magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Sas Péter: Az ezeréves Erdélyi Egyházmegye (1. rész)


 

Amikor Tamás József segédpüspök, általános helynök, a Millenniumi Bizottság titkára meghirdette a gyulafehérvári főegyházmegye jubileumi esztendejét, Illyés Gyulát, a tekintetét mindig a nemzeten tartó egyik költő- és írófejedelmünket idézte: „Ezer évet csak sikeres, tehetséges nép tud megélni, nagy erőpróbákkal, rengeteg küzdelem árán.” Megállapítása különösen igaz az erdélyi magyarságra nézve, hiszen számarányához viszonyítva többszörösen meghaladva adott sikeres, tehetséges embereket, tudósokat, politikusokat, írókat, utazókat, művészeket a hazájának, Európának, a világnak. Az említett idézet második felének is megfelelnek az itt élők, az eltelt tízszer száz esztendő során volt elég erőpróbájuk, ádáz küzdelmük. A tatár hordák vandalizmusának örök mementója Szék, a törökök pedig soha nem bocsátották meg a magyaroknak – ahogy Makkai Sándor ihletetten megfogalmazta –, hogy „Nyugat megrontotta a vérüket és szembefordultak Kelettel, az Anyjukkal”. És még szólnunk kellene az itt öldöklő Giorgio Bastáról, Mihai Viteazulról és Avram Iancuról, az 1916-os román betörésről, a trianoni bizonyosságig átélt idegölő várakozásról, majd az 1920 után soha nem pótolt kétszázezer repatriáltról. S még hosszan lehetne folytatni a sort a szinte tegnap magunk mögött hagyott kommunista diktatúráról, amelyben talán a legrosszabb: az állandó hazugság és a gyűlölködő egyházellenesség volt.

Minden megpróbáltatás és szenvedés ellenére élő és alkotó nemzeti közösség létezik a 21. századi Erdélyben is. S hogy ez lehetséges, az elsősorban az egyház jelenlétének, a papok és a hívek közössége együttműködésének, az Istenbe vetett töretlen hitnek köszönhető. A honi históriában, ahogyan a mindennapi kenyérért, sokszor a mindennapi hitért is meg kellett küzdeni. Sorsfordító események, személyes és közösségi tragédiák figyelmeztetnek a misékben elhangzó egyik mondat most felerősödött jelentőségére, s „add meg teljes egységét”. Igen, ezzel a protestantizmus különféle szakaszait, egymásra építkezett és egymásból létrejött egyházfelekezeteit említem. Nem a mostani megemlékezés tárgya hitvitákat folytatni – egyébként is a lutheránusok, a reformátusok és az unitáriusok teljes jogú tagjai a történelmi egyházak családjának –, de mindenféleképpen történelmietlen lenne hallgatni arról a szerepről és hatásról, amelyet Luther Márton fellépése óta az egyetemes – így az erdélyi – római katolikus egyház történetében játszottak. Az egyik legfájóbb és legvitatottabb kérdés talán a „magyar vallás” fogalmának megalkotása és kisajátító jellegű használata. A római katolikus vallást egyetemes jelzővel szokták illetni, holott a magyar – ezen belül az erdélyi – történelem  számtalan esetben bebizonyította, hogy milyen közel is áll egymáshoz az a két fogalom, hogy katolikus és magyar. Gondoljunk csak az 1848-49. évi szabadságharc papi és szerzetesi hőseire, az első és a második világháború olyan tábori papjaira, mint amilyen Márton Áron hadnagy volt, vagy a 21. század már-már egyházfelekezeteken átívelő, Szűz Mária előtt tisztelgő nemzeti kegyhelyére, Csíksomlyóra. Az elmúlt évszázadok szüntelenül változó és egymásra ható eseményei forrasztották szétválaszthatatlanná az egyházat és a nemzetet, tették a vallási életen túl is együttmunkálkodó közösséggé a jó pásztorokat és a híveket, amelynek vitathatatlan bizonyítéka és eredménye a most ezer esztendős fennállását ünnepelhető erdélyi egyházmegye.

Az Erdélyi – mostani hivatalos elnevezése szerint – a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyét 1009-ben Szent István alapította. Felvetődhet a kérdés, hogyan tudható ez ilyen bizonyossággal, amikor az alapítást bizonyító oklevelek 1277-ben, a püspöki székesegyházat megrongáló tűzvészben elégtek. Az egyházmegye alapításának pontos évszámát páter Szilas László római jezsuita történésznek sikerült két évtizeddel ezelőtt bebizonyítania. A Szent István király által alapított püspökségek alapító bulláit összehasonlítva nemcsak rekonstruálta, hanem meggyőző módon tételszerűen levezette, hogy az Országépítő által életre hívott tíz püspökség sorában a kalocsai, az egri, az esztergomi után 1009-ben negyedikként az erdélyi püspökség megalapítása következett. Az említett évszám hitelességét alátámaszthatja az akkori ostiai püspök, egyben pápai követ, aki abban az esztendőben erősítette meg a püspökségek kijelölt határait. Elnevezése miatt unikumként említendő, mert az egyetlen olyan magyarországi egyházmegye, amely alapításkori elnevezését a területéről és nem a székhelyéről kapta. A korabeli oklevelek a püspököket is a terület neve alapján szólították meg, Episcopus Ultrasilvanus, vagy Transilvaniensis, 1187-től Transilvanus, azaz erdélyi. A 11. században épült a gyulafehérvári székesegyház, amely Szent László uralkodása alatt fejeződött be. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy Karácsonyi János történész feltevése szerint az egyházmegye székhelye először Tasnád, majd Kolozsvár volt, később lett a mostani, Gyulafehérvár. Elméletét azzal támasztotta alá, hogy mindhárom templom névadó védőszentje a lángpallosú Szent Mihály főangyal. A gyulafehérvári katedrális fokozatosan, évszázadok alatt nyerte el mai alakját. Román stílusú tornyát a már említett 1277-es tűz emésztette fel. Hajói gótikus boltozatot kaptak, reneszánsz előcsarnoka őrzi építtetője, Lázai János kanonok nevét. A püspökök sem maradtak tétlenek: szentélyének megújhodása Sztoyka Zsigmond, barokk bútorzata Batthyány Ignác emlékét idézi. Földjében nyugvó nagynevű halottai miatt a gyulafehérvári székesegyház – nem köztemetőként – igényt tarthatna az Erdély Panteonja címre.

Az Erdély védőszentjévé emelkedett Szent László királysága idején megindult szép fejlődést és virágzást megakasztotta az 1241-es mohi csatavesztés és a tatár hordák rombolása. Vandalizmusukról és mészárlásaikról hiteles képet fest Rogerius nagyváradi kanonok, aki maga is megjárta a fogságot. Szökése után eljutott Gyulafehérvárra, ahol a temetetlen halottakkal és az elpusztított levéltárral szembesült. Ez az oka annak, hogy nem ismerjük az első püspökök nevét, akiket akkor még a király nevezett ki. Kálmán király lemondott a kinevezési jog lehetőségéről, rövid ideig a káptalan választott új főpásztort. Az apostoli múltra hivatkozva Zsigmond király visszaszerezte a kinevezés jogát, amelyhez minden utódja ragaszkodott, amíg koronás fő állhatott Magyarország élén.

Makoldy József grafikájaA püspökség megalapítása után fokozatosan kialakult az egész egyházi szervezet. A 13 főesperességet a joghatóság lehetőségein belül egy-egy főesperes irányította, vizitációkat tartva, bíráskodva, felügyelve a papokra. A plébániák számáról is megbízható adataink vannak, az 1333–1336. évi pápai tizedjegyzék tételesen felsorolta azokat. Összesen 610 plébániát említ az a fontos vatikáni okmány, amelyből 99 a korabeli kolozsi és dobokai főesperességekben volt. Az Istennek emelt házak száma is fejlett hitéletről tanúskodik: a források 1180 középkori templomról tesznek említést. Ennyi plébániához és templomhoz képzett, művelt papságra volt szükség, akik vagy autodidakta módon, egy-egy idősebb társuktól szerezték meg az ismereteket, vagy szervezett oktatás keretében sajátították el azokat. A klerikusi képzésre minőségi szinten két városban adódott lehetőség: a gyulafehérvári káptalani iskolában, majd később a püspöki szemináriumban és a Kolozsvár melletti, akkor még különálló Kolozsmonostoron a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére alapított Benedek-rendi apátságban. A bencésekről külön kell szólnunk, két évszázadon át ők voltak Erdély területén az egyetlen szerzetesrend. Konventet, hiteleshelyet működtettek. Jelentőségük miatt mentességet, exemptiót kaptak, nem tartoztak az erdélyi püspök fennhatósága alá, joghatósággal bírtak.

Az 1437-es nagy erdélyi parasztfelkelés idején Kolozsmonostor bevonult a történelembe. Kápolnájában kötött békét a két egymásnak feszülő tábor képviselője. Lépes György püspöknek nemcsak a felkelőkkel, a veszedelmesen terjedő huszitizmussal is szembe kellett néznie. Megfékezésére behívta Marchiai Jakab ferences atyát, akinek eredményes hittérítő tevékenységében nem is csalatkozott. Az utólagos tizedbehajtásért és következményeiért hibáztatott főpásztor Hunyadi János oldalán harcolt a Mezid bég elleni csatában Marosszentimrénél, ahol 1442. március 18-án az életét áldozta.

A köznép az egyházi szertartásokban is több szerepet akart. A szentmise, a liturgia nyelve a latin volt, de az énekek magyar nyelven szólaltak meg, ahogyan a kereszteléseket és esketéseket is ilyen módon tartották. A 15. században erdélyi követek keresték fel Geréb László püspököt, kérve az anyanyelv használatát keresztelőkön, bérmáláskor, házasságkötéseken, az Oltáriszentség kiszolgáltatásakor. A püspök levélben rendelte el a szertartások nyelvének lefordítását és a végzett munka bemutatását.

A nagy reneszánsz uralkodó, Mátyás király halála után a központi hatalom meggyengült, amelynek nemcsak az 1514. évi Dózsa György vezette parasztfelkelés és a társadalmi szakadékot törvényesítő, Werbőczy István kidolgozta Tripartitum lett a következménye, hanem az egész magyarságot gyászba öltöztető Mohács. A két király, Zápolya János és Habsburg Ferdinánd között a földön heverő országot egy pálos szerzetes, Martinuzzi Fráter György igyekezett régi fényébe felemelni. A bíboros-érsek pengeélességű elméje 1551. december 17-én alulmaradt Castaldo tábornok tőrével szemben, aki a kínos helyzetek megoldására egy kézenfekvőbb mondást alkalmazott: ha rövid az eszed, told meg egy karddal.

A mártír bíboros halála ellenére magvetése beérett, 1556-ban megszületett az önálló fejedelmi Erdély. Fejedelmét ellenségesen fogadták a Habsburgok, ahogyan Pázmány Péter megfogalmazta: „gallérink alá pökik a német…” János Zsigmond idején megvalósult a szabad vallásgyakorlás, a reformáció viharos hullámai az unitárius egyház megszületésével csendesedtek el. 1557-ben a tordai országgyűlés kimondta a vallásszabadságot. Erdély a három nemzet – magyar, székely és szász – és a négy bevett vallás – katolikus, lutheránus, református és unitárius – földje lett. A statusquo érdekében az 1573-as országgyűlés a további hitújítást betiltotta. A katolikus egyház hátrányos helyzetbe jutott és nagy károkat szenvedett el, a legerőteljesebben Székelyföldön tartotta magát. A fejedelemség időszakában nem lehetett önálló püspökük, a legutolsót, Bornemisza Pált, a szászsebesi országgyűlés tiltotta ki Erdélyből. Az 1610-ben tartott besztercei országgyűlésen nyíltan megfogalmazták: „a pápás papoknak püspökük ne legyen”. Egyre több városban – így a fejedelmi udvar székhelyén, Gyulafehérváron is – elvették templomaikat, a bennük lévő oltárokat, szentképeket és szobrokat kidobták, a falfestményeket jobbik esetben lemeszelték, a papokat és szerzeteseket elűzték. Még szerencse, hogy Kálvin túllépett korai nézetein, amelyekben azt is megfogalmazódott, hogy „Istent lélekben és igazságban kell imádnunk, és azért mi nem használjuk az orgonákat”. Amikor a leghithűbbek, a vallásukat fegyverrel oltalmazó csíki katolikusok győzelmet arattak János Zsigmond csapatai felett, pünkösd szombatján visszatértek Somlyóra, hogy megköszönjék a Szűzanya pártfogását.  Sokan erre az eseményre vezetik vissza a csíksomlyói búcsú évenkénti megrendezését. 

Enyhülést a katolikus Báthory István fejedelemsége hozott. Az addig eltelt közel két évtized nemcsak a hívek számát csökkentette, a papokat és szerzeteseket is nagyon meggyérítette. Közel 30 katolikus lelkész jutott a megmaradt – Báthory Endre bíboros Szentszéknek küldött jelentése szerint – 30–40 ezer hívőre. Az egyházmegyében többnapi járóföldre nem lehetett katolikus lelkészt találni. Antonio Possevino jezsuita diplomata missziós területhez, Indiához hasonlította Erdélyt, inkább ide, mint Keletre kellene hittérítőket küldeni. Báthory István elképzeléseit igyekezett a protestáns erdélyi rendek hozzájárulásával megvalósítani. Főiskola felállításának gondolatával sikerült 1579-ben a jezsuitákat behoznia Erdélybe, ahol a tordai országgyűlés határozata szerint Gyulafehérváron és Kolozsmonostoron telepedhettek le. 1585-re a kolozsvári jezsuita iskola elérte az akadémia rangját. A szépen megindult katolikus élet egy év múlva, Báthory István halálával megtorpant. Unokaöccsét, a 17 esztendős Báthory Zsigmondot a medgyesi országgyűlés azzal a feltétellel nagykorúsította, ha kitiltja a jezsuitákat Erdélyből. Ez lett a sorsa az egyházmegye püspökének, Náprágyi Demeter kancellárnak is.

A nemcsak a tanítás, a térítés területén is rendkívül eredményes jezsuiták 1595–1606 között visszajöhettek, és főleg missziós tevékenységgel foglalkoztak. Újabb eltávolításuk után 1614-ben maga Bethlen Gábor hozta vissza őket, rájuk bízva korábbi – gyulafehérvári és kolozsvári – iskolájukat, ahol egészen 1653-ig taníthattak. A jezsuiták megbecsülése unokaöccse nevelőjének adott utasításában olvasható: „ne magyar scholában való hitván szokás szerént, hanem more jesuitarum exerceálja az gyermek magát az oratio csenálásokban”. A püspökség kérdésének megoldására nem volt központi akarat. Bethlen Gábor a katolikus főurak akaratát figyelmen kívül hagyva, a főpásztor kinevezését lehetetlenné téve, Fejérdi Márton szepesi kanonokot tette vikáriusnak. Ezzel párhuzamosan a magyar királyok erdélyi, ún. választott püspököket neveztek ki, akik a vatikáni állásfoglalás alapján életképtelennek bizonyultak, mert fennhatóságuk alá nem tartozó területen nem lehetett joghatóságuk. Szentandrásy Istvánt és Simándi Istvánt kiutasították, Szentgyörgyi Ferencet Kolozsváron lefogták, Temesvárt halt meg török fogságban. A Bethlen-féle vikáriusi intézmény sem lehetett katolikus szempontból megoldás, mert nem adott jogot papnevelde építésére és papszentelésre. Bethlen özvegyétől, fejedelmi utódától, a titokban katolizált Brandenburgi Katalintól várták sokan a megoldást. ő azonban a hatalom megtartása érdekében visszatért a református hitre. 

I. Rákóczi György annyi engedményt tett, hogy megengedte a katolikus rendeknek három jelölt állítását a vikáriusságra. Közülük választotta ki és bízta meg Szalinai István bosnyák ferencest, akit a Szentszék már kinevezett az erdélyi ferences rend őrének, kusztosának. Szalinai a hatalmas paphiány enyhítésére bevezette a licenciátus intézményét, amely világi emberek egyházi feladattal való ellátását jelentette. Vasár- és ünnepnapon felolvashattak az evangéliumból, keresztelhettek és temethettek, a liturgiát reverendában és karingben végezhették. A köznyelv fél papoknak hívta őket. Külön licenciátusképzőt alakítottak ki a fehéregyházi ferences kolostorban, ami a zárda felszámolásával egyidejűleg megszűnt.

A már többször emlegetett katolikus rendek tanácskozása, a Báthoryak korában az összes erdélyi katolikusok közgyűlése (Congregatio universorum catholicorum in Transilvania) néven szerepelt. A katolicizmus mellett elkötelezett és azt tántoríthatatlan hittel szolgáló Kornis-, Szentkereszty-, Jósika-, Kovacsóczi-, Apor-, Lázár- és Mikes család tagjai testületileg léptek fel a katolikus ügy védelmében. Ez az önszerveződő közösség, ez a testület a történelmileg kialakult Státus elnevezést használta. Jogszerűen 1653 óta létezik, legkorábbról fennmaradt pecsétje 1695-ből való, amelynek felirata: SIGILLUM STATUS CATHOLICORUM TRANSYLV.[ANIAE] 1695. A II. Rákóczi György uralkodása alatt összeállított törvénykönyv, az Approbatae Constitutiones Regni Transsylvaniae et Partium Hungariae eidem adnexarum (Claudiopoli, 1696) rögzítette, hogy a katolikusok maguk intézhetik ügyeiket. A fejedelem jóváhagyta az országgyűlés és a katolikus státusgyűlések határozatait. Így alakult ki az Erdélyi Római Katolikus Státus, mint történelmileg és jogilag kimunkált egyházmegyei autonómia, azaz egyfajta egyházi önkormányzat. Szervezete az erdélyi katolikusok összességét képviselő státusgyűlés és az ott hozott határozatokat végrehajtó igazgatótanács. Az egyháziak a világi hívekkel együtt tanácskoztak és intézkedtek az egész egyházmegyét érintő ügyekről. Alapítványokat létesítettek, iskolákat működtettek, vikáriust választottak és felügyelték az egyes egyházközségek működését. Közbenjárásuknak köszönhetően menekült meg a mikházi ferences kolostor a bezárástól. A katolikusokra nézve továbbra is hátrányt jelentett, hogy csak ott tarthattak papot, ahol többségben voltak. Vagy ott sem, mint a többségi Székelyudvarhelyen, az ott lakóknak Bethlenfalvára kellett járniuk misére.

A papi utánpótlás kérdésének leghatásosabb támogatását Pázmány Péternek lehetett köszönni. Az általa alapított és a nevét felvevő bécsi papneveldében három erdélyi ifjúnak volt fenntartott helye, amennyiben kötelezik magukat a szülőföldön való szolgálatra. A nagyszombati teológiai főiskolán 24 honi növendék végzett, Szenttamásy Mátéból Erdély választott püspöke lett. Nagy Mózes plébánosnak a háromszéki Esztelneken sikerült Seminarium Clericorum Regularium néven papneveldét létrehoznia. Az olasz minorita tanárok segítségével elemi ismereteket és humaniórákat oktattak. A Státus javaslatára 1669 őszén a Kézdivásárhely melletti Kanta faluba helyezték át a középfokú iskolát. Egykoron diákja volt Isten szolgája Kelemen Didák és a hűség fogalmával azonosult Mikes Kelemen.

(Folytatása következő lapszámunkban.)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008