Művelődés

Kézenfekfőbb allegóriája aligha lehetne az elnyomást sínylők szabadságvágyának, a diktatórikus, despotikus rendszerek eltörlési kísérletének, mint a tél dermesztő, minden mozgást, életet minimálisra csökkentő uralmát megdöntő tavasz beköszöntése. Nem hiába nevezi a történetírás az 1848 januárjától fokozatosan egész Európát átfogó nemzeti, szociális és liberális mozgalmakat népek tavaszának. Továbbá prágai tavasz néven ismert Csehszlovákia kiugrási törekvése a szocialista országok baráti társaságából, de főleg a nagy szovjet testvér testet és vért kívánó öleléséből. Arra pedig magam is emlékszem, hogy 89 decemberében, az első olyan hírműsor után, amikor felcsendült az időjárás-jelentés szignálja a televízióban, a bemondó csak annyit mondott: „tavasz van testvéreim!”

Március 15-én a nemzeti ünnepünket tartjuk, sok felemelő gondolatot olvashatunk, hallhatunk a szabadságról, a nemzet függetlenségéről, a szabad sajtóról. A hazára illik gondolni ilyenkor, arra ami a magasban van, talán túlságosan is a magasban annyira, hogy a nagy egésszel azonosulni nem is bírunk, csak mindenki személyes hozadékéval egészítheti ki, közelítheti meg a nagy ideát.

Személy szerint első nagy élményem egy elmesélés, amelyet szüleim ajkán csüggve hallgattam, amidőn a nyolcvanas évek elején először jöttek haza Magyarországról, és úgy esett, hogy március 15-ét Budapesten tölthették. Apám elmesélése szerint a Tavaszi Fesztivál egy szabadtéri rendezvényén hallották felcsendülni a Kossuth-nótát – a kalappal és az áldást hozó esővel. A félsz azért élt annyira bennük, hogy nyíltan odamenni nem mertek, de álltak a szemerkélő esőben, és minden cseppjével, no meg a nóta minden szavával itták magukba az akkoriban odaát végtelennek tűnő szabadságot. Hazajőve, a sztori mellé előkerültek a bőröndből a Trapper farmer és a kerek rágók – gyermeki fantáziánkban ezek voltak a szabadság konkrét zálogai, de egy rejtett zugból gyűrött kokárdák is előbukkantak, amelyek aztán egy szekrény még eldugottabb zugában várták tovább krisztusukat.

Az első szabad március már éreztette, hogy a mi ünnepünk, nem a mások ünnepe, hogy a (f)elszabadult szellem, nem a szabadság szelleme, hogy a kommunista diktatúra áporodott levegőjét felkavaró friss tavaszi szellő a lefojtott gyűlölet és félelem szagát hordozta városomban, Marosvásárhelyen.

Egy következő március 15-e már Budapesten ért, ahol részképzős ösztöndíjammal vetettem bele magam a nagyváros mondhatni sokkolóan újszerű életébe. Szinte rítusszerűen jártam végig a családi elbeszélés regésnek hitt helyszíneit, farmer és rágógumi helyett immár könyv, kazetta és mozi volt a szabadság záloga, a Tavaszi Fesztivál belépője pedig már megfizethetetlenné vált.

Vakációzó diákként, magyarországi barátokkal szülőfalumban, Vajdaszentiványon is módom volt egyszer a Kossuth-nótát elzengeni. Úgy véltük, hogy már nem kell sem félni, sem mások érzékenységétől tartani, fogytán volt a regiment s a sörök, mi tele torokkal éltettük a magyar szabadságot és a hazát. Csak másnap tudtam meg, hogy a sikerült a falu egyetlen román tulajdonú kocsmáját választanunk ünnepi helyszínül. De nem adódott semmi baj belőle, a jól fizető vendégszeretet előbbre való volt, mint holmi nemzeti érzület.

Néhány évvel később, immár a Művelődés munkatársaként alkalmam adódott Nagyenyeden megülni jeles ünnepünket. Az obligát beszédek, koszorúzások és magasztosságok után kis műsor következett, amelyen felléptek a magyarlapádi zenészek is. A zenés-táncos műsor egy pontján a zenészek a színpad előterébe jöttek és hónaljra vágott hegedűvel, levett kalappal elkezdték a Kossuth-nótát. Lassan a teljes ünneplő közönség bekapcsolódott. Én közben szorgalmasan jegyeztem a sajtósok kívülálló érzéketlenségével, de ezen a ponton, nem írt tovább a toll, a levegő is nehezebb lett, én ugyanakkor könnyebb, sőt, ha a távolságtartó magatartás nem vált volna már rutinná bizonyára könnyesebb is – azt hiszem jó volt a terem akusztikája.

A tavaly úgy hozta a sors, hogy Karácsonykőn (Piatra Neamţ) talált nemzeti ünnepünk katonai szolgálat közben. Épp az eskü napja esett 15-ére, így alkalmam volt rég nem látott szeretteimmel találkozni. Este a kaszárnyában aztán néhány magyar katonatársammal a folyosón beszélgettünk, de sem hangunk, sem merszünk nem volt a Kossuth-nótát elfújni, ám ott hallottam épp a nóta szövege kapcsán egy érdekes fejtegetést a magyar virtusról. Ugye, a szövegből kiderül, hogy kész, már elfogyott a Kossuth regimentje, de mi, az örökös részvételre hívott, buzdított közönség nem mozdulunk, csak majd „ha még egyszer azt üzeni”.

Idén telefonon érdeklődött jóanyám, mert hallotta, hogy Kolozsváron a Mátyás-szobor előtt magyar ifjak nemzeti lobogóval ünnepeltek. Aggódva kérdezte, hogy nem voltam-e köztük, vagy nem történt-e baj ebből. Megnyugtattam: most már más szelek fújnak, s én sem mozdulok ki könnyen. Majd, ha még egyszer azt üzenik.