Jakó Zsigmond, a tudós történész, a Társadalmi és Politikai Tudományok Akadémiájának tagja, a kolozsvári Babeš–Bolyai Tudományegyetem középkor történeti tanszékének professzora a középkorkutatás egyik legjelesebb hazai egyénisége. Tudományágában – amely az utóbbi évtizedekben hatalmasat fejlődött, és a középkori életet egész területén, a jelenségeket a maguk összetettségében vizsgálja – a hazai magyar történetírók közül legmarkánsabb képviselője annak a vonulatnak, amely figyelmével a társadalom, a nép élete felé fordul, a népesedés, a gazdasági, társadalmi fejlődés, a sajátos társadalmi szerkezet és a művelődés múltbeli jelenségeit vizsgálja. Közelebbről azt, amiben az itt élő magyarság önmagát adta, amiben a történelem folyamán népi létét megvalósította. Éppen ezért tudományos munkásságának, amely a mai közélettől és közgondolkodástól látszólag távol eső korokat kutatja fel, jelentős része van a romániai magyarságnak abban a szellemi törekvésében, hogy hiteles képet nyerjen önmagáról, a mai világban elfoglalt helyéről.

A közelmúltban megjelent tanulmányköteteinek – Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történetéből és a Philobiblon transilvan – széles körű visszhangja, óriási közönségsikere (lásd például közelebbről a Művelődés 30/1977/9. számának Könyvtár-mellékletében közzétett ankétot és M. Berza professzor meleg hangú méltató cikkét a Luceafãrul 1977/46. számában.) példázza, hogy a történész munkája milyen élénk visszhangra számíthat az olvasóknál, ha szűk szakmai körén túllépve egy nagyobb közösség elvárasaira is figyel.

„A mai nemzedék alapjaitól fogva új országot és társadalmat készül felépíteni – írja Jakó Zsigmond egyik tanulmányában. – Tudja jól, sőt minden porcikájával érzi, hogy annak a közösségnek az élete, amelyhez ő is tartozik, nem vele kezdődik el a semmiből, hanem ezer szállal kötődik a földben porladó generációk hosszú sorának munkájához. Azoknak helytállása, küzdelme, szenvedései, bukásai és győzelmei nélkül neki sem volna módja és lehetősége a szocializmus megvalósításáért síkra szállni (...) A magyar nemzetiségnek az önmagával való számvetéshez találkoznia kell a saját múltjával (...) A nemzetiségi önismeret lényege: bátor önvizsgálat és helyünk józan felmérése.”

Aki Jakó Zsigmond roppant és szerteágazó munkásságát akarja számba venni, zavarba jön a hallatlan gazdagság láttán. A közét másfél száz tudományos közlemény – önálló kötetek, tanulmányok, forráskiadványok, egyetemi segédkönyvek stb. – idestova negyven esztendő fáradságot nem ismerő, konok és kitartó, célirányos munkájának gyümölcse. A külső szemlélő számára áttekinthetetlen rengetegnek tetszik ez a munkásság. Akár tematikai, akár műfaji vagy más csoportosítás erőltetettnek látszik. Ezért döntöttünk úgy, hogy segítőtársul, kalauzul magát a szerzőt kérjük fel, hadd vezessen ő, a legilletékesebb. Kolozsvári otthonában, a Fellegvár oldalában, pontosabban a Kőmál alján levő lakásában és tudományos műhelyében kerestük föl a tudóst. A könyvtárnyi régi könyv, szakmunka, korabeli metszet, sorukra váró, korábbi kutatásait jelképező, katonás rendben sorjázó cédulák tízezre: lehetne-e alkalmasabb helyszint találni ehhez a beszélgetéshez?

– Kezdjük talán a nemrég megjelent tanulmánykötetekkel. Milyen munkákat tartalmaz az Írás, könyv, értelmiség, illetve a Philobiblon transilvan?

– Mindkét kötet tanulmánygyűjtemény, válogatás. Számadás a célja. Számadás kutatói pályámról, pontosabban történetkutatói álláspontomról. Olyan életszakaszba léptem, amikor ez mindenképpen indokoltnak látszik. Mert amint korosodik az ember, bizony egyre gyakrabban merül fel benne a kérdés: mi is volt léte értelme, miként valósította meg a pályája elején kitűzött célokat. És főként, hű maradt-e ezekhez és így önmagához? Ebben a két kötetemben azokból a tanulmányaimból adok ízelítőt, amelyek a modem idők fontos társadalmi tényezője, az értelmiség feudalizmuskori erdélyi fejlődését igyekeztek tisztázni. Minthogy az értelmiségi léttől mindig is elválaszthatatlan volt az írás és a könyv, a középkori erdélyi értelmiség kialakulásának főbb kérdéseit, ezek – történetét tanulmányozva közelítettem meg. Értelmiségünk kezdetein túlmenően szólok régi könyvtárainkról és levéltárainkról mint az erdélyi értelmiség működésének emlékanyagáról, és hogy ezáltal képet adjak olvasóimnak arról a jelentős könyv- és iratörökségről is, amellyel a középkori Erdély magyar értelmisége gyarapította országunk régi művelődési kincseit.

– Tanulmányköteteiben – sommásan fogalmazva – arra a kérdésre keresi a feleletet, hogy az erdélyi magyar lakosság sajátos műveltsége milyen helyi és egyetemes hatások alatt jött létre és fejlődött az évszázadok során, milyen intézmények és kik voltak hordozói és alakítói, milyen társadalmi közegben és hogyan terjedt. Miért választotta éppen ezt a témát?

– Témáim közül azért választottam éppen ezt a kérdéscsoportot, mert végigkísért egész tudományos kutatói pályámon. Még egyetemi hallgató koromban egykori professzoraim: Mályusz Elemér és Hajnal István keltették fel érdeklődésemet a középkori intellektualizmus kérdése iránt. Máig el nem halványuló, egész életre szóló élmény volt számomra Mályusz professzor lebilincselő kurzusa 1934–35-ben a középkori egyházi intellektualizmus különleges irányairól. Továbbá köteteim néhány tanulmányával érzékeltetni kívántam azt a sok és újszerű lehetőséget, amelyet az értelmiségtörténeti kutatások a román és magyar történeti kapcsolatok vizsgálata terén is ígérnek. A legrégibb román nyomtatott könyvről, az 1544. évi rejtélyes szebeni katekizmusról, a balázsfalvi könyvnyomtatás kezdeteiről és Timotei Cipariu könyvtárának kialakulásáról szóló tanulmányaim ezt a célt követik könyvemben. Több tanulmányban hívtam föl a figyelmet a szász–magyar történelmi kapcsolatok fontosságára, amelyek az erdélyi magyar művelődéstörténet tanulmányozása szempontjából, véleményem szerint, nélkülözhetetlenek.

– Hogyan látja tudományos pályájának alakulását, melyek voltak azok a fontosabb kérdések, amelyekre választ keresett és kapott?

– Négy évtizedes kutatói tevékenységemet, viszszatekintve, nagyon egységesnek látom. Persze a kiemelt témakörök időnként váltották benne egymást, de egyik a másikból következett, a természetes folytonosság megszakítatlan közöttük, és végeredményben mindegyikkel egyetlen főcélhoz igyekeztem közelebb kerülni. Az érdeklődési körök, mint a láncszemek, egybekapcsolódnak, és mindig magasabb szinten ismétlődnek.

Talán az csábított a történelemhez, hogy segítségével környező világom engem is érdeklő és érintő jelenségeit jobban megérthetem, mélyebben elemezhetem, gyökereiben ragadhatom meg. Ezért lett legelső munkám (1940) tárgya legközvetlenebb pátriám, szülőföldem. Bihar megye középkori története, összehordani ennek a törökjárta vidéknek több állam területére szétszóródott oklevélanyagát, mikroszkopikusán vizsgálni egy kisebb táj társadalmát: egész életre szóló tanulsággal szolgált történetszemléletemet és munkamódszeremet illetően. Innen keltezhető erős érdeklődésem a gazdaság- és társadalomtörténet, a levéltári forrásanyag, a művelődésszociológia kérdései iránt. De innen ered az a felismerés is, hogy az erdélyi múltat hitelesen ábrázolni, feltárni csakis a három itt élő nép közös történetében lehet és érdemes, bármelyik oldaláról közelítsük is meg.

Érdeklődésem első körét tehát a társadalom- és gazdaságtörténet jellemzi. Főként a jobbágynép élete és mozgalmai, a mezőgazdaság múltja és az ipari munka kezdetei foglalkoztattak. Ennek az érdeklődésnek az eredményei közül – a török pusztítás előtti Bihar megye monográfiáján (1940) kívül – a Gyalui vártartomány urbáriumai (1944), a torockói jobbágymozgalmak (1945), a magyarpataki és kalini hamuzsírhuta (1953) történetével foglalkozó kiadványaimat és a torockói vasbányászat múltjával, az erdélyi hivatalnokság kezdeteivel vagy Szolnok–Doboka megye nemesi társadalmával kapcsolatos kutatásaimat említhetem meg. A megjelenésük óta eltelt évtizedek szakirodalma azt mutatja, hogy eredményeim szilárdaknak, módszereim pedig követésre méltóknak bizonyultak. Hogy mégis felhagytam ilyen irányú kutatásaimmal, annak életkörülményeim változásán kívüli oka, hogy a személyi kultusz éveinek elvárásait nem tudtam összeegyeztetni tudományos meggyőződésemmel.

Ekkor kerültek érdeklődésem előterébe a művelődéstörténet kérdései. Társadalomtörténeti érdeklődésemből az erdélyi értelmiség kezdeteinek tisztázását ültettem át kutatásaim új körébe. Részlettanulmányokban igyekeztem kidolgozni az eredményes vizsgálódás útjait-módjait, új művelődési összeköttetésekre fényt deríteni. Ha országunkban ezeket a kutatásokat ma már a korábbinál szakszerűbben és távlatosabban művelik, ebben talán az én kutatásaimnak is volt némi szerepük. Ebből a tárgykörből valók azok a tanulmányok, amelyek a közelmúltban megjelent magyar és román nyelvű kötetemben helyet kaptak, s amelyeket, nagy örömömre, a közönség is érdeklődéssel fogadott.

Az említett két kutatási kört át- és átszövik, de voltaképpen önálló érdeklődési kört alkotnak a történeti forrásanyag megóvását, feltárását és tudományos értékesítését előmozdítani hivatott erőfeszítéseim. Már Bihar megyére vonatkozó kutatásaim során meggyőződtem arról, mennyire kulcskérdése középkorkutatásunk megújulásának a levéltári anyaggal kapcsolatos munka korszerűsítése és a források jobb felhasználása. Mindezt gyakorlati munkával és elméleti síkon egyaránt igyekeztem előmozdítani. Gyakorlatilag, mint a volt Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárosa, elméletileg pedig a történeti segédtudományok művelésével és forrásközlésünk megújításával. Nagy tanulságokkal szolgált számomra mind a levéltári rendszerező munka, mind pedig az aktív levéltárvédelem, amelyre a háborús pusztítások idején került sor. Büszke vagyok rá, hogy a gondozásomra bízott gyűjtemény a veszélyeztetett magánlevéltárak bemenekítésével megkétszereződött, és ezáltal a volt Erdélyi Múzeum Egyesület az ország művelődési patrimóniumát felbecsülhetetlen károsodástól óvta meg. Ma is féltő szeretettel figyelem, hogy miként sáfárkodnak az akkor megmentett értékekkel, és mi történik, hogy ez az anyag a tudományos kutatások közkincsévé váljék.

Ugyanezt a célt kívántam szolgálni azoknak a segédtudományoknak a művelésével, melyek nélkülözhetetlenek az országunk régi forrásanyagának tekintélyes részét kitevő latin betűs (latin és magyar nyelvű) levéltári anyag történeti felhasználásához. A levéltártanon, hivataltörténeten kívül a latin paleográfia, az erdélyi pecséttan és papírtörténet kérdéseiről törekedtem korszerű rendszerezéseket nyújtani a levéltárosok, a kutatók s persze az egyetemi oktatás számára. Ilyen publikációim közül a Románia Szocialista Köztársaság Akadémiájának kiadásában megjelent erdélyi pecséttanom és a Radu Manolescu bukaresti professzorral együtt írt latin paleográfiai kézikönyv hatását és hasznát vélem kiemelkedőnek. Diplomatikai és oklevélkritikai tanulmányaimmal a forráshasználat területén annyira kívánatos kritikai szellemet igyekeztem élesztgetni.

– Melyek a legidőszerűbb feladatai ezen a területen a hazai történetírásnak?

– Történetírásunk állandó megújulásinak egyik fő előmozdítója a hagyományos információs anyag rendszeres felfrissítése ellenőrzött és új formákkal. Az elbeszélő forrásokkal kapcsolatos kiadási elveimről a Rettegi György emlékiratainak és Misztótfalusi Kis Miklós életművének szentelt köteteimmel szolgáltattam példát. E kötetek fogadtatása azt mutatja, hogy sikerült megtalálni a szakkutatást és a nagyközönséget egyaránt kielégítő közlési formát. De középkori latin okleveles anyagunk feltárási módjának korszerűsítése is hosszú időn át foglalkoztatott.

E nélkül ugyanis egész medievisztikánk egy helyben topog, mert a hagyományos integrális közléssel (a románra való fordítás nélkül is) kb. 100—150 esztendőre lenne szükség ezeknek az információknak a közzétételéhez. Ilyen hosszú ideig azonban történetkutatásunk nem várhat. Nézetem szerint olyan regeszta-művekre van mielőbb szükség, amelyek időrendben, tömören tájékoztatnak az egyes oklevelekben rejlő információk lényegéről, és elvezetik a szakembert az eredetihez vagy annak valamilyen modern technikával reprodukált, tehát olcsón beszerezhető hasonmásához. Szeretném remélni, hogy elképzeléseimről, ezek gyakorlati hasznára, még lesz időm megfelelő, nagyobb szabású példával szolgálni.

A segédtudományokat, a forrásokkal való bíbelődést általában száraz diszciplínáknak tartják, és többnyire úgy is művelik. Engem éppen társadalom- s művelődéstörténeti érdeklődésem óvott meg attól, hogy elveszítsem szemem elől a források mögött rejtőző valamikori egyént és társadalmat: az embert. Számomra minden egyes írásemlékben benne rejlik valami a létrehozó egyénből és társadalomból, és ezt a segédtudományok művelőjének kötelessége kielemezni. Munkámmal éppen azt igyekeztem bizonyítani, hogy a jövőben ilyen szemlélettel kell és érdemes közeledniük a kutatóknak a segédtudományi feladatokhoz.

– Hogy a nagyobb olvasótábor kíváncsiságát is kielégíthessük, hadd faggassam személyes jellegű kérdésekről is. Milyen indítékok késztették arra, hogy a történész néha ugyancsak göröngyös útját válassza? Milyen gyermek- és serdülőkori élmények játszottak ebben szerepet? Kik voltak a tanítómesterei, közvetlen munkatársai, segítőtársai?

– Sorsomat csakugyan már gyermekkori élmények eldöntötték. Bár szüleim és családom inkább azt szerették volna, hogy mérnök nagyapám nyomdokaiba lépjek, én már gyermekfővel a múlt bűvöletébe kerültem. Nagyapámék régi micskei házának rejtelmei, a hagyományokat erősen és tudatosan őrző családi közösség, régi, elsárgult írások és avult, testes latin könyvek, szóval minden, ami a gyermeki létet körülöttem keretezte, ami a gyermek figyelmét fölkeltette, és ami a tudatomat formálta, mind, mind ebbe az irányba taszított. Ilyen hajlamoknak és érdeklődésnek engedve érettségi után, a család némi rosszallására, a történelem szakra iratkoztam be.

Akkori döntésemet sohasem bántam meg, mert ettől a pályától azt kaptam, ami a legjobban érdekelt és leginkább kielégített. Az egyetemen kitűnő mesterek keze alatt megszereztem a gyermekkorból hozott szenvedély kielégítéséhez szükséges szakmai felkészülést. Bár egész eddigi életemet hivatásos történészként éltem le, a múlt feltárása ma is több számomra kenyérkereset foglalkozásnál. Megmaradt egész lényemet kitöltő izgató szenvedélynek. Az ismeretlen részletek és a nagy összefüggések felderítése, új módszerek kidolgozása a néma emlékek megszólaltatására és minél hívebb értelmezésére: mindez mindennél izgalmasabb, halálosan komoly mulatság ma is számomra. Ezért nem sajnálom sohasem a fáradságot, nem riasztanak el a nehézségek attól, hogy a felmerült kérdéseknek a végére járjak. A választ ugyanis mindig elsősorban önmagam számára keresem. Sőt, minél nehezebb egy feladat, annál inkább sarkall a megoldásra. Ezért tudok teljesen azonosulni azzal a korral, azzal a kérdéssel, amelyet éppen kutatok. Mert amikor az erdélyi vajda kancelláriájával foglalkozom, akkor az egykori protonotáriusokkal és scribákkal, ha Várad középkori könyvtáraival, akkor Vitéz Jánossal és könyvbarát püspöktársaival vagyok együtt. Itt zsibonganak körülöttem, és én igyekszem felőlük és tőlük mindent megtudni. Jóval többet annál, mint ami a feldolgozásomba belekerülhet.

Persze, ez a gyermekkorból hozott szenvedély már régen ellobbant volna, ha közben nem élesztik tanításukkal és példájukkal egykori tanárok, tanítómesterek, munkatársak, barátok, sőt tanítványok is. Tanáraim közül már említettem Mályusz Elemér és Hajnal István nevét. Az előbbi a középkor tanulmányozásához nélkülözhetetlen medievisztikai fegyverzettel, az utóbbi korszerű paleográfiai szemlélettel készített fel pályámra, és elsegített a középkori írásos emlékek, az írás és a társadalom kapcsolatainak újszerű vizsgálatához. Kelemen Lajos a múlttal és annak emlékeivel való teljes azonosulás képességét alakította ki bennem. Szabó T. Attila barátom a céltudatos, kitartó munkára, a nagy feladatok vállalására szolgált példával. Domanovszky Sándor, Francisc Pall, David Prodan és Andrei Oøetea munkásságukkal arra figyelmeztettek, hogy a historikusnak minden körülmények között ki kell tartania a megbízható munkamódszerek és a feltárt egykori valóság torzítatlan kimondása mellett. Még egykori és jelenlegi tanítványaimnak is sokat köszönhetek ebben a tekintetben. Elvárásaikkal ugyanis segítettek egyrészről önmagam megőrzésében, másrészről pedig az új, az eddig ismeretlen keresésében – legyen az történeti módszer vagy történeti téma.

– Melyek voltak ennek a négy évtizedes kutatói pályának a legfontosabb tanulságai? Gondolok itt a román történészekkel együtt dolgozó más nemzetiségű szakember sajátos feladataira s a tudományos igényű tevékenység személyi feltételeire egyaránt.

– Egy közel negyvenesztendős kutatói pálya tanulságait nehéz röviden összefogni, főként úgy, hogy az tényleges segítséget jelentsen a nálunk fiatalabbak számára. Kívánságára azért mégis megkísérlem. Mindenekelőtt azt idézem emlékezetbe, hogy a történetkutató egy percre sem tévesztheti szem elől azokat a buktatókat, amelyek mindenkire leselkednek a múlt életre keltése során. A történeti vizsgálódás tárgya, a múlt ugyanis a valóságban már nem létezik. A kutatónak magának kell azt helyreállítania az egykori valóság fennmaradt gyér töredékeiből, emlékeiből, az úgynevezett forrásokból. Ha a történész munkájának ebben a szakaszában nem jár el módszeresen, értékelése – a legtisztább szándék ellenére is – hibás, torz, sőt hamis lesz. A történeti források kritikai felhasználása végett látom különösen fontosnak az alapos felkészülést a forrástanból. Azokra az ismeretekre gondolok, amelyeket történelmi segédtudományok néven szoktunk összefoglalni. Tehát az oklevéltanra, a kronológiára, a heraldikára, a pecséttanra, a paleográfiára, a forráskritikára. Ügy veszem észre, hogy fiatalabb kutatóink nem eléggé látják, mennyire nélkülözhetetlenek e stúdiumok munkájukhoz.

Minthogy a régi erdélyi forrásanyag jelentős része magyar nyelvű vagy a magyar lakosság életével összefüggő, ezeken a területeken különösen nagy lehetőségeket látok a magyar nemzetiségű kutatók számára. Országunk történetírása ugyanis elsősorban az ő segítségükkel biztosíthatja, hogy a távoli múltnak ez a mennyiségre nézve tetemes csoportja ne némuljon el számára, és ne fokozódjék le idegenforgalmi látványossággá, puszta kuriózummá. Ezért tartottam mindig és tartom ma is kötelességemnek hallgatóimat megismertetni ezekkel a diszciplínákkal.

Döntő fontosságúnak érzem továbbá a folyamatosságot a történetkutatásban, mind az intézmények, mind pedig az egyének munkájában. Ennek hiánya magyarázza, hogy történetírásunk mindmáig nélkülözni kénytelen olyan alapvető kézikönyveket és forráskiadványokat, amelyek csak nemzedékek egymásra épülő munkájával készíthetők el.

De a történésznek állhatatosnak kell lennie egyéni munkájában is, amennyiben nem múló, divatos feladatok, hanem komoly tudományos szükségletek kielégítését vallja feladatának. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a historikus szemellenzős rögeszmésséggel egyetlen témára összpontosítson csupán. Ki-ki erőihez illő feladatot tűzzön maga elé, ehhez maradjon hű, és ezt ostromolja meg, ha kell, más-más oldalról. A kutató állhatatosságán azt értem, hogy a végcélt az élet kényszerű kitérői esetén se tévessze szem elől. Valahogy úgy, amint ezt legutóbbi tanulmányköteteim is példázni szeretnék. Ez a két könyv ugyanis az 1946-tól 1976-ig keltezett dolgozatokat tartalmazza. Tehát egyetlen téma harminc éves ostromlásának eredményeiről tájékoztatnak. Mert mindezek a tanulmányok egyazon történelmi jelenséget, az erdélyi világi értelmiség kialakulását igyekeznek megvilágítani az írás- és társadalomtörténet, a levéltártan és intézménytörténet, az oklevéltan és forráskritika, a könyv-, a könyvtár- és a művelődéstörténet oldaláról. Tehát nem feltétlenül egyetlen úton, de egy irányban kell a történésznek haladnia.

A céltudatos, szívós munka sohasem szűkülhet egyoldalúsággá, ha valljuk, ha tudjuk, hogy minden jelenség csak saját összefüggésrendszerébe beállítva értelmezhető helyesen. Buktatók, kitérők nélkül nem képzelhető el életpálya, de embere válogatja, hogy ezek következtében összetörik-e, végleg utat téveszt-e valaki, vagy pedig visszaküzdi magát a céljához vezető helyes útra. Talán túlzott követelésnek látszik, hogy a tudományok fiatal művelői igyekezzenek minél előbb, még pályájuk első szakaszában megtalálni a magukra szabott, nagy távlatú, igényes kutatói célkitűzéseket. Önmaguk megvalósítása, képességeik kibontása szintén így biztosítható leginkább. Az idősebb nemzedék pedig tartsa kötelességének fölvillantani a jövendő feladatait, hogy a fiatalok választhassanak belőle. Szerintem a múlttal csak így érdemes foglalkozni. Akár vidéki iskolában, akár egyetemi központban keressük is kenyerünket. Értékes, maradandó eredményeket másként nem is lehet kicsikarni Kliótól, a történelem igényes múzsájától.

– Búcsúzóul hadd kérdezzem meg, min dolgozik jelenleg, melyek a közelebbi, esetleg a távolabbi tervei?

– Távolabbi terveimben sok minden szerepel. Mindenekelőtt több évtizedes levéltári és könyvtári kutatómunkám során összegyűlt anyagaim feldolgozása, korábbi témáim befejezése. A régebbi időket illetően kormányzat- és intézménytörténeti, valamint oklevéltani témák foglalkoztatnak. Közelebbről az erdélyi vajdák történetével és a kolozsmonostori hiteleshely jegyzőkönyveivel foglalkozom. Előttem áll még Cserei Mihály krónikájának kritikai kiadása, nemsokára megjelenik a Radu Manolescuval együtt írt munkám magyar változata. Az erdélyi bibliofilia múltjáról írandó szintézisben terjedelmes könyvtörténeti anyaggyűjtésemet szeretném feldolgozni. Ehhez az utóbbi témához különleges érzelmi szálak fűznek, minthogy magam is nagy kedvelője vagyok a könyveknek. Valamiképpen elődömnek érzek mindenkit, aki ezeken a tájakon valaha is a könyv és a betű erejével törte a műveletlenség parlagját. Nem fogytam ki tehát máig sem a témákból és a teendőkből, noha pályám elejétől fogva kordában tartottam érdeklődésemet, és meghatározott irányban folytattam kutatásaimat.

Persze az erőtől, egészségtől és a nekem kirendelt időtől függ, hogy abból, amit még tenni szeretnék, mit sikerül nekem megvalósítanom, és mi marad belőle azokra, akik – remélhetőleg – nyomomba lépnek, és tovább viszik az erdélyi múlt feltárásának soron következő feladatait.