Művelődés

A 15. század második felében rendkívül fontos folyamatok zajlottak Európában: kialakult az államoknak az a rendszere, amely aztán több évszázadon keresztül nem sokat változott.

Nyugaton véget ért a 100 éves háború, ami után megkezdődött a modern Anglia kialakulása. Helyreállt a francia állam egysége. A Pireneusi-félszigeten a század legvégére kialakultak a máig megmaradt határok Spanyolország és Portugália között. Északon szétvált egymástól Svédország és Dánia. A Német-Római Birodalom és Itália széttagolt volta továbbra is megmaradt. Ettől keletre Cseh- és Morvaország, Lengyelország és Litvánia, meg Magyarország egymáshoz való viszonyát a mindenkori uralkodók személye (származása) határozta meg. A dinasztikus kapcsolatok függvényében jött létre a perszonáluniós kormányzás többféle változata. Még nem keltett nagyobb figyelmet Európa keleti peremén a formálódó, gyarapodó, gyorsan erősödő Oroszország.

A Balkán kizárólagos ura ekkoriban már egyértelműen a virágkorát élő Oszmán Birodalom. Míg az iszlám délnyugaton (csaknem nyolc évszázad múltán) kiszorult Európából, addig keleten sokkal erőteljesebben vert gyökeret. A keresztény világ még abban az illúzióban ringatta magát, hogy az oszmánok egyetlen hadjáratban kiűzhetők. Ehhez elegendő egy jó hadvezér meg egy erős hadsereg (és természetesen megfelelő pénzügyi alap). A nándorfehérvári diadal után különösen fölerősödött egy nagy oszmánellenes felszabadító háború eszméje. Az elvi egyetértés azonban korántsem azt jelentette, hogy létrejött volna a nagy európai keresztény összefogás. Egy összeurópai keresztes háború irreális álom volt csupán. Az egyes államoknak (és uralkodóknak) a figyelmét és erejét annyi kül- és belpolitikai probléma megoldása kötötte le, hogy adott időpontban tényleges együttműködésükre nem lehetett remény. Ezt már a korabeli politikai gondolkodók jelentős része is egyre világosabban látta. A mindenkori pápáknak, mint a keresztény Európa jelképes főhatalmasságainak minden erőfeszítése az oszmánellenes háború ügyében kudarcra volt ítélve.

Helyzeténél fogva Magyarország, mint a legjobban fenyegetett nagyhatalom, lehetett az oszmánellenes háború koordinálója. Fenyegetettsége miatt elvileg a lengyel királyság és a velencei köztársaság lehetett Magyarország két fő szövetségese. Az észak-balkáni népek (szerbek, románok) két malomkő között őrlődtek. Elvárták tőlük, hogy fölvegyék a harcot az oszmánok ellen, és vérezzenek a kereszténység védelmében, miközben a nyugati (katolikus) kereszténység nem szűnt meg tevékenykedni a keleti (ortodox) kereszténység fölszámolása érdekében. A magyar és a lengyel királyság elvárta tőlük, hogy hűbéresükként harcoljanak az oszmánok ellen, de megvédeni őket nem tudta. A harcban való teljes elvérzés helyett a balkáni népek és államok érthetően az Oszmán Birodalomnak való fokozatos, kényszerű behódolást választották. Amikor föl-fölcsillant a remény a keresztény összefogásra, szembefordultak a muszlim hódítókkal, de ennek mindig nagy ára volt: véres megtorlás. A 15. század második felében a (kényszerűségből) már teljesen behódolt bolgárok nem jelentettek tényezőt az oszmán hadszíntéren, az albánok pedig Hunyadi János kortársa, a hős Szkander bég halála (1468) után hódoltak be az Oszmán Birodalomnak.

Az oszmán hadszintér alapvetően különbözött az Európa más részein folytatott háborús övezetektől. Egészen más jellegű háborúkat folytattak egymással az európai keresztény államok, mint amilyen az Oszmán Birodalommal folytatott harc volt. A keresztény hatalmak közötti háborúnak soha nem volt célja az ellenséges terület kultúrájának megváltoztatása, az uralkodó réteg kiirtása, a birtokviszonyok teljes átalakítása, a területek teljes beolvasztása. Az oszmánok viszont modern fogalom szerint totális háborút folytattak. Vagyis olyan permanens, hoszszan tartó, valójában soha nem szünetelő háborút, amilyenhez hasonlót nem ismert a középkori keresztény Európa. Az Oszmán Birodalommal szomszédos államok számára ez a sajátos háború olyan nagyságú katonai és egyben gazdasági terhet jelentett, amely szintén ismeretlen volt Európában.

Ez a nagyon vázlatos áttekintés azt a célt szolgálta, hogy világosan lássuk, milyen is volt Magyarország helyzete a 15. század második felének Európájában.

Hunyadi Mátyás gyermekkorában rendkívül gondos nevelésben részesült, de arra aligha készíthették föl, hogy majd királyként uralkodjon Magyarországon, s főleg arra nem, hogy már 15 esztendős korában elfoglalja a trónt. Másodszülöttként a nála tíz esztendővel idősebb bátyja, László mögött nem sok esélye lehetett arra, hogy az ország élére kerüljön. Hunyadi János halálakor Hunyadi László már gyakorlott seregvezér volt, Mátyás viszont a török harcokat aligha ismerte testközelből. Bár a fegyverforgatásban már tizenévesként is jártas lehetet, de nyílt csatában nemigen lehetett alkalma kipróbálni azt, amit mestereitől tanulhatott. Tekintettel arra, hogy Hunyadi János halálakor (1456) V. László király 16 esztendős volt, a Hunyadi testvérek aligha gondolhattak magyar a trón megszerzésére. Hunyadi László kivégzésekor (1457) a király fogságában lévő Mátyás esélyei is csekélyek voltak arra is, hogy akár az apjához hasonló karriert befuthasson.

V. László váratlan halála után azonban fölgyorsultak és új irányt vettek az események. A korszak dinasztikus gondolkodása értelmében mind a Habsburg, mind a Jagelló család jogosult lehetett a magyar trónra. A magyar országgyűlés gyakorolhatta a királyválasztás jogát, amely lehetővé tette, hogy az említett családok képviselőin kívül más európai dinasztiából válasszanak uralkodót, de a magyar főúri elitből is kereshettek királyt.

Nem tudhatjuk, hogy azok, akik a 15. század közepén döntési helyzetben voltak a trónutódlás kérdésében, végiggondolták-e azt, hogy akkor már háromnegyed százada folyamatosan olyan királyok uralkodtak Magyarországon, akik nemcsak magyar királyok voltak, hanem legalább egy másik, Magyarországgal szomszédos ország (Csehország, Lengyelország, az osztrák tartományok) trónján is ültek. Sőt Zsigmond német király, utóbb császár is volt.

Az oszmán fenyegetés árnyékában egyáltalán nem volt közömbös, hogy a mindenkori magyar király egy vagy több ország katonai és gazdasági erejével rendelkezett-e. Persze azt is világosan kell látnunk, hogy a török elleni kényszerű permanens háború terhének oroszlánrészét 1526 előtt mindig Magyarország viselte.

Magyarország számára látszólag előnyös lehetett, ha a magyar király egyben német-római császár is. Bár éppen Zsigmond király és császár fél évszázados uralmának a hozadéka vitatható. De a negatív vonatkozások jelentős részben Zsigmond személyiségének sajátosságaira vezethetők vissza.

III. Frigyes császár már másfél évtizedes uralkodói múltra tekinthetett vissza a német birodalomban, amikor V. László halála után lehetőség nyílt számára a magyar trón megszerzésére is. A Mátyás király ellen lázadó főurak egy csoportja Németújváron magyar királlyá választotta. Helyzeti előnyben is volt, hiszen V. László király anyja neki adta át a magyar Szent Koronát (1440), és az csaknem két évtized óta az ő őrizetében is maradt. A pártütő főuraknak Frigyes császár csapataival megerősített serege azonban döntő vereséget szenvedett Mátyás király hadaitól. Kortársai megítélése szerint Frigyes nem volt nagy egyéniség, a katonáskodástól idegenkedett, műveltsége nem haladta meg az átlagot. Uralkodásának nagy részében egyes családtagjaival folytatott háborúk és egyéb politikai zavarok leküzdése foglalta le ideje és ereje nagyobb részét. Mivel Magyarországon prioritást élvezett a török háború szempontja, ebben a tekintetben Frigyes magyarországi uralma aligha jelenthetett volna bármilyen vonatkozásban megoldást. A császár nemigen lett volna képes a német birodalomból jelentős pénzügyi és katonai erővel megerősíteni a magyarországi oszmánellenes frontot.

Jagelló IV. Kázmér lengyel király (1447–1492) felesége Habsburg Erzsébet volt (1454-től), Albert magyar, német és cseh király leánya, így tehát Kázmér mind a cseh, mind a magyar trónra jogot formálhatott. A lengyel uralkodó sem az Oszmán Birodalom, sem az erősödő orosz állam ellenében nem törődött a védelmi rendszer kiépítésével. Személy szerint nem törekedett arra, hogy érvényt szerezzen cseh és magyar trónöröklési jogának (noha 1458 tavaszán a Felföldet uraló Giskra János fölajánlotta neki a magyar koronát). Viszont támogatta fiai (Ulászló és Kázmér) ilyen irányú törekvéseit. Ulászló cseh király is lett Mátyás király ellenében, Kázmér herceg magyarországi akciója viszont teljesen sikertelen maradt.

Magyarország főúri családjai közül a Hunyadi családon kívül egyik sem rendelkezett akkora vagyonnal és katonai erővel, hogy megkockáztassa a királyi hatalom megszerzését. A leghatalmasabb főurak közül Garai László úgy próbált a hatalom csúcsához közelebb kerülni, hogy Hunyadi Mátyás királlyá választása egyik feltételéül kikötötte: vegye feleségül leányát, Annát. Mivel azonban Mátyás már korábban kötelező ígéretet tett Podjebrád György cseh kormányzónak Kunigunda (magyar nevén Katalin) leányával kötendő házasságra, Garai terve meghiúsult.

Podjebrád Györgynek kulcsszerepe volt Mátyás trónra kerülésében. A huszita mozgalom kelyhes ágazatához kötődő kormányzó azért támogatta Mátyást, és a leánya házasságával azért igyekezett hosszabb távra is biztosítani jó kapcsolatukat, mert csehországi hatalma megtartásához feltétlenül szüksége volt valamilyen támaszra. Hunyadi Mátyáson kívül nem volt esélye arra, hogy más (katolikus) uralkodót megnyerjen magának. Nem rajta múlt, hogy közvetítései ellenére sem tudott Frigyes császár és Mátyás megegyezni.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a tényt, hogy Mátyás király uralkodásának kezdetétől fogva, uralkodásának végezetéig voltaképpen kényszerpályán haladt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy 1458–1490 között az egyes történeti folyamatok eleve determinálva lettek volna, csak azt, hogy a magyar király mozgástere erősen behatárolt volt, sokkal inkább behatárolt, mint a hasonló nagyságú (vagy nagyobb) korabeli európai államok uralkodóié.

Magyarország számára feltétlenül igen nagy előnyt jelentett (mindenekelőtt a fokozódó oszmán veszély miatt), hogy olyan tehetségű király uralja, mint Mátyás. Az Oszmán Birodalom ellenében Zsigmond király nyílt csatákban sorozatosan megalázó vereségeket szenvedett el. A kiépülő magyar határvédelem nem volt eléggé erős a sorozatos oszmán támadások visszaverésére. Hunyadi János is nyílt csatákban próbált döntő győzelmet kicsikarni, de rendkívüli vérveszteségek árán sem ért el sikereket. Nándorfehérvár ostroma során (1456) viszont bebizonyosodott, hogy a szultáni főerők ellen egy erős várra támaszkodva eredményesen lehet hadakozni.

Mátyás király óvatosan elkerülte a nyílt összecsapásokat, viszont kiépített egy tagolt, a korábbinál jóval szélesebb védelmi vonalat. Az oszmán főerők pihenőidejét (késő ősztől tavaszig) kihasználva foglalt el fontos várakat, és ezeket meg is tartotta, meghiúsítva az oszmán ellentámadásokat. Fölmérve a lehetőségeket, a keresztény támogatás valóságos nagyságrendjét, nem hagyta, hogy a pápaság belehajszolja egy nagy, Oszmán Birodalom-ellenes háborúba.

Mátyás király származása: az, hogy ősei között nem akadt egyetlen olyan személyiség sem, aki uralkodói családból származott volna, igen nagy hátrányt jelentett a korabeli Európában. Nem véletlen, hogy első feleségének halála után minden házassági kísérletét meglehetősen sértően visszautasították Európa előkelő uralkodó dinasztiái. Még azok a Jagellók is, akiknek ősei nyolc évtizeddel korábban még pogány litván nagyfejedelmek voltak, s éppen egy magyar királyleánnyal, Nagy Lajos király leányával, Hedviggel kötött házasságnak köszönhették, hogy bekerülhettek az európai keresztény uralkodók nagy családjába. Ha Mátyás királynak törvényes fia születik, akkor talán ő, de annak törvényes leszármazottja, azaz Mátyás unokája már teljes jogú tagja lehetett volna az európai uralkodói elitnek. A Hunyadiaknak azonban nem adatott meg egy tekintélyes dinasztia megalapításának a lehetősége.

Tekintetbe véve a magyar trónra igényt tartó III. Frigyes császár mohóságát, és a lengyel Jagellók szándékait (vágyait), Mátyásnak a magyar trónon való léte számos hátránnyal is járt az országra nézve. Sorozatos háborúinak nyereségei csak részben ellensúlyozhatták az igen jelentős katonai költségeket.

Mátyás mindvégig mesterien ötvözte a politikai és a katonai lépéseket. A hadsereg, az erőszak, a nyílt összecsapás láthatóan csak a végső eszköz volt számára. Noha személy szerint is edzett, kiváló katona volt és szerette a fegyverforgatást, meg az ezzel rokon vadászatot, mégis lehetőleg kerülte a kockázatot, meglehetősen kímélte hadseregének személyi állományát, mert jól tudta, hogy a trónját legbiztosabban katonáinak fegyverei őrizhetik meg, és egy döntő katonai vereség számára végzetessé válhat. Nem lehet eléggé értékelni azt sem, hogy Mátyás hadserege nemcsak jól begyakorlott, jól fölfegyverzett volt, hanem rendkívül fegyelmezett is. A polgári lakossággal való erőszakosságot, a rablást soha nem engedélyezte Mátyás, pedig a korabeli európai háborúknak ez velejárója volt. Míg Bécs lakosságát Mátyás megkímélte, addig az ő halála után Miksa német zsoldosai barbár módon földúlták, kirabolták Székesfehérvárt.

Nem Mátyás királyon múlt, hogy nem sikerült maga mellett egy állandó, megbízható szövetségi rendszert kiépíteni. A török ellenében ingadoztak a román fejedelemségek is. Nem véletlen, hogy erővel is igyekezett őket magyar függésben megtartani. A megbízhatatlanná vált havasalföldi Vlad Dracul emiatt szenvedett hosszas fogságot. A Mátyással szembeni elégedetlen, lázadó erdélyieket támogató és bujtogató moldvai štefan cel Mare ellen is ezért viselt háborút (1467). A vajda aztán elpártolt IV. Kázmér lengyel királytól és visszatért a magyar király hűségére (1475). 1485-ben azonban ismét lengyel hűbéres lett. Az ilyesfajta lavírozás, taktikázás a három nagyhatalom (az Oszmán Birodalom, Magyarország, Lengyelország) árnyékában meghúzódó országok (Havasalföld, Moldva) jellegzetes túlélési reakciójának megnyilvánulása volt.

A román történetírás büszkén hangsúlyozza Mátyás moldvai hadjáratának kudarcát. Ez tény, hiszen egy elkötelezetten magyarbarát vajda trónra ültetése nem sikerült (a moldvabányai csatában meghalt). štefan cel Mare maradhatott továbbra is Moldva vajdája, ami személyes sikernek betudható, de országa szempontjából korszakos jelentőségűnek aligha tekinthető. A csatában személyesen is harcoló (és megsebesült) ifjú Mátyás (ekkor mindössze 24 éves volt!) tanult az esetből, többé sosem került ilyen kutyaszorítóba. Magyar szempontból sokkal nagyobb fontosságú az, hogy a csata előtti időszakban az erdélyi lázadást letörte, és a csatából visszatérve is folytatta a lázadók megbüntetését. Nagyon keményen leszámolt az ellenzékkel, s ennek következtében az erdélyi hatalmi viszonyok alapvetően megváltoztak.

Emberi kiválósága, műveltsége, tehetsége tette lehetővé, hogy Mátyás, amíg élt, addig képes volt uralkodásának negatív hatásait tompítani, ellensúlyozni. Hasonló tehetségű, és a magyar főúri elittel uralmát elfogadtató utód esetén kiteljesedhetett volna Mátyás életműve. Bár mindent megtett, amit csak tehetett, Corvin János utódlásának biztosítása érdekében, életműve mégis kártyavárként omlott össze. Tehetségtelen utódai, a két Jagelló csődbe vitték az országot. Mátyás példája jól mutatta, hogy egy-egy tehetséges uralkodó a középkori viszonyok között mennyire fölvirágoztathat egy országot. Viszont a néhány évtizedes virágkor minden eredménye nagyon rövid idő alatt meg is semmisülhet.

Összehasonlítva Mátyás királyt a korszak európai uralkodóival, számunkra egyértelmű (minden nemzeti elfogultságot félretéve), hogy korának legnagyobb, legtehetségesebb államfője volt. Mind a politikában, mind a közigazgatásban, mind a hadvezetésben kiválónak minősíthető teljesítménye. Műveltségben, a kultúra és művészet támogatásában is élenjárónak számított Európában. Magyarország volt az első jelentős ország, ahol az Itáliából kiinduló reneszánsz elterjedt, s ebben meghatározó szerepet játszott Mátyás király.

Tény, hogy XI. Lajos francia király (1461–1483), aki szilárdan kiépítette uralmát egész Franciaországban, megtörve a hercegek hatalmát, jól működő államszervezetet épített ki, továbbá jelentősen ösztönözte országa gazdasági fejlődését, a korszak egyik legjelentősebb európai uralkodója volt. De országának nagysága és lehetőségei, jelentősen meghaladták Magyarországét. Kedvező volt számára, hogy trónját nem fenyegették külföldi hatalmasságok, és országát nem veszélyeztette az oszmánokéhoz hasonló agresszivitású és erejű birodalom.

IV. Edvárd angol király (1461–1483) kormányzati reformjai, könyvgyűjtő volta, a királyi könyvtár (Old Royal Library) megteremtése is tiszteletet érdemel, de egyénisége, tevékenységének egésze nem mérhető Mátyáséhoz.

Szomorú, hogy trónra léptének 550. évfordulóján szerbe-számba véve hagyatékát, azt kell látnunk, hogy milyen kevés az, ami megmaradt. Világhírű könyvtára megtizedelődött, és a maradék szétszóródott a nagyvilágban. Csodálatos palotáiból szinte csak szánalmas romok maradtak, sírját földúlták. De megmaradt az emlékezete. Századok óta fölemlegetik a híressé vált mondást: „meghalt Mátyás király, oda az igazság”. Mesék-mondák tucatjainak hőse a király, a jóságos uralkodó, aki álruhában járja az országot. Megfékezi a gazdagok önkényét, védelmezi a szegény, tisztességes embereket.

Szomorú, hogy a középkor egyik legnagyobb királyának életművét nem mutatja be az emlékévben méltó kiállítás sem Budapesten, sem Kolozsvárott, sem máshol, egykori birodalma területén. Az ausztriai Schallaburg várában volt látható 1982-ben a legjelentősebb, leglátványosabb Mátyás-kiállítás (annak jelentősen redukált változata látható volt később Budapesten is).

Kolozsvári szülőháza mindmáig nem lett méltó emlékhely és múzeum. A Történeti Múzeumban ugyan nyílt egy Mátyás-kiállítás, azonban a korszakos jelentőségű uralkodó életművéhez mérten roppant szerény. Mátyást a románok is magukénak vallják. Függetlenül ennek vitatásától, ha már büszkék rá, akkor méltó módon kellene bemutatni emlékét. Csakhogy ezt mégsem tehetik meg, ugyanis egy igazán impozáns kiállítás egyértelműen bizonyítaná, hogy a Hunyadiak és Mátyás életműve nem a román, hanem a magyar kultúrhistória elidegeníthetetlen része. Erdély román ország voltát a tárgyi és írásos dokumentumok cáfolnák a legékesebben.

A Hunyadi család legendás vára, az erdélyi Vajdahunyad mai állapotában nem tekinthető sem a Hunyadiak, sem Mátyás király méltó emlékhelyének. A vár nagyobb része ma sem látogatható, ami pedig igen, ott a termekben nem kiállítás látható, hanem valamiféle rendetlen összevisszaság, ahol keverednek az eredeti tárgyak a primitív másolatokkal. A romániai muzeológia szégyene ma a vár.

A budapesti Mátyás-kort és a reneszánsz művészetet bemutató kiállítások egyenként értékesek és szépek, azonban egy igazán impozáns Mátyás kiállítást azok sem helyettesíthetnek. A magyar kulturális kormányzat, a tudományszervezés, ismeretterjesztés nem lehet büszke a Mátyás jubileum rendezvényeinek összességére.

Ha szerbe-számba vesszük, akkor fájóan hiányzik egy monumentális Mátyás monográfia. Az eddigi irodalomból válogatott Nemzet és emlékezet sorozat (Osiris Kiadó) kötete ezt nem helyettesítheti. Lassan egy évszázada alig haladt előre a Mátyás-kori dokumentumok (főleg oklevelek) kiadása. Csánki történeti földrajza befejezetlen, és nyoma sincs annak, hogy a hiány pótlásán szorgoskodnának. Jó lett volna egy-egy nagy tájegység (Dunántúl, Felföld, Erdély, Alföld, Horvátország) Mátyás-korát bemutató konferenciák és tanulmánykötetek-adattárak megjelentetése. Hiányzik egy igazán jó, monumentális Mátyás-regény, s ami még inkább képes a szélesebb érdeklődő közönség figyelmét ráirányítani, egy film. Olyan, amely világszerte feltűnést keltene. Mátyás király bizony megérdemelné.