magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Dániel Rita: Hallották, Haranglábon mi történt? Egy ballada története


 

2005-ben Haranglábra egy új unitárius lelkészt helyeztek ki. A fiatal, néprajzi érdeklődésű lelkész a falu öregjeit énekeltette, népdalokat gyűjtve össze. Egyik ilyen gyűjtés alkalmával (a néprajzos ember körültekintésétől és előzetes ismereteitől vezérelve) megkérdezte egyik beszélgetőtársát, hogy ismer-e „Hallottátok (itt meg itt) mi történt” kezdetű dalt. Meglepetésére a nő igennel válaszolt, és pirulva énekelte el a hajdanról tudott helyi balladát.

A ballada ezennel felébredt, életre kelt, és – ha rövid ideig is –, újra betöltötte szerepét: emlékeztetett, eseményeket, személyeket idézett fel, háttértudásokat aktivizált.

Most azt szeretnénk megtudni, milyen funkciókat tud betölteni egy közösség életében egy nyolcsoros szöveg, mennyi háttér-információt bír el, majd hogyan válik fölöslegessé és elfelejthetővé.  A ballada nem él, mégis hat: érzelmeket idéz fel, szankcionál, sértődést vált ki. Az, hogy tabu a faluban, azt is bizonyítja, hogy van hatása, tehát nem elfelejtett, hanem egy tudatos döntés következménye a nem-éneklése. Az alábbi ismertetés alapját a 2008 májusában a helyszínen történt beszélgetések képezik. Idegenként a faluba érkezve a falu idős nótafáját kerestük meg, majd az ő irányításával jutottunk el a többi, az esetet ismerő emberhez. Rávezető kérdésekkel igyekeztünk beszéltetni őket a kényes témáról, ám olykor letagadták a balladának az ismeretét is. 

Faragó József osztályozása szerint Méder Sándor balladájának alapeszméje a gyilkosság (Faragó József: Háromszéki helyi balladák. Balladák földjén. Kriterion, Bukarest, 1977. 372–388). Leginkább a férfiáldozattal járó szerelmi gyilkosság típusba sorolható be.

A ballada szövege a következő.

 

Hallatták, hogy Haranglábon mi történt,

Méder Sándit a ház megett megölték.

||: Vérét fogták, mint egy fogoly madárnak,

Méder Zsuzsa (a) legszebbik fiának. :||

 

Zsiga, Zsiga, hogy nem fájt a te szíved,

Mikor ez én jó fiamat megölted?

||: Akkor nem fájt, de most bizany meghasad,

Viselem a tizenkét kilós vasat. :||

 

Az esemény alapjául egy helyi gyilkosság szolgált. Egy gazdag leányt ketten szerettek, és mivel a leány a szegényebb fiú szerelmét viszonozta, a másik fiú egy bálban bosszúból és irigységből megölte a szegényebb legényt. A balladát akkor rögtön megírta és énekelni kezdte a helyi bíró, a helybeliek és az érintettek nagy szégyenére. Mindezt nem tudjuk meg a balladából. Az nagyon kevés információt közöl, tulajdonképpen csak a kezdő- és záróformulát tartotta meg, ebbe sűrítve a legfontosabb információkat, hogy majd azok felidézzék a többi, kevésbé lényeges tudnivalót.

A balladát és balladagyűjteményeket vizsgálva rájöhetünk, hogy az teljes egészében kontamináció, sorok, sőt strófák közismertek.

A ballada első sora megjelöli az esemény színhelyét (Hallatták, hogy Haranglábon mi történt), a második pedig a fő eseményt és a balladahős nevét (Méder Sándit ... megölték). „Mivel ez a formula tizenegy szótagú, (...), a második sora a legváltozatosabb módon igyekszik még közölni valami fontosat vagy érdekeset” (Faragó József 1977: 383.). Ebben a beékelésben tapasztaltam csak változatosságot: az énekesek attól függően, hogy mit tartottak fontosnak kiemelni, változott a szó: „Méder Sándit a leányért/ egy leányért/ a ház megett/ a hársfa alatt megölték”. A harmadik és negyedik sor is beleilleszkedik a mintába: a harmadik sor költői hasonlat, a negyedik valamilyen minősítéssel megerősíti a balladahős kilétét: „Méder Zsuzsa/ Kadácsiné a legszebbik/ legkisebbik fiának”. Általában a balladákban ezután következik a történet elmondása. Ebben az esetben azonban ez hiányzik, a záróformulával folytatódik. Az utolsó sorok a gyilkos bűnhődését fejezik ki. Az egyik változat befejezésében viszont egy olyan utalás van, amelyet a hallgató csak a történet ismeretében érthet meg: „Akkor nem fájt, de most mindjárt meghasad,/ Ej-haj, úgysem tudtuk elérni a célunkat”. Ez arra vonatkozik, hogy a lány nem lett a gyilkos felesége, másik faluba ment férjhez.

Egy sajátos kontamináció jött így létre: a már megalkotott szövegsémákba konkrétumokat illesztettek be, ezzel megteremtették „a narratív reprezentáció és a megjelenített eset koherenciáját” (Keszeg Vilmos: Homo narrans. 2002, KOMP-PRESS, Kolozsvár, 303). Tehát a konkrétumok arra szolgálnak, hogy az amúgy közismert és mindenhol használt szövegről pontosan ez az eset jusson eszükbe.

Ha jobban megfigyeljük a szöveget, rájöhetünk, hogy alig van benne tulajdonképpeni információ. Ha össze szeretnénk foglalni, ennyi az, amit megtudunk: Méder Sándort Zsiga megölte a ház megett egy leányért, és most börtönben bűnhődik a gyilkos. Viszont a helyiekkel beszélgetve rájöhetünk, hogy a falusiak nem csak ennyit tudnak: a ballada „emlékezési alakzat, amely a hiánytalan felidézést biztosítja, s amely az emlékezési esemény alapjául szolgál. A ballada csupán megkönnyíti, elindítja és irányítja” az emlékezést (Keszeg Vilmos: Aranyosszék népkötészete. 2004, Mentor Kiadó, Marosvásárhely. 24). Ez a megállapítás igazolódni látszott akkor, amikor a beszélgetés elején megkértem valakit, hogy mondja el a gyilkosság történetét, és az először a balladát énekelte el. Tehát az első dolog, ami eszükbe jut az esetről, az a ballada. Ennek a szövegnek az elmondása generálja az emlékezést: „közvetlenül követi a történet kiigazítása, részletekkel való kiegészítése. Ez az eljárás a helyi ballada használati módja”. (Keszeg Vilmos: Aranyosszék népköltészete. 24.) A továbbiakban ezt a használatot, a felidézett emlékeket követem végig.

Elsősorban háttérinformációkat tudhatunk meg a balladahős családi körülményeiről. Méder Sándor anyja, Méder Zsuzsa egy földbirtokosnál volt szolgáló, és fia született a földbirtokos fiától. Az nem ismerte el a gyereket, s ezért Sándort későbben mindig csúfolták. A nő azután férjhez ment, így lett Kadácsiné, és házasságából születtek még gyerekei.  „Hát att többen es valtak testvérek, de azak egy más apától valtak. Ez bitangul lett. Szép valt az anyja s az ura megcsinálta s atthagyta. S elvette egy másik férfi, s attól még lettek gyermekek. De nem valtak alyan módasak. De a legén szép valt” (Joó Erzsébet, 81). A fiú mostohaapjáról, életéről nem tudhatni meg semmit.

A leányt, akiért a gyilkosság történt, Csíki Erzsinek hívták, szép és gazdag leány volt, és nagyon sokan vetettek rá szemet: „nagygazda leány volt, mondjuk úgy, s akkor szerették volna, s akkor a leány nem akart, csak erre. Hiába volt szegén fiú, mert ezt szerette” (Szász Irma, 75). Sándor, „ez, akit megöltek, ez szerelemgyermek volt, de szép. Fizikum is, de úgy látszik, hogy volt, mert a génekben van ilyen, hogy megmarad a magatartás. Se nem volt iszákos, így mondták, de szép ember volt“ (Balogh János, 81).

A gyilkosság részleteit is tudni vélik a faluban. Beszélgetőtársaim mindannyian egybehangzóan nyilatkoztak arról, hogy az esemény egy bálon történt, ahol többen kivezették a fiút, lefogták és tüdőn szúrták. Azt, hogy ki volt a tulajdonképpeni tettes, nem lehet tudni. Négy bűnrészes volt, ezeknek a nevét is tudják, de azt, hogy ki szúrta a kést az áldozat hátába, nem lehet tudni.

Szász Irma (75) így meséli el a történetet: „kijütt, s akkor utánafuttak, s akkor ahogy van az üzlet, leverték a földre s megszúrták a mejit, mert azt mondták, hogy izé volt, Debreczeni Zsiga. Mind azt mondák, hogy más volt. De közben ő volt, mert kiskorú volt. Megszúrták, s akkor még belérugott kétszer Belényesi Jóska, s mondta, hogy még szuszog. Így, ahogy én hallottam régebbről. S akkor Orbán Jánoska s ezek otthagyták a földön s visszamentek a bálba. S akkor hogy ki kapta meg, nem tudom, s akkor hazahozták, de már vége volt. Mikor hazahozták, ide haza, már meg volt halva. Úgy megszúrták, hogy meg volt halva.” Balogh János (81) visszaemlékezése szerint: „Ez így volt, hogy ketten megfogták két oldalról, vezették, s hátulról, hogy ne lehessen tudni, hogy ki, megszúrták. Megszúrták, tüdőn szúrták, vartyogott a vér benne, kifolyt a vére s ők elszaladtak. (...)A fiúk, akik tudták, hogy mit cselekedtek, kimentek, mikor látták, hogy villanyfény nem volt, se semmi. S látták, hogy att van, s megmozdítsák, s hogy tüdőn van szúrva, zakatolt a tüdő, vagy mit tudom én micsoda. S akkor hazavitték, s azt mandták a Zsuzsa néninek, hogy na hazahoztuk a fiát, fektesse le, mert be van rúgva. S tegyétek az ágyba. Az ágyba is tették, hanyatág fektették és reggelre, hogy hanyatág... Arcra volt esve, s akkor az egész mellkas s tüdő tele volt vérrel, s akkor ahogy hanyatág lefektették az ágyra, reggelre vértó lett a hogyhíják alatt.”

A történet viszont itt nem ért véget. A börtönből szabadult elítéltet a falu elutasítóan fogadta. Egy konkrét eseményre így emlékszik vissza Szilágyi Juliánna (51): „mikor hazajött, s elment a misére, bátyám (mert nekem bátyám volt ennek a Sándornak egyik testvére) felállott s kijött hamarabb. S megvárta, amíg vége lesz a misének. S amikor jöttek ki a miséről, akkor a késhegyit végighúzta a nyakán, így ne. S olyan sok vér volt, ott végigcsorgott, jaj olyan borzasztó volt (...) Nem vágta el, csak megkarcolta. De folyt a vér, emlékszem, sikítoztak s olyan borzasztó volt. Osztán el is költözött a faluból s utána nem is jött haza”. Balogh János (81) a gyilkos elmenekülésében és egy másik bűnrészes fiának öngyilkosságában igazságszolgáltatást, méltó büntetést lát: „én azt mondom, hogy majdnem van egy igazság az egészben. Lehet, hogy ezt nem éppen a Mindenható Isten, hanem a nagy természet adja így, hogy... hogy is fejezzem ki, hogy megbüntetem az atyák vétkit. Orbán Jóska édesapja cselekedete után elég rövid időre felakasztotta magát. (...) Akkor a másik, a polgár, akire ráfogták, hogy ő szúrta meg, az úgy elmenekült, soha senki nem tudta meg, hol lett az életinek a vége.”

A ballada tehát elsősorban az emlékezést segíti elő, viszont nem szűkíti be az emlékezési tartományt, hiszen a gyilkosságot közvetlenül érintő háttér-információk mellett az asszociativitás útján más emlékek is felidéződnek. Balogh János helyi nótafa a ballada kapcsán kezdett el beszélni Nagy Zsigáról, a ballada szerzőjéről, az ő tulajdonságairól, majd egy felemlegetett esemény kapcsán, hosszú láncolaton keresztül a szerelem és házasság témakörig jutottunk el. A többi beszélgetőtárs nem volt annyira beszédes, igyekeztek a lehető leghamarabb túl lenni a kínos témán. Itt érhetjük tetten a ballada másik fontos jellemzőjét, funkcióját: érzelmeket idéz fel és vált ki. Joó Erzsébet a ballada szövegének mondása közben olyannyira elérzékenyült, hogy alig bírta elmondani azt. Itt is igazolódni látom dolgozatom elején felvetett gondolatomat: ha ekkora hatása van, nem lehet véletlenszerű az eltűnése, továbbadásának megszakadása (/megszakítása).

Mikor, hogyan szokták előadni a balladát? A kérdésre egy személy válaszolt: „Amikor olyan társaság esszegyűlt, s nem volt a társaságban olyan köztük, akkor hát... Vagy ha volt egy olyan vita, akkor mondták, hogy nehogy úgy járj, mint Méder Sándi” (Balogh Mária, 78). Viszont egy nagyon releváns választ látok arra a kérdésemre, hogy miért tűnt el a ballada, Joó Erzsébet (81) megállapításában: „Hát mast mit? Mast nincs ilyen, mindent lehet. Mindenkinek szabad mindent, nincs alyan, hagy nem szabad”. Tehát egyrészt megszűnt ez az élethelyzet, amely generálhatná a ballada példaként, példázatként való használatát.

A gyanúsított hozzátartozója „nem akarja tudni” a balladát, nem akarja énekelni, letagadja a ballada ismeretét. A ballada tehát nem csak emlékezési alakzat, hanem szankcionáló eszközként is funkcionálhatott. Azonban a két család kibékült egymással, a gyanúsított leszármazottai olyannyira köztiszteletnek örvendő személyek, hogy a ballada éneklése által nem akarják marginalizálni őket. Tehát a balladaéneklés nem csak a hozzátartozónak válik szégyenévé, hanem a falusinak is: ezáltal megbántja szomszédját, rokonát, falutársát. „Ezt úgy mondom, hogy én se nem akartam énekelni, most se nem akarom. Például most is a gyermekeim azt mondják, hogy nehogy nevet mondjak, mert nem akarok elítílni senkit se” (Balogh János, 81).

Mi lehet tehát az oka annak, hogy nem él már a ballada? A legteljesebb válasz szerintem már megfogalmazódott: „Ami egy közösség szociális viszonyaiban elveszíti relevanciáját, két egyén között nem tud személyes szándékokat továbbítani, megszűnik hagyománynak lenni, előbb az emlékezetbe költözik, majd végleg elfelejtődik” (Keszeg Vilmos: Aranyosszék népköltészete, 14).



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008