Művelődés

Verestói Sámuel 1743. november 22-én született híres papi család sarjaként. Apja id. Verstói György (cséri) (1698–1765), református lelkész, majd erdélyi püspök, édesanyja Incze Zsuzsanna. Bátyja ifj. Verestói György is lelkésznek készült. György Kolozsvárt tanult, majd 1761 őszén a németalföldi franekeri egyetem hallgatója, ahonnan 1765-ben tért viszsza. Úgy látszik, apjuk ezt a tanintézményt ajánlotta fiainak, mert Sámuel is később oda iratkozott be. Az is lehetséges, hogy a kolozsvári tanárok előszeretettel tanácsolták diákjaikat erre az egyetemre, hiszen elődjük, Apáczai Csere János is ott kezdte külföldi tanulmányait.

Sámuel a kolozsvári református kollégiumban tanult, ahol nemcsak azzal tűnt ki, hogy foglalkoztatta a természetrajz, hanem ódákat is írt. Kolozsvári diák korában, 1767-ben publikálta és védte meg a villámlásról és dörgésről írt disszertációját, és ugyanabban az évben jelentek meg matematika–fizika tézisei. Mentora Pataki Sámuel professzor volt, írásait neki ajánlotta. Orvosnak készült, ez irányú érdeklődése kitűnik az említett téziseiből is. 1770. október 18-án beiratkozott a franekeri egyetemre, ahol de Lille profeszszor vezetése alatt promovált mint medicinae doctor, 1772. október 10-én. Doktori értekezésének címe: Specimen annontationum Helmintologicarum quae naturalem spectant historiam lumbricorum. Egyetemi évei alatt is írt költeményeket. Sajnos további sorsáról hiába kerestünk adatokat, több mint valószínű, hogy Erdélyben tevékenykedett orvosdoktorként. Azt, hogy miért távozott az élők sorából egészen fiatalon, nem sikerült kiderítenünk, csak a halála évére bukkantunk rá véletlenül: 1778-ban az örökösök eladják könyveinek egy részét. Tehát egyetemi tanulmányai után alig hat évet dolgozhatott.

A franekeri peregrinus diákok nem tanultak öncélúan. Nem hírnevüket akarták gyarapítani, céljuk mindig az volt, hogy Isten dicsőségére és hazájuk előrehaladásáért küzdjenek. Ezt példázza az, hogy nemzeti kincseinket, felfogásunkat rejtve építették bele műveikbe. Egyik peregrinus diákról, Gönczi Mátyásról is keveset tudunk, de sokat mondanak verssorai: Nem egy fürül szedick a mehek a mezet / De mindent bejarnack mit szemed elnezhet, / Sok szinü virágit zöldellö tavasznak, / S-amaz búza fökkel gyümölcsözö Nyarnak / Megh kostollyak szinet ki valasztvan szépen / Mint egy kis tarhazban be rakjak az lepben. / Ezeket követte Herman Ferencz bölcsen, / Az ki ez kis könyvet sokbul szedte egyben, / Nem akarta magát kötni csak egy bölcshöz, / Mert minden tudomány nem ragatt egi föhöz / Hanem szerte szerint bölcseket eljárta, / Az kiknek irasat valaha hallotta / Azoknak szin mezét valogatvan szedte, / Ez aranyas könyvben egyben szerkeztette.

Verestói korának természettudósai

Ahhoz, hogy megérthessük miért érdeklődött egy leendő orvos a fizika iránt, utána kell nézni mit jelentett a fizika a 18. században, miként művelték azt az akkori magyar iskolákban.

A pozsonyi, székesfehérvári, váci, miskolci katolikus, valamint a nagyenyedi, kolozsvári és székelyudvarhelyi református kollégiumokban már a 18. század közepén létrejönnek fizikai szertárak. Ezek közül az egyik leggazdagabb a debreceni református kollégium fizikai gyűjteménye, mely hírnevét Hatvani Istvánnak (1718–1786), „a magyar Faustnak” köszönhette. Hatvani Introductio ad principia philosophiae solidioris címen megjelent könyve alapján tanított nemcsak fizikát, hanem kémiát is.

Mária Terézia uralkodása alatt újításokat vezettek be az oktatásban. A Ratio Educationis sajnos hallgatott a magyar nyelven történő oktatásról, de hatalmas lendületet adott a reál tudományok tanításának. 1775-ben előírták, hogy a fizikai előadásokban a kísérletek kerüljenek előtérbe a matematikai levezetésekkel szemben. A kísérleti fizikát és kémiát kötelezővé tették az orvosképzésben. A fizikát oktató tanárokat kötelezték, hogy a szabadnapokon gyakorlati előadásokat tartsanak az iparosoknak. Méltatnunk kell pár neves természettudóst.

Makó Pál (1723–1793) a nagyszombati egyetemen logikát és metafizikát adott elő, később a bécsi egyetemen, majd a Theresianumban tanított matematikát és fizikát. Makó tankönyvíróként is maradandót alkotott. A Compendiaria physicáját kétszer adták ki. Géptani értekezésein kívül foglalkozott a Föld alakjával, az északi fény eredetével, de a villám természetével és elhárításával is. Ezt Révai Miklós (1749–1807) fordította magyar nyelvre.

Martinovics Ignác, a magyar jakobinusok szomorú sorsú vezére, 1781-ben Lembergben jelentetett meg egy kétkötetes fizikai tankönyvet, amely tartalmában és módszerében túltett korának hasonló tankönyvein. Ezekben a lembergi egyetemen tartott kísérleti fizika előadásait bocsátotta közre. Martinovics nemcsak kísérleti fizikával foglalkozott, figyelmet érdemelnek a szivárványról, a holdudvarokról, a légkör magasságáról és az általa szerkesztett légszivattyúról írt tanulmányai is.

Domin József (0754–1819) is foglalkozott elektromosságtani kutatásokkal, főleg az elektromosság fiziológiai hatásával. Tanulmányai 1789 és 1795 között jelentek meg, ezekben leírja a Franklin-féle elméletet az elektromosság körébe tartozó tanulmányokkal, behatóbban az elektromosság fiziológiai hatásával foglalkozott. Leírta az általa szerkesztett, elektromos szikrával meggyújtható lámpa szerkezetét. 

Nem utolsó sorban illik megemlíteni Varga Mártont (1767– 1818), aki az első modern fizika könyvet írta: A gyönyörű természet tudománya.

Ebben a korban ismerkedett meg a fizika eredményeivel Verestói Sámuel, a fogékony kolozsvári majd franekeri diák. őt azonban főleg a légkörben létrejövő elektromos kisülések érdekelték.

A légköri elektromosságról vallott elméletek

Benjamin Franklin (1706–1792) úgy magyarázta a villamos jelenségeket, hogy a villamos töltés önmagára taszító hatást fejt ki, a villamos töltés és az anyag pedig vonzza egymást. Az elektromosság szót is ő vezette be. Ugyancsak ő volt az, aki megfigyelte, hogy nemcsak villámcsapáskor vesztik el a mágnesek hatóképességüket, az elektromosság segítségével is elérhető ugyanaz az eredmény. Nem tudta megmagyarázni, miért taszítja egymást két töltéshiánnyal rendelkező test. ő ugyanis csak egyféle töltést feltételezett, az üvegelektromosságnak megfelelő pozitív töltést. A Szentpétervárt kutató német természettudós, Franz Ulrich Theodor Aepinus (1724–1802) elmélete már közelebb állt a valósághoz, szerinte az elektromosságtól megfosztott testek is taszítják egymást. Franklin kísérletei és az ezekből levont, Aepius által finomított következtetések a töltésmegmaradás törvényének megfogalmazásához vezettek: dörzsölés által nem keletkeznek töltések, hanem csak szétválasztódnak.

A magyar tudósok is foglalkoztak a villamos jelenségekkel. Vári Mihályt, aki 1701–1710 között tanított Debrecenben, tizennégy éves lánya tragikus halála késztette arra, hogy a villámlásról értekezzen. Kis könyve 1716-ban jelent meg a következő hosszú címmel: Thabera, az az: Istennek ollyan meggyulladott tüze, amelyet az égből hirtelen botsátott n. Szatmár vármegyében, Szatmár királyi városában Vári Mihály szatmári ref. tractus esperestyének házára és ebben kegyességgel és jó erköltsel magát mindenkivel kedveltető szép hajadon lányára, Vári Krisztinára, kinek is 1713 eszt. 2. jul. ezen mennyből le lövetett sebes tűz és annak kénköves gyullasztó ereje által orrán és száján kitakarodó piros vérnek folyásával a nyugtató halálban való elaluttatását meg keseredett szivü édes attya ezen munkája által akarta tiszti szerint hirdetni s örök emlékezetében hagyni. Ebben a következőképen értelmezte a villámot: „Mikor pedig két vagy több felhők között levő üregben megszagosodott kén-köves és igen vékony meleg gőzölgések találtatnak, a felsőbb felhő oly csendesen le nem szakadhat, hogy a közbe vettetett Levegő égnek kénszeritése miatt azok meg ne gyulladjnak és sebesen kilővődő lángozást ne mutassanak, melyet Villámlásnak hívunk”. Vári még nem látta a kapcsolatot a villámlás és az elektromosság között, megsejtett azonban valamit a vezetők és szigetelők tulajdonságából, és úgy gondolta, hogy az emberi test réteges volta miatt tudja a villám elpusztítani.

Valamivel későbbre, 1717-re tehető annak a hely és év nélküli könyvnek a megjelenése, amelyet Fischer Dániel késmárki orvos írt latin nyelven A villámcsapásról mennydörgésről és villámlásról. Szerinte mivel a villámot mesterségesen is elő lehet állítani megfelelő arányban keverve ként, salétromot és timsót, úgy a levegőben is, ha például a hevesen mozgó részecskék között több a kénes, akkor csak gyenge dörgés keletkezik, de nagyobb lesz a tűz.

A villámlás és az elektromosság kapcsolatáról először Purgine János (1719–1748) nagyszombati tanár írt 1746-ban megjelent tankölteményében: Az elektromos erőről […]. Ennek harmadik része „Az elektromos testek fényéről és tüzéről szól”, ebben tesz említést az elektromos szikráról és a megdörzsölt testek fényéről. 1746-ban nyomtatták ki Muschenbroek és Kleist felfedezését a leydeni palackról, pár év múlva pedig Franklin „lehozta a villámot az égről” és feltalálta a villámhárítót. Ezután magyar természettudósok is gyakrabban utaltak a villámlás és az elektromosság kapcsolatára.

Horányi Elek egyik tanulmánya Rómában jelent meg, ő már a címben is utalt arra, hogy Franklin elméletéről fog írni. Horányi elektromos gőzről írt, megjelenik az elektromosan töltött testet körülvevő „atmoszféra”, amely felveszi ugyan a test alakját, de törést szenved a csúcsoknál és az éleknél. Ez lehet fölösleg- vagy hiányatmoszféra.

Bővebben írt erről A villámlásról és mennydörgésről az elektromosság tüneményeiből magyarázva című disszertációjában Bucsányi Mátyás (1731–1796). ő már elektromos folyadékról beszél, amely dörzsöléskor keletkezik. Foglalkozott az elektromos szikra előállításával, hogy ezt össze tudja hasonlítani a villámlással. A dörgésről így írt: „A dörgés rezgésbe hozza azokat a testeket, amelyeket a dörgés érint, és amelyek alkalmasak arra, hogy ugyanolyan hangot adjanak, mint amilyen magának a dörgésnek a hangja.” A dörgés nélküli villámlásnál felveti a hang és a fény természetének kérdését. Azt tartotta, hogy a hőt létre lehet hozni heves mozgással, a tűzhöz azonban éghető anyag is szükséges, ami ma is helytálló gondolat.

Verestói értekezése a villámról

Ezek után jelent meg 1767-ben Kolozsvárt Verestói Sámuel diszszertációja Fulgur, fulmen et tonitru, eorumque phoenomena, electricitatis doctrina explicans et confirmans (Villám, villámlás és azok jelenségei az elektromosság új tana szerint magyarázva, bizonyítva. Érdekességként megemlíteném, hogy a disszertáció szerepel a Sárospatakról elvitt, 1998-ig azonosított könyvek listáján 114-es számmal), amelyet a kolozsvári református kollégium tanára, Pataki Sámuel elnöklete alatt védett meg. Munkája szerényebb, mint a Bucsányié, de értékét emeli az, hogy itthon, Erdélyben készült és itt is került megvédésre. Tartalmilag nem sokban különbözik, de más a felépítése, gyakoriak a költői idézetek, és hosszú a történelmi áttekintés. A bevezetőben írja: „Az én lelkemet is, aki szinte gyerekkoromtól fogva teljesen a természet hatalmának szenteltem magam, a természet egyéb misztériumai mellett ezek még jobban elragadtak, úgy, hogy nem kevés időt töltöttem ezek kifürkészésével.” Kitért minden régi hipotézisre, hogy a végén kifejtse azt, ami mindent megmagyaráz: a villám elektromos természetű. Ismertette az elektromos alapjelenségeket is. Itt jelenik meg legelőször az idioelectrica kifejezés a saját (propria vagy primitiva) elektromosság jelzőjeként és a sympeelectrica, mint a közlés (per communicationem) létrejött elektromosság. A vezetőkre már használja a conductor kifejezést. Arra, hogy a tűz elektromos effluvium, éter vagy egy harmadik valami, azonban nem tudott felelni. Az alapjelenségek után ismerteti az elektromos szikra létrejöttét, azután visszatér a légköri jelenségekhez, ahol elmeséli egy pár érdekes villámcsapás történetét és leírja a villámhárítót is.

Verestói tézisei

Ugyanabban az évben, 1767-ben jelenik meg Kolozsvárt ugyancsak latinul Verestói Sámuel egy másik írása: Theses. Matematico. Physicae. A pár oldalas publikáció negyven tézist tartalmaz, nagyobb része a fizikával kapcsolatos, de vannak embertannal és állattannal összefüggő kijelentések is. A tézisek elemzése külön tanulmányt igényelne, ezért csak az érdekesebbek közül választottam ki párat. Az olvasóra bízom, hogy elfogadja, vagy elmosolyog rajtuk:

I. tézis: A természettudományokban az a legjobb út, amelyik a matematikai gondolkodásból indul ki.

IV. tézis: Minél tisztább a levegő, annál könnyebb.

VI. tézis: A nyomással kapcsolatos jelenségek, nemcsak a levegő súlyától függnek, hanem a rugalmasságától is.

VIII. tézis: Nem tudod semmivel sem alátámasztani azt, hogy a vér átvihető egy másik szervezetbe.

XII. tézis: A gőzzé alakított víz nagyobb erőt gyakorol, mint az azonos mennyiségű szilárd por.

XV. tézis: A távoli tárgyak azért tűnnek kisebbeknek, mint a közeliek, mert kisebb szögben látjuk őket, nem azért mert kisebb lenne a fénysugarak nyomása, mint ahogyan Lamy vélte.

XVI. tézis: A szem egy természetes sötétkamra, sokkal különlegesebb és csodálatra méltóbb, mint a többi sötétkamra.

XXII. tézis: A vér áramlását a hidraulika és hidrosztatika segítségével magyarázhatjuk és érthetjük meg.

XXVI. tézis: A kövek nőnek, a növények nőnek és élnek, az állatok nőnek, élnek és éreznek.

XXXI. tézis: Azt gondolom elsősorban, hogy egyszerűen mesék azok, amik a bölcsek kövéről, a gyenge fémek arannyá alakításáról, a természeti csodák más úton való létrehozásáról szólnak. Ezért azt hiszem, minden alkimista semmiségek fürkészéséből, hazugságon alapuló álhírekből és bizonytalan dolgok segítségében keresi a végleges, abszolút igazságot.

XXXII. tézis: Egyetlen test sem tud folytonos hangot kelteni, csak ha rugalmasság jellemzi.

XXXIV. tézis: A hang azonos sebességgel terjed, akár erősebb, akár gyengébb.

Epilógus

Verestói Sámuel keveset élt, de ő volt az egyik első erdélyi természettudós, aki itthon írta és itthon is védte meg a légköri elektromosságról szóló disszertációját. Úgy tekinthetünk rá is, mint azokra az elmékre, akikre utalt Szilády Zoltán, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium egykori tanára, amikor 1936-ban a következőket írta: „a magyar tudományos irodalom legtöbb ága erdélyi földön fejlődött ki […] Minden túlzás nélkül megállapíthatjuk: a magyar tudományosság bölcsője Erdély volt. És ez a megállapításunk csak annál értékesebb, mert korát megelőzve különösen szép eredményt hoz a természettudományok számára, mely éppen itt éri el virágzása tetőfokát. Sipos Pál, Bolyai János és Farkas, Kőrösi Csoma Sándor, Böhm Károly, Apáthy István és báró Nopcsa Ferenc olyan világraszóló elmék, aminők a Királyhágó másik oldalán csak legújabban és csekély számmal jelentkeztek. Az ő dicsőségük a magyar kultúra örök dicsősége marad.”