 1948-as Dekrétum betiltotta az itteni teológia működését is. Évekig a Szalvatoriánus Rendházban tanultak, vele együtt mindazok, akik szívük, hitük szerint a vallás és az egyház berkeibe akartak lépni, így szolgálva népüket, nemzetüket, híveiket. Az új rendszer ennek az elképzelésnek is véget akart vetni. Elkezdték országszerte a jómódú földműveseket, az ún. kulákokat a Bãrãganba deportálni. A fiatal teológus úgy érezte, nem hagyhatja egyedül elvitetni családját, nagyszüleivel és szüleivel tartott a deportálásba. Ezt az időszakot külön nem kell ecsetelni, hisz már olyan sokan és sokat írtak róla. A Bánságból érkező családokat a végtelen román alföld fogadta, ahol csak a földre hajthatták le fejüket álomra esténként. Előbb az éjszakai hideg miatt a földbe vájtak maguknak szállást, később vályogtéglákat készítettek, házakat építettek maguknak és családjuknak. Ezek voltak az első települések ezeken a kietlen tájakon ( a többórányi távolságban levő őshonos települések mellett). A bánságiak itt is megállták helyüket, szorgalmuk, rendszeretetük, munkabírásuk révén, és új életet teremtettek maguknak a semmiből. Innen ment később a fiatal Tury László a gyulafehérvári teológiára, hogy tanulmányait befejezze, hogy papja, lelkipásztora és támasza legyen népének.

Eddigi egyházi pályáján volt káplán, plébános, kerületi esperes, kanonok, pápai prelátus és legvégül nagyprépost (a kanonokok testületének vezetője). Mindenhol igyekezett megfelelni a reábízott feladatoknak, tennivalóknak. Érdekességként említjük meg, hogy Arad megyei ténykedése során motorbiciklivel járta be az egymástól bizonyos távolságokra fekvő fíliákat, később még Temesváron  is fel- feltűnt védő szemüveggel és a jellegzetes motoros szerelésben. Később autót vásárolt és azzal sietett a város és plébániája egy-egy rendezvényére.

Tury László nagyprépostPapokat nevelt egyházmegyéjének, és lehetősége volt látni, hogy megállják helyüket, hogy az Úrnak igazi, hű szolgálói lettek. Templomépítő és -javító lelkipásztor, idén ünnepli a porgányi templom felépítésének  40. évfordulóját (reméljük erre ünnepi keretek között fognak megemlékezni az ottani hívek). Templomjavító lelkipásztor, akinek idején, jelenlegi szolgálati helyén, Újkissodán, mindhárom templomot, az újkissodait, a bessenyeitelepit és az ókissodai templomot is megjavították. Nemrég újíttatta fel az újkissodai plébánia épületét, hogy az jó körülményeket biztosítson az itt szolgálatot végző lelkipásztornak. Emléktáblákat készíttetett és megjelölte vele plébániája, kápolnája, templomának és kerületének neves évfordulóit, eseményeit. Nem feledkezett meg híveiről sem, különösen gondját viseli a beteg és az idős embereknek, akiknek állandó jelleggel viszi el a vigasz, a remény és a hit szavait. A szalvatoriánus atyák segítsége révén havonta, élelem csomagokat visz az anyagi gondokkal küzködő hívek családjainak. Három nyelven misézik, és még ma is, betegsége ellenére szálfaegyenesen és példamutatóan tesz eleget feladatainak, erkölcsi és hitbeli kötelességének.

 

*

– Nagyprépost úr, tudomásom szerint nemrég is tett valami emlékezetest híveivel ezért a negyedért, amelyben szolgál. Tulajdonképpen miről van szó?

Az Aradi úti temetőben felállított emléktábla– Hogy ezt elmagyarázzam, igen távolról kell kezdenem a történetet. Már idehelyezésemkor értesültem, hogy a plébániámhoz tartozó temetőben van egy tömegsír, ahol fogságba esett, majd elhunyt magyar katonák vannak eltemetve. Ezek a katonák a II. világháború befejezése előtt kerültek fogságba és ide, Temesvárra, az Aradi úton levő lágerbe hozták őket. Régi temesváriak legendákat mesélhetnek ezekről az időkről, eseményekről és katonákról, akiknek az itteni magyar asszonyok ebédet főztek, és a láger kerítésén át adták be a kiéhezett, legyengült és sokszor beteg embereknek. A táborban később kitört a tífusz, és más betegségek is taroltak a katonák között. Egy részüket az újkissodai magyar iskolában berendezett elfekvőben helyezték el, akik közül csak igen kevesen gyógyultak meg. A halottakat aztán tömegsírba temették el. Így kerültek ezek a holttestek ide, az újkissodai temetőbe. Sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan is emlékezhetnénk meg ezekről az emberekről, akik közül sokukat családjuk évtizedekig visszavárt, de ők itt, közös sírban alusszák az igazak álmát. Szóltam a tömegsírról az RMDSZ-nek és Radó úrnak is, akinek az Aradi úton, a láger helyét megjelölő emlékművet sikerült megvalósítania. De mivelhogy mindig a pénz előteremtésén buknak meg ezek a dolgok, végül is kézbe vettem és a híveimmel megbeszéltem, hogy mit is tehetnénk ez ügyben. Velük közösen megegyeztünk, hogy egy márvány emléktáblát állítunk fel a kb. másfélszáz itt eltemetett katonának. Hogy ne menjenek teljesen feledésbe. Ezek névsora ki is van függesztve a kápolna falán. Ide, a kápolnába, a lista alá helyeztük el a márványtáblát, amelyet Andrássy Sándor kőfaragó mérnökkel készítettünk el. A táblán megemlékező szöveg áll magyarul. Így most már úgy érzem, hogy a magunk szerény módján megadtuk a tiszteletet ezeknek a fogságban elhunyt embereknek.

– Hogyan zajlott le az emléktábla-avatás?

– Csendben, nagy felhajtás és reklám nélkül végeztük el ezt az avatást, csak az újkissodai hívek jelenlétében. A tábla beszentelését én végeztem és imádságot is mondtunk ezen katonák lelki üdvösségéért. Nem volt lehetőségünk, hogy az 1944/45-ben elhunyt katonák leszármazottait értesítsük, hisz ez titáni munka lett volna. Azt azonban elvárjuk tőlük, hogy ha Temesváron járnak, keressék fel az újkissodai temetőt és annak kápolnáját, hogy egy imát mondjanak elhunyt hozzátartozóik sírja és emléktáblája előtt... Mi ezt erkölcsi kötelességünknek tekintettük, hisz nemzetünk fiairól van szó, akiket annak idején bekényszerítettek egy háborúba. Ezek a katonák megérdemlik – mint minden ember –, hogy méltó végtiszteletben részesüljenek itt a földön és imádságot mondjanak sírjuk felett az emberek.

– Köszönjük a beszélgetést. 80. születésnapja alkalmából, ha megkésve is, de erőt, egészséget, mély hitet, sok örömöt, sikert és elégtételt kívánunk.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008