magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gurzó K. Enikő: Kis Bécs nagy packázásai. Fadrusz és Kiss ortodox fogságban


 

Mindenik köztéri szobornak van története, amely lehet tragikus vagy győzedelmes, elbizonytalanító vagy bíztató, ám a körülményektől függetlenül sosem kevesebb egy adatokba sűrített vallomásnál arról, mikor és miként született meg elkészítésének a terve, s hogy a műszaki rajzot, tanulmányt ki, mikor, milyen ütemben kivitelezte. A számba veendő eseménysort a műremek felavatása zárná, de mivel a minőségi köztéri kompozíció eggyé szokott válni az őt befogadó, neki otthont adó helyszínnel, valódi élete a felállítás után kezdődik: az alkotás ugyanis ezt követően azonosul a térrel, a várossal, olykor a nemzettel. Ezért ha vele valami rendkívüli történik, például lerombolják, elpusztítják, halálát az ott lakók, földiei, rendezői s ápolói, a távolabbi művészetpártolók is súlyosan élik meg.

Az önjelölt gondnok pénzadományokat is gyűjt a köztéri szobrászati alkotás csinosítgatására.Ily módon érint többünket is két temesvári térplasztika kínszenvedése, megerőszakolása. Szívfájdalmunkat csak növeli, hogy a Béga-parti bánsági város már amúgy sem dúskál értékes tárgyi, történelmi emlékekben, főként magyar vonatkozásúakban nem, a még meglévők, a csodával határos módon máig megőrződöttek, az igazi túlélők pedig temetőbe vagy múzeumba száműzötten várják megváltójukat. Nagy-nagy keserűség lesz mindig úrrá rajtam, amikor kedves polgártársaim valamilyen úton-módon, ám napi rendszerességgel a tudtomra adják, hogy szeretett szobraimért, visszasajnált koronás régmúltamért immár semmit sem tehetek. Nem tehetek, mert nem engedik.

Érdekes, de egyben felháborító is, hogy honi törvényeink inkább a gonosz kegyeletsértőknek, az ostoba műemlékrombolóknak és a tájékozatlan, esetleg lefizetett, felbújtatott emlékműtipróknak kedveznek, mintsem a tisztességes és tiszteletteljes jóembernek. Az ocsmány műanyagkoszorúkkal, művirágokkal és egyéb oda nem illő tákolmányokkal ortodox módra kidíszített, felvirágoztatott Mária-téri Szűzanya és a temesvár-gyárvárosi Fadrusz-féle Krisztus a kereszten senkinek sem bántja a szemét, sőt, mintha látnám, miként dörzsöli össze tenyerét gunyoros arckifejezéssel, diadalittasan a jó koszton tartott urbanizációs főigazgató-szakember mások boszszankodását hallván, látván. Nagyon elszomorító, hogy át kell élnünk, el kell szenvednünk ezeket a megalázó helyzeteket. Hogy a 19. század húszas évei óta a történelem mit sem változott, mert a fő ok, amiért egyesek még mindig, azóta is győzelmi táncot járnak az idegeinken, ugyanaz, mint 1920-ban: kicsinyes frusztrációk miatt a história kézzel fogható bizonyítékainak az ő értelmezésükben itt még mindig nem szabad átöröklődniük.

Megértjük e tompa, multikulturális csomagolásba rejtett, félelmek motiválta hatalomfitogtatást, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a nemzeti identitás és annak egy adott korban megjelenő főárama a köztéri szobrokban is kifejeződik. Volt, amikor István királynak emelték fel kőbe vésett mását úton-útfélen, aztán a havaselvi Vitéz Mihály lovagolt be a képbe, és bizony nem is olyan régen komcsi bálványok kerültek a korábbi vaskapitányok helyére. Ebben az időszakban kérdések sokasága fogalmazódott meg, hisz a szobornak, az ábrázolt figurának ideológiailag minden tekintetben meg kellett felelnie, aminek folyományaként a párt irányvonalába be nem simulókat eltávolították, beolvasztották, a szocialista embertípust megjelenítőkre, felmagasztalókra cserélték. Ezeknek a diktatórikus, egyeduralmi intézkedéseknek Romániában elsősorban a kisebbség itta meg a levét, akárcsak a dühöngő, dübörgő Antonescu-érában, amely úgyszintén piedesztálra emelte a maga hőseit a nemzetiségek rovására, abajgatására, sárba tiprására.

A Dózsa György kivégzésének állítólagos helyén 1906-ban felszentelt emlékhelyet egy ortodox mániákus vette gondozásába, intézkedéseit a hivatalosságok ölbe tett kézzel szemlélik. A kép a nemrég befejezett restaurálás utáni állapotot tükrözi...Furcsa mód Sztálin, Lenin és a többiek nem örvendtek túl nagy népszerűségnek a Bánságban, de szobrot kapott az agrárproletárrá alacsonyított kisnemes, Dózsa György. Vörös csillagos verse miatt hasonló sorsra jutott Ady Endre, akiről utcát neveztek el a Józsefvárosban. Mindezeket leszámítva a rendszerváltás után sem Temesváron, sem a megyében nem létesülhetett Szoborpark, azon egyszerű oknál fogva, hogy a Ceaušescu-házaspár önkényuralmának esztendői alatt nem gyűlt össze elegendő száműzendő köztéri dísz.

Amióta divatba jöttek a sokfelé hajló politikai nézetek, a szoborállítási kultúra is új szabályok, szabványok szerint működik. Az elképzelések szerteágazóak, a megvalósításukra fordítandó pénz és tehetség viszont kevés, ennek a nincstelenségnek pedig megszülettek a látható eredményei. Ma már üdítőként hat, ha a falu központjában nem a móc fejedelem, Avram Iancu (avagy bolond Jankó) tekint a távolba botjára támaszkodva, s az is boldoggá tesz, ha az erdélyi városházák előtt nem kőbe vésett, betonba öntött farkasok szoptatják Romuluszt és Rémuszt. Temesváron az 1989-es zendülés emlékművei kerültek többségbe, ezek művészi minőségét, esztétikáját etikai vonatkozásaik miatt most nem tárgyalom.

A fülkében álló márványszobor Kiss György munkája, s még megmenthetô a pusztulástól.A Bánság abból a szempontból is szokatlan és különcködő, hogy nincsenek kül- vagy belpolitikai vitát kiváltó köztéri plasztikái, hacsak nem a turulokra gondolunk, amelyekből egy-kettőt röptettek csak vissza közösségi összefogással az elárvult obeliszkekre, vagy Deák Ferenc elcsent, elveszett buziásfürdői kőpadjára, és a látszatbéke kedvéért lemondunk jó pár művészi értékű temesvári vagyontárgyról. Ha továbbra is a beletörődés álarcát erőszakoljuk magunkra, valószínűleg szent marad a testvéri szeretetként tálalt populizmus, s a Mária-téri megszégyenített Boldogasszony sem fog haraghullámokat, dührohamokat ébreszteni. Pedig nem hiszem, hogy csak számomra nyilvánvaló: nem csupán a szoborállításoknak van üzenetük a társadalom felé, hanem a lerombolásuknak is.

Temesvár volt már székhelye Magyarország királyainak, kényelmes szálláshelye másfél évszázadig a pasáknak, épületeit alakították már át az iszlám ízlése szerint, török kertjeit és fürdőit pedig az európai zsoldosok igényeihez idomítva. A 18. század elején főként német és francia földről érkeznek ide javarészt katolikus bevándorlók, később morvák is, taljánok, csehek meg bolgárok, noha e népvándorlásnak ma már csak a legcsekélyebb jele látszik ezen a vidéken. Akkoriban viszont meghatározták a Temes menti tájegység arculatát, életét. Ezért van az, hogy Temesváron és környékén a köztéri képzőművészeti emlékanyag legkorábbi csoportját a túlnyomórészt katolikus lakosság hitvilágának és vallási szokásainak megfelelően felállított, 18. és 19. századi fogadalmi oszlopok, keresztek, kegyszobrok, kálváriák alkotják. A személyes devóció ezen nyilvános jelei mára elveszítették eredeti funkciójukat, és sokuknak a modern városfejlődés sem kedvezett.

A nemzeti emlékművek iránti igény a 19. században fejeződött ki a magyarok lakta vidékeken, miután kiépült a politikai, társadalmi, művészeti és tudományos élet intézmény-hálózata s a hozzá tartozó épületállomány. A város gazdasági és kereskedelmi jelentőségre tett szert, a körutak és sugárutak rendszerbe szerveződtek, a népesség száma pedig az iparosítás lendületét követve rendkívül gyorsan megnövekedett. A németséggel szemben a magyarságé azonban annyira nem izmosodott meg, hogy a köztéri reprezentáció politikai lehetőségét tisztán a maga javára fordítsa. Elődeik, nagyjaik iránti hálájukat a teljesítményükre büszke város polgárai egészalakos portrészobrok és mellszobrok állításával fejezték ki, de megmaradt a vallásos tematika iránti hangsúlyos figyelem. Elképzeléseik, kívánalmaik pályázatok révén, közadakozásból jöttek létre.

Újabban a köztéri képzőművészet díszítő funkciója került előtérbe (s szorult háttérbe, ki tudja meddig, az emlékmegőrző), elszigetelt akciók és művészek állítottak fel vagy ki alternatív, olcsó alakzatokat, figuratív kompozíciókat (így egy Metál Pipi Bandet) a belvárosban és a parkokban. Előnyük az, hogy csak rosszmájúságból, ügyes belemagyarázással nevezhetők politikai indíttatásúaknak. Persze szépnek is...

De ha már a szépséget szóba hoztam, akkor azon nyomban visszakanyarodok a történelmi Mária-térre, majd a Fadrusz-féle feszület másolatához, a temesvár-gyárvárosi Városligetbe kalauzolom el Önöket egy kis terepszemlére.

A Józsefváros és az Erzsébetváros határán, az egykori Hunyadi út (jelenleg 1989. December 16. sugárút) és a Dózsa utca sarkán, azon a helyen, ahol a történelmi hagyomány szerint 1514-ben kivégezték a parasztfelkelés vezérét, Dózsa Györgyöt, és ahol a Szűzanya alakja a kétségbeesett, megkínzott jobbágyok előtt megjelent, szenteltette fel 1906 decemberében Temesvár polgársága a már említett Mária-emlékművet. A Székely László (1877–1934) műépítész tervezte, kemény homokkőből épült neoromán stílusú kápolnához ma három irányból vezet fel egy-egy lépcsősor, az elülsőt azonban brutálisan elrondította, meghosszabbította, kitoldotta egy eszement mániákus. Az árkádos fülke csúcsos tetejét tartó oszlopok törzse belga gránitból készült, lábazatukat és fejüket pedig carrarai márványból faragták. Az őrhelyben elhelyezett 1,5 méter magas márványszobor Kiss György (1852–1919) munkája: a művész közvetlenül a gipszbe mintázott modell után, a carrarai márványtelepen mintázta meg, a város – mint megrendelő – 3 ezer koronás honoráriumot fizetett érte.

A Székely László tervezte kápolna restaurált oszlopfői arról tanúskodnak, hogy a kőfaragók kiváló munkát végeztek.Bár a szászvári születésű szobrász neve mára feledésbe merült, életében megbecsült volt, ünnepelt híresség, számos egyházi s állami kitüntetés tulajdonosa. Tehetségét a prominens Zala György is elismerte, dicsérte: a neobarokk emlékműszobrászat kiválóságával Kiss nem csupán munkatársi viszonyba került, hanem baráti kapcsolatot is ápolt, ám a tőle kapott méltatás, a végül elért társadalmi státusz nem ennek az összetartásnak, relációnak volt betudható. Támogatói közül megemlítendő még Koronghy Lippich Elek miniszteri osztálytanácsos, neves művészetpártoló, aki úgyszintén a talentumot látta meg benne s karolta fel, nem pedig az ismerőst.

Kiss György több mint 40 évig élt Budapesten, ezalatt ma is létező köztéri szobrokat alkotott, többek között az első ilyen jellegűt, amit a budapesti Erzsébet téren szenteltek fel 1906-ban, és amely a nőnevelés kezdeményezőjét, Veres Pálnét ábrázolja. Szintén az ő keze munkája a budapesti Millenniumi Emlékmű Károly Róbert figurája, a Parlament számos kül- és beltéri sziluettje, így a tőzsdét és a kereskedelmet szemléltető hármas csoport, a díszlépcsőre helyezett négy, egyenként 3 méter magas apród, a Pétert és Aba Sámuelt mintázó alkotások, valamint a Hit és a Jótékonyság című allegóriák. Neki köszönhető a Képviselőház társalgótermének több mesterségszobra, a Parlament külső díszszobrai közül a Zrínyi Miklós, III. Ferdinánd, Jurisits Miklós és Erdődy Tamás tiszteletére emeltek. Mivel az időjárási viszontagságok jelentősen kikezdték e műtárgyakat, jelenleg a valódiak hű másolatai szépítik a palotát. Megrongálódott és az előbb felsoroltakkal azonos sorsra jutott a Deák-mauzóleum Gyászoló Géniusza is, amelyet Izsó Miklós műtermében formázott meg a művész, a Honvédelmi Minisztérium számára készült Árpád-szobor, valamint az Operaház két homlokzati alakja. A Kakastolvajt (vagy Csirkefogót) a főváros vásárolta meg tőle, a Krúdy Gyula utcai parkban viszont csak 1927 óta látható. Feltételezhetően Kiss Györgynek tulajdoníthatók az Iparművészeti Múzeumon 1895-96-ban elhelyezett apródok, kétségbevonhatatlanul pedig az imában és hitben való elmélyülést szolgáló, segítő szentábrázolások az erzsébetvárosi római katolikus templomban, no meg a kőbányaiban.

Ez is egy kísérlet védőasszonyunk magyartalanítására.Nem maradhatnak ki a számbavételből a rátermettségéről, sokoldalúságáról valló irodalmi, történelmi témájú művei sem, amelyek közül kiemelkedik a Vörösmarty Mihály, Kossuth Lajos, Zrínyi Miklós és a Szondi György című, illetve Berzsenyi Dániel, Arany János és Kisfaludy Károly mellszobra. Budapesten kívül Esztergomban, Pécsett, Ausztriában, Horvátországban, Olaszországban, Szlavóniában, a Felvidéken és Erdélyben lelhetők fel munkái. Temesváron több épület-kiegészítő plasztikája volt kutatható, hisz a Székely László városi főépítésszel ápolt szoros munkatársi kapcsolatának köszönhetően ő faraghatta ki azt a négy szobrot, amelyek Szent István, Szent Imre, Szent László és Szent Erzsébet emlékét idézve az 1920-as évekig ékesítették a temesvári Piarista Főgimnáziumot és a hozzá tartozó kegyesrendi templomot.

Székely Dózsa György embertelen elvesztésének a helyére Szűz Máriát kellett kőbe álmodnia, nem is véletlenül, nem is csak vallási áhítatból, hanem azért, mert középkori fogalmak szerint a kivégzést megelőzően ott csoda történt. A szájhagyomány úgy tartja: a cigányok több tüzet raktak a vesztőhelyen, hogy a vaskoronát és a kínzószerszámokat felforrósítsák, a Kis-Temes mocsaraiból gyűjtött nedves fa azonban nehezen kapott lángra. Sűrű, fojtogató füstfelhő borította be a környéket, többszörösére fokozva a légkör komorságát, amúgy is szorongató gyászosságát, hisz a jelenlévők pontosan tudták, csak isteni csoda mentheti meg a parasztvezér és húsz társa életét. Szapolyai János hét ferencrendi szerzetest is kirendelt a helyszínre, hogy a csuhások imádkozva, zsolozsmázva lelki vigaszt nyújtsanak az elítélteknek, a jobbágyokat pedig arra intsék, ne lázadozzanak, földesuraik ellen fegyvert ne fogjanak, mert ha mégis, úgy végzik majd, mint Dózsa. Az erőszakkal összeterelt, felhergelt jobbágyok kezeiket öszszekulcsolva fohászkodtak Istenhez, térdre ereszkedve kértek irgalmat, segítséget a Messiástól. A végletekig felajzott légkörben egyszer csak szétvált az egyik füstfelleg, és a tüzes trón fölött, az égre vetődve jelent meg a Megváltó anyja, Szűz Mária. A váratlan esemény megrémítette a ferenceseket és a pribékeket, akik végül a halálra ítéltek lelki üdvösségéért az eddiginél még hangosabb fohászkodásba kezdtek, de hinni is a bekövetkezett csodában, jóllehet már akkor tisztázódott: csupán a homályból elővillant fehér lovassági zászlóra hímzett Boldogasszony, Magyarország védőszentje tűnt fel előttük, nem pedig a mennyekből alászálló. Ennek ellenére a szerzetesek megragadták és a hasznukra fordították az alkalmat: a Mária-jelenés helyére, Dózsa megégetését követően egy faoszlophoz erősített Mária-képet helyeztek el, amelyhez a Temesköz római katolikusai – talán a papok javaslatára, bíztató szavára – zarándokolni kezdtek. A Mária-kép a török hódoltság zaklatott 164 esztendeje alatt is sértetlenül – mondhatnók: a csodával határos módon – maradt fenn, és nem érte komolyabb bántódás Temesvár 1716-os ostromakor sem. A temesvári jezsuiták 1717–1753. évi naplóinak tanúsága szerint a mélyen vallásos nép a magyarok nagyasszonyának tulajdonította a parasztháború leverését és Dózsa bűnének kiengesztelését. A keresztények tehát elsősorban nem a parasztvezér mártíriumának a színterét, hanem a kínzások ideje alatt tapasztalt misztérium helyét jelölték meg és tartották megkülönböztetett tiszteletben.

A lépcsőfeljáró ezen részét az emlékhely központi lépcsősora mellől már eltávolították, helyét egy otromba fehér márványkorlátra cserélték.Az országút melletti Mária-képes faoszlopot végül 1837-ben döntötte ki egy, a közeli marhavásártérről kihajtó szekér. Az üveg alatt tartott festmény helyére ekkor fából faragott szobrot állítottak, amit a Miasszonyunkról Elnevezett Szegény Iskolanővérek jóvoltából 1865-ben egy még mutatósabb, Münchenből rendelt kőszobor váltott fel. A Versec irányába vezető út menti platánsor baloldalán emelt emlékhelyhez továbbra is sokan jártak ki imádkozni, gyertyát gyújtani, ám nem olyat és nem úgy, mint mostanság. Hajdanán szelídlelkű apácák viselték gondját, az ájtatos hívők pedig naponta friss virágokkal díszítették. ők szüleiktől hallották Dózsa tragikus történetét, ezért buzgón könyörögtek a magyarok patrónájához, óvja meg a veszedelmektől, vészektől az országot.

Amikor 1898-ban telkesítették a Küttel-tér (ma Mocioni) és a Hunyadi-híd (ma Traian) közötti területet, és áruba bocsátották a Hunyadi út (ma 1989. decembrie 16.) és a Dózsa utca sarkán elterülő házhelyet, a hatóságok úgy gondolták, a legmegfelelőbb az lesz, ha a vásárlót szerződésileg arra kötelezik, építse be a Mária-szobrot felhúzandó ingatlanjának falába. A vakmerő terv ötletgazdái azonban heves ellenzőkre találtak a település vezető értelmiségiei s hírlapírói körében. A telek végül köztulajdonban maradt, a Dózsa utca 1. szám alatti territórium birtokosa pedig, engedve a városgazdák felszólításának, házának főhomlokzatát a jelenleg Máriának nevezett térre nézően kiviteleztette. A placcot az 1902-ben befejezett református bérpalota s imaház oldalhomlokzata határolja.

Szűz Mária karjában a kisdeddel amúgy a leggyakoribb ábrázolási mód a keresztény művészetben. Az együttes szimbólummá vált, és a századok folyamán végigkísérte Magyarország gazdasági, politikai életét. Központi alakként az Istenanya III. Béla idejében jelent meg, megtalálható a Zápolya János és Rákóczi György által veretett érméken, leggyakrabban II. Lajos, I. Lipót és Mária Terézia uralkodásának korában, a 19. századtól kezdve pedig a magyar korona rajzával közös felületen. Míg a legrégibb pénzérméken ülő alakként, a 16. században már állva is ábrázolják, gyakran királyi jelvényekkel ellátva.

A gyermekét magához ölelő Boldogságos Szűz ilyetén felmagasztalása a gótika korában a szárnyas oltárokon érvényesült, és a szép Madonnák sorában a képzőművészet tetőfokát, a mércét jelentette. Ez az abszolútum a vonalak eleganciájában, a ruházat plasztikus kidolgozásában, a kifejezés lágyságában nyilvánult meg.

A temesvári Madonnát bensőséges, könnyed formák jellemzik, egyfajta festői ornamentalitás és nyugodt, egyszerű, világos áttekinthetőség, finom felületkezelés, ám kevésbé aprólékos megmunkálás. Ezért is minősítik a miniatűr barokk, azaz a (neo)rokokó egyik példájának. Ehhez kapcsolódva tisztázandó, hogy a rokokó plasztikát szinte kizárólag egyházi létesítmények, vallásos tárgyú ingóságok őrizték meg, noha a kastélyok, a parkok és kerti pavilonok is igényelték a szobrászati dekorációt. Az ilyen környezetbe került plasztikák közül azonban csak azok maradtak meg, amelyek erősen az épülethez kötődtek. Az 1906. december 16-án felszentelt Mária-térit, ugye, kápolna-szerű árkádos fülke védte, védi. Patetikus mondanivalót nem hirdet, az élettelit, a bájt, a játékosságot, az árkádiai idillt közvetíti. Enyhe mozgás, hullámzó volumen az enyhén anyagszerű ruhán érzékelhető, az alakok arckifejezése pedig, bár eléggé elmosódott, nem annyira ünnepélyes, inkább természetes. A gyermek és anyja szinte súlytalanul lebeg, figurájuk karcsú, érzelmeik jelzésszerűen vannak jelen, nem úgy, mint a barokk irreális túlzásaiban. A kompozíció rafináltan egyszerű s egyszerűségében gazdag, ám a pátoszon és a heroizmuson átlépve nem a másik végletet, a frivolt emeli ki, hanem a tisztaságot, az ártatlanságot.

Minden együtt... A művirággyűjtő ortodox mániákus a Fadrusz-féle temesvári feszületet sem hagyta érintetlenül. A szoborgyalázó már a járdára is kiterjesztette rémálmainak birodalmát. Az ügyben megkeresett hatóságok nem tesznek semmit, mert a műremek nem szerepel a nyilvántartásukban.Ezt a Székely–Kiss-munkát restaurálta (vagy tán retusálta?), takarította meg a rárakodott portól, hamutól nemrég egy temesvári csapat. Munkájukat nem tisztem mérlegre tenni, ellenben kijelenthetem: a beavatkozást kevésnek, alig észrevehetőnek találom, lévén, hogy a munkát elcsúfító amatőr kiegészítések, házilag öszszetákolt virág- és gyertyatartók a helyükön maradtak, tovább rondítva a siralmasan kiábrándító összhatást. Az ügy orvoslásával Szekernyés János, a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári filiáléjának elnöke próbálkozott meg, átiratban kérve mind az örökségvédelmi, mind pedig a polgármesteri hivatalt, állítsák helyre az emlékhely és a Fadrusz-kereszt (erről az alábbiakban szólok majd bővebben) eredeti állapotát, lévén, hogy mindkettő kivételes történelmi s művészi érték hordozója. Levelére a zöldövezetek gondnokságától kitérő választ kapott. A hivatalosságok távlati rendezést ígérnek ugyan, de felemás megoldási javaslatnál többet nem tartalmaz írott reagálásuk. Ja: közlik azt, hogy a Jézus-szobor nem szerepel a nyilvántartásukban... Azóta leellenőriztük az emlékműveket, ám nem fogtuk szavukon a parkrendezőket: a város jelzett közterületein a helyzet változatlan (illetve: a Mária téri hupikék kerítést valaki lefestette barnás-vörösesre, vagyis megtette az első helyes lépést; kár, hogy a jelenkorban kreált központi fehér márványlépcsőt szegélyező patyolatfehér oszlopos márványkorlát leszerelésére s a régi visszatételére már nem futott az energiájából, a virágtartók besatírozására, beárnyékolására pedig a színezőanyagból). Sőt, talán még több bóvli, primitív kandeláber, kolduló persely, megtévesztő feliratú tábla, fölösleges mütyür, miegyéb került fel a talapzatokra s a szobrokat védő, őrző kerítésekre, korlátokra a közelmúltban. Sajnos.

Márpedig, azt hiszem, Fadrusz Jánost, aki a Krisztus a feszületen című vizsgamunkájával 1892-ben aratta első országos sikerét, elnyerve a Műcsarnok téli tárlatának fődíját, nem kell bemutatnom az olvasóknak.

Az is eléggé közismert, menynyire megható a históriája ennek a díjnyertes korpusznak. A filmbe illő történet azzal indult, hogy a dokumentálódó Fadrusz keresztre feszített egy piaci akrobatát, akiben annyi alkohol volt már, hogy delíriumba esett. Az ifjú szobrásznak nem volt más választása, a felbérelt, lefizetett részeg artista helyett önmagát kellett alávetnie a tortúrának, és a gyötrődéséről készült fotográfiák nyomán mintáznia tovább a messiási testet. Elkerülendő a hiteltelenséget, a fényképezkedés előtt hetekig koplalt, hogy lesoványodjék, mert erős ember volt, Krisztusnak pedig, véleménye szerint, csakis vékonyka, megnyúzott alkata lehetett. És bár csak néhány pillanatig lógott a feszületen, az eset után azonnal ágynak dőlt, majd hetekig gyengélkedett.

Alkotását szülővárosában, Pozsonyban mutatta be először, ahol csodálatos jutalomban, lenyűgöző elismerésben lehetett része: a kereszt akkora hatást gyakorolt a látogatókra, hogy valamennyien Istennek hálát adva borultak előtte térdre, templommá szentelve ekként a kiállítóteret, kegytárggyá a műtárgyat. Az akkori kultuszminiszternek, a költői lelkületű Csáky Albin grófnak is annyira megtetszett a műremek, hogy felszólította a főváros elöljáróit, faragtassák márványba a feszületet a lipótvárosi bazilika számára.

Fadrusz bámulatos diadalának titka személyes kötődéseiben rejlett, lelkében ugyanis élmények tapadtak az alkotáshoz, nyomorban telt ifjúkorának rengeteg mély vallásos emléke, élő hit, nem pedig vakbuzgó. ő tehát abból az érzésvilágból teremtette meg a maga őszinte, egyéni Krisztus-képét, amit belső bizonyosságai, meggyőződései fakasztottak, tápláltak. Ezerféle tradíció állt mögötte, ezek nyomasztó terhét is leküzdötte. Krisztusban a legegyenesebb reformátort, a legkiválóbb államférfit, a legnemesebb halandót tisztelte, de úgy vélte, becses emberi létére az istenség fogalmának teljes mértékben megfelelt.

Fadrusz János: Krisztus a keresztenA szenvedők pedig megértették őt, megfeszített Jézusában életük tükörképét látták. A csatákban kimerült testet, a kiaszott lábakat, a kiálló bordákat, a kidudorodó mellkas csontjait, a jobbra dőlt, vállai közé süllyedt töviskoszorúzott arcot, amely mögül elszállott a lélek. Az istenember megkínzatásának minden keserve az ajkak körül nyugodott meg, a szempillák kimerülten csukódtak le, a korpuszra örök álom borult. Az elesettek önmagukat fedezték fel benne, mert tudták: „Aki Istenét szenvedni látja, könnyebben elviseli a maga szenvedéseit”. Ismerték a nagy bibliai igazságot is, miszerint: aki nem gyötrődik, az képtelen az igaz szeretetre.

A küzdelmet, a sínylődést fejezte tehát mindenekelőtt ki, de nem a haláltusa közvetlen, érzéki képeivel, a vér és kín, a tetemszerűség és feloszlás borzalmaival, hanem a hatásokon át ábrázolva az üzenetet, megfelelve így az antik felfogásnak, megnemesítve az elszenderülést. Kifejezte ugyanakkor az elviselt fájdalmak és bántalmak emlékét is, megkörnyékezve imigyen a kora reneszánsz absztrakt, jelképekben gazdag platói Krisztus-típusát, és mellőzve a barokk fölös részlethalmazokkal terhelt izmos atlétáját. Nála – akár Brunelleschinél – az intenzív érzéseket az arckifejezés viseli, nem a test kihajlása, vonaglása vagy hullámzása. Az egyéniség alakító erejét jogába lépteti, de naturalizmusát nem juttatja el a természet-ellenességig.

Egyesek számára Fadrusz mégsem felelt meg. Korpuszát azért nem faragták ki a Szent István-templom számára, mert a papok túl emberinek találták. Valószínűleg ők nem a pozitív értékeket keresték benne, nem figyeltek a messiási arc szelídségére, a külalak végtelen békéjére, kiegyensúlyozottságára, az egészen uralkodó ritmus nemességére, amely a hagyományos formák között új akcentussal kapott teret, hanem csupán a fizikum realitása alapján hozták meg döntésüket. Világos, hogy tévesen.

A világi megrendelőknek e buta állásfoglalás szerencsére nem szegte kedvét, és a szobor – másolatai révén – ma jelen van Pozsonyban, Budapesten, Szegeden, az angliai Exeterben, Dániában és a művész sírja fölött a Kerepesi úti temetőben.

No meg Temesváron, ahol mindezidáig azon a helyen erősítette eredeti formájában, épségben a kereszténység bástyáját, ahová 1911-ben a gyárvárosi római katolikus hívek állították. Az alkotást még az ateista, egyház- és kisebbségellenes vörösek sem bántották, elköltöztetni, paravánokkal eltakarni, megcsonkítani, eltüntetni nem merészelték. Úgy tűnik azonban, hogy a párját ritkító kompozíció jólétének a közelmúltban vége szakadt, amint erre fennebb rámutattam. A svéd gránitból készült talapzat köré ugyanis gusztustalan szürke betonlapot öntött egy izgága temesvári bolond, aki a simára csiszolt térplasztika közvetlen szomszédságába művirágkoszorúkat, mécseseket és egyéb vásári portékákat aggatott, az előtérben járófelületet formáló gondozatlan járdára pedig otromba vadvirágtartókat helyezett – esztétikai alapvetéseket hágva át intézkedésével.

A fentebb szemléltetett profán kezdeményezés természetesen csöppet sem kompatibilis a Ligeti úti (ma 1919. augusztus 3.) urbanizációs rendezések előzményeivel, sőt, inkább hanyatlást, dekadenciát jelez. Ahhoz, hogy az ezzel kapcsolatos nemtetszésünk helytállóságát, bírálatunk jogosságát megingadhatatlan érvekkel támasszuk alá, 1911 őszéig kell visszautaznunk az időben, visszatérnünk abba az esztendőbe, amikor a Belvárost a Gyárvárossal összekötő ódon fasor melletti Városliget (mai nevén Parcul Poporului, azaz Népliget vagy Néppark) téglakerítésének beszögeléséből eleink eltávolították azt a fakeresztet, amelynek előkelő helyét 1912. június 16-án a bronzból és márványból készült új, díszes posztumusz Fadrusz-keresztnek adták át. A Szilárd Emil városi főépítész kezdeményezésére, 3800 koronás költséggel emelt feszületet Tunner Kornél híres temesvári gyárában faragták, csiszolták és állították össze svéd gránitból.

A modellként szolgáló eredeti mű gipszmásolatát Fadrusz a pozsonyi virágvölgyi római katolikus plébániatemplomnak adományozta. Másolatot őriz azonban a pozsonyi evangélikus gimnázium kápolnája, 1900 óta pedig Szeged városa is, ahová a művész jóvoltából azt követőn került, hogy a párizsi világkiállításon elnyerte a Grand Prix-t. A Föerk Ernő temesvári műépítész által tervezett Tisza-parti püspöki székesegyházba 1979-ben, a nagy árvíz centenáriumán szállították át a múzeumból, ahol őrizték.

Kolozsvárnak szintén a művész adományozott egy példányt 1900-ban, amikor Mátyás király főtéri lovas szobrán dolgozott. A feszületet a Szent Mihály-templom kápolnává alakított földszinti átjárójában helyezték el. Került belőle Székesfehérvárra, Elekre, Dobozra és a felvidéki Dobsinára is, hogy csak a még fel nem sorolt helyszíneket vegyem leltárba. A pestszentlőrinci Hargita téren Trianoni keresztként vált ismertté, a premontreiek 1927-ben létesített gödöllői kis temetőjében pedig az intézet-alapító Takács Menyhért prépost prelátus sírján hirdeti az örökkévalóságot. A műtárgy rangját csak emeli, hogy az egyik másolata Angliába jutott: a kópiát 1901-ben a londoni British Museum szerezte meg attól a műgyűjtőtől, aki egy évvel korábban azt a párizsi kiállításon vásárolta. Szintén értéknövelő tényező, hogy a műalkotás bronzba öntött változata a Magyar Nemzeti Galériában is megtekinthető.

Ha lenne egy művelt, éles elméjű, derék menedzsere a Temesközi bánsági városnak, akkor mindezek az összefüggések, emlékfoszlányok előkerülnének a szőnyeg alól, ahová az elmúlt nyolcvan évben lassan, de biztos mozdulatokkal be lettek seperve, s most ugyanilyen határozottsággal közismertté válnának. Velük együtt nemesülne közkinccsé a feszület és a Mária-emlékhely, az általuk is képviselt történelem pedig annak bizonyítékává érlelődne, hogy a sokat hangoztatott „kis Bécs” nem csupán egy üres, szemfényvesztő jelző, hanem, amint a példák bizonyítják, méltó hozzá Temesvár.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008