Művelődés

Nagy érdeklődés övezte a Hargita Együttes február 8-i előadásának bemutatóját. A csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házának színpadterme már kezdés előtt színültig megtelt, így a késők közül sokan be sem fértek.

Farsangkor a tél helyet ad a tavasznak, újraindul a világ kereke, s ha egy rövid időre is, de minden átcsaphat az ellentétébe. A szegény gazdagnak, a rút szépnek, a bolond bölcsnek látszhat. Mielőtt az idő továbbállna, az ember megállítja egy pillanatra, elbúcsúzik a megszokottól, szembeszegül a változás kihívásaival, majd elfogadja az újat. Ez a változás megbont egy rendet, hogy egy újnak adjon helyet. A farsangi népszokásokban csodálatos világ tárul elénk, mindebben ember és természet, egyén és közösség szerves egységben jelentkezik.

Az új műsor koreográfusa Orza Călin, akinek szakmabeli tudása már több ízben bizonyítást nyert nagyszerű néptáncprodukciók formájában. Műsorai olyan többlettartalommal telített alkotások, amelyek a táncokon és hagyományos szokáselemeken keresztül egyben gondolkodásra is késztetik a nézőt. A zenét Orza Călin és Szalay Zoltán szerkesztette.

A műsor csiszolt, egész történetté állt össze. Számos jelenet hagyományos táncokból, még több a farsangi ünnepek mitikus játékaiból adott ízelítőt. A különböző részletek színpompásan egymásba kapcsolódva, felejthetetlen élményt biztosítottak a nézőknek. A műsor díszleteinek és népi ruháinak szépsége maguk is gondos válogatásra, hozzáértő alaposságra utaltak.

A hagyományos farsangi történetek mellett, az előadás módja megengedte a fantázia, az értelmezés szabadságát. Orza Călin elgondolkodtatóvá akarta tenni a műsort: „Ez a műsor nem egyszerűen a hagyományos farsangi szokások egymásutánja kíván lenni, hanem annál jóval több. Nem egyetlen régió farsangi szokásainak felvonultatására tesz kísérletet, hanem a farsang szokásának mágikus világát kívánja megidézni. Eszközként több régió vonatkozó szokásaiból gyűjtöttünk anyagot és olyan feldolgozásukra törekszünk, amely egy táncszínházas produkció keretén belül a farsang igazi érzésvilágával szólíthatja meg a közönséget.“

Az előadás egyházi szertartással indult, a víz áldásának szimbolikus szemléltetésével. A liturgia szövegét több szólamban, ünnepélyesen intonálják. Majd a soron következő jeleneteknél fokozatosan igazi farsangi forgataggá alakul a játék, a lendületet ellenpontozva-fűszerezve (amilyen a turkatánc volt a maga kecskés jelmezeivel vagy a bikaütés a több lábon táncoló bikával).

Konc király és Cibere vajda küzdelme a gigászok párharcaként a régi és az új, a tél és a tavasz ellentétét, a természet küzdelmét tette képletesen jelenvalóvá. A boricajárás ráolvasásszerűen legyőzi a halált, a közös, összehangolt mozdulatok segítségével a tél fölött végül győz a tavasz, a természet rendje szerinti körforgásnak megfelelően, melyben az életet a halál követi, de ahol egy új életnek is el kell jönnie. A népi képzeletvilágban az ember nincs kiszolgáltatva a természet vak erőinek, mert benne a természet éppenséggel nem vak, hanem kapcsolatban van az emberrel, s ez a viszony a kölcsönösségen alapszik. A „cigányvajda és a halál” viszonyában is kifejeződik az ember és a természet egyenrangúsága, ahol ugyan az ember fogyatékossága hátrányára van, de a fortélyosság megkerüli a szükségszerűt. A medvés a termékenységnek a nemiséggel való kapcsolatán keresztüli megidézése, a műsorban finoman árnyalt, lassú mozdulatokkal, hipnotikus zenei aláfestéssel (bőgő és cimbalom) történt. A temperamentumos táncok, színes szoknyák forgataga olyan elsöprő hangulatot idéztek, hogy az embernek egyből táncos kedve kerekedett. Bolondkerék címmel lehettünk tanúi annak a házasságkötést megidéző játékos táncnak, amelynek Csíkban is vannak gyökerei. Ebben a részben a farsang, mint a házasságkötések ideje jut kifejezésre, de úgy is mint az ébredő természet és az ifjú pár közötti mágikus kapcsolat szentesítésének játéka. A butykóhúzás egy régi hagyomány felelevenítése. Akiknek nem sikerült húshagyókeddig párt választaniuk, azoknak kijárt a közösség megkülönböztető, játékos gúnyolódása. A műsorban az agglegény és a vénlány végül egymásra talál, és a közösség rendje ismét helyreáll.

A fenti leírás csak megközelítő tud lenni, hiszen a különböző hagyományos elemek egy tágabb értelmezési keret alapanyagául szolgáltak pusztán. Ennek a keretnek a leírása azonban csak töredékes lehetne, és valljuk be: amire az élő műsor képes, arra nem lenne képes a még oly átlelkesült írás sem! A műsor egy olyan jelrendszerbe ágyazódik, amelyhez szükséges a szem rápillantása, nem mellőzhető az érzékeket érintő esztétikum kategóriája. Vagyis ezt a műsort látni kell, a legegyszerűbb, de mégis a leghitelesebb beszámoló a puszta rámutatás lenne: íme a műsor, íme a hangulat, és ezek után a szavaknak vissza kellene vonulniuk a frontvonalak mögé.

A nézőt kissé mintha a megismétlés vágyával hagyta volna az előadás. Jóllehet „rövidségének” oka nem a műsor tartamában keresendő (hiszen a látványos produkció bő egy és fél órás!), hanem a produkció lebilincselő erejében. Semmi üresjárat, semmi fölösleges sallang nem duzzasztotta a műsort. Végig élénk figyelemre tartott igényt, és szórakoztató maradt. Mások is így érezhették, mert az előadást követő táncházban sem jutott mindenkinek hely. Dicséretesnek mondható a Hargita Együttesnek ez a közönséget elbűvölő képessége! A közönség a mínusz harminc fokos csíki hidegtől sem hagyta magát megfutamítani, s az előadás utolsó jelenetét, az Illés bábu elégetését, a szabad ég alatt nézték végig, ahogy egy igazi farsangi ünnepséghez illik. A hangulat éjfélig egyre nőtt, midőn a kiváló zenekar a Művelődési Ház emeletén a talpalávalót húzta. A táncház éjfélig kitartott jókedvben.

A Hargita Együttes új műsorával ismét bizonyított a közönség valamint a szakma előtt. András Mihály, az együttes igazgatója és művészeti vezetője szerint a táncosok és a koreográfus rengeteg munkát fektettek az új műsorba. Munkaidejüket duplájára növelve egész januárban keményen, de élvezettel dolgoztak az új műsor finomításán. Az efféle munkát nem lehet befejezni – vélekedik András Mihály – már most a jövő évi farsangi műsoron gondolkodunk Vízkereszt–Tűzkereszt címmel. Utóbbi esetében még nagyobb hangsúlyt kapnak a szakrális elemek. „A farsangnak nemcsak faluhelyen kell évről-évre megismétlődnie, hanem városainkban is, ahol a hivatásos együttesek tölthetik be ezt a feladatot.” A műsorral kapcsolatban úgy vélekedett, hogy a városban a mostaninál nagyobb sikert nem is lehet kívánni. Kiderült, hogy igény van a Hargita Együttes produkcióira, valamint arra is fény derült, hogy hálás közönség él Csíkszeredában, hozzáértő közönség, amelylyel mindig jó együtt ünnepelni.

Sok mindenben különbözik egy néptáncműsor elkészítési folyamata egy színháziétól. Több mint húsz embernek kell egy hullámhosszra hangolódni, össze kell hangolni a mozgásokat, melyeket egy történetbe kell ágyazni, s közben ügyelni kell a táncok autentikusságára is, végül pedig színpadra kell alkalmazni az egészet. De még itt sem áll meg a folyamat, épp ellenkezőleg: a színpadon lesz teljessé az alkotás. A színpadon, ahol a közönség nemcsak passzív befogadó, hanem együttalkotó. Az ünnep, a közönség és az előadók hármasságában egyféle szent tér és idő jön létre, ahol a műsor a beavatás, a megélt mítoszként, egységbe kovácsolódásként emelkedik ki a hétköznapok profanitásából. Az alkotás, főleg az együttalkotás hagyományosan közösségi csodája ez. Ennek tudható be tán az az áhítat, amellyel még a (poszt)modern ember is találkozik egy előadás során. Az igazán kiforrott műsor létrehozása időt igényel. Ezért a műsor fogadtatása és sikere ünnep a táncosok számára, értelmessé teszi az elvégzett munkát, gyógyítóan hat az új kihívások előtt álló fáradt testre és lélekre.