Művelődés

Gurzó K. Enikő:

Szégyen és gyalázat, skandálják feléd mutogatva, fejcsóválgatva, ha nem tudod, ki volt Gaudí, s ki Bernini, holott te úgy nőttél fel és úgy öregszel meg a szülővárosodban, vagy egy hozzád érzelmileg kvázi közel álló másikban, hogy a település egyetlen személyiségének, építőjének a nevét sem vagy képes előbányászni az emlékezetedből. Márpedig ezek az ismeretlenek, észrevétlenek formáltak, formálnak mindannyiunkat valakivé, felelősségteljes, döntőképes érett emberé, alapvetően velük kéne családias viszonyba kerülnünk. Ezért lenne fontos néha megejteni egy-egy égi sétát, no meg azért is, mert a szétszakított, darabjaira szabdalt, gyökértelen világban pokoli az élet. A két szférának, a földinek és a mennyeinek együvé kell tartoznia – világított rá már az ókorban a mögöttes tartalomra, a létezés lényegére Hermész Triszmegisztosz, ekként fogalmazva: ami fönt, úgy alant.

Kiállításon kellett meglátnom (és megszeretnem) Schmidt Antal munkáit ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire nemtörődöm vagyok bizonyos tekintetben. Hát nem felháborító! Alkotásaival naponta találkoztam, ilyenkor összemosolyogtunk és üdvözöltük egymást, miközben (eleddig) fogalmam sem volt arról, ki a létrehozójuk. Még háborogtam, szomorkodtam is, amiért egyik-másik kedvenc épületemet megrongálták, lebontották, holott mindmáig nem szántam elegendő időt arra, hogy utánanézzek, ki a tervezőjük, megteremtőjük, vagy ha utána is olvastam, nem jegyeztem meg az okmányokban felsorolt művészek neveit. Ezért is gondolkodtam hosszan azon, miféle bevezetőt kerekítsek ezen írásnak. A legkönnyebb az lett volta, ha szűkszavúan, unottan, olajozatlan hírügynökségi modorral előadom: Schmidt Antal tervrajzaiból nyílt kiállítás a Temesvári Szépművészeti Múzeumban, noha tudtam, az alkotó neve igen keveseknek ismerős, és sejtettem, ha azt mondom, Strohmayer-ház, akkor valószínűleg többen fognak elismerően bólogatni. Hát igen, ennyire kommersz viszonyban vagyunk mi a közvetlen környezetünkkel, hisz a nagy nyugat-európai zsenikkel, csodákkal csakúgy példázódunk, dobálózunk, ha kell. Szabad választásunk, döntésünk, akaratunk alapján ismeretlen közegben, számunkra idegen városokban fogyasztjuk el az életünket. Még a háziegér is tájékozottabb a fészkét, otthonát illetően, mint mi, világpolgárok.

Apropó, Strohmayer-ház. Ezt az impozáns ingatlant gyermekkoromban mindig az olaszországi palotákkal asszociáltam, és már-már elhittem róla, amit igaznak, megtörténtnek szerettem volna elraktározni magamban, nevezetesen, hogy valamelyik daliás talján herceg húzta fel tündérhercegnőjének Temesvár szívében, egy olyan mesebeli korszakban, amikor még rengeteg volt a bánsági kerek erdő. Szóval álmodoztam, mint sokan mások, egy elmúlt, talán sosem volt világról. Jóllehet már akkor sem mutatta magát regébe illőnek a homlokzat és a mögötte görnyedező, rejtőzködő cellalakás-együttes, amelyekhez négy különböző utcára nyíló rozsdás vaskapuszerűségen áthatolva férkőztünk közel. A téglalap alaprajzú lak téglalap alapú udvart zárt közre, ott játszottunk. Kiváltképp a bújócskázást gyakoroltuk nagy-nagy erőbedobással és lelkierővel, mert azzal váltottuk ki az idős nénikékből a legfülsiketítőbb kajabálást. Nem értettük, mi végett a nagy kétségbeesés, dühöngés, zsörtölődés, hisz virág, amit öszszetaposhattunk volna, nem volt, csak csüggedő alsónemű-fűzér a szárítóköteleken és az ablakokban, mint az olasz filmekben és a latin valóságban. Néha elődugta fejét egy különös szomszéd is, akire mindenki ki volt akadva, és akit haragosai sűrűn küldtek viszsza fennhangon a Szereten túli nemulassba. A férfi azzal hozta ki a béketűrésből a társaságot, hogy állítólag széles ívben elkerülte a folyosó egyik végén kialakított közös antik vécét: előbb azért nem használta, mert nem tudta, mire való, majd miután megmelegedett a régióban, és egyre otthonosabban kezdett benne mozgolódni, ficánkolni az ósdi falak között, azért nem ment a közelébe, mert váltig állította, hogy estelente a sátán trónol benne. A szerencsétlen babonás flótás inkább a közeli park felé vette az irányt, ha rájött és ráért. Ha nem ért rá, hát istenem... A távolról érkezett idegen félelme, fóbiája váltotta ki aztán az eget rengető veszekedéseket. Így telt a gyermekkorunk a híres, díszes Strohmayer-házban.

Efféle kedves kis történeteket valószínűleg mások is ápolgatnak, dédelgetnek magukban, és gyanítom, hozzám hasonlóan sajnálják, hogy velünk együtt illannak, távoznak majd el e város históriájából, hisz feszes múzeumi kiállításokon hajdani benyomások, emóciók, személyes indíttatású bolondériák nem adhatok elő, de még meg sem jeleníthetők. Hisz a gyógyító erejű, szépítő hatású szubjektív kötődéseknek még a sajtóban sincsen helyük, nemhogy a tudományban! És akkor még csodálkozunk, hogy a gyermek irtózik a történelemórától, és a száraz adatokra zsugorított, szaggatott tantárggyal együtt kívánja a pokolba a pedagógust.

Múltunkat már csak az eleinkre való tekintettel is közvetlen érintettként, kellő józansággal és jóhiszeműséggel kéne gondoznunk, krízishelyzetben érte megfontolt érvekkel felvértezve, morálisan és szellemileg felkészülten kiállnunk. Próbálkozások vannak már rá Temesvárott, például a különféle bohém utcai rendezvényeken, amelyeknek épp a tömegek megszólítása, megérintése a céljuk. Azt is meg kell itt jegyeznem, hogy a Schmidt Antalnak szentelt tárlatból sem hiányzott a szeretet, így a kiállított anyag szeretete, no meg annak a vágya, hogy a látogató rácsodálkozzon a hajdani őstehetségre, minimum megkedvelje őt. Az esemény mégis megtartotta a laikus közönségtől való pár lépésnyi távolságot. Hisz megmutatta ugyan, hogy élt egy aradi születésű ember, aki kiválóan és szemet gyönyörködtetően rajzolt, német pontossággal és magyar őszinteséggel cselekedett, és aki ezt meg azt valósította meg, ennél többet azonban a betérő nem szívhatott magába. Talán az ismeretek gyarapításához kevés is egy időszaki gyűjteményes tárlat maximális tartalmi terjedelme.

A zavaró tényezőként ható látszólagos hiányosságok megértéséhez tudni érdemes, hogy – jóllehet hihetetlen – a jellegzetesen európai városoknak, így a kelet-közép-európaiaknak is hosszú a történelmük; a városok alaprajzai, no meg az épületek évszázadok, sőt évezredek óta tartó létről, históriáról regélnek. Ezt a többrétegű, többszintű kiterjedést néhány négyzetméternyi, tenyérnyi területen nehéz bemutatni. Temesvár ráadásul különleges város, fiatal Großstadtként parvenü az európai metropoliszok között. Másmilyen, mint például a testvérvárosa, Szeged, mert amikor az első világháború után geográfiailag, politikailag sokfelé osztották, feldarabolták természetes környezetét, nemzetiségileg pedig egységesítették a szomszédos, ám az övétől eltérő kultúrájú régiókkal, utópikus település- és társadalom-modellek javára igyekeztek átírni a múltját, megfogalmazni a jelenét és a jövőjét. Temesvár most egy sajátos keverék, egy olyan egyveleg, ami a barokk városra emlékeztető alaprajzból, a 19. századi polgári terekből és sétányokból, a 20. század eleji munkásnegyedekből, valamint a második világháború utáni nagy kiterjedésű modernizációból, blokkosításból, betonozásból áll. Ez persze még nem azt jelenti, hogy metropolisz a nálánál levegősebb megyeszékhelyek között. A metropolisz fogalma (nem a szó eredete) ugyanis angolszász kreálmány, és kevésbé függ össze a (város)építészettel, inkább ahhoz a törekvéshez fűződik, amely a települést térségi, regionális centrummá igyekszik előléptetni. Temesvár kétségkívül mindmáig Großstadt, de hogy tényleg metropolisz-e, arról nem vagyok meggyőződve. Arról viszont igen, hogy a tulipános Amszterdammal, az illedelmes Londonnal és a manírozott Párizzsal nem állná ki az összehasonlítás, összevetés próbáját

Az újkorban sem volt ez teljesen másképp. A nagyobb szabású városi építkezés Magyarországon Pesten összpontosult, márpedig Pest csak szemlélője maradt a magyar újjászületésnek. Hozzá hasonlóan a többi nagyváros zöme is nyelvre német, szellemre Bécs majmolója kellett hogy legyen. Eleinte Temesvár is Bécstől kapta építészeit, de az építő tevékenység folytonossága végül helyhez kötötte a munkálatokat végzőket. A letelepülőkből és a bennszülöttekből lassanként kifejlődött egy egész építészgárda, amelynek tagjai már némi eredeti jellemvonásokat is becsempésztek munkáikba, megadva e cselfogással a korabeli városok speciális karakterét, páratlan vonását.

Schmidt Újaradon Franz Pumberger erődítmény-kőműves növendéke volt, majd a korszak első építész egyéniségeként futott be karriert Temesváron, ahol hivatalos elintéznivalói okán Bolyai János hadmérnökkel is munkaviszonyba került (fiát, Schmidt Ferencet a Bolyai-kutatás elindítójaként, illetve az első Bolyai-életrajz szerzőjeként tartja számon a szakirodalom). Feltehetően ezek az esztendők határozták meg műveinek alaphangulatát, jelölték ki historizmusának azokat a jellemvonásait, amelyek alkotásainak domináns jegyeivé fejlődtek. Életműve jól példázza, hogy a 19. század építőművészetén belül jelentkező áramlatok azonos forrásból fakadtak és egymással összefonódva alkották egy-egy művész, egy-egy országrész vagy ország architektúráját. Szigorú épületeinek és eszményi, minta vagy tanulmány jellegű épületterveinek egységes tere a klasszicizmus, a romantika és a neogótika bánsági kibontakozásának szabott irányvonalat. Ilyen tekintetben győzte le a középszerűt Az Angol Királynőhöz elnevezésű gyárvárosi fogadó, mulatóház 1818-ban bemutatott szerkezeti és alaktani váza, az 1830-ban emelt (Schmidt Antalnak tulajdonított) pancsovai városháza és kórház, az első temesvári kőszínház felhúzására tett 1834. évi javaslata, a tizenkét évvel később készült, 1970-ben lebontott belvárosi hadmérnöki laktanya, az evangélikus templom terve (amelynek eredete máig vita tárgya) és a Kiss-család eleméri (Vajdaság) kúriája. Ausztriai és magyarországi útját követően, Hild József egri székesegyházának aprólékos illusztrációjával a tarsolyában, Schmidt a cél- és anyagszerűségre törekvő építészet előfutára lett a térségben.

Az igazság az, hogy szerepének, jelentőségének mérlegelése terén mindmáig a sötétben tapogatózunk, szubjektív véleményeket formálunk, a 19. század architektúrájának ismerete ugyanis sajnálatos módon elég gyér, főként azért, mert a kor építészeti teljesítményének megítélését a művészettörténészek körében indokolatlan előítéletek terhelték a múltban. Tudniillik néhány szakember éles határt vont a művészietlen historizmus és a 20. század haladó építészete közé, ami miatt évtizedeken át tudományos igényességgel szinte senki sem foglalkozott a 19. század megvalósításaival. Az értékítélet azóta megváltozott, a dacos tartózkodás, viszolygás az ósditól elmúlt, az 1750-től napjainkig tartó intervallumot ma már az építészet egyetlen, nagy periódusának tekintjük, amelyen belül a tradicionális és a korszerű gyakran nem csupán egyazon irányzatban, hanem sokszor ugyanazon művész munkásságán belül, ugyanazon alkotói korszakban mutatható ki.

Az építészet forradalma megközelítőleg a nyugat-európai polgári forradalmak időszakában, 1750–1800 között játszódott le, s a társadalmi mozgalmakkal azonos talajból sarjadt ki. Az eseményeknek Franciaország volt a központi helyszíne, ahol az alkotók egy része hadat üzent a hazug, öncélú barokk építészet építészetellenes törekvéseinek, és öntörvényű architektúra megteremtését kezdte követelni. A lázadók elsősorban azt kifogásolták, hogy a barokk kor építői lemondtak az illető szakág sajátos eszközeinek használatáról, és az ingatlan külső tömegét, illetve belső terét arra használták, hogy felületét képző- és iparművészeti alkotásokkal tűzdeljék tele. Úgy vélték, az épület anyagszerűsége a maga mértani egyszerűségében is szép lehet, a belső terek változatosságát pedig a tartószerkezetek, oszlopok, pillérek, gerendák és boltozatok arányos, ízléses megformálása, a tér különleges megvilágítása biztosíthatja. Szerintük az épület rendeltetését jelző formák is dísznek minősíthetők: ezen véleményüknek megfelelően a mezőőr házát görögdinnye alakúra tervezték, a mederőr otthonán pedig a felügyeletére bízott patakot vezették volna keresztül. Szívesen konstruáltak mértani testekből, gömb vagy félgömb alakú kupolákkal lefedett kockákból. Ablakot nem alkalmaztak, a fényt rejtett csatornákon vezették a helyiség belsejébe. Eladható építészeti idomokat kerestek, ezért rendre kiásták a korábbi érák föld mélyén pihenő emlékeit, az előkerült darabokból pedig megkísérelték rekonstruálni a tönkrement, összeomlott ingatlanokat, településeket, így Pompejt, Herkulaneumot, Athént, a Parthenont. Friedrich Schinkel még ennél is tovább lépett: ő az athéni Akropolisz királyi rezidenciává alakítására törekedett. Zseniális ötletének kivitelezéséig hálistennek nem jutott el.

Szerencsére a többi forradalmi építész gigantikus elképzelése is csupán álom maradt, bár könyv formájában közreadott rajzaikat, mintaterveiket, vázlataikat kortársaik szívesen vásárolták. Náluknál eredményesebbnek azok az architektusok bizonyultak, akik a középkor, a romanika és a gótika építészeti alakzatait idézték előszeretettel palotáikon, de nem dolgoztak ki a valóságtól elrugaszkodott, polgárpukkasztó, meghökkentő projekteket.

A praktikust egyéb tényezők fölé helyező módszerek mindenkori népszerűségét, időtállóságát az motiválja, hogy az építészet már keletkezése óta inkább a hasznosságra törekedett, mintsem az esztétikai kívánalmak kielégítésére, feladatait a kor műszaki találmányainak felhasználásával oldotta meg. Ilyen tekintetben a 19. század polgári életformája és intézményrendszere hatalmas változást hozott. Számtalan új épülettípus képződött, a régiek rendeltetése pedig bonyolódott, korszerűsödött, és eljutott odáig, hogy a minél egészségesebb körülmények megteremtése a legfontosabb célok egyikévé vált. A lakás fogalma kitágult: a sablon alapján épült szerény zsellér- és munkásházaktól az elegáns, komfortos bérpalotáig számtalan változatát hozták tető alá a terebélyesedő városokban. A polgári közigazgatás a bíróságtól a tűzoltóságig középületek egész sorát kívánta meg, éppúgy, mint a megreformált, demokratizált oktatás, amely a tanyai iskolák létesítésétől a monumentális, tiszteletet parancsoló akadémiák felemeléséig terjesztette ki programját. A közművelődés felkarolása, istápolása levéltárakat, könyvtárakat, múzeumokat, az acélosodó középosztályt is célba vevő szórakoztatás színházakat, vigadókat, táncházakat, az egyre népszerűbb, tömegeket megmozgató sportfürdőket, tornacsarnokokat, jégpályákat, az egyre pörgőbb üzleti élet pedig bankokat, börzéket, tőzsdéket és áruházakat igényelt.

Schmidt Antal egy ilyen, mondhatnók a rohamos fejlődés útján épphogy csak elindult, fifikákkal és elvárásokkal teli, igényes világba csöppent bele. Egy olyan romváros közepébe, amely a törökök kivonulása után szó szerint por és hamu volt, ám szándékában állt mindent elkövetni, hogy e reménytelennek tűnő állapotból felzárkózzon a nyugati kirakat-településekhez, és teljes pompájában hirdesse a birodalom nagyságát. A régió, akár most, nagyon messze állt még a franciaországi divattól, amelyet a Bánságban fészket rakott osztrákoknak azonban volt alkalmuk elsajátítani. Ne feledjük, Schmidt Antal is német ajkú családban született, így az új tempónak, a felfokozott munkaütemnek történő megfelelés, a messziről importált normák elsajátítása, a kötelességek teljesítése s a hivatássá nemesedett mesterség szolgálata számára nem jelentett terhet, akadályt. ő természetszerűen, mondhatnók az anyatejjel szívta magába a kihívásokra adandó legmegfelelőbb választ. Megértette: léptékváltás fog végbemenni Temesvár, a Bánság arculatának kialakításában, a terület rendezésében, hisz a teljes Habsburg-világban monumentális építészeti együttesek készülnek uniformizált tervek alapján, ezek részeként pedig az ingatlanok, parkok és utak egyetlen, egységes kompozíció formájában születnek majd meg, létrehozva a tervezett építészeti tájat. A hangulatuk és precizitásuk tekintetében blokkot képező Schmidt-rajzok ennek sejtését vetítették előre.

Noha a mennyiségükben és milyenségükben megsokszorozódott feladatok elvégzésére a technika sietett az építészek segítségére, mindenekelőtt a vasgyártás fejlődése, az acél és az acélbetétes beton feltalálása (amely hamar kiszorította a tűzveszélyes, avuló faácsolatokat és boltozatokat), Schmidt Antalnak egyelőre be kellett érnie a tradicionális alátámasztási és nyílás-áthidalási eljárásokkal, a kő- és téglaszerkezetek alkalmazásával. Nem sikerült azonban kiderítenem, és a múzeumi kiállítás sem adott támpontot nekem annak megfejtésében, hogy a tartórendszerek méreteit, az oszlopok és gerendák arányait Schmidt geometriai szerkesztéssel és matematikai számításokkal határozta-e meg, vagy a Baumeisterek szokását átvéve – tapasztalataira hagyatkozva.

Munkáját mindenesetre lényegesen megkönnyítette, s az épületek kinézetét, légkörét is megváltoztatta a korábban használt apró üveglapokat felváltó nagyobb méretű táblák alkalmazása, a kőből faragott tagozatokat a piaci kínálat szintjén kiegészítő gyári kerámia- és gipszdíszek, fémből sajtolt formák térnyerése. Tökéletesedett természetesen a szennyvíz-elvezetés, valamint az ivóvízellátás, nem beszélve azokról az eljárásokról, tárgyi hozzávalókról, amelyek révén a mesterművészek alaposan megnövelhették az ingatlan méreteit. Amint azt az amerikai példa kiválóan illusztrálja, a feljavított épületstruktúrák és építőanyagok immár semmilyen irányban nem korlátozhatták a dimenziókat. A sokemeletes, acélvázas szerkezetű, üvegezett ipari csarnokok és csupa fény üvegházak után, az 1800-as évek utolsó harmadában az eget ostromló felhőkarcolók is megjelentek a tengeren túli kontinensen.

A 18. század végére, a 19. század elejére ugyanis a kézműves kultúra minden vonatkozásban – szervezettségben, munkamegosztásban, szakműveltségben, szállítási és egyéb eszközökben, szerszámokban is – megérett. Az építőipari munkákban a kőtől, fától, mésztől és gipsztől a téglán, csempén, fajanszon és porcelánon át a velencei s muranói üveg valamennyi fajtájáig; a kovácsoltvastól, a bronz-, sárga- és vörösrézlemezektől az aranyfüstlemezig terjedt ki a felhasznált anyagok skálája. A 19. század közepén nagyiparivá vált a téglagyártás, a nagyüzemi üveghuták bevetése pedig az üveggyártás fejlődésének adott újabb lendületet. Nem elsőként, de az öntöttvas is megjelent az építészetben: a makói volt megyeháza földszintjén 1838-ban már öntöttvas oszlopok tartották az emeleti középfőfalat hordó kiváltó gerenda terheit.

Mindezekkel párhuzamosan az építéssel foglalkozó szakemberek képzése is korszerűsödött, hisz egyre fontosabbnak, sőt, kötelezőnek kezdték tartani a mérnöki felkészültséget. A gazdag főúri családok akár európai hírű, biztos kezű építészt is képesek voltak felkérni egy-egy reprezentatív ingatlan megtervezésére. Kétféle módon válhatott valaki építésszé: a művészi tehetséggel megáldottak figyelmébe az akadémiákat javallották, mivel a történeti stílusok pontos felelevenítésére s hiteles alkalmazására az akadémiák professzorai tanították növendékeiket; akit az építés technikája érdekelt, az inkább egy politechnikumba iratkozott be, mert a műszaki főiskolákon a díszítés helyett a gyakorlatra, a gazdaságos, rendeltetésszerű tervezés oktatására fektették a hangsúlyt. Az akadémián tanult építészek lenézték a mérnökök szegényes építményeit, a mérnökök viszont az építőművészek létesítményeit bírálták műszaki tökéletlenségeik miatt, noha az újszerű kompozíciók, struktúrák előnyeit utóbbiak is elismerték, átvették és adaptálták.

Schmidt munkásságára való tekintettel (és az ő védelmében) meg kell azonban jegyeznem, hogy a műépítész és a mérnök ennyire éles harca csupán a nagyvárosokban zajlott, vidéken zömmel a céhtagok, építőmesterek működtek, mégpedig békében és sikerrel, ők ugyanis szinte mindenhez értettek, ha szükséges volt, akkor még bizonyos gépeket, erőátviteli berendezéseket is megkonstruáltak (Schmidt nevéhez egy 1849-ből való vasolvasztó-kemence fűződik).

Mint említettem, Schmidt Antal nem rendelkezett főiskolai oklevéllel, sem akadémiára, sem politechnikumra nem járt, magánúton, önszorgalomból képezte, csiszolgatta adottságait. Félig-meddig autodidakta mivoltát nem volt miért letagadnia vagy diplomás mérnökre szépítgetnie, épületei ugyanis rátermettségről, egyetemi szintű végzettségről tanúskodnak. A bizonyítékok alapján arra következtethetünk, hogy ő már inasként több mesterségbeli tudásra tett szert, mint napjaink műszaki értelmiségei a magiszteri évfolyamokon.

Itt kell kitérnem az általában kevéssé ismert építőmester, kőművesmester fogalmának tisztázására, mivel az elmúlt századokban különbözőképpen értelmezték ezeket a kifejezéseket, erről az eltérésről azonban sokan még nem hallottak. A középkortól a 19. század közepéig a legmagasabb képesítést a kőműves mesterség terén, kőművesmesterként lehetett elérni, de csak céhen belül, mestervizsgával. Ettől eltérően az építész (Architekt) és az építőmester (Baumeister) elnevezés csupán egy cím volt, hivatal- vagy rangjelző. A három fogalom, a kőművesmester (Maurermeister), az építőmester és az építész a 19. század közepére különült el egymástól. Az építész, bár magasabb stúdiumokat végzett, ha nem lett céhbeli mester, kivitelezést nem végezhetett, az építőmester volt az, akinek kezében a munkálat fázisai összpontosultak (tehát átvette a kőművesmester szerepét). A Maurermeister ekkor már csak az építőmesterrel közös felelősség-vállalás mellett vezethette a tevékenységet. Schmidt Baumeisternek nevezte magát, az is volt és maradt haláláig.

Meglett vállalkozóként ő a hagyományos építészet eredményeit és formáit kívánta fejleszteni, ezért nem szakított a korábbi történeti stílusokkal. Házain az ókori építészetet idéző, szimmetrikus alaprajzú klasszicizmus és a középkori stílusok elemeit felhasználó, vegyítő romantikus historizmus (1800–1860) jelei egyaránt megfigyelhetők, a két irányzatra jellemző tiszta, geometrikus tömegek és síkszerű homlokzatok, amelyekre néhol kis plasztikájú, alulról felfelé súlyosodó díszeket, szerény kialakítású nyíláskeretezéseket, apró vagy nagyobb kiülésű rizalitokat tapasztott. Arra, hogy milyen színekkel dolgozott, csak tippelhetünk, abból kiindulva, hogy elegánsnak és kedveltnek akkoriban a galambszürke és a papír-sárga árnyalatai számítottak. A sokszínűség és a beltéri ragyogó tónusok a neogótikában érvényesültek, ilyen stílusban emelt épületéről viszont nincsenek adataink. Jóllehet, kortársainál gyakoriak a félköríves áthidalások, túltengenek a kubusok, pezseg a geometrikus stílus, az ő modorában ez a fajta tiszta építészet nem vált abszolút ismertető jeggyé, csupán elfogadottá.

Schmidt elsősorban az 1830. és 1880. év közötti periódus építészettörténeti és alaktani ismereteinek gyarapodását, pontosabbá válását használta ki, főként ami kedvenc korszakának, a reneszánsznak a felelevenítését jelentette. Ennek az időszaknak az építészetét a magyar kutatás kora-eklektikának nevezte, ma már viszont szigorú vagy akadémikus historizmusként tárgyalja. Az e korban emelt neo-reneszánsz épületek külső falfelületein és belső tereiben a kő-színek domináltak, ezeket bordó s arany díszítéssel gazdagították, de kerülték az élénk színhatásokat.

Schmidt értelmezésében ez az irányzat közepes árnyékhatású, a homlokzat síkjába kissé bemélyített ablakokat, általában nagy kiülésű öv- és főpárkányokat, a vízszintes és függőleges tagozatok között harmonikus egyensúlyt, rasztert és hálós alaprajzot követelt. Az 1800-as évek második felében a gyorsan fejlődő városokban, így a bánságiakban, egész negyedek épültek fel derékszögű utcarendszerrel és ezzel a geometriával harmonizáló épülethomlokzatokkal. Az így kapott, elért egységes, kiegyensúlyozott városképek azonban magukban hordták az unalom veszélyét, mindannak eltörlését, ami izgalmat, festői hatást kelthet.

Az 1786-ban Újaradon született Schmidt temesvári megjelenése 1815-re tehető: ekkor kérte ugyanis felvételét a helybeli céhbe. Pályája során több épülettípus tervezésének nekilendült és számos új megoldást kikísérletezett. Munkáin mind a közép-európai magasztos visszafogottság, mind a huncut helyi környezet lágyító befolyása érzékelhető, ám valamennyi esetében személyes képességeinek, készségeinek átütő erejű érvényesülése is vitathatatlan. Nem állítható, hogy hírnévre tett volna szert a Habsburgok zseniket gyártó olvasztókemencéjében, de az sem, hogy számba sem vették, megbízásai ugyanis voltak. Teljesítménye a Bánságban volt kiemelkedő, kézügyességét főként Aradtól a Vajdaságig értékelték, életművével ebben a térségben hagyott maradandó nyomot maga után. Egyéni stílust nem alkotott, a falat általában síkszerűen kezelte, kerülte a bonyolultabb térhatásokat, a merészebb csoportosításokat, a faltömegek megmozgatását. Szükségszerűen nagy épülettömegein, így a Strohmayer-házon a tekintélyes megjelenés végett a középtengelyt jutatta jelentőséghez. A nagy kiterjedésű, belső udvaros épülettömb egyébként minden olyan építészeti bravúrt bemutatott, amit egy Baumeistertől el lehetett várni. A lakóház alaprajza, funkcionális elrendezése homlokzat-alakítást és tömegformálást indokolt, ám ennek a követelménynek ő hiánytalanul eleget tett. A mértéktartással megfogalmazott épületrészek mind a négy homlokzati oldalon kiegyensúlyozottságot eredményeztek: ha körbejárjuk az ingatlant, mindenütt azonos megoldásokkal találkozunk. A szükségszerűen nagy kapuzat, a falfelületet vízszintesen tagoló ablakkönyöklők és a polgárház középkor óta változatlan területhasznosítása szimmetriát, dinamizmust biztosított a komplexumnak, azonos kiképzésűvé téve az egymás feletti szinteket. A Strohmayer-ház valójában azt a léptéket mutatja be, amely az itáliai építészetre volt jellemző sok-sok évvel, évszázaddal korábban, és plasztikusan dokumentálja, hogy az építész a háztömb együttes hatását tartotta a legfontosabbnak. Amúgy többnyire templomok, mezővárosi közintézmények és falusi úri lakok, udvarházak kerültek ki a keze alól, nem pedig gigászi bérházak. Felsorolni valamennyit nem érdemes, hisz a kisebb-nagyobb megvalósítások közül kiragadott példák kellően jelzik építészetének útját. Egyszerűségre, világos szerkezetre törekedett. Kivételt képeznek a kisebb kaliberű, zömmel vidéki munkái, mert ezek szerény méretei az egység veszélyeztetése nélkül több szabadságot, kreativitást engedélyeztek neki. Működésének fehér foltjai, valamint valódi építészettörténeti jelentősége tisztázásra vár.

Kiindulópontnak számíthat a kutatásban, hogy a 19. század közepére nemcsak az új technikák és építési metódusok által megkövetelt anyagok – a beton és acél – jelentek meg, hanem a társadalom is érettebbé vált, pretenciósabbá az építőkkel szemben. Nyugat-Európában és Magyarországon a városi magisztrátus már a késő középkorban oly módon szabályozta az építkezéseket, hogy az urbanizáció a város érdekeit szolgálja. A nádorrá választott József főherceg Szépítő Bizottságot hívott életre, amely testületnek hatáskörébe utalta a tervek felülvizsgálatát. Efféle komisszió, ellenőrző szerv Erdélyben is tevékenykedett, illetve tevékenykedik, hisz napjainkban is létezik, függetlenül attól, hogy a mai erőtlen, hatástalan és megvesztegethető. Schmidt Antal idejében azonban nem volt módi baksist adni, a katonás fegyelemnek pedig nem lehetett ellenállni, így a városba betévedt építőművész, jó kezű mester fantáziája nem szárnyalhatott sem kedve szerint, sem össze-vissza. A Birodalom területén dolgozóknak normáknak kellett megfelelniük, utasításokat végrehajtaniuk. E kontroll viszont elképesztő haladást, javulást eredményezett.

Magyarország a kiegyezés után még fél évszázadig az ex-Habsburg-területekkel élt együtt, Habsburg-sebességgel, osztrák szorgalommal munkálkodott, és rohamos gazdasági-társadalmi fejlődést produkált. A 19. század eleje óta tízezernél több kőműves, ács tervezhetett lakóházat, amelynek alaprajzát, metszetét, homlokzatait megrajzolni az 5. és a 6. elemi osztály mindenik tanulójának meg kellett tanulnia. A kézműves kultúra a csúcspontjára érkezett, jóllehet a technikai gondolkodásmódban tovább éltek a kezdeti, avítt, majdhogynem kőkorszaki elméletek. Akárcsak napjainkban.

A temesvári kiállítás kapcsán azon kezdtem el mélyrehatóbban gondolkodni, miként lehetne az építészeti gyakorlatot, a róla alkotott közfelfogást összhangba hozni a neveléssel? Az építészet demisztifikálása mindenesetre nem egyszerű. Szintén a tárlatból kiindulva arra következtettem, hogy mindenekelőtt az építészetnek a képzőművészetben elfoglalt helyét kellene meghatározni, tisztázni. Ez sem könnyű manapság, lévén, hogy a festők verseket faragnak, a szobrászok pedig tereket modellálnak, vagyis: amíg a képzőművészet tárgya kitágult, addig az építészeté beszűkült.

A szóban forgó gyűjteményes kiállítás arra is megtanított, hogy az építészet elsődleges mércéje az ember, az ő természete, szelleme, lelki világa, teremtett állapota. Ezért ha nem antropomorf módon közelítünk az építőművészethez, akkor aszerint kell irányodnunk, amit Malevics tanácsolt a reá figyelőknek, miután megfestett egy fehér négyzetet, kijelentve: ez az ábra a túloldalt sugározza át, ebből a tartalmas semmiből kell kiindulnunk. Ehhez a tételhez ma már rendkívül kevesen igazodnak.

És hogy miért pont Schmidt Antalra, erre a kevéssé ismert, szerény, árnyékban maradt építőmesterre esett a múzeum választása, lévén hogy Temesvárt rengetegen formálták, csinosítgatták, cifrázták? Miért ő találtatott alkalmasnak a történelem és az építészet szövevényes kapcsolatának a vizsgálatára?

A választást két tényező indokolta: a száz év előtti donáció, amelynek betudhatóan tervrajzai bekerültek az akkor még dél-magyarországinak minősült múzeumba, vagyis az esemény kerek évfordulója, no meg a Baumeister művészetét elismerő, méltató muzeológusi tisztelet. A két tényező együttesen fordította figyelmünket a történelmi városképet egykoron finomító, formáló mester szerepére, ám azt is elősegítette, hogy az architektúra egyéb vonatkozásait is számba vegyük, és elemzésünk tárgyává tegyük az átfogó, nagyvonalú osztrák térkoncepció létrejöttét, a Schmidt-féle egyszeri, eredeti megoldások mögötti képzelőerő mozgatórugóit, az építő lakóházainak báját, irodaépületeinek monumentalitását és atmoszféráját, templomai esetében pedig a harmónia rendjét. Hogy röviden rámutassunk: mindenik építészeti jelenség különleges a maga nemében, e különlegesség előidézője pedig az értékek szerzőinek, megkonstruálóinak a kivételes habitusában és a sajátos koráramlatban keresendő.

Temesvár, ugye, nem percek alatt épült fel, nem egyazon ember kezének a munkája, nem egyetlen eszme megvalósulása, mi több, még csak nem is egyetlen építészeti irányzat megtestesítője, s nem egyetlen korszak emlékének a felidézője. A városnak nevezett együttes hosszú időn át formálódott, forrott azzá, ami, s ezért az építészet általános történelmi vonatkozásait sokkal szembetűnőbbé teszi, mint a kizárólag egyetlen történeti miliőt felidéző közeg. Temesvár tehát időtlen, korszakok egymásra rakódásából, telepedéséből származik, ellenben nem egy olyan mű, amely épület-és téralkotásaival megszakítások nélküli történelmi folyamatot mutat be. Azt viszont engedélyezi, sőt, támogatja, hogy a megőrződött elemekből ne csak háztömbök, hanem a Béga-parti város históriái is rekonstruálhatók legyenek. A bejárható, legkülönbözőbb karakterű terek és a még álló, tömbházak fölé magasodó épületek nem feltétlenül szépek, mindenikük a maga módján hat, provokál és késztet többféle válaszra.

Temesvár sajátossága a sokoldalúság. Vonzereje, hogy nem merevedett múzeummá, hibája s hitványsága, hogy eltörölt néhány beszédes, sokat megélt történelmi örökséget, amit pedig a műemlékek közül még nem semmisített meg, arra meg nem vigyáz kellőképpen. A jelentős események maradványaiból, nyomaiból, utalásaiból azonban ügyes régészi s leleményes történészi hozzájárulással még összeállítható, rekonstruálható a teljes, szüntelenül változó útvonal, lépéssor. Azok a sokunk szerint gyilkos, sokunk által gyűlölt fordulatok, amelyek, bármennyire is rosszul estek és rosszul sültek el, kellettek a város bőséges, jelentést is hordozó formavilágának megjelenéséhez. A dolgok menete, a múltban kialakult igény- és feltételrendszer, a jelenkor közönnyel párosult megalomániája egy utánozhatatlan környezetet hozott itt létre. Temesvárt a történelmi körülmények, sajátságok, faktorok tervezték. Többek között Schmidt Antal.