Művelődés

(Biharfélegyháza, 1916. szept. 2. – Kolozsvár, 2008. okt. 26.)

Kolozsvárt voltam a 2008. október 23–26. közötti nemzetközi konferencián, amelyet Mátyás király királlyá választásának 550. évfordulója alkalmából rendeztek. Megérkeztem után tudtam meg, amikor szerbe-számba vettem, hogy kit lehetne fölkeresni a kolozsvári művelődés és tudományosság jeles személyiségei közül, hogy Jakó professzor súlyos beteg. Néhány hete kényszerítette ágyba a halálos kór. Vasárnap (október 26.), visszaérkezve a vajdahunyadi-gyulafehérvári kirándulásról már arról értesültem, hogy aznap délután a professzor meghalt.

Idén, valamikor az év közepén lehetett, láttam, amint a budai várból (bizonyára a Magyar Országos Levéltárból) ment a Moszkva tér felé. Szikár alakja olyan volt, mint amilyennek megismertem 1970-ben (akkor 54 éves volt). Alacsony, sovány szemüveges személye most is megjelenik előttem, amint kolozsvári, a Szamos-partjához közeli házának könyvtárszobájában kedves mosollyal fogadja a hozzá betérő magyar(országi) történészeket. Mindig megörült, ha könyveket, folyóiratokat kapott, és figyelmesen hallgatta, milyen munka folyik a magyarországi tudományos műhelyekben. Hatalmas könyvtárában (Erdély legnagyobb magánkézen lévő történeti szakkönyvtára volt) példás rend volt. Látni lehetett, hogy tulajdonosa szereti, becsüli, értékeli a könyveket, gondot visel rájuk. De nem zárta el mások elől, szívesen kölcsönadta őket, hiszen erdélyi magyar kutató a Jakó-könyvtárban föllelhető kiadványok jelentő részéhez romániai szakkönyvtárakban nem juthatott hozzá.

Beszédmódja jellegzetesen bihari, Kazinczy nyelve, amelyen nem fogott az erdélyi dialektus, különösen a székelyek jellegzetes éneklős modora. Céltudatos, rendkívül fegyelmezett egyéniség, káros szenvedélyektől mentes, egészséges életének köszönhette, hogy idős korában is testileg-szellemileg friss maradt. Ehhez hozzájárultak a székely hegyek közötti nyaralás hetei, meg a Kolozsvár környéki hegyekbe tett rendszeres túrák, amelyek a kincses város magyar értelmiségi köreiben rendszeres tevékenységnek számítottak. Annál is inkább, mert a tisztásokon vagy a fák között szabadon lehetett beszélgetni bármiről, ott nem kellett a diktatúra évtizedeiben a város utcáin és nyilvános helyiségeiben lépten-nyomon elősündörgő besúgók hadától tartani.

Jakó Zsigmond Bihar, a Berettyó mellékének szülötte. A hegyközi Micskén, az Alszegen, egy emelkedésen ma is áll a Jakó-kúria L alakú, árkádos, barokk épülete, amely hagyományaival, régiségeivel paradicsomi helynek számított. Ez volt az a környezet, a nagyapa háza, amely aztán meghatározónak bizonyult egész életútjára nézve. Méltán lehetett büszke arra, hogy Biharban hét évszázadra visszamenően ki lehetett mutatni családjának a múltját, és ősei között volt debreceni püspök, kollégiumi professzor, ott harcoltak 1848/49-ben Kossuth seregében is. Családja és ő maga is református. Öntudatos kálvinista, de tisztelt és becsült valamennyi keresztény vallásfelekezetet. Bizonysága ennek egész történészi pályafutása.

Mire gyermekként eszmélni kezdett a világra, addigra a hagyományos múlt keretei már jórészt szétestek. A hatalmas Biharország helyett már csak Csonka-Bihar jutott neki. A trianoni határt úgy húzták meg, hogy az Alföld-széli vasútvonal és a körülötte fekvő települések a Román Királysághoz kerültek. A közeli Pocsajtól és Kismarjától országhatár választotta el Jakó Zsigmond másfél ezres lakosságú, csaknem színmagyar szülőfaluját, Biharfélegyházát, amely új román hivatalos nevet kapott: Roşiori.

A kisgyermek édesanyja és nagynénje elbeszéléseiből ismerhette meg (nővéreivel együtt) a békebeli királyi Magyarország szokásait, hagyományait, a családi-nemzeti múlt olyan eseményeit, amelyek rokoni körükhöz kötődtek.

Bihari kálvinistaként a hajdúböszörményi református kollégium diákja lett, ott érettségizett. Majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen a történelem-latin-művészettörténet szakon kiváló tanároktól tanulhatott az 1930-as évek közepén. Az aprólékos filológiai pontosságot Szentpétery Imrétől, a településtörténetet és történeti demográfiát Mályusz Elemértől. Olyan kortársai voltak, mint a nagyváradi születésű (1913) Benda Kálmán, Fügedi Erik (1916), a dévai születésű Elekes Lajos (1914). Az egyetem elvégzése után tanulmányutat tett Ausztriában. Ennek során eljutott Innsbruckba, Salzburgba, Göttweigbe, Bécsbe (itt töltötte a legtöbb időt). Nagy élményt jelentett számára a tudományos intézetek és levéltárak megismerése mellett az is, hogy láthatta a bécsi barokk palotákat, a magyarsággal kapcsolatos építészeti-művészeti emlékeket. A béke utolsó hónapjaiban (1939) járhatott külföldön, s aligha sejthette, hogy egy évtized múltán bezáródik előtte a világ, nemcsak Ausztria, hanem Magyarország határa is (1944-ben levéltári feladatai miatt nem tudta megvalósítani a kapott egyéves ausztriai tanulmányutat).

Külföldi útjáról visszatérve az Országos Levéltárba került. Bár viszonylag rövid időt töltött itt, azonban mivel az akkori gyakorlatnak megfelelően az egyes osztályokat egymás után meg kellett ismernie (egy-egy hónapot töltve minden részlegben), ez lehetőséget adott arra, hogy a legkorszerűbb levéltár rendezési, adatfeltárási gyakorlatot megismerhesse. Olyan kitűnő levéltárosok kollégája lehetett, mint Szabó István, Ila Bálint (Gömör kutatója), Fekete Nagy Antal (a Szepesség kutatója), Maksay Ferenc (az évfolyamtársa, Szatmár kutatója), akik valamennyien a településtörténet jeles kutatói voltak. Olyan óriási anyag- és módszertani ismeret birtokosa lett, amelyet csak a régi Országos Levéltárban lehetett elsajátítani.

Azt se feledjük el, hogy Mályusz Elemér az egyetem elvégzése után is segítette hozzá forduló tanítványait tanácsokkal, ötletekkel: mindig megtalálható volt a hónap bizonyos napján a Budai Vigadó kávéházában.

Mindössze 24 esztendős Jakó Zsigmond, amikor a Mályusz-iskola tagjaként megjelent a Település- és népiségtörténeti értekezések sorozat 5. köteteként doktori disszertációja, Bihar megye a török pusztítás előtt (1940). Ezzel kiérdemelte a MTA Kőrössy Flóra jutalomdíját (1942), mint az előző három év legszínvonalasabb történeti művének szerzője. Már fiatalon is a „mérhetetlen önfegyelem”, a „nagyon kemény munka” volt rá jellemző, ahogyan egyetemi társa, Fügedi Erik írta róla.

Bihar megye monográfiájához a Magyar Országos Levéltáron kívül egész sor levéltár adatait hasznosította, családi kezelésben lévő levéltárakat csakúgy, mint egyházi (jászói, leleszi, váradi székeskáptalani, debreceni ref. kollégiumi) levéltárakat. Bár elsősorban medievistának, a középkor kutatójának készült, az újabb időszakok iránt is élénken érdeklődött, és igencsak otthonosan mozgott az 1526 utáni levéltári forrásanyagban is. Bizonysága ennek az, hogy Mezősi Károlynak Bihar vármegye a török uralom megszűnése idejében c. monográfiáját (1943) igen alapos, elemző bírálattal ismertette (Századok, 1944). Korábban Juhász Istvánnak az erdélyi románok közötti reformációról írott művéről írt részletes kritikát (Századok, 1941).

Bihar kutatása kapcsán került kapcsolatba Kelemen Lajossal, a kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület legendás tudású főlevéltárnokával is. Amikor a középkori Bihar megyét bemutató szakdolgozatához gyűjtött anyagot (1935), akkor járt először az EME levéltárában. Az 1938-as tordai vándorgyűlésen ismerte meg, milyen művelődéspolitikai feladatok is lennének Erdélyben. Az EME 1994. március 19-i közgyűlésén elmondott elnöki megnyitójában így emlékezett: „Idősebb tagtársaink közül is kevesen tudják, hogy én pályakezdőként a múzeumi levéltár akkori munkájával kapcsolatba kerülve és annak éthoszától megérintve, a harmincas évek végén Kelemen Lajosnak, Szabó T. Attilának és Kántor Lajos egyesületi titkárnak tettem ígéretet arra, hogy Kolozsvárra jövök a levéltári munka korszerűsítése végett. Az ő segítségükkel sikerült is 1941–1949 között a múzeumi Levéltár köré megszerveznem a magyar iratvédelmi és történeti kutatóközpontot, a háborút követő nagy fordulat nyomorúságai közepette rangos, új otthont is teremtve számára. Mindezeket azonban a kommunista diktatúra hamarosan kisajátította.”

A magyar tudományosságra azzal mérték a legnagyobb csapást, hogy 1950-ben betiltották az Erdélyi Múzeum-Egyesületet (a feloszlatás jegyzőkönyve 1950. febr. 12-i keltezésű). Az Egyesület levéltárát Jakó Zsigmond és munkatársai költöztették a Farkas utcai Bethlen–Nemes házba. A diktatúra, az államosítás a gyűjteményeket ötletszerűen szétosztogatta különböző intézmények között „a tudományos munka érdekeit is veszélyeztető módon” (Jakó).

Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása Jakó Zsigmond tudományos pályafutásának indulása szempontjából rendkívüli fontosságú. De nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy jóval Észak-Erdély visszacsatolása előtt döntött úgy, hogy a Magyar Országos Levéltárból Kolozsvárra távozik, az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárába (1941). Ott aztán Kelemen Lajos keze alatt kezdte meg az alapos ismerkedést Erdély múltjának kincsestárával. Bár még ekkor sem sikerült az EME gyűjteményeit teljes egészében elválasztani a kolozsvári egyetemtől, de a könyvtárból kiváló levéltár korszerűsítésében oroszlánrészt vállalt Jakó Zsigmond. Nemcsak a magyar vonatkozású levéltári anyag érdekelte, hanem (a Levéltári Közleményekben és az Erdélyi Múzeumban) megjelent cikkei bizonyítják, hogy a szász levéltárügy kérdése is foglalkoztatta.

Kolozsvárra került akkoriban, az újjászervezett egyetemre egész sor fiatal, tehetséges kutató, akik nagyjával egy korosztályba tartoztak. Ilyen volt a művészettörténész Entz Géza, a régész Roska Márton, László Gyula, a jogtörténész Bónis György, a néprajzkutató Gunda Béla és mások.

Jakó Zsigmond nagy lendülettel folytatta tudományos munkáját. Nem hiányzott a neve egyetlen fontosabb, Erdélyhez kapcsolódó monografikus vállalkozásból sem. A Mályusz Elemér által szerkesztett Erdély és népei kötetben (1941) A románság megtelepedése az újkorban címmel írt tanulmányt, majd a Magyarok és románok I. kötetében Újkori román települések Erdélyben és a Partiumban címmel jelent meg jelentős terjedelmű, alapos levéltári kutatásokra épülő tanulmánya (1943). Szabó T. Attila szerkesztésében Szolnok–Doboka magyarsága c. kötetben Belső-Szolnok és Doboka megye magyarsága az újkorban címmel írt alapos tanulmányt. Ennek az időszaknak legmonumentálisabb eredménye a gyalui uradalom urbáriumának vaskos kötetete (1944). 1945-ben még megjelenhettek olyan művei, amelyek a torockói jobbágylázadásokkal, a dézsmával, a mértéktörténettel foglalkoztak, és különös fontosságú „Az elpusztult települések kutatása”.

A világháború végének zűrzavarában sikerült károsodás nélkül megőrizni az Egyesület gazdag levéltárát, majd pedig emberfeletti munkával igyekeztek menteni, ami menthető volt. Az 1944/45-ben kelt levéltári jelentések (közölve Erdélyi Múzeum, 1994) döbbenetes képet festenek arról, mi pusztult el. Jakó Zsigmond a dokumentumok közléséhez elöljáróban a következőket írta: „Háborúk, uralomváltozások, gyökeres politikai, gazdasági és társadalmi átalakulások mindenkor megrázkódtatásokkal jártak, és ezek meghatározó módon befolyásolhatták a művelődési értékek további sorsát. Műemlékek, műtárgyak, írásos emlékek tömege pusztulhatott el, sodródhatott messze idegenbe, cserélhetett ilyen úton gazdát. E javak közül is a korábbi idők iratanyagát őrző levéltárak voltak mindig a legvédtelenebbek. A műtárgyakat, a gyakorlatilag is hasznosítható muzeológiai értékeket (antik bútorokat, berendezési tárgyakat, ékszereket) inkább eltulajdonították, mint elpusztították. Ezeket a régi és új tulajdonosok anyagi értékükért egyaránt többnyire védték a pusztulástól. Még a könyvek számára is gyakrabban nyílott mentség. A múlt írásos emlékeit azonban, amelyeket talán már régi tulajdonosaik sem tudtak elolvasni, megszorult gazdáik is elsőként hagyták sorsukra, az értékeket birtokba vevők pedig tudatosan is pusztították… Az eredményeivel hivalkodó bolsevista-nacionalista diktatúra idején a művelődési értékek fentebb említett pusztulását számba sem lehetett venni. Napjainkra pedig nagyon megfogyatkozott azok száma, akik szemtanúi voltak a történteknek vagy pedig hiteles tájékoztatást nyújthatnának egyes levéltárak sorsáról.”

Az összeomlás (1944/45) után egyesek visszamentek azonnal Magyarországra, másokat a következő években a román államhatalom kényszerített arra rá, hogy elhagyják Erdélyt.

Jakó Zsigmond 1945-ben lehetőséget kapott arra, hogy oktasson a kolozsvári Bolyai Egyetemen, ahol (kisebb megszakítással) nyugdíjazásáig (1981) foglalkoztatták. Saját bevallása szerint eredetileg nem szándékozott egyetemi oktatással foglalkozni, számára a levéltári, ill. tudományos intézeti munka (beleértve a tudományszervezést) volt igazán vonzó perspektíva. De 1945 után lényegében kényszerpályára került, nem volt választási lehetősége. Fél évtizedes tudományos munkásságát látva a román tudománypolitika számára világos volt, hogy Jakó Zsigmond történészként milyen irányt képvisel. Olyat, amilyen a nacionalista román álomvilág számára nem kívánatos.

Jakó Zsigmond vigyázott, hogy ne adjon rá okot, hogy erőszakkal föllépjenek ellene, de megtűrtként el kellett viselnie azt, hogy azok a témakörök, amelyekkel addig foglalkozott, a román hatalom számára nem kívánatosak. A sajátos román kutatási nézőpontokkal való azonosulást viszont Jakó Zsigmond a legcsekélyebb mértékben sem volt hajlandó vállalni. Így választotta kutatási területül a segédtudományokat és a művelődéstörténetet.

Amíg létezett a Bolyai Tudományegyetem, középkori egyetemes történelmet és történeti segédtudományokat tanított. Egyetemi jegyzetet és forrásszemelvény-gyűjteményt állított össze középkori egyetemes történelem témaköréből (1952).

A magyar Bolyai Tudományegyetem és a román Babeš Egyetem kierőszakolt egyesülése (1959) után csak paleográfia (írástörténet), ill. történeti segédtudományok témakörében tarthatott előadásokat, és vezethetett szemináriumokat (a középkori latin paleográfia oktatásához ill. a régi magyar írásemlékek olvasásához készített hasonmásgyűjteményét 1967-ben jelentették meg.

Jakó Zsigmondot tehát megtűrték a tanintézet falai között, de arra gondosan vigyáztak, hogy történeti látásmódját, történeti elveit lehetőleg ne fejthesse ki nagyobb létszámú hallgatóság előtt, főleg arra ügyeltek, hogy ne tarthasson Erdély középkori történetéről se ő, se pedig más magyar professzor előadást, ne vezethessenek ilyen témájú szemináriumokat. Mindenképpen biztosítani akarták ugyanis, hogy az 1918 előtti Erdély múltját az egyetemi hallgatók (mind a románok, mind a magyarok, mind a szászok vagy más nemzetiségűek) csakis a hivatalos román történettudomány szemüvegén keresztül ismerhessék meg. Azaz ne a valóságos, hanem csak a torzított (meghamisított) történelmet sajátíthassák el. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy Jakó Zsigmond nem nevelhetett ki jelentősebb létszámú magyar kutatógárdát. Az 1960-as években Vekov Károly, Tonk Sándor, Kovács András, Vogel Sándor, Sebestyén Kálmán azok, akik tanítványainak szűk körébe tartoztak.

Csetri Elek, aki az 1940-es években volt tanítványa, Jakó Zsigmondról, a professzorról így írt: „Pontosság, imponáló anyagismeret jellemezte, előadásában szuggesztív erő volt, szigorúsága igazságossággal párosult… A honismeret, az igazi patriotizmus, a múlt emlékeinek megbecsülése és értékelése, a történelem valós, életszerű szemlélete, az egyetemes eredmények és új módszerek iránti fogékonyság szellemében gyűjtötte maga mellé a kutatómunkára hivatott hallgatók csoportját. Mikor tanulmányi kirándulásra vagy vidéki kiszállásra vitte magával diákjait, a vele folytatott munka, a levéltárak és könyvtárak rendezése, a história és kutatás iránti szenvedélyes szeretet élménye örökre belevésődött fiatal lelkünkbe.” (Utunk 1976. szept. 10.)

Jakó Zsigmond tehát konokul a helyén maradt, Kolozsváron, és tette azt, amit tenni lehetett. Igyekezett úgy dolgozni, hogy a hatalommal ne kerüljön szembe, de egyértelművé tette azt is, hogy nem hajlandó hajbókolva kiszolgálni a diktatúrát. Vagyis úgy cselekedett, mint kortársai közül Magyarországon példának okáért Benda Kálmán, Fügedi Erik, Bónis György, László Gyula, Entz Géza és mások, és nem lett a marxizmus eszmeiségének olyan behódolt zászlóvivője, mint példának okáért Elekes Lajos.

Jakó Zsigmond tudását a román történettudomány annyiban igyekezett hasznosítani, hogy a román középkori oklevélkiadás-sorozat számára készülő erdélyi kötetekhez felhasználták gyűjtését. A reprezentatív Románia történet (Istoria României) 2-3. kötetében (1962, 1964) Jakó Zsigmonddal íratták meg a középkori és a koraújkori erdélyi kultúrát összefoglaló fejezeteket.

1963-ban meghalt Kelemen Lajos, és középkor-kutatóként Jakó Zsigmond magára maradt. Csaknem negyedszázadon át nem mehetett Magyarországra, Román diákjai közbenjárására csak 1973-ban kapott először lehetőséget arra, hogy részt vehessen egy magyarországi konferencián. Jellemző, hogy Budapesten a családnevét így írták: JACO, amit még a románok sem tettek meg vele soha (indignálódva mesélte ezt nekem nem sokkal később Kolozsváron).

Aztán 1975-től (1989-ig) kétévenként már mehetett kutatni, meg a rokonait meglátogatni. A kommunista diktatúra bukása után már évente hosszabb időn keresztül is mód nyílt arra, hogy kutasson. Persze amíg nem mehetett, addig sem szakadt meg kapcsolata a magyar tudományossággal. Főleg Benda Kálmán, de mások is látogatták, meg küldték a szakkönyveket, folyóiratokat.

Ezekben az évtizedekben egyértelműen Jakó Zsigmond számított a legtekintélyesebb erdélyi történésznek. A fiatalabb magyarországi generációk persze kevéssé ismerték munkáit, mert azok nehezen hozzáférhető erdélyi folyóiratokban jelentek meg (ráadásul részben román nyelven).

Az 1960/70-es évek fordulójától enyhülő légkörben, a nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion létrejötte után a publikálási lehetőségek (átmenetileg) jelentősen emelkedni kezdtek. Ennek tudható be, hogy Rettegi György 18. századi feljegyzéseit egy vaskos, gondosan jegyzetelt, alapos kísérő tanulmánnyal ellátott kötetben sajtó alá rendezhette Jakó Zsigmond (1970). Még ennél is terjedelmesebb volt az Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (1974). Időközben román nyelven megjelenhetett nagy írástörténeti műve (1971), amely aztán (jókora késéssel) A latin írás története címmel Budapesten magyarul is napvilágot látott (1987). Jellemző, hogy ennek kiadásához egy román szerzőtársra is szükség volt Radu Manolescu személyében. A Kriterion Téka sorozatában a 14. századi könyvgyűjtő angol püspök Richard de Bury művéhez (A könyvek szeretete) írt alapos kísérő tanulmányt (1971).

Az igazi nagy feltűnést azonban az Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez c. tanulmánykötet jelentette (1976). Díszborítóján a gyulafehérvári Batthyáneum láncos könyvei sorakoznak a polcokon. Ki hitte volna, hogy miként a középkorban a láncok védték a könyveket, úgy védi a román állam a magyar kutatóktól ezeket a könyvkincseket, amelyeket magyarországi kutató (vagy érdeklődő látogató) évtizedek óta nem láthat, míg ez három-négy évtizede még lehetséges volt! A kötet csaknem hatezer példányban jelent meg, s el is fogyott. Hasonló jellegű mű nálunk még ezer példányban sem kelt volna el akkoriban. Viszont a könyvéhség akkora volt a romániai magyarság körében, hogy a magyar nyelvű történeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, néprajzi művek az 1970-es években akár több tízezer példányban is gazdára találtak. Jellemző azonban az is, hogy nyolcvannál több illusztráció nyomásának minősége kritikán aluli volt. A mű román nyelven is megjelent (Philobiblon transilvan). Ez ugyan szép gesztus, azonban sajnos egy-egy ilyen fordítás nem segít azon, hogy a román történetírás szemlélete alapvetően megváltozzon.

1989-ig néhány tanulmányt nem számítva csak a nagyenyedi diáknévsor (1662–1848) jelent meg. Juhász Istvánnal közös munka (1979). Közben dolgozott egy hatalmas (több mint kétezer oldalas) forrásközlésen, amely két monumentális kötetben jelent meg (A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1298–1556), az Akadémiai Kiadó (Bp. 1990) jóvoltából. Eredetileg a Kriterion Kiadó szerette volna megjelentetni, de a román cenzúra és a „tudós” szakértők ezt megakadályozták. A Magyar Országos Levéltárban őrzött oklevelek fotóit úgy csempészték át a határon a professzor számára.

1981-ben, amint elérte a nyugdíjkorhatárt, megszűnt egyetemi munkaviszonya. Ez a tény nem aggasztotta, sőt 2006-ban így értékelte: „a nyugdíjazás utáni 25 esztendő egész pályám egyik legtermékenyebb szakasza, melyben több olyan tudományos tervemet is megvalósíthattam, amikre a korábbi idők nem adtak lehetőséget. Úgy éreztem, hogy jól kell felhasználnom azt a hosszú életet, amelyet bizonyára célok elérésére kaptam a Gondviseléstől.”

A gróf Mikó Imre (Erdély Széchenyije) buzgólkodásának köszönhetően 1859-ben létrejött Erdélyi Múzeum-Egyesület 1990-ben újjáalakult az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), s újra kezdték megjelentetni az Erdélyi Múzeum c. folyóiratot. Első elnöke Jakó Zsigmond lett, aki a vezetői ciklus leteltével (1994) lemondott, korára (78 éves volt) hivatkozva, átadva a fiatalabbaknak a stafétabotot.

1946. november 8-át követően, azaz 44 hosszú év után az EME 1990. október 27-én tarthatott ismét közgyűlést. Jakó Zsigmond elnöki megnyitó beszéde a hagyományokról csak röviden szólt, a fő hangsúlyt a helyzet elemzésére, a fő célok kitűzésére, és a legfontosabb feladatokra összpontosította. Hangsúlyozta, hogy megoldásra vár (azóta is!) az Egyesület és az állam ill. a kolozsvári egyetem kapcsolata. Az Egyesületnek vissza kell kapnia minden ingó és ingatlan vagyonát, köztük tudományos gyűjteményeit is. „Tulajdonképpeni múzeumi munkánk, a gyűjtés, a konzerválás stb. anyagi és jogi előfeltételei egyelőre hiányoznak. Erre csupán a tárak jogi helyzetének kedvező politikai légkörben bizonyára nagyon hosszadalmas tisztázása után kerülhet sor… Egyelőre a tudományos munkát egyáltalán lehetővé tévő dokumentációs központ kialakítása a legsürgősebb, de ez a könyvtár később közművelődési feladatokat is elláthat, ha ennek dologi, személyi és jogi feltételei létrejöttek. A múzeumi gyűjtőtevékenység jelenlegi szüneteltetése kényszerűség, nem pedig lemondás az Egyesület egyik legrégibb feladatáról. És a mostani nehéz körülmények között sem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel elnézzük kultúrértékek pusztulását… A jelenlegi körülmények között tehát megnőtt a szakosztályi munka jelentősége, hiszen a magyar nyelvű egyetemi és főiskolai oktatás hiányában ugyanúgy ezek jelentik a legális keretet a magyar tudományművelés számára, akárcsak a két háború közötti időszakban.”

A romániai magyarság és a magyar nemzet egészének viszonyát is egyértelműen határozta meg: „A diktatúra évtizedeiben zűrzavaros képzelgések uralkodtak el országunkban a romániai magyarságnak és művelődésének a magyar nemzet és a magyar kultúra egészéhez való viszonyáról. Ez teszi szükségessé világos és egyértelmű állásfoglalásunkat ebben az alapkérdésben. Mi az erdélyi magyarságot mindig a magyar nemzet, műveltségét pedig az egyetemes magyar műveltség szerves részének tekintettük és tekintjük ezután is. Tudományos munkánkat azonban mindig úgy végeztük és ezután is úgy kívánjuk végezni, hogy annak ne csupán az erdélyi és az egyetemes magyar, hanem az ország, Románia, a román és az egyetemes tudományosság szintén hasznát láthassa. Valljuk a nemzetek közötti együttműködés nélkülözhetetlenségét és kölcsönösen hasznos voltát a tudományos munkában. Készek vagyunk intézményes formában vagy egyénileg a legteljesebb együttműködésre mindenkivel, aki egyenrangú félként kezeli tudományosságunkat és igényt tart közreműködésünkre.”

Nem véletlen, hogy az Egyesület újra induló folyóiratában, az Erdélyi Múzeumban, Batthyány Ignác, a tudós és tudományszervező címmel jelentetett meg tanulmányt (1991). Az erdélyi magyar tudományosság mostoha sorsú első kutatóműhelye (Gyulafehérváron) a 21. században is kulcsfontosságú hadállásnak számít. Jakó Zsigmond egyértelműen megfogalmazza, hogy „A Batthyáneum nem tudta betölteni az alapítója által neki szánt funkciót, és a természetes fejlődés következtében is már a múlt században kiszorult a magyar tudományosság perifériájára. Az utóbbi évtizedek állami kezelése következtében pedig nyilvánosságát is szinte teljesen elvesztette, és léte az idegenforgalmi látnivaló szintjére süllyedt. Batthyány Ignác születésének 250. évfordulóját ünnepelve világosan kell látnunk, hogy a nagy püspök minden korábbi nemzedéknél szegényebb, erkölcsi, szellemi és anyagi javakban megfogyatkozott, végszükségre jutott mai örököseire maradt az a tovább már nem halogatható feladat, hogy eddig soha nem volt nehézségek közepette is valóra váltsák a tudományért, népe és országa érdekében Erdélyben egyedülálló áldozatokat hozó tudós és tudományszervező egykori álmát: azt, hogy az általa létesített intézmény, az Institutum Batthyáneum, élő és hatékony alkotóeleme legyen végre az újjáéledő erdélyi magyar tudománynak.” Szomorú (és a román jogalkalmazásra jellemző), hogy a gyűjtemény magyar (egyházi) kézbe adására mindmáig nem került sor, jogerős bírói döntés ellenére sem…

Az 1990-es években különböző magyarországi és romániai emlékkönyvek egész sorában jelennek meg Jakó Zsigmond tanulmányai. Figyelemre méltó, hogy egymás után közöl helytörténeti jellegű írásokat is, amelyekre korábban alig-alig vállalkozhatott. Az 1989 előtti évtizedekben a számára oly kedves bihari tájak múltjával elsősorban Várad középkori és kora újkori nyomdászata, könyvkultúrája, művelődése kapcsán foglalkozhatott. A bihari várak kutatásáról a Művelődésben jelenhetett meg tanulmánya (1983). Az Aranyos-mentéről (Művelődés, 1971), és kiváltságlevele kapcsán Torockóról jelentek meg írásai (Korunk 1974/5). Az 1990-es években Miskolczy Károlyról, a helynévkutatás és helytörténetírás bihari úttörőjéről (Művelődés, 1992), a 700 éves Élesdről (uo.) írt, s a Korunk közölte (1994) Ember és táj a középkori Biharban c. tanulmányát. Várad könyvtár- és levéltárügyével is foglalkozott (2004), sőt egy bihari nemes 1848-as leveleit is közreadta (2002).

Az EME 1992. június 20-i közgyűlésén elmondott elnöki megnyitó beszédében Jakó Zsigmond kijelentette: „Úgy vélem, hogy mostantól kezdve Egyesületünk egyik fő feladatának kell tekintenünk olyan kutatóintézet létesítését, mely a nemzetiségünk múlt, jelen és jövőbeli életével összefüggő kérdéseket tanulmányozza… ennek érdekében kell továbbfejlesztenünk könyvtárunkat és tudományos műszerparkunkat… Addig is, míg kutatóintézetünk megszerveződhet, haladéktalanul kezdeményezzük tudományosságunkban a korszerű csapatmunkát. A diktatúra sötét éjszakájában az egyéni műhelyek pislákoló mécsesei biztosították tudományosságunk folytonosságát. Nagyméretű tudományos vállalkozások azonban egyetlen ember erejére és életére alapozva hosszú idő alatt is csak ritkán és rendkívüli erőfeszítések árán vihetők jó véghez. A kisebbségi létre kényszerülő népünk számára nélkülözhetetlen és hét évtizede halasztódó tudományos feladatok csak közös munkával oldhatók meg belátható időn belül.”

Impozáns azoknak a vállalkozásoknak a felsorolása, amelyek támogatását az EME fölvállalta: Erdélyi Szótörténeti Tár, Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, Székely Oklevéltár. Az Erdélyi magyar néptörténet (azaz Erdély története) elkészültének is lendületet akartak adni (1990-re nyúlt vissza a kezdeményezés). Ugyancsak 1990-ben indult a gyűjtőmunka az Erdélyi Helytörténeti Lexikon témakörében (helynévgyűjtés). Támogatták a levéltári kutatásokat Budapesten, Csíkszeredán és Gyulafehérváron.

Az EME 1993. március 20-i közgyűlésén tartott elnöki beszédében Jakó Zsigmond bejelentette, hogy átadja a vezetést a fiatalabbaknak. Figyelmeztetett arra, hogy az erdélyi magyar kutatók középnemzedékének sok tagja megfutamodik a nehézségek elől, s „egyéni célú vándormadárkodással” Magyarországon keresi boldogulását. Fölhívja a figyelmet egyúttal az erdélyi tudományszervezés fő feladataira is. Arra, hogy mivel a román állam nem támogatja a magyar kutatást, az anyaországnak kell biztosítania erdélyi magyar tudományos intézet felállítását és működtetését. De nem elég a pénz, jó ösztöndíj politikával kutatókat is kell nevelni, mert ebben a tekintetben igen nagy a hiány. A román tudományosság figyelmét is fölhívja arra, hogy mivel az ország 18. század vége előtti egész írásos forrásanyagának hozzávetőlegesen 80 %-a a magyarsághoz (és szászsághoz) köthető, nyelvi okok miatt a román tudományosság számára nélkülözhetetlenek a magyar szakemberek. Tegyük persze hozzá, csak akkor, ha a románok a valóságos történelemre kíváncsiak, nem pedig egy álomvilágot építenek, mely tevékenység közepette sok-sok dokumentum léte nem kívánatos.

A millecentenárium alkalmából az EME közgyűlésén (1996. máj. 4.) elmondott beszédében a következőket hangsúlyozta: A magyar honfoglalással, majd a magyar államiság kiépülésével megszűnt a Kárpát-medencében az addigi politikai és gazdasági instabilitás, helyébe „a kontinens egészével együttműködő szilárd és kiszámítható államhatalom lépett”. A magyar állam egykori területén osztozó örökösök saját nemzeti államuk előzményeivel kapcsolatos álmaik kiteljesítéséhez hozzátartozik „Magyarország történeti szerepének tagadása vagy legalább minimalizálása. Pedig dőreség feudális királyságokon a polgári állam viszonyait számon kérni. A középkori magyar állam sem volt jobb térségbeli társainál, de bizonyosan rosszabb sem. Erről a mostani új államok Kárpátokon belüli és kívüli részei között napjainkig észlelhető színvonalbeli különbségek tanúskodnak...

Ezeresztendős állami lét után kell népünknek olyan nemzettudatot kialakítania, mely egyben tarthatja a különböző államokba szakadt, külön-külön életképtelen nemzetrészeket. Semmivel sem kisebb feladat ez, mint amit a pogányságból a keresztyénségbe való átváltás jelentett egykoron. S mindez megtetézve szemléleti-gazdasági-szervezeti beilleszkedéssel egy olyan Európába, melynek hagyományos közös értékeit, korábban sem erős szolidaritását az amerikanizálódás máris alaposan kikezdte. Ráadásul mindkét feladatot a kommunizmus félszázados tudat- és értékrombolásának terhei alatt nyögő nemzedékeknek kell megoldaniuk veszedelmesen bizonytalan világpolitikai kilátások között.”

Jakó Zsigmond nem szeretett megrendelésre dolgozni. Nem járt rendszeresen ismeretterjesztő előadásokat tartani. Sok helytörténeti kisebb-nagyobb cikke, tanulmánya viszont felmérhetetlen módszertani segítséget jelentett mind a kezdő, amatőr, mind pedig a gyakorlott kutatók számára. Közérthetően, világosan fogalmazott. Nagyon időszerű lenne cikkei és tanulmányai gyűjteményes új kiadása. A METEM kötetében (Társadalom – Egyház – Művelődés) megjelentek (1997) életművének csak kicsi részét jelentik. Főleg az 1940/50-es években írottak számítanak nehezen hozzáférhetőnek. De a Művelődésben vagy a Korunkban megjelent művei, meg az utóbbi évtizedekben, egyes emlékkönyvekben közölt írásai is igencsak érdemesek lennének újraközlésre. A kötet bemutatóján, a Magyar Országos Levéltárban R. Várkonyi Ágnes mélységes empátiával jellemezte az erdélyi történeti kutatás lehetőségeit, eredményeit, s rámutatott arra, hogy Jakó Zsigmond a magyar, sőt esetenként a nyugat-európai történetírást is megelőzte új módszerek alkalmazásában.

2003-ban Jakó Zsigmond áttekintette, hogy 12 év alatt mi változott az erdélyi magyar tudományosság tekintetében (Az erdélyi magyar tudományosság fordulóponton. Erdélyi Múzeum, 2003). Megállapította, hogy formálisan ugyan a határokon túli magyar tudományosság reintegrálódott a magyar tudományosságba, valójában azonban „ez a kedvező külcsín csalókának bizonyul”. A kutatók szakmai felkészültsége, a kutatói műhelyek felszereltsége gyakran kérdéses, aggasztó az utánpótlás nevelésének ügye, hiányoznak az átgondolt és egyeztetett tervek. Kijelenti: „A 21. században csak a főállásos, hivatásos, profi kutatás lehet igazán eredményes”. Mi tehát a feladat: „abból a tényből kellene kiindulni, hogy a magyar művelődési örökség nagyobbik és régebbi része nem a mai Magyarországon, hanem a Felvidéken és Erdélyben található. Ennek kapcsán a magyar művelődésért felelős tényezőknek rövidesen, de legkésőbb a két szomszéd állam EU-tagságát követően szembe kell nézniük egy-egy széles spektrumú kutatóintézet felállításának szükségével a magyar tudományos érdekek bizonyítására.” Nos, azóta megtörtént az EU csatlakozás, de a magyar tudományszervezés füle botját sem mozgatja e tekintetben és még sok más alapvető szervezési ügyben.

2004. októberében, az Erdély a magyar középkorkutatásban című konferencián (Kolozsvár) tekintette át Jakó Zsigmond Az erdélyi magyar történetkutatás mai kérdéseit. Egyértelműen fogalmazott: „Ne szépítsük a dolgot. Az erdélyi magyar történetkutatás – legalábbis a medievisztika és a korai újkor vonatkozásában – ma már aligha tekinthető a magyar történetkutatás egyenrangú tényezőjének. Közelebb áll a valósághoz az a megállapítás, hogy egyelőre inkább csak segédmunkási feladatokra futja az erejéből. De ebből a jelenlegi méltatlan állapotából mielőbb ki akar törni, és ebbe az irányba az első szerény lépéseket már meg is tette.”

Továbbá: „Vitathatatlan, hogy a diktatúra idején tudatosan kivéreztetett erdélyi magyar történetkutatás 1990 után a magyar tudományosság egészének, elsősorban a Magyar Tudományos Akadémiának a támogatásával talpra állt. Ma már újból lehet beszélni róla, újból érdemes számolni vele mind a magyar, mind pedig a román tudományosságnak.” Fölhívja viszont a figyelmet arra, hogy a tudományszervezés terén még igen sok a feladat, hogy a viszonylag kis pénzből a legfontosabb munkákat végezzék el, összehangoltan, az egyes tudományos műhelyek képviselői. A feladat nem kicsi, hiszen az 1540 előtti erdélyi okleveles anyagot Jakó Zsigmond mintegy 30 ezernyire becsülte.

Élete utolsó éveiben is töretlen lendülettel dolgozott. Sajtó alá rendezte az Erdélyi Okmánytár két kötetét, s lényegében elkészült a harmadik kötet is. Az Erdélyi Történelmi Adatok sorozatában már négy fontos forráskötet jelent meg, s készül a többi is. Valamennyi munka új, fiatal kutatók bevonását jelentette.

Jakó Zsigmond és generációja nem kapott lehetőséget Erdély történetének megírására. Amit a magyarországi kutatók készítettek három kötetben, az bizony nagyobb részében meglehetősen szolid színvonalat képvisel, hiába nyilvánították önhitten a magyar történetírás csúcsteljesítményének. Az erdélyi településtörténeti, politika- és hadtörténeti kutatásokat 1945 után a román kommunista diktatúra 1989-ig lehetetlenné tette magyar kutatók számára. A forráskiadás is nagyrészt a művelődéstörténetre szorítkozhatott. Jakó Zsigmond kutatómunkája (mint a többi erdélyi magyar kutatóé) 1948 után lényegében kényszerpályán haladt. A román tudománypolitika büszke lehet arra, hogy kiváló kutatók egész sorát lényegében perifériára kényszerítette.

A magyarországi tudományszervezés 1990 után kisebb-nagyobb segélyekkel, pályázatokkal, ilyen-olyan akciókkal alapvetően nem változtatta meg a helyzetet. Ez az MTA és a mindenkori magyar kormányok, a magyar tudományszervezés szégyene.

Jakó Zsigmond halálakor a látványos gyász és a kenetteljes gyászbeszédek helyett inkább arra kellene odafigyelni, hogy ez a kitűnő tudós 90 esztendősen is milyen friss szellemiséggel közeledett kora tudományos kérdéseihez, és milyen önzetlenül dolgozott a jövőért, amíg a Gondviselés engedte. Életművét akkor tiszteljük igazán, ha nem látványos gesztusokkal és szép szavakkal méltatjuk, hanem létrehozzuk a nagy magyar tudományos intézeteket a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, meg a Délvidéken. Ez nem csak a magyar tudományosság érdeke lenne, hanem a szomszéd országoké is, bár attól még nagyon-nagyon messze vagyunk, hogy ezt ők is belássák.

Jakó Zsigmond írja 2001-ben Bereczki Ferencről szóló nekrológjában a következőket: „Az élők privilégiuma, hogy élvezhetik az előttük jártak fáradozásának összes eredményét. De ez kötelességükké is teszi, hogy a tisztes munka követendő példáit mutassák fel tanulságul a nyomukba lépő újabb nemzedékeknek, és őrizzék meg azok emlékét, akik kiemelkedő érdemeket szereztek közösségük javának szolgálatában.” Mi mást írhatnák mi is Erdély legnagyobb 20. századi történetírójáról, Jakó Zsigmondról.