Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Jakó Zsigmond: Erdély és a Corvina


 

Az egykori bécsi császári bibliotéka, a mai osztrák Nemzeti Könyvtár (Nationalbibliothek) patinás barokk palotájába belépőt régi felirat fogadja, mely a 17. század közepe óta hirdeti, hogy e világhírű gyűjtemény gazdagságát mindenekelőtt az egykori Corvina kincseivel alapozták meg. Jóllehet a kutatás napjainkra már tisztázta, hogy ez a megállapítás milyen megszorításokkal érvényes, érdemes elgondolkozni azon, mi is késztethette a Közép-Európa uraivá lett Habsburg császárokat, hogy udvari könyvtáruk gazdagságát és hírnevét Kolozsvár nagy szülötte, Corvin Mátyás (1443–1490) gyűjteményéből eredeztessék.

A könyvtártörténeti irodalom számtalan adattal bizonyítja, hogy Mátyás király 1541-ben véglegesen török kézre került könyvesháza hamarosan az európai könyvkultúra legendás tűzhelyévé magasztosult, és a bizánci császárok konstantinápolyi gyűjteményével együtt századokon át foglalkoztatta a késői humanizmus tudósainak és bibliofiljeinek képzeletét. Ma már az is ismeretes, hogy, bár a Corvina méreteiről a 16–17. században szárnyra kelt fantasztikus számok (pl. hogy állománya 50 ezer kötet lett volna) teljesen légből kapottak, mégis a budai könyvtár a maga kb. 2000–2500 kódexébe foglalt kb. 4000–5000 művével valóban a 15. század végi Európa egyik legnagyobb és a humanizmus szempontjából fontos latin, görög irodalmi alkotások egyik legteljesebb gyűjteményének tekinthető. Méreteinek és jelentőségének legendás felnagyítását viszont azzal magyarázhatjuk, hogy a Corvina – éppen állományának erős szétszóródása következtében – nagymértékben hozzájárult a humanizmus közép-európai elterjedéséhez. Európának az Alpoktól északra eső részében a humanisták főként innen ismerték meg a görög szerzők műveit. Nem egy görög vagy akár latin auktor (pl. Heliodoros, Polybios, Bessarion, Diodorus Siculus, Nikephoros Kallistos, Salvianus, Basi-lius, Gregorius Nazianzenus) szövegét Corvina-beli példány közvetítette a kor tudományosságába. Noha a közép-európai humanizmus központja már Mátyás király halála (1490) után Budáról Bécsbe tevődött át, a német, cseh, lengyel humanisták körében az első központ tekintélye, amelynek egykori lényét a Nyugatra sodródott kéziratok ragyogó kiállítása szintén hirdette számukra, változatlanul tovább élt. A Corvinával való kapcsolat tehát fémjelezett, tekintélyt biztosított bármilyen rangos könyvtáralapításnak — amint ezt az említett bécsi felirat is igazolhatja.

Mindezek után semmi csodálni való sincs azon, hogy az erdélyi könyvtárfejlődés legrégibb és egyben legszívósabban továbbélő hagyománya szintén a Corvinához fűződik. A szász tradíció a Corvinával való kapcsolatból vezeti le a reformátor Johannes Honterus (1498–1549), brassói könyvtáralapításának különleges jelentőségét. De Mátyás király örökségére az erdélyi magyar könyvtárfejlődés is igényt támaszt. Számára szintén ez a felülmúlhatatlan, a követendő modell, s a fejedelmek teljes tudatossággal vallják programjuknak Corvin Mátyás nagy műve folytatását országuk művelődésének eloltása érdekében. Háportoni Forró Pál is csak a közvéleménynek ad hangot, amikor 1619-ben Bethlen Gábor (1613–1629) gyulafehérvári könyvtár-alapításáról megállapítja, hogy a fejedelem ebben a dologban „az nagy  hírrel-névvel tündöklő Mátyás királynak dícsíretes példáját követte”. A Corvina-hagyomány tehát a régi erdélyi könyvtárfejlődés serkentően ható tényezője volt, mellyel nemcsak magyar és szász, hanem a 18. század közepétől kezdve román vonatkozásban szintén számolni kell.

A Corvinával kapcsolatos könyvtárnyi irodalomba — éppen az említett legendásodás következményeként — századok során nem egy kétes értékű értesülés is beszüremkedett. Az előző nemzedékektől összehordott adatok kritikai ellenőrzése, a légből kapott információk kirostálása a hitelesek közül előfeltétele volt annak, hogy a Corvináról, az európai könyvtárfejlődés e reprezentatív alkotásáról, elkészülhessen a korunk színvonalán álló tudományos méltatás. Ezt a nagy feladatot oldotta meg mintaszerűen negyedszázados tervszerű munkával Csapodi Csaba. Előbb egész sor részlettanulmányban tisztázta a Corvinára vonatkozó adatok forrásértékét, a gyűjtemény keletkezését, fejlődésének szakaszait, állománya összetételét és tudományos értékét, pusztulása részleteit. Ezek után végül elkészítette a várva várt szintézist, egyben összeállítva a jelenleg ismeretes Corvin-kódexek és a reájuk vonatkozó irodalom repertóriumát. Csapodi ezzel lezárta a megelőző négy évszázad kutatásait és megteremtette a szilárd kiindulási pontokat a Corvinával kapcsolatos mindenféle további vizsgálódás számára.

A Corvina szétszóródását kutatva, Csapodi érintette röviden azt a kérdést is, hogy vajon a budai királyi könyvtárnak Szulejmán szultántól 1526-ban a magyar fővárosban hagyott maradványai 1541-ben, Izabella királynő udvarával együtt, Erdélybe kerülhettek-e vagy sem. Megállapítása szerint – bár nem teljesen kizárt ez a lehetőség sem – nincs közvetlen, hiteles bizonyíték rá, hogy a töröktől a mohácsi csata után Budán hagyott könyvtármaradványt a Zápolya-udvar később Erdélybe hozta volna. Tekintve azonban a Corvina maradványainak Erdélybe kerüléséről szóló hagyományok évszázados múltját és szívós továbbélését, a végleges vélemény kiformálásához kívánatosnak látszik annak tisztázása, hogy mikor és hogyan alakulhatott ki ez a tradíció, és mi lehet a történeti magja. E kritikai vizsgálat elvégzése azért is halaszthatatlan, mert az eddigi Corvina-kutatás – Bethlen Gábor és I. Rákóczi György (1630– 1648) sokat emlegetett kísérletein túlmenően – nem foglalkozott behatóbban az erdélyi információkkal, sőt nem is nagyon szerzett tudomást a forráscsoport egészéről.

A Csapoditól idézett Marsigli-féle 17. század végi közlésen kívül ugyanis más elbeszélő források szintén említik, hogy Mátyás király budai gyűjteményéből nagyobb mennyiségű kézirat került Johannes Honterus brassói iskolájának könyvesházába. Mindezek az értesülések azonban – szövegelemzéseink eredményei szerint – végső soron egyetlen közös forrásra, Christian Schesaeus (1536–1585) Ruinae Pannonicae című történeti eposzának (Witebergae, 1571) Brassóról szóló soraira vezethetők vissza. Az időmértékes költeménynek ez a fejtegetéseink szempontjából különleges fontosságú része kötetlen fordításban így hangzik: „Itt, az egyéb értékek között, a bőkezű tanács buzgóságából és költségén emelt és számtalan olyan kötettel ékeskedő könyvtár látható, amelyeket, amikor a pannóniai fejedelmek székhelyén Mátyás királynak a múzsáktól látogatott ama nemes palotája égett, a barbár katonaság a lángok közül ragadott ki és hurcolt szét a földkerekség különböző tájaira, s amelyeknek nagy részét Szkithia közeli határairól, nagy fáradsággal, ide szállították. Bizánc városából jövő trák, csalárd örmény és a szomszéd országokban lakó román kalmárok naponként érkeznek ide portékákkal megrakodva, és a sok néptől látogatott piacot megtöltik kinccsel és gazdagsággal.”

Schesaeus tehát 1571-ben még úgy tudta, hogy a brassói könyvtár ritkaságait kizárólag Mátyás király szétszóródott gyűjteményéből szerezték. Közvetlenül a Corvinával kapcsolatos sorok után azonban már ekkor olyan fogalmazásban szólt e város kincseket érő keleti, bizánci és román kereskedelmi összeköttetéseiről, hogy az ott mondottak önkéntelenül magára a könyvtárra is érthetők. Amikor pedig Schesaeus 1580 májusában, a berethalmi zsinaton összefoglalta az erdélyi hitújítás lefolyását, már azt állította, hogy a brassói könyvesházat a törököktől szétdúlt görögországi könyvtárak anyagából szerelték fel.

Ugyanazon személy egymáshoz viszonylag közeli időpontból származó ennyire eltérő információja ugyanarról az eseményről önmagában is jogos kételkedést kelthet mindkét kijelentés megalapozottságát illetően. A hitelesség kérdésének felvetése előtt azonban még nyomon kell követnünk a Schesaeustól fentebb megfogalmazott vélemény további alakulását. A források összevetése ugyanis arról győz meg, hogy a későbbi elbeszélők mind Schesaeus értesüléseit ismételgetik, minden ellenőrzés nélkül. A különbség lényegében csupán onnan adódik közöttük, hogy a brassói gyűjtemény jelentőségét aszerint vezetik le a Corvinából, vagy a görög könyvtárakból, illetve mindkettőből, hogy csak a Ruinae Pannonicae, vagy a berethalmi emlékbeszéd, vagy pedig mindkettő szövegét használták-e forrásnak.

E hagyomány meglepő gyorsan eljutott külföldre is. Daniel Reipchius (1545–1612) brassói, majd vidombáki szász lelkész Kleinod und Ehrenkreuz der löblichen Stadt Kron című kéziratos munkájában már a németországi Georg Stampelius művére hivatkozva állítja, hogy a Honterustól alapított könyvtárat elsősorban az Izabella királynő beleegyezésével a Corvinából átszállított, valamint a konstantinápolyi pátriárkától, illetve Németországban szerzett könyvekkel töltötték meg. Megjegyzendő, hogy Stampelius kapcsolatban állott a brassói Paul Hirscherrel. Ez az értesülése tehát szintén brassói, erdélyi szász forrásból származhat.

Lényegében ugyanígy tájékoztatta az erdélyi történetben járatos Bethlen Elek az 1690-es években Brassóban többször megforduló Luigi Ferdinando Marsiglit (1658–1730) az ottani könyvtár latin és görög ritkaságainak eredete felől. Marsigli információja tehát szintén nem önálló forrás, hanem ugyancsak a 16. század végére kialakult általános erdélyi hagyományt közvetíti.

Johann Filstich (1684–1743) brassói rektor a fenti értesüléseket 1739-ben összeállított kéziratos egyháztörténetében úgy színezi tovább, hogy a brassói könyvtár azoknak a szétszóródott konstantinápolyi (patriarchatusi) bibliotékából származó görög patrisztikai kéziratoknak köszönheti hírnevét, amelyeket a keleti közvetítő kereskedelmet kezükben tartó patrícius dinasztiák (elsősorban a Benknerek és Czakiak) Moldvában és Havasalföldén összevásároltak és az iskolának adományoztak. Filstich a Corvinával kapcsolatosan csupán annyit mond, hogy ritka kódexei tették a brassói könyvtárat Mátyás király budai gyűjteményéhez hasonlóvá.

A 17–18. század fordulóján Martin Seewaldt és Thomas Bartolini (1709), továbbá Thomas Tartler (1750 körül) viszont ismét a Corvinából, Lampe ismert egyháztörténete (1728) pedig újra a törökök elől menekített görög könyvtárakból származtatja a brassói gyűjtemény gazdagságát – szó szerint megismételve Schesaeus Berethalmán elhangzott kijelentését.

Mindezek után nem lesz érdektelen megvizsgálni, hogy a Schesaeustól elindított irodalmi-tudós hagyomány mennyiben támasztható alá egykorú történeti adatokkal. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy a brassói Fekete-templom szentélyének falára a 16I. század közepén festett történeti feliratok semmit sem tudnak korvinák Erdélybe hozataláról, noha említik Mátyás király gyűjteményének pusztulását. Maga Honterus is a barcasági szász egyházak reformációjáról 1543-ban kiadott könyvében csak annyit mond, hogy Brassóban könyvtárat állított, amelyet szerény lehetőségeikhez mérten (pro nostra mediocritate) igyekezett az oktatás érdekében jól felszerelni. A városi számadáskönyvek csakugyan igazolják, hogy a tanács 1543 nyarán és őszén 312 Ft-ért vásárolt könyveket Bálint bibliopolától a könyvtár számára. Ezenkívül apróbb összegeket is fizetett a könyvek bekötéséért. A reformáció szolgálatára újjászervezett brassói iskolának azonban nyilvánvalóan nem bibliofil kéziratokra, hanem tankönyvekre és Németországból importált új szellemű kiadványokra volt szüksége. A fenti összeg tehát nem tekinthető Budáról Erdélybe menekített korvinák vételárának.

A brassói könyvtárhoz fűződő ismertetett hagyomány alaptalansága egyébként legilletékesebb források, a könyvtárnak az 1689. évi nagy tűzvész előtti időből való leltárai segítségével mutatható ki. A Schesaeus-féle értesülés hitelének elbírálása szempontjából különösen fontos az 1575. évi leltár bizonyságtétele. Az abban felsorolt kb. száz kéziratos kötet közül azonban legjobb akarattal is csak egy Plutarkhoszról és az 1625. évi leltárban felbukkanó Lucretiusról (De rerum natura) lehetne feltételezni, hogy a Corvinából került Brassóba. A többi kéziratot az iskola könyvtára minden kétséget kizáróan a plébániától és a helybeli domonkos kolostortól örökölte. Hasonlóképpen semmi nyoma sincs az egykorú leltárakban a görög egyházatyák Konstantinápolyban, Moldvában és Havasalföldén vásárolt állítólagos kéziratainak.

Ezek után felmerül a kérdés: megfelelő valóságos történeti alap híján hogyan kell elképzelnünk a Corvina és a brassói könyvtár közötti kapcsolat hagyományának kialakulását?

Mint mondottuk, Schesaeust tekinthetjük az 1570–1580-tól nyomon kísérhető irodalmi-tudós hagyomány elindítójának. Schesaeus nyilvánvalóan a Honterus alapította iskola humanista-tudományos tekintélyét kívánta öregbíteni azáltal, hogy könyvtárát a Corvina erdélyi utódjának tünteti fel. Ehhez az ötletet a szebeni származású Georg Reicherstorffer Chorographia Transylvaniae (Viennae, 1550) című munkájának Brassóról adott leírása szolgáltathatta neki. Eszerint a törökföldi kereskedelméről híres városban nemrégen olyan könyvtárat alapítottak, amilyen Mátyás király gyűjteményének szétszóródása óta nem volt az országban. Reicherstorffernek ezt a jogos büszkeségtől duzzadó megállapítását Schesaeus költői szabadsággal úgy fogalmazta át fentebb említett történeti eposzában, hogy azáltal a brassói könyvtár tűnjék Mátyás király gyűjteménye örökösének. A hagyomány görög vonatkozású ágának kialakításához az indítást Schesaeus szintén Reicherstorffernek Brassó keleti, görög és román kereskedelmi összeköttetéseit hangsúlyozó szövegéből nyerhette.

Mi vezethette azonban a tudományos igényességgel dolgozó és általában jól értesült Schesaeust, hogy ennyire messze menjen Reicherstorffer megjegyzésének értelmezésében? Brassó abban az időben Erdély legelevenebb művelődési központjának számított. Egyben úgy élt a köztudatban, mint a latin és a görög művelődési terület fontos érintkező pontja, mely kiemelkedő szerepet játszott a reformáció és az ortodox világ közötti kapcsolatokban. Minden erdélyi számára hihetőnek látszhatott, sőt egyenesen hízelgő lehetett tehát Schesaeus megállapítása, mely a késő humanizmus fellegvárának tekintett brassói könyvtár kezdeteit egyszerre kötötte a humanizmus latin ágában előkelő helyet élvező budai gyűjteményhez és Bizáncnak a hellén művelődési kincseket átörökítő nagy múltú görög könyvtáraihoz.

Feltevésünk szerint azonban Schesaeust bizonyos tények ismerete szintén felbátoríthatta Reicherstorffer megjegyzéseinek a fenti értelemben való átfogalmazására. Aligha hihető, hogy Schesaeus, a fejedelmi udvar köreivel jó kapcsolatokat tartó, élvonalbeli erdélyi humanista, ne szerzett volna tudomást budai eredetű könyveknek Erdélyben s talán éppen Brassóban való felbukkanásáról. Ismeretes a bizalmas baráti kapcsolat Honterus és a Zápolyák budai, majd erdélyi udvarában secretariuskodó Pesti Gáspár humanista között. Pesti személye révén adva volt a lehetőség, hogy ne csak a budai könyvtár sorsáról szóló hírek, hanem onnan származó egyes – talán nem is kéziratos – kötetek szintén eljuthassanak Brassóba. E lehetőség nyitva hagyása azonban semmiképpen sem gyengítheti azt az előbbi megállapításunkat, hogy a Corvina jelentős töredékeinek Brassóba kerüléséről szóló legenda történetileg nem igazolható. A lokálpatriotizmusnak hízelgő legendák kialakulásához azonban többnyire egészen kicsiny reális mag is elegendő. És ez a brassói tradíciónak a görög kéziratokról szóló részével kapcsolatosan, a Corvina-hagyomány vonatkozásában szintén sokat eláruló módon, bizonyítható is.

Honterus 1540-ben Brassóban kinyomtatta a Nilus görög egyházatyának tulajdonított KstpáXoaa című munkát. Ennek eredeti kéziratát a szász reformátor – az 1559. évi bázeli kiadást sajtó alá rendező Michael Neander közlése szerint – egyik régi havasalföldi (kolostori) könyvtárban találta. Minthogy Neander ezt az információt közvetlenül Brassóból és minden jel szerint éppen Honterus legközvetlenebb munkatársától, Valentin Wagnertől nyerte, semmi okunk sincs az értesülés hitelességében kételkedni. Jóllehet Neander szövegéből az is kiderül, hogy Honterust és Wagnert korai haláluk megakadályozta egyéb görög kéziratok felkutatásában, mégis a már említett Daniel Reipchius néhány évtizeddel későbben azt írta, hogy a brassói könyvtár a konstantinápolyi pátriárkától szerezte meg a görög egyházatyák műveit. A Honterus-féle Nilus-lelet valóságára felépülő legenda azonban – amint előbb láttuk – a 17–18. században tovább terebélyesedett, és Filstich már azokat a családokat is megnevezi, amelyeknek köszönhette a város ezeket a művelődési kincseket. A Nilus-kódex Brassóba kerülésének ténye tehát – Schesaeus idézett szövegének hatása alatt – egymagában elegendő volt a legendaképződés elindításához. További alakulását viszont nyilvánvalóan olyan közismert tények befolyásolták a későbbi nemzedékek tudatában, mint Brassónak a Kelettel való kiterjedt kereskedelmi összeköttetései, a görög és különösképpen a román művelődéssel való állandó kapcsolatai. Például aligha lehet kétséges, hogy a Benknerek, Czakiak és egyéb brassói patríciusok havasalföldi és moldvai kézirat-vásárlásainak legendáját a 17. század folyamán annak a nagyméretű könyvkereskedelemnek az emléke alakíthatta ki, amelyet ezek a családok az előző században Coresi nyomtatványaival a két fejedelemségben folytattak.

Az erdélyi szász elbeszélő forrásoknak a Corvina és a brassói könyvtár kapcsolatairól szóló értesülései tehát nem állják ki a kritika próbáját, és ezért a történelmi anekdoták birodalmába kell őket utalnunk. Ezek után első pillanatra különös ellentmondásnak tűnhet az az állítás, hogy ennek ellenére hiteles és közvetlen adatokkal bizonyítható, miszerint az erdélyi hagyománynak bizonyos történeti magva mégiscsak volt. Arra vonatkozóan, hogy a szétszóródó budai királyi könyvtárból egyes darabok már a 16. században Erdélybe sodródtak, Szamosközy Istvánnak (kb. 1565–1612) egy eddig figyelmen kívül hagyott közlését idézhetjük. A bibliofiliájával is kitűnő, humanista történetíró a kolozsvári jezsuita rendház és könyvtár 1603-ban történt feldúlásának elbeszélése során a következőket írja a tulajdonában volt korvina-kódex pusztulásáról: „Ezek között volt Flavius Proculus Iustinusnak a királyok és birodalmak kezdeteiről szóló kivonata is, elegáns betűkkel írt hártyakódex, amely Mátyás király budai könyvtárából holmi véletlen folytán sodródott hozzám, egész könyvtáramnak legfőbb ékessége – pedig a háborúknak emez örvénylő forgataga előtt nem megvetendő gyűjteményem volt –, és az ostoba tömeg fékevesztett tombolása folytán ez is elpusztult. Ezt a könyvet néhány hónappal ez előtt az országos csapás előtt – a kódexnek és magamnak balszerencséjére – Marietti Antalnak, a tudós jezsuitának adtam kölcsön használatra, amit az országunkat és magánszemélyeket egyaránt sújtó bajoknak ebben a megörökítésében annál is szívesebben említek meg, mivel e híres szerzőnek idők folyamán nemcsak két első neve merült feledésbe, hanem még könyvének fentebb feltüntetett címe is elkallódott, úgyhogy – tudomásom szerint – eddig mindegyik nyomda puszta melléknévvel és cím nélkül adta ki. Hogy erről, a szakértőknek mi a véleménye, az az ő gondjuk; nekem az is elég, ha jóhiszemű előadásomnak hitelt adnak. Nem is szólok sok egyébről, amit ebben a kéziratban másképpen olvashatni, mint a közkeletű kiadásokban.”

Szamosközy fenti leírásából úgy látszik, hogy a könyvtára díszét alkotó hártya Corvin-kódex humanista librariával íródott, és feltehetőleg Marcus Iunianus Iustinusnak ma Epitomen historiarum Philippicarum Trogi Pompei címmel nyilvántartott terjedelmes történelmi munkáját tartalmazta. Mégpedig a közkézen forgó szövegtől sok helyen eltérő variánsban. A Iustinus teljes neve és művének pontos címe körül egészen az újabb filológiai irodalomig kísértő bizonytalanság Szamosközy fogalmazásán is megmutatkozik. Meghatározási kísérlete azonban így is azt sejteti, hogy a sokoldalú erdélyi humanistát a kodikológia kérdései szintén foglalkoztatták.

Bár Szamosközy nem árulja el, hogy honnan jutott e korvinához, legvalószínűbbnek az a feltevés látszik, hogy a Báthori Zsigmondtól (1581–1599) első lemondásakor (1598) barbárul elpusztított gyulafehérvári fejedelmi könyvtárból kerülhetett az akkor ott levéltároskodó Szamosközyhez. Tudjuk, az ottani fejedelmi kincstárban őrizték Mátyás király kardját és Corvin János keresztjét is, amelyek szintén Budáról kerülhettek oda. A Budáról Erdélybe történt könyvtármenekítés kérdésének végleges eldöntéséhez a kulcsot különben – úgy látszik – azoknak a könyveknek a módszeres átvizsgálása szolgáltathatja, amelyeket Náprágyi Demeter (1556–1619) erdélyi katolikus püspök 1600-ban vitt el magával a gyulafehérvári fejedelmi könyvtárból, és amelyeket ma a győri püspöki szeminárium gyűjteményében őriznek. Az eddigi szűkszavú közlések ugyanis megengedik azt a feltételezést, hogy a Náprágyi által elvitt könyvek között olyan kötetek is akadhatnak, amelyek Budáról kerültek le Gyulafehérvárra. Például ilyennek látszik az a budai scriptorium mellett működő könyvkötő műhely termékeire emlékeztető bársonykötésű, nyomtatott Erazmus (Basileae, 1516), amely – névbejegyzése bizonysága szerint – egykor János Zsigmond fejedelem (1540–1571) tulajdonában volt. A könyvtáblák bársonyba borítása Erdélyben a 16. század közepén annyira szokatlan, hogy e könyv kötését sem tulajdoníthatjuk János Zsigmondnak, hanem jóval korábbinak, a nyomtatáshoz (1516) közeli időből valónak kell minősítenünk. Már csak azért is, mert Erazmus e kiadványa 1516-tól fogva fél évszázad viszontagságai között kötetlenül aligha maradhatott volna meg, amíg a könyvbarát erdélyi fejedelem védelmébe veheti. Több hasonló kötet előkerülése esetén talán az válnék kézzelfoghatóan bizonyíthatóvá, hogy 1541-ben – ha nem is annyira az akkor már jobbára széthordott korvina-kéziratokból – a budai könyvtár egyéb, nyomtatott darabjaiból Izabella királynő udvarával és az ottani menekülőkkel együtt bizonyos mennyiségű könyv mégiscsak lekerülhetett Erdélybe. A budai királyi könyvtárnak ezek az esetleg Jagelló-, sőt Zápolya-kori nyomtatott darabjai nagyobb számuknál fogva döntő módon hozzájárulhattak a fentebb elemzett helyi hagyomány kialakulásához. Néhány Mátyás-kori kódex jelenléte csak igazolásul szolgálhatott ehhez a tradícióhoz az erdélyi köztudatban. Azt ugyanis minden további konkrét adat hiányában szintén joggal feltételezhetjük, hogy a Szamosközyhez került hártyakódex nem egyedüli korvinája lehetett sem a gyulafehérvári fejedelmi könyvtárnak, sem pedig a 16. századi erdélyi gyűjteményeknek.

Jelenleg azonban Szamosközy kódexén kívül még csupán egyetlen korvináról bizonyítható kétségtelenül, hogy már a fejedelmi korszakban is Erdélyben volt. Ezt a Tibullus, Catullus és Propertius verseit tartalmazó hártyakódexet jelenleg a bécsi Nationalbibliothek őrzi, ahová Savoyai Jenő herceg (1663– 1736) könyvtárából jutott. E kötet vándorlása azóta követhető nyomon, hogy Apafi Mihály (1632–1690) fejedelem könyvtárába került. Ismeretes, hogy az Érsekújvár ostromáról hazatérő fejedelem 1663-ban meglátogatta Mátyás budai könyvesházát. Feltételezhető tehát, hogy e kódexet Apafi akkor kapta ajándékba török patrónusaitól. Mindaz azonban, amit a királyi könyvtár kéziratainak korai széthordásáról, illetve a Peter Lambeck (Lambecius) 1666. évi szemléjekor és Buda felszabadulásakor ott talált könyvekről tudunk, kevéssé valószínűsíti ezt a feltevést. Hihetőbbnek látszik, hogy ez a kódex is még a 16. századi menekítés során került Erdélybe, esetleg szintén a gyulafehérvári könyvtárba, majd annak szétszóródása után valamelyik itteni gyűjtőtől jutott a könyveket kedvelő Apafi fejedelemhez. Bizonyos azonban csupán annyi, hogy amikor a kincstár II Apafi Mihály halála (1713) után családi javait felleltároztatta, e kötet szerepelt az öreg fejedelemtől származó könyvtár anyagában. II. Apafi Mihályné halálát (1725) követően aztán az Udvari Kamara sürgősen elrendelte, hogy az évtizedek óta Szebenben elraktározott Apafi-ingóságokat árverés útján értékesítsék. Az egykori fejedelmi könyvtár 1726. február 6-án került kalapács alá – teljes érdektelenség mellett. Így vásárolhatta meg a gyűjtemény legértékesebb darabját hat rajnai forinton Nádudvari Sámuel enyedi diák (mh. 1754), a későbbi nagyenyedi református pap.

A 18. század végén az erdélyi hagyomány már meglehetősen kiszínezve beszéli el e kódex további sorsát. Eszerint e korvina felbukkanására a Küküllővárott állomásozó Joseph Wenzel Liechtenstein herceg figyelt fel elsőnek. Miután Enyedre küldött megbízottja útján a kódex egyetlen éjszakán át való tanulmányozásáért 30 rajnai forintot fizetett Nádudvarinak, Erdély akkor legnagyobb bibliofiljét, Köleséri Sámuelt (1663–1732) kérte meg, hogy e ritkaságot bármi áron szerezze meg neki. Köleséri a saját és az enyedi professoratus tekintélyével kényszerítette Nádudvarit, hogy mondjon le értékes szerzeményéről, amelyet aztán saját ajándékaként a hercegnek adott. Bár így mondja el a dolgot Teleki Sámuel 1770. szeptember 27-én Christoph Saxius utrechti professzorhoz írt levelében és így jegyzi ezt fel Bod Péter, illetve a Nádudvarival személyes ismeretségben állott Hermányi Dienes József is, mégis alapos okunk van kételkedni e történet egyes részleteiben. Az lehetséges, hogy az erőszakos könyvszerzéseiről és zsugoriságáról egyaránt hírhedt Köleséri Liechtenstein hercegre hivatkozva csikarta ki Nádudvaritól a kódexet. Hermányi Dienes József szövegéből azonban arra is lehet következtetni, hogy Köleséri egyidejűleg 100 tallért adott az örökösen pénzügyi zavarokkal küzdő Nádudvarinak Frankfurtban lévő szorongató adóssága kifizetésére. Bármiként jutott légyen is Köleséri a kódexhez, az kétségtelen, hogy e raritast nem ajándékozta oda az Erdélyből 1726 augusztusában végérvényesen távozó előkelő pártfogójának. Az erdélyiek később bizonyára azért gondolták, hogy e kódex a Liechtenstein-könyvtárba került, mert Köleséri e kézirat alapján készített Tibullus-kiadványát a hercegnek ajánlotta. Az eredeti kódexszel azonban Köleséri, a kézirat utolsó lapja versójára írt feljegyzésének bizonysága szerint, Savoyai Jenő hercegnek kedveskedett. Bizonyára azért, hogy biztosítsa maga számára ennek jóindulatát a bárói cím elnyerésére indított akciójához. Ez a korvina tehát 1729 körül került, Köleséri Sámuel ajándékaként, Erdély akkori legnagyobb magánkönyvtárából Jenő herceg, majd pedig 1738-ban a császári ház gyűjteményébe.

Az irodalom még egy harmadik erdélyi korvinát is nyilvántart. A marosvásárhelyi Teleki Téka egykori Tacitus-kötete azonban (melyet jelenleg a New Hawen-i egyetem könyvtára őriz) Budáról még a mohácsi vész előtt nyugatra került, és Erdélybe csupán a 19. század első éveiben jutott. Teleki Sámuel erdélyi udvari kancellár 1804-ben Strassburgban vásárolta. E kódex tehát semmiféle szerepet sem játszhatott a Corvinával kapcsolatos erdélyi hagyomány kialakulásában.

A minden kétséget kizáróan erdélyi provenienciájúnak bizonyult korvinakódexeken kívül azonban – éppen a legfrissebb kutatások eredményeként – még újabb két kézirattal kapcsolatosan valószínűsíthető, hogy legalábbis a 16. század folyamán az erdélyi fejedelmek könyvgyűjteményéhez tartoztak.

Az olmützi káptalani levéltár tulajdonában lévő, Attavantétől miniált korvináról, mely Leon Battista Alberti De re aedificatoria című művét tartalmazza, a korábbi szakirodalom azt állította, hogy jelenlegi őrzőhelyére Filipec (Pruis) János váradi püspök (1431– 1509) birtokából került. A kézirat díszes első lapján azonban Mátyás király possessor-címerét utóbb kivakarták, és helyére a Zápolyák családi címerének ágaskodó farkasát festették tulajdonosjelként. Minthogy Filipec 1490 után elhagyta Magyarországot és Morvaországban kolostorba vonult, eddig nem lehetett elfogadható magyarázatát adni, mit keres a kódexben a magyar trónra csak 1526-ban emelkedett Zápolya család címere. Csapodi helyszíni vizsgálatai során azonban kiderült, hogy e kézirat még átmenetileg sem lehetett Filipec püspök tulajdonában, mert semmiféle saját kezű bejegyzés, illetve olyan 16. századi vagy akár későbbi jegyzet, amely a volt váradi főpap nevét valamiképpen is említené, nem található benne. A kötet Olmützre kerülésének legkorábbi bizonyítéka is csak egy 17. századi leltári bejegyzés. Ezek után – a Zápolya-címer alapján – arra kell gondolnunk, hogy ez a kódex nem közvetlenül Budáról, hanem az erdélyi fejedelmek könyvtárából a 16–17. század fordulóján került ki Olmützbe. A címer átfestetését viszont inkább tulajdoníthatjuk a könyvszeretetének számtalan jelét adó János Zsigmondnak, mint apjának: Zápolya Jánosnak (1526–1540). Minthogy a fiatal fejedelem az 1560-as években könyvtára darabjait címeres supra-librosszal jelöltette meg, ebben az időszakban festethette családi címerét a gyűjteménye díszének tekintett korvinára is. Feltételezésünk szerint tehát az olmützi kódex szintén az erdélyi fejedelmi könyvtár állományához tartozhatott a 16. század második felében és a századforduló zűrzavarai során kerülhetett ki Morvaországba.

A közvetítő, esetleg, ugyanaz a Náprágyi Demeter püspök lehetett, akinek könyvgyűjteményével kerülhetett Győrbe a jelenleg ott őrzött Blondus-korvina. Ennek a firenzei Petrus Cenninius kezével 1467-ben másolt hártya kéziratnak az előélete felől az irodalom semmiféle útbaigazítással sem szolgál. A kötetet eddig tanulmányozók azonban nem észleltek semmi olyan mozzanatot, amelyik kizárná azt a feltételezést, hogy ez a kódex is Náprágyitól került a 17. század elején a győri püspöki szeminárium könyvtárába. A győri könyvtárat, sajnos, mind ez ideig nem vizsgálták át módszeresen annak megállapítása végett, hogy milyen kötetei tartoznak a Náprágyi-hagyatékhoz, illetve ebből melyek származnak a gyulafehérvári fejedelmi könyvtárból. Miután az eddigi ötletszerű kutatások is több olyan művet vetettek felszínre, amelyek vitathatatlanul csak az erdélyi fejedelmek gyűjteményéből kerülhettek Náprágyihoz, indokoltnak látszik a gyanú, hogy a Zápolyák és Báthoriak szétszóródott 16. századi könyvtárának legjelentősebb töredéke Győrött lappanghat. A János Zsigmond, Báthori István (1571–1575), Báthori Kristóf (1576–1581), Báthori Zsigmond tulajdonában volt példányokon kívül, csakis a fejedelmi könyvtárból juthattak a püspök gyűjteményébe a kivégeztetett Gyulai Pál ma Győrött található könyvei. Alaposnak látszik a remény arra is, hogy azoknak a műveknek egy része, amelyeket János Zsigmond 1563-ban az áruló Balassa Menyhért titkárától, Bódog Józsától elkoboztatott és a fejedelmi könyvesházba szállíttatott be, szintén Győrött bukkan elő. Ha tehát a győri könyvtár legrégebbi anyaga ennyi szállal kapcsolódik a gyulafehérvári gyűjteményhez, a Blondus-korvináról szintén feltételezhető az erdélyi proveniencia mindaddig, amíg ellenkező érv fel nem merül.

Az erdélyi könyvtárfejlődés Corvina-hagyományát kétségtelenül erősítették és ébren tartották Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelem arra irányuló fáradozásai is, hogy a töröktől megszerezzék Mátyás király könyvtárának Budán esetleg még fellelhető maradványait. Ezek azonban a tradíció kialakításában már nem játszottak szerepet. Inkább a meggyökeresedett hagyomány aktív hatóerejének bizonyságai.

Szalárdi János krónikája szerint Bethlen Gábor „azt is megkísértette vala a Portán, hogy a Mátyás király híres-neves bibliothecaját Budáról kiszerezhette volna, arra nagy summát is ígérvén”.

I. Rákóczi György erőfeszítéseiről már egész sor ügyirat is reánk maradt. A fejedelem előbb Huszein budai pasához fordult, majd 1632. augusztus 10-én a Portán próbálkozott és a következőképpen utasította ottani követét: „Budán mennyi sok szép régi deák könyvek legyenek, melyek csak úgy senyvednek el, ha kegyelmed módját aránzaná, bár ugyan ígírne vagy száz tallért, vagy 100 aranyat Zölfikárnak, bárcsak másfél százat szerzene ide bennek választva. Ha pedig mind ide szerzené, adnék bizony ezer aranyat neki.” Miután Zölfikár dragomán azt tanácsolta a követnek, hogy ebben az ügyben külön-külön írjanak magának a szultánnak, a vezírnek és a főmuftinak, a fejedelem 1633. február 15-én, a hazai iskoláztatás érdekeivel és a német befolyás csökkentésével érvelve, az alábbi kérést terjesztette a szultán elé: „Az nagy emlékezetű Bethlen Gábor fejedelem, látván, hogy a bölcs emberekre mely nagy szüksége volna ez országnak, kezdett volt az oda fel, az felső országokra küldözni és taníttatni ugyan számosan mint úri főrendeket és közember gyermekit is ugyan sok költséggel, kik közül némelyek visszajővén nagy tudománnyal, mindazolta ez ideig hazájoknak nagy haszonnal szolgáltak. De nem kevesen beiván a német humort, pápistákká lőttek, és most nem hasznára, hanem romlására szolgálnak hazájoknak, nemzetségeknek. Melyre képest igen eszesen gondolkozván róla, ugyanitt: Fejérvárott indított volt meg életében magunk vallásán való egy derekas nagy scholát, melyet soha el nem végezhetett, de oly állapottal hagyta, hogy immár nem sok híja lévén, Isten engedelméből elvégződik. Kinek hírére mindenfelől nem kevés számmal is gyülekeznek immár is mind tanuló ifjúság és bölcs emberek is. Az volna reménységem, ezután nem kellene pápa birodalmában bocsátanom az ország fiait, Hatalmasságod országának nagy kárára. Vagyon mindazonáltal ilyen nehézségem, hogy könyveim scholámban kevesen vagyon, ki nélkül igen szűkes lévén, ez nagy zűrzavarjában az oda fel való országoknak szerét nem tudom tenni. Tudván lenni hiszem Hatalmasságodnál, mikor Budát a szentséges szultán Szulimán, az Hatalmasságod boldog emlékezetű eleje, kézhez vette volna, noha nevezet szerént még a párnákon is megengedte volt hogy kihúzzák onnan, de akkor Fejérvárott is elegendő könyvek lévén, és az urak is inkább mind pápisták lévén, mivel azok a könyvek, kik ott voltak, nem hitünkön való szent írások voltak, azokat nem vitték ki onnan, hanem most is ott vannak. Mivel azoknak ott való tartásában semminemű haszna nem lehet Hatalmasságodnak, sem azoknak kiadattatásában kára, nagy alázatossággal esedezem Hatalmasságodnak, méltóztassék Hatalmasságod azokat kiadatni, hadd ne kellessék hazafiait sok költséggel az németek között felneveltetni, kik azt valamikor beszítták, soha országa csendességben nem lehetett. Én ezt el akarván távoztatni, igen alázatosan, de bizodalmasan kellett Hatalmasságodat megtalálnom felőlek. Ha kiken mi arany, ezüst volna, én kész leszek Hatalmasságodnak mást adni érette. Avagy ha Hatalmasságod le parancsolja is szedetni rólok, legyen az Hatalmasságod kegyelmes jóakarata.” Rákóczi 1633. július 21-i leveléből kiderül, hogy a Porta az ügyet már áttette a budai pasához: „Az könyvekért is nem sok, most érettek az budai vezér ötezer tallért kéván, meg se akarja mutatni penig az könyveket emberünknek, noha az mint mi halljuk, még ezelőtt sok idővel igen kiadták volt római császár őfelségéknek az javát.” 1633. december 8-án Rákóczi újból sürgette portai követét, hogy „nyerhesse meg császártól, adassa ide őhatalmassága, ott is csak az moly emészti őket, semmi hasznát nem vehetik”. Jelenleg ez az utolsó ismeretes adat Rákóczi akciója felől.

Nem tudni, hogy a Szalárditól ezzel az üggyel kapcsolatosan „babonás nemzet”-nek minősített törökök milyen indokolással tértek ki a fejedelem kérésének teljesítése elől, a Corvina megszerzésének gondolata azonban ennek ellenére tovább eleven maradt az erdélyi udvarban. Ezt bizonyítja a fejedelem kisebbik fiának, Rákóczi Zsigmondnak (1622–1652) Benedikt Skytte portai svéd követ előtt tett kijelentése, melyet ez 1652. január 3-án siet a könyvgyűjtéséről híres Krisztina királynőnek tudomására hozni. A herceg véleménye szerint ugyanis Európa két legrégibb és legszebb könyvtára, a konstantinápolyi és a budai a törököké. Tőlük lehetne kéziratokat szerezni, mert körükben senki sem érdeklődik ilyen raritások iránt. De a Bethlen– Rákóczi-féle akció folytatásának tekinthető Apafi fejedelem 1663. évi említett látogatása is a budai várban. Petrus Lambecius, a bécsi császári gyűjtemények őre 1666. évi leírása a budai könyvtár-maradványok siralmas állapotáról és értékéről sejteti, hogy az erdélyiek csak Apafi fejedelem kiábrándító hatású budai látogatása után hagytak fel Mátyás király könyveinek megszerzésére irányuló próbálkozásaikkal.

Erdély és a szétszóródó Corvina kapcsolata – láttuk – másként festett a valóságban, mint azt a négy évszázaddal ezelőtt kialakult helyi hagyomány kiszínezte. Azzal azonban, hogy a budai királyi könyvtár talán nem is olyan jelentéktelen töredékeinek útja Erdélybe vezethetett, a fentebbi fejtegetések után – azt hisszük – az eddiginél sokkal komolyabban kell számolni. E töredékeket azonban nem annyira a brassói könyvtárban, hanem elsősorban a Zápolyák és a Báthoriak gyűjteményében kereshetjük. Feltevésünk szerint Izabella királynő a budai gyűjteményből főként élő, tehát nyomtatott könyvanyagot menekíthetett be Erdélybe, és ennek Brassóba is elvetődött egyes darabjai játszhattak szerepet a vizsgált erdélyi Corvina-hagyomány kialakulásában. A kérdés végleges eldöntéséhez azonban az út a 16. századi erdélyi fejedelmi könyvtárból származó kötetek felkutatásán és elsősorban a Győrbe került töredékek alapos tanulmányozásán át vezet.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008