Művelődés

Nem vagyok irodalomtörténész, s nem tekintem feladatomnak e rövid beszámolóval a Dsida-filológiát gazdagítani. Remélem azonban, hogy amikről szólni fogok, azok a Dsida Jenő és szülővárosa kapcsolata, különösen pedig a költő utóélete szempontjából értékelhető adatokként szolgálhatnak.

Az 1989-es romániai eseményeket követően művelődésszervezőként próbálom a jelenlegi romániai Szatmár megye irodalmi és történelmi emlékeit népszerűsíteni, az itt született, tevékenységükkel e vidékhez kötődő személyiségek kultuszát megalapozni, éltetni. 1989 végén magával sodort a romániai pezsgő politikai élet, egyik alapítója és vezetője lettem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Szatmár megyei szervezetének, s erőmhöz és lehetőségeimhez mérten – úgy érzem – tettem is valamit, hogy a kultúra Trianont követően közel száz esztendő alatt felgyülemlett adósságát valamelyest törlesszük, éljünk azzal a lehetőséggel, hogy fejünket felemelhettük az alázat porából.

Bocsánat, hogy szólok erről, s bevezetőként nem Dsida Jenőről beszélek.

Negyvenöt esztendeje végeztem a kolozsvári egyetem filológia karán. Hazamentem tanítani egy Szamos menti faluba, mert már akkor úgy éreztem, hogy nekem Szatmáron és környékén még a kövek is mesélnek. Szerettem s szeretem a Partiumot, a Szamoshátat, a mai romániai Szatmár, Szilágy és Máramaros megyét. Természeti szépségeit épp úgy, mint szellemi kincseit. Egyetemi vakációkra hazafelé jövet Nagyváradtól Szatmárnémetiig minden alkalommal a vonat ablakánál álltam, s táguló tüdővel szívtam magamba a levegőt, szemem szinte falta a suhanó táj szépségeit. Állítom ugyanis, hogy a naplemente a nyári Alföldön a legszebb s a végtelennek tűnő látóhatár valóban a Petőfi által is megfogalmazott szabadságérzetet juttatja a síkvidékben gyönyörködni akaró és tudó eszébe. Irodalmárként pedig – akinek valóban: még a kövek is mesélnek – történelmünk, kultúránk megannyi eseménye, alakja juthatott útközben eszembe Szent László városától hazáig. Diószegnél és Székelyhídnál Álmosd határát is látni vélve Bocskai és Kölcsey, Érsemjénnél és a szomszédságában lévő Érmihályfalván Kazinczy és Fráter Lóránd (hisz akkor még szülővárosom tavaszi hangulatát, illatát is idézte a nótás kapitány közismert dala, a Tele van a város akácfavirággal), vagy az Érmihályfalván született és Szatmárnémetiben inaskodó Zelk Zoltán szólt hozzám, hogy Nagykárolynál a mai magyar irodalmi nyelv megteremtőjét: Károli Gáspárt, a költői lét kiteljesedéséhez nélkülözhetetlen magánéleti boldogságot Szatmár tájain megtaláló Petőfit, az iskolás Ady Endrét, avagy a szatmári szülőházam szomszédságában álló Zárdát jól ismerő Kaffka Margitot idézhessem, majd a domahidai állomáson átrobogó gyorsvonatból a bokrokkal körbenőtt s illetéktelen szemek elől rejtőző, elrejtett Rákóczi emlékművet próbáljam felfedezni. Itthon pedig? Nem sorolom, mert órákat, napokat, egy életet lehetne beszélni – tanulni. Nekem, mindenkinek – bárkinek, aki hiszi, hogy számára még az élettelen kövek is mesélnek.

Hosszú idő óta a legrégebbi romániai magyar művelődési szervezet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alelnökeként, valamint a helyi hagyományok ápolását, feltárását célul tűző, eredetileg 1892-ben megalakított, majd az 1947-es megszüntetését követően 1990-ben újraalakult Szatmárnémeti Kölcsey Kör elnökeként tevékenykedem. Mi sem természetesebb, hogy 1990-ben a 200 éves születési évforduló ürügyén is Kölcsey szellemének idézésével kezdtük tevékenységünket, de az 1990-es marosvásárhelyi véres március – melynek sikertelen főpróbája Szatmárnémetiben volt, ahol azonban sem a románság, sem pedig a magyarság nem vette fel a gyűlölet odadobott kesztyűjét, s ennek ismeretében ma talán könnyebben és magától érthetőbb, hogyan sikerült hetekkel ezelőtt e megye önkormányzatának és három nagy városának élére magyar nemzetiségű vezetőt választani. Az 1990-es marosvásárhelyi eseményeket követően indítottuk el, épp a Kárpát-medencei együttélés lehetőségének és szükségszerűségének példázataként a Rákóczi-szabadságharccal és Ady Endrével kapcsolatos programjainkat, melyek máig is élnek, akár a Petőfit idéző, vagy a Jakabffy Elemér kisebbségpolitikus, avagy a Szilágyi Domokos és a Páskándi Géza költők emlékének adózóak.

Dsida Jenő kultuszának megteremtése, egyáltalán: annak tudatosítása, hogy ő Szatmárnémeti szülötte, s élete jelentős részét városunkban töltötte – már az első kerek évfordulós Dsida-megemlékezés időpontjában: 1992-ben célként állt előttünk.

Családi élményeim is fűződtek a költőhöz. Édesanyám, ki csupán két esztendővel volt fiatalabb a költőnél, ismerte őt. Beszélt erről nekem még középiskolás koromban, akkor, amikor magyar irodalom szakos tanáraimnak köszönhetően (bár az ötvenes évek közepének iskolai tanterveiben Dsida költeményeinek tanítása, írói tevékenysége jelentőségének méltatása nem szerepelt még), mint szűkebb pátriánk nagy szülöttéről, s az akkor szokásos összekacsintással még a Psalmus Hungaricus című költeményéről is tudomást szereztünk. Hiszen 1957, amikor érettségiztem: Dsida szempontjából kerek évfordulós esztendő volt, s az akkor 400 éves fennállását ünneplő szatmári magyar oktatás, a Kölcsey Ferenc nevét felvett iskola ünnepségei – legalábbis irodalomórákon, belső, családias környezetben – lehetőséget teremtettek nem egy, a névadást ünneplő iskolához, a városhoz kapcsolódó jeles személyiség nevének, tevékenységének megemlítésére. Csak hálával tudok gondolni gimnáziumi éveim mindhárom magyar irodalomtanárára, s itt, Egerben külön főhajtással kell emlékeznem az 1957-ben bennünket tanító, 1994-től tavalyi haláláig épp e városban élő és alkotó Gál Elemérre, ki az irodalomkritikusok által a 2007-es esztendő könyvszenzációjaként értékelt Héthavas című őstörténeti hitregény szerzője. Magam s nemzedéktársaim mindegyike, mindazok, akiket tanított, akikkel megtisztelő szellemi társként megosztotta gondolatait, nemzeti örökségünk ápolására, óvására, a gondoskodás szükségességének továbbadására kaptunk tőle indítékot. Jó katolikus székelyként zökkenőmentesen beilleszkedett a Szamoshát protestáns szemléletű világába, népben, nemzetben tudott gondolkodni, tanítani. Dsida Jenőről is tőle hallottak annak idején sokan először máig érvényes méltató, elismerő szavakat.

Igaz az is, hogy épp érettségink évében, 1957-ben (talán korántsem véletlenül, hiszen a költő abban az esztendőben lett volna 50 éves) szatmári kötődésű íróknak, irodalomtörténészeknek (többek közt: Panek Zoltánnak, Páskándi Gézának és Láng Gusztávnak) érdemeként évtizedes hallgatást követően romániai sajtóorgánumokban írni kezdtek Dsida Jenőről is, s magam (későbbi ötödéves bölcsészhallgatóként) mindezeknek köszönhetően már ismerősként hallgattam Sőni Pál, egykori tanárom ideológiai okok miatt kissé visszafogott, Dsida lírája értékeit megtagadni azonban mégsem tudó előadását.

Édesanyám a 20. század húszas éveiben a Láncos templommal szembeni, az egykori Kölcsey, ma Iuliu Maniu utca jobboldali első sarokházában lakott. Annak üzlethelyiségében volt az apjának, Szabó Gézának fűszer- és csemege kereskedése, s az épületnek a Hieronymi, mai Caişilor (Barack) utca felöli ablakaiból naponta látta az iskolából hazafelé tartó Dsida Jenőt, aki szüleivel Beregszászról visszaköltözve Szatmárnémetibe az I. világháborút követő években 1925-ig az utca túloldali, a mai Nichita Stãnescu sarkán álló, a szatmáriak által hosszú ideig Kenyérgyárnak ismert emeletes épületben lakott. Verskedvelő édesanyám nem egyszer személyesen találkozott a Szatmárnémetiben megjelenő Cimborába is irogató Dsidával, valamint szüleivel is, hiszen vásárolni gyakran betért a Dsida-család Szabó Géza üzletébe. De ismerte azért is, mivel unokatestvérének, a szomszéd Vajay (ma Gabriel Georgescu) utcában lakó Mertz Valinak, a későbbi Dumitraşcunénak (kivel újságíróként a költővel kapcsolatosan magam is elbeszélgettem) a gimnázium felső osztályaiba járó Dsida Jenő udvarolgatott, sőt: 1924 májusában – hisz akkor nagy divat volt – még éjjeli zenét is adott.

Az már csak véletlen, hogy a Dicsőszentmártonból 1925-ben Szatmárnémetibe költözött édesapám épp a Kenyérgyár épületében bérelt lakást, de ő – állítása szerint – soha sem találkozott azonban a költővel,  a későbbi években műkedvelő színjátszóként azonban gyakran hallott róla, arról, hogy ugyanabban a házban élt évekkel előbb Dsida Jenő diákkorában, amelyikben ő Szatmárra érkezésekor szobát bérelt. A húszas évek közepén jelentős műkedvelő színjátszás gazdagította Szatmár művelődési életét, a diák Dsida Jenő is bekapcsolódott abba, s oly tehetségekkel együtt emlegették nevét, alakításait, még évek múlva is Szatmárról történt távozását követően, mint a kereskedősegédként akkor a városban élő és műkedvelőként gyakran játszó Kovács Andor, a későbbi Ajtay Andor kiváló színművész.

Jómagam még tanárként, 1968-ban írtam néhány sort a Korunk 8-as számában Feljegyzések Benedek Elekről címmel a nagy meseíró és a Cimbora szerkesztőjének 1924 októberi szatmári látogatása kapcsán a diák Disda Jenő műkedvelősködéséről. A Szamos parti városba látogató Elek apó a Szabadsajtó Könyvnyomda és Lapkiadó Részvénytársaság, valamint a legismertebb szatmári napilap, a Szamos vendége volt. Ünnep volt Benedek Elek látogatása. Október 20-án délután Elek apó tiszteletére Szabadkay József, a színház akkori igazgatója rendezésében helybeli diákok bemutatták az 1900-ban írt Többsincs királyfi verses mesejátékát. Ketten akkor még éltek a színmű szereplői közül. Velük beszélgettem el. A Cimbora és a Szamos 1924. október 26-i számában megjelent Szatmári szép napok című visszaemlékezésében az igazi ünnepnek, a szatmári szép napok legszebbikének Benedek Elek a mesedélutánt tartotta. S ebben nagy részük volt a színdarab szereplőinek, köztük a Többsincs királyfiban az őr szerepét alakító Dsida Jenőnek is, kit Benedek Elek a szatmári látogatásról reflektáló írásában a Cimbora olvasóinak lelkes poétájaként emleget, hiszen több verse is nyomdafestéket látott az év folyamán az ifjúságnak szerkesztett folyóirat hasábjain. Érdekes, de koránt sem véletlen, hogy tíz esztendővel később a Dsida Jenőnél négy évvel fiatalabb öcs, a több magyar színtársulat tagjaként ismert, de elsősorban is Győrhöz kötődő Csengery (Dsida) Aladár az 1934/ 35-ös évadban Szatmárnémetiben játszott – a családnak komoly kötődései lehettek a színházhoz.

Az 1992-es Dsida-megemlékezésre készülődve először is a szatmári szülőház felkutatására és megjelölésére gondoltunk. De azt a házat – a volt Hunyadi, 1989 előtt Marx Károly, ma pedig Corvinilor nevet viselő utcában –, melyet egyik interjújában a költő édesanyja megjelölt, már azért sem találtuk, mivel a huszadik század elejétől – akárcsak a város többi utcái épületeit – a telkek osztódásával többször is átszámozták.

S mit hozott a véletlen?

Kíváncsi voltam, s mivel alkalmam adódott rá, fellapoztattam a római katolikus székesegyházi plébániánál található (a szekuritáté többszöri gyűjtőakciói ellenére is az egyház tulajdonában maradt) század eleji születési anyakönyvet. Dsida Jenő nevét azonban a plébános nem találta. Tüzetesebben átnézve az 1907. májusi bejegyzéseket, 17-ei születési dátummal Jenő Emilként ott szerepelt azonban Tóth Margit gyermeke, mint Binder Félix Milán eszéki származású postatiszt fia és Dsida Aladár hadnagy keresztgyermeke. Keresztelése június 2-án volt. A szülők lakhelyeként pedig az anyakönyvi bejegyzés a Bercsényi (mai Cošbuc) utca 54 számú ház volt megjelölve. Ezt az utcát is többször átszámozták az I. világháborút követően, a ma ott lakók sem tudtak felvilágosítást adni azonban, hogy 1907-ben melyik ház állhatott az 54-es számon, s kik lakhattak abban 85 esztendővel előbb. Különben is – feltételeztem pillanatnyi kis rosszmájúsággal – minden bizonnyal borozgatást követően jó formában lehetett a székesegyház akkori plébánosa, s akaratlanul összecserélte az apa és keresztapa nevét. Hiszen Dsida Jenő szülei: anyja hibátlan lánykori nevén, s apja is helyesen szerepel az anyakönyvben, csupán ez utóbbi a keresztszülők rovatban. Miért ne cserélhette volna össze a bejegyzést eszközlő a lakhelyeket is? – érveltem magamban.

Gondolni sem mertem (hiszen addig senkitől, még Dsida Jenő volt iskolatársaitól sem hallottam), hogy a költő nem Dsida Jenő néven látta meg a napvilágot.

Magam megnyugtatásáért is ellenőriztem azonban az adatokat a Polgármesteri Hivatal állami anyakönyveiben. S ez indította el aztán kis kutatgatásomat a városháza, valamint az Állami Levéltár iratai között, s írtam felfedezéseimről Ki volt Dsida Jernő édesapja? címmel néhány sort a Romániai Magyar Szó 1992. április 25-i számában.

Ugyanis – s most ismételten megkövetem az általam nem ismert, de meggyanúsított plébánost – helyesen jegyezték be az egyházi anyakönyvbe is Dsida Jenő születését. Az édesanya a költő születésekor törvényesen Binder Félix Milán felesége volt, s Dsida Jenő 1923-ig viselte a Binder nevet, így szerepel az 1920/21-es iskolai tanévig a nyomtatásban évenként megjelenő iskolai értesítőkben is. Érdekes módon azonban az 1921/22-es tanév értesítőjében, tehát a Szatmárnémetiben 1923-ban kötött örökbefogadási szerződésnek a román igazságügyi minisztérium kolozsvári főigazgatósága által októberben aláírt és az állami anyakönyvbe is bevezetett jóváhagyását megelőzően már Dzsidaként (zs-vel írva!) említik. Tiszta jeles tanulója volt az osztálynak, s tornából felmentett. Anyja 1908-ban vált el csak egykori férjétől (Debrecenben mondták ki a végső döntést), s Dsida Aladárral törvényesen 1910. szeptember 18-án kötött polgári házasságot – öccse, a későbbi Csengery Aladár színész már azt követően, 1911. júliusában született.

Regénybe illőek lehetnek a válás, a házasság, a költő kései névváltoztatásának történetei, kulisszatitkai. Érdekes: Dsida Jenő volt osztály- és játszótársai, kikkel alkalmam volt még találkoznom, interjút készítenem a 90-es években: Dsida és nem Binderként ismerték Jenő osztálytársukat. Valahogy a József Attila sorsára emlékeztetőek, vele hozhatóak párhuzamba a Dsidával történtek. József Attila írta önéletrajzában az őt Pistának szólító öcsödi nevelőszüleivel kapcsolatosan: „A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése, azt hiszem, döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják”.

Mi játszódhatott le a mélyen vallásos Dsida lelkében, hogyan dolgozta fel e szinte tudathasadásos helyzetét ő és családja? S mi volt, mi mozgott a háttérben, miért nem engedte, egyezett bele hosszú éveken keresztül Binder Milán Félix, hogy volt feleségének gyermeke ne vérszerinti apjának nevét viselhesse?

A fentiek vezettek aztán oda, hogy a bizonytalan szülőház keresgéléséről és megjelöléséről – egyelőre – lemondjunk. A Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatal levéltárában megtalálható iratok tanúsága szerint (melyeket az 1997-ben megjelent ünnepi műsorfüzetünkben reprodukáltunk) az 1910-es házasságkötés bejelentésekor Dsida Aladár a Hunyadi utca 42 számot, míg Csengeri Tóth Margit az Árpád (mai Vasile Lucaciu) utca 55-öt adta meg lakhelyéül, amelyik szám alatt ma már 20. század elején épült ház nem található.

Mostani egri jövetelem előtt, kíváncsiságból, megnéztem a születési anyakönyv Megyei Tanácsnál található másodpéldányát. Ugyan azok az adatok, mint az első példányban. Apja- és a születés bejelentőjeként a 27 éves Binder Milán Félix m. kir. posta és távíró tiszt van bejegyezve, anyja pedig a 20 éves Tóth Margit. Érdekesség csupán annyi, hogy a törvényes előírásokkal ellentétben ebben a példányban nem vezették be a későbbi módosításokat: sem a névváltoztatást, sem a házasságot és a halált. E szerint az anyakönyv szerint Dsida Jenő még mindig Binder Jenő Emil.

Emlékjelhagyásra maradt az egykori Kenyérgyár, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium bentlakásának jelenlegi épülete, melynek (igaz: 1925-től többször is átalakították a szobáit, s a lépcsőháza sem ott volt, ahol ma található) az emeleti sarokszobáiban laktak Dsida Aladárék.

A Szatmárnémeti Kölcsey Kör és a Megyei Művelődési Felügyelőség égisze alatt megrendezett 1992-es Dsida Napokat (már nem tudnám megmondani: milyen okokból) a költő születését megelőző hét végére: május 8–9-re időzítettük. Az előtte egy esztendővel felavatott Kölcsey-szobor ünnepségei mellett az 1989-es eseményeket követő Szatmár megyei művelődési rendezvények közül ez örvendett a legnagyobb érdeklődésnek. A színház nézőtere zsúfolásig megtelt, még a kakasülőn is voltak.

A Dsida Jenő élete és költészete címmel tartott irodalmi tanácskozásra oly kitűnő előadók fogadták el meghívásunkat, mint az akkori politikai élet aktív szereplőjeként is sokak által ismert és tisztelt Cs. Gyimesi Éva kolozsvári irodalomtörténész, vagy a történelmi Szatmár megyéhez ezer szállal kötődő és kitűnő szónok: Katona Tamás budapesti történész (akkor külügyi államtitkár), kinek szerkesztésében és utószavával 1965-ben megjelent Dsida-kötet nagyban hozzájárult a költő újra felfedezéséhez. Ott volt a Dsida szülővárosában, Szatmárnémetiben érettségizett, ma Szombathelyen tanító és doktori értekezését Dsidából megvédő Láng Gusztáv egyetemi tanár, valamint Dsida egykori jóbarátja, fordítója, a Claude Romano néven zeneszerzőként is ismert, magyarul anyanyelvi szinten beszélő író és zeneszerző, a sokak által kedvelt Dónát úton nyílnak már az orgonák sláger komponistája: George Sbârcea muzikológus. ő volt Dsida Jenőnek az a kolozsvári barátja, akit 1936-ban Móra Ferenc Dióbél királyfi című elbeszélésének dramatizálásakor kísérőzene komponálásával bízott meg, s kiállt mellette, amikor nacionalista hangvételű kritikák és javaslatok érték polgári és művészi neve miatt a szerzőt: George Sbârcea és Claude Romano helyett a szépen hangzó magyar Barcsai használatához kötötték a zenés színdarab bemutatását. Dsida szolidaritást vállalt a zeneszerzővel, a bemutató elmaradt.

Az 1992-es szatmári Dsida Napokon a színház művészei (tiszteletdíj nélkül) Népem, te szent, te kárhozott, te drága címmel mutattak be irodalmi műsort, a rendezvény szünetében pedig a Dsida Psalmus Hungaricus-a ihletésére Szokolay Sándor Magyar Zsoltár című műve hangzott el a betegsége miatt ünnepségünkről távol maradni kényszerült zeneszerzőtől erre az alkalomra elküldött felvételről.

Szép példája volt az önzetlen összefogásnak, együttgondolkodásnak ez a megemlékezés. Akárcsak a másnapi táblaavatás, melyre Dsida életének színhelyeiről is érkeztek képviselők. Kárpátaljáról Dalmay Árpád, a KMKSZ beregszászi elnöke beszélt, Kolozsvárról Horváth Andor, akkori művelődési államtitkárunk, a helybeli románság részéről pedig a megye alprefektusa és alpolgármestere kapott szót. Máig maradandó élmény volt ugyanakkor Soós Angéla, a mai szatmári színtársulat alapító tagjának szavalata. A Psalmus Hungaricus nyílt színen, s évek múltán végre teljes szöveggel, a Dsida-ház előtti utca rögtönzött pódiumán hangzott el először Szatmárnémetiben. Maga a tábla In memoriam Dsida Jenő – mindenki által érthető szavakkal kezdődve két nyelven (magyarul és románul – de a két latin szó okán valójában három nyelven) hirdeti azt, hogy 1918–1925 között abban a házban élt a költő. Az már a művelődési értékeink kisajátításának és egyfajta eltulajdonításának példatárát bővíti, hogy a hangszalagon rögzített színházi műsor másfél évtized múltán CD-n megjelent, de úgy, hogy a rendezvény egésze valódi szervezőinek nevét fel sem tüntették.

A következő jelentősnek nevezhető Dsida-megemlékezést a költő kilencvenedik születésnapja alkalmával szerveztük. Katona Tamás, Budapest I. kerülete akkori polgármesterének, s egy amerikai érdekeltségű cég magát felfedni még ma sem óhajtó képviselője támogatásának köszönhetően 1997. május 16-án (pénteki napon) szobrot avathattunk a mai Titulescu téri református templom előtti kis téren, annak az egykori vásártérnek a helyén, ahol a környék gyermekei, így a közelben lakó Dsida (orvosai tanácsai ellenére is) szaladgált, rúgta a labdát délutánonként. A szobor alkotója az az Andrássy Kurta János művész, kinek Ady Endréről készült mellszobra a történelmi Szatmár megye települései közül Csengert díszíti, de ismert alkotása az 1941-ben Nyíregyháza főterén felállított, jelenleg a kórház udvarát díszítő Menekülő anya gránit szobor, a balatonfüredi Széchenyi István emlékmű, Sárospatakon a Szent Erzsébet téren álló Lovas bronz szobor – nekem a legjobban tetsző Andrássy Kurta alkotások egyike ez – , vagy a Népi Írók Parkjában Sinka Istvánt ábrázoló mellszobor, melyet az ITÁSZ találkozók egyikén (ha emlékezetem nem csal) Varga Domokossal és Czine Mihállyal együtt megkoszorúztunk.

A Szatmárnémeti Kölcsey Kör, valamint az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezésére a városban az 1989-es eseményeket követően a Dsida Jenőt ábrázoló szobor volt a harmadik felavatásra került magyar vonatkozású térplasztikai alkotás. Hosszú lenne felsorolni, hogy az ajándékba kapott szobor hogyan: hány és milyen módon kieszközölt jóváhagyást, utánajárást követően lett felállítva. Csupán annyit említenék meg, hogy mindez nem került pénzbe – legalábbis a rendezvény szervezőinek, a szoborállítás mozgatóinak. Még a szobor talapzata alapozásához a gáz- és vízművektől kért jóváhagyás pecsétjét is az illetékek kifizetésének jóindulatú elengedésével kaptuk meg, az alap öntését társadalmi munkában az a Kovács Albert vállalkozó végezte, ki a rendszerváltást követően nem egy emlékjelhagyásunknak: így a szatmári és sződemeteri Kölcsey-szobor, a szatmári Petőfi-emléktábla, a nagysomkúti, magyarláposi, batizi Szilágyi Domokos tábla és a szatmári szobor elhelyezésében nem csekély szerepet vállalt, a Dsida-szobor talapzatának márványlapjait (akárcsak előbbi és későbbi emlékjelhagyásainkkor) Benedek Piroska márványfeldolgozójából ajándékként kaptuk meg.

A szoboravatást követő ünnepi műsor ez alkalommal a Filharmóniában zajlott. Ismert nevek: Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség akkori elnöke, Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, a Romániai Magyar PEN-klub elnöke, Katona Tamás budapesti történész, I. kerületi polgármester, a beregszászi Dalmay Árpád, Láng Gusztáv irodalomtörténész emelte rangját és kisugárzását a szatmári, majd pedig a másnapi beregszászi és a harmadik napi kolozsvári ünnepségnek. Fehérgyarmati kitérővel (esti megállóval és programmal) ott voltunk a Dsida Jenő életében jelentős szerepet betöltött mindhárom településen. Ehhez hasonló Dsida-zarándoklat az Ukrajna felé idénig érvényes vízumkényszer miatt azóta sem jött létre.

Az emlékezetes 1992-es színházi irodalmi összeállítás sikeréhez rendezőként nagyban hozzájárult Tóth Páll Miklós szatmári színművész. Ugyancsak az ő irányításával léptek színre és mutatták be 1997. május 16-án este a szatmári filharmónia termében a Református Gimnázium diákjai Út a Kálváriára című összeállításukat, s ezt a műsorral örvendeztették meg másnap a beregszásziakat és fehérgyarmatiakat. A diákokat követően Közöttük élek címmel késő estig elhúzódó külön pódiumműsort mutatott be a szatmárnémeti filharmónia termében Boér Ferenc kolozsvári színművész, aki aztán május 18-án a Házsongárdi temetőben lezajlott koszorúzást követően a kolozsvári Protestáns Teológia dísztermében ismételte meg összeállítását egyetemista fiatalok zsúfolt teltháza előtt. E máig is élményszámba menő pódiumműsor 2002-ben, a 95. Dsida születésnapra emlékezve a Petőfi Irodalmi Múzeum ösztönzésére és támogatásával Mózes Huba és Kabán Annamária irodalomtörténészek előadásait követően (igaz: késő ősszel) újra színre került Szatmáron a Kölcsey Ferenc Főgimnázium dísztermében. Napokkal előbb Boér Ferenc felújítva Dsida-összeállítását a 70. halálévfordulóra Mindenki szíve voltam címmel emlékezett újra.

2007-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület országos kiemelt rendezvényei közé iktatta be a szatmári és kolozsvári májusi centenáriumi megemlékezést. Ez tette lehetővé, hogy a háromnapos Dsida-megemlékezés záróakkordjaként a kolozsvári Dsida-ház falán: a mai Iuliu Hossu, a szocializmus éveiben Pavlovként ismert egykori Fürdő utca 28 alatt lévő épületre a szülőváros ajándékaként az EMKE országos elnöksége hathatós segítségével és a kolozsvári római katolikus egyház és Kolozsvár Polgármesteri Hivatala jóváhagyásával emléktábla került.

Ezt megelőzően, május 17-én, a születésnapon (áldozócsütörtök lévén) Szatmárnémetiben csak a Dsida-szobrot koszorúztuk meg. Schönberger Jenő római katolikus megyéspüspök mellett Katona Tamás történész és Pomogáts Béla irodalomtörténész beszélt a szobornál. Másnap – az írott és elektronikus média egybehangzó véleménye szerint – a Dsida-filológia szempontjából jelentős tanácskozás színhelye volt a szülőváros. Tizenegy előadó (Balázs Péter, Végh Balázs Béla, Muhi Sándor, Lisztóczky László, Bura László, Füzesi Magda Pomogáts Béla, Kereskényi Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Láng Gusztáv, Bertha Zoltán) értekezett, s az elhangzott előadások (Cs. Gyimesi Éva tanulmányát kivéve) augusztusra, az EMKE és a Szatmárnémeti Kölcsey Kör immár hagyományosnak tekinthető Évfordulós tanácskozások nevet viselő kötetében, Rákóczi Ferenc marosvásárhelyi fejedelmi beiktatása 300. évfordulója alkalmával rendezett Az élő Rákóczi tanácskozás anyagával együtt megjelentek.

Felemelő élményt jelentett (már közérthetősége miatt is) a Nagy Gyula magyar szakos tanár szakirányításával 2007. május 18-án színre került A költő feltámadása irodalmi–zenés műsor. A tanulóifjúság tavaly májusi szatmári, majd októberben Csengerben megismételt, a 2008. május 15-én Dsida halálának 70. évfordulója közeledtével pedig újra színpadra került előadása Ady Endrét juttathatja eszünkbe. Ifjú szívekben élek – mondhatná el Dsida Jenő is szerénytelenség nélkül magáról. Megcáfolva saját sírverse utolsó szavait. Nem feledjük, nem feledhetjük el sem arca múló földi mását, sem magasban szárnyaló költészetét.

Tavaly októberében Csengerrel bővült azoknak a helységeknek a sora, amelyekben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Partiumi Alelnöksége részt vállalt a Dsida-kultusz ébresztésében, éltetésében. Nagy Gyula magyar szakos tanár irányításával a költő születésének századik évfordulója alkalmából a szatmári Filharmóniában színpadra vitt Dsida-emlékműsor bemutatását követően irodalmi tanácskozással adóztak a költő emlékének Csenger irodalomkedvelői. Édesanyja: Csengeri Tóth Margit, valamint az egykori járási székhelyen élt Tóth-rokonság révén magukénak tekintik Dsida Jenőt a helybeliek is. A megemlékezésen Bertha Zoltán debreceni irodalomtörténész Dsida Jenő és az erdélyi magyar líráról, Jánosi István, a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanára a költő Isten-élményéről, Karádi Zsolt főiskola tanár a kevesek által ismert Hálóing nélkül című versről tartott előadást, magam pedig (akárcsak itt most Önök előtt – de jóval tömörebben) a költő szülővárosi utóéletéről beszéltem. A csengeri Dsida Nap a szatmári színház két művésze: Némethy Zsuzsa és Nagy Csongor pódium-műsorával zárult.

2008 májusának közepén – mint előbb is említettem – Dsida Jenő halálának közelgő hetvenedik évfordulója adott alkalmat és lehetőséget a szatmári kultusz mélyítéséhez. Az évfordulók egybeesésének véletlene hozta, hogy a 20. századi erdélyi (de nyugodtan fogalmazhatok úgy, hogy az összmagyar) líra három szatmári kötődésű korszakalkotó lírikusáról illett az idén nyáron megemlékeznünk. Olyanokról, kikről az utóbbi években soha sem feledkeztünk meg. A Szatmárhegyen született (ott emléktáblát és szobrot is kapott) Páskándi Géza idén májusában lett volna 75 éves. 70 éve, júniusban halt meg Dsida Jenő s ugyancsak 70 esztendeje, július első napjaiban született Szilágyi Domokos. Párhuzamos Sajtóértekezlet címmel rendeztünk négynapos megemlékezést Szatmárnémeti, Szatmárhegy, Nagysomkút, Batiz és Beregszász színhellyel. Dsida Jenő mintegy keretbe foglalta a mai ország- és megyehatárokon átívelő rendezvénysorozatot, hiszen az ő szatmári szobrának megkoszorúzásával kezdtünk s a megyeközpont magyar iskolái tanulóinak három felvonásos ünnepi műsorában is arányosan helyet kapott költészete, s nem elhanyagolható módon és terjedelemben hangzottak el róla értekezések a május 16-i irodalmi tanácskozáson. Lisztóczky László, Láng Gusztáv, Cseke Péter és Bertha Zoltán egészítette ki újabb vonásokkal a költő megrajzolt portréját. Május 18-án pedig pedig – tavalyi adósságunkat is törlesztve s az utóbbi évek kényszerből lazuló kapcsolatait újra megerősítve – Beregszászon, a költő elemi iskoláinak színhelyén, a vasútállomás falán elhelyezett emléktábla megkoszorúzásával zártunk. E megemlékezésnek s a rá egy hétre megrendezett Jakabffy Napok néven ismertté vált kisebbségi tanácskozásunknak köszönhetően heteken belül újabb értékes kötettel gazdagszik az Évfordulós tanácskozások című kiadványsorozatunk.

Mostani egri jelenlétem, az itteni Dsida-megemlékezés pedig kitűnő alkalom a Dsida-emlékhelyek kapcsolatteremtésének elmélyítéséhez, újabb tervek konkretizálásához. A költő emlékét példamutatóan őrző és ápoló Eger mellett Budapestre gondolok elsősorban, ahova a család az első világháborút megelőzően felköltözött. Szinte fehér folt a magyar főváros a Dsida-emlékhelyek szempontjából. Remélem, előadásaink itteni hallgatói közt akad majd, aki a budapesti Dsida-emlékhelyek felkutatásában, megjelölésében és ismertté tételében segíteni fog.