Művelődés

Az Erdélyi-medence közepén fekvő, centrális elhelyezkedésű és kiterjedésű honi vidék, a Mezőség iránt nemcsak az általános érdeklődés nőtt meg örvendetesen, hanem ezzel a földrajzi terrénummal és az ott élőkkel foglalkozó tudományos – néprajzi, történelmi, irodalom- és művészettörténeti – kutatások és feldolgozások száma is. Ha erre a tájegységre gondolunk, már nem alapvetően és szinte kizárólagosan Erdély grenáriuma, vagyis gabonásháza jut csak eszünkbe, ahogyan dr. Kós Károly néprajztudós mindig keserűen felemlegette, hanem abban a kontextusban, mint a magyar honfoglalásnak és államalapításnak a 10–11. század folyamán egyik legkorábban benépesített területe. A mostani demográfiai adatok, a románság túlsúlyának ismeretében ez ma nehezen hihető, pedig a népességi arányszám csak a 16–17. században billent meg, amikor az időszak háborúiban a magyar lakosság erőteljesen megfogyatkozott.

A témánk szempontjából fontosnak gondolt mezőségi tavaknak a megörökítésére, leírására, a múltban játszott esetleges szerepére sokáig – ugyanúgy, ahogyan az egész tájegységre – nem gondolt senki. Érthetetlensége miatt egyenesen csodálnivaló, hogy a 18. század végén és a 19. század elején még egymásba fonódó, összefüggő láncolatot képező tótenger megörökítésére és vizsgálatára nem akadt érdeklődő kutató, vagy – korabeli kifejezéssel – természetvizsgáló. Az említett századvég és századelő emlékírásainak, naplóinak és úti feljegyzéseinek szerzői érdeklődését nem keltették fel sem a táj, sem az ott látható régi műemlékek vagy új épületek, így feljegyezni valójuk sem volt, amikor keresztülhaladtak vagy kocsikáztak a terület hullámos dombjai miatt holt tengernek elnevezett sajátos téridomai között. Jellemző példája az érdektelenségnek Rettegi György (1718–1784) emlékiratának az 1769–1770. évi eseményeket tárgyaló leírása, amelyben csupán egy kulináris élvezet kapcsán tesz említést a vidékről: „Désnél sok heringeket fogtak, melyekből ő is ett. Nagy csuda, hogy lehetett a tengerből ide származni.”

A tudatos néprajzi gyűjtőmunka beindulásának időszakában, az etnográfia tudománnyá formálódásának korában a legjelentősebb kutató-tudós egyéniségek figyelmét a számunkra tudományos kincseket rejtő Mezőség sem kerülhette el. Előttük még a természettudományok művelői jelentkeztek és számoltak be eredményeikről. Az autodidakta francia nyelvmester, Landoz János (1793–1866) és a polihisztor Brassai Sámuel (1800–1897) Kolozsvár környékéről – a Szénafüveket megvizsgálva – írtak az erdélyi Mezőségre is jellemző növényekről. Brassai Sámuel kolozsvári felsülésén okulva, itt már nem bízott a tiltó táblák viszszatartó erejében, és tartott annyira az „orvbotanikusoktól”, hogy a féltett ritka fajokat évente learatta, nehogy gyökerestől kiássa valaki, ezáltal kipusztítva élőhelyéről. A további korabeli kiadványok közül az egyik a helyi viszonyokat jól ismerő, kalandos életű – 1849 után amerikai aranybányász, de akkor még – Doboka megyei székbíró, majd főbíró cegei gróf Wass Samu természettudományi megfigyeléseit tartalmazta, egy másik a Torockó vidék bányászatával is foglalkozó geológus, Pávai Vajna Elek a hely földtani viszonyairól értekezett.

A tudományos élet fellendülésének időszaka 1859 után, az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapításával következett el igazán. Az erdélyi természettudomány értékeinek megalapozói közé tartozik Herman Ottó polihisztori szintű munkálkodása, amelyben különös figyelmet szentelt az általánosságban annyira elhanyagolt, mostohagyermekként kezelt tájegységnek: „a Mezőség természeti viszonyai kielégítik akár a legmagasabb követelést is, mely jelentékeny része Erdélynek, s melyet éppen ezért és éppen oly joggal illet a szorosabb vizsgálat” – vallotta. Ottani kutatásai alapján sikerült meghatároznia 291 bogár-, 72 lepke-, 11 poloska- és 20 csigafajt. Az itt talált 70 pókfaj alapján állította össze a Magyarország pókfaunája címen kiadott, a témában ma is alapmunkának minősíthető háromkötetes monográfiáját. Az ott élő állatvilág bemutatása után az élőhely, a tósorozat ismertetésére is sort kerített.

A 20. század elején a már hivatkozott Sztripszky Hiador munkája mellett a Mezőség tavait geográfiai nézőpontból Erődi Kálmán ismertette, majd az őskori régészettel is kacérkodó Orosz Endre a témának szentelve több tanulmányt közölt az Erdélyrészi Kárpát Egyesület folyóiratában, az Erdélyben.

A 19. századi nagy ipari forradalom lázában a mindent a saját gazdasági érdekei szerint átformálni kívánó ember nemcsak a régi várfalaknak és tornyoknak esett mohón a csákányával, földéhsége az addig érintetlen természetet sem kímélte. Ennek a folyamatnak esett áldozatul a mezőségi vízi rengeteg is, ahogyan Kőváry László 1840-ben megörökítette: „e tavak ellen irtóháborút indítottak. Lecsapolás néhány szekér szénáért” – közölte véleményét megbotránkozva. Az időszak természetbúvárai – így Herman Ottó is – csak a lecsapolás után megmaradt kéttucatnyi tó nyújtotta lehetőségek keretein belül dolgozhattak. (Zárójeles megjegyzésként, mi mindent örökíthettek volna meg, ha az érintetlen tóvidéket kaphatták volna meg kutatási területül.) Az egykori Mezőség nemcsak folyóköz, hanem tóköz is volt, innen származik Tóvidék elnevezése. A több száz, összefüggő víztükör méltán kaphatta az „ezer tó országa” jelzős megnevezését. A megmaradt vízfelület a marosszéki Mezőség elragadtatott leírására késztette a Székelyföldnek már oly sok csodáját látott, fáradhatatlan leíróját, Orbán Balázst is: „A szabédi szűk völgyből lelejtve, midőn a kicsinke Lekencéhez ér az utas, egyszerre váratlanul egy szép és meglepő látvány tárul fel; egy terjedelmes tó, mely a kitáguló hegyek között ragyogtatja eget s a partvidéket visszatükröző hullámtömegét; szép, terjedelmes víztükör ez, a Mezőség ridegségének csillogó költészete, egyik szeme azon tóláncolatnak, mely a Véccsel egy vonalba eső Komlódtól kiindulva egész a Marosig nyúlik le.”

Erődi Kálmán leírásának idején – a 20. század elején – a nap fényétől ragyogtatva, még lágyan hullámozhatott a Cegei-, Mezőzáhi-, Széki-, Madarasi-, Szentegyedi-, Mezőtóháti-, Sályi-, Katona-, Mezőménesi-, Bándi-, Báldi-, Mezőkapusi-tó szél borzolta felszíne. Ilyen vagy ehhez hasonló, megkapó látványnyal találkozott az 1907. esztendő nyárutóján, augusztus vége felé Kelemen Lajos, Erdély iskolateremtővé, legendássá vált levéltárosa. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Kézirattárából egzisztenciális okok miatt távozni kényszerült lelkes fiatalember éppen annak az évnek a májusában lett a kolozsvári unitárius kollégium történelem és földrajz tanára. Egész életét, érdeklődését befolyásolta Orbán Balázs hatkötetes Székelyföld leírása és Kőváry László Erdély régiségei című munkájának a megismerése, elolvasása. Az ő nyomdokukba lépve, példájukon felbuzdulva, gyalogszerrel járta be Erdély feltáratlan műemlékeit, régiségeit rejtő falvait, hogy történelmüket megismerje és néprajzi, valamint művészeti értékeiket felfedezve rendre közreadja, megismertesse azokat. Így talált rá 1894-ben református kollégiumbeli osztálytársával, ifj. ribicei Nemes Ödönnel a Kis-Küküllő bal partján fekvő Ádámos unitárius templomában a korabeli Magyarország legrégebbi évszámos (1526) mennyezetfestményére.

Kelemen Lajos a Mezőség története és műemlékei felé mindig különös érdeklődéssel tekintett. Kiadatlan naplójában 1895. október 13-án – 18 éves korában – nagy elszánással komoly fogadalmat tett: „Tisztában vagyok életem céljával. Ha Isten megsegít, leszek tanár, s megírom a Mezőség leírását…” Életsorsa nem engedte meg, hogy beválthassa utóbbi fogadalmát, de a Mezőséggel több tanulmányában is foglalkozott. Mint lelkes természetjáró és a Mezőség egyik odaadó, lelkes tisztelője, ő is megcsodálta az ottani tavakat. A már hivatkozott naplójában rögzítette, hogy nemcsak a lenyűgöző látványban gyönyörködött, hanem addig más által meg nem fogalmazott, észre nem vett megállapítást tett. (Heuréka – mondhatnók vele, ha ennek a szónak lenne székely megfelelője.) A reveláció erejével ható felfedezését így örökített meg naplójegyzetében: „Szeptember 1. este, 1907. Marosvásárhelyre augusztus 12-én, hétfőn a gyorsvonattal indulva mentem s kedden az unitárius esperestől a régi vizitácionális jegyzőkönyveket kikérvén jóformán egész hetemet ezek átolvasásával és jegyezgetéssel töltöttem, hogy az Erdélyi Hírlapnak a Csokfalváról és unitárius egyházáról ígért tárcámat megírhassam. Közben alig tettem látogatást is, s csak azután járogattam el, hogy a cikk elkészült. […] Még egy utat meg kellett hogy tegyek. A Székelyek Történetének pályadíjalap bizottsága jegyzőjének lévén kiszemelve, szerettem volna, ha a Mezőség Korhányairól személyes meggyőződést teszek. Vasárnap – 25-én – reggel 6-kor tehát gyalog elindultam Szabédra s Szabadon, Csáváson és Felén át, fél tízre oda is érkeztem. Negyedórai pihenés után Barabási Pistával kimentünk a Korhányra. Nagy, magas, messzire látszó, kerek tetejű és Kölpény felé lesuvadt oldalú hegy. Szó sem lehet róla, hogy mesterséges temetőhalom lehetne. A tetejéről azt az érdekes megfigyelést tehettem, hogy amíg a Mezőség tórendszere megvolt, az addig a mezőségi székelységnek nagyszerű természetes védelmet nyújtott. A kölpényi tó most is egész völgyet átfogva úgy csillogott fel, mint egy hatalmas széles folyó. A nádasok, mocsarak, tavak s túl a Maros-völgy berkei, a terjedelmes erdőségek valósággal fedezték a székelységet itt. A tavakon túl nincs is Marosszék székely faluiból Sámsondon és Lekencén kívül egy sem. Délután 4-kor visszaindulva a magasan haladó országútról még sokszor el-elnéztem a vidéket, s elgondolkoztam az öreg Barabási István nyugalmazott járásbírónak azon a természetes, hallás után tett megfigyelésén, hogy a feleiek beszédje a kunságihoz, a szabédiaké a jászokéhoz hasonlít. Ki tudja, nincs-e valami egyszerű, de nagy történeti igazság kulcsa a természetes tapasztalati megfigyelésben? Nyelvésznek kellene lenni hozzá! A felei és szabédi temetkezés is merőben különböző.”

1907-ben – hangsúlyozottan ismételve – 18 éves korában tett, megfigyelésen és az összefüggések keresésén alapuló felfedezését közel 50 esztendő múlva, 1955. június 8-án, azóta bizonyára sokadszor átgondolva, nagyon részletesen megírta Domahidi Sipos Zsigmond nyugalmazott magyar királyi rendőrtanácsosnak, 1938 és 1945 között Csepel rendőrkapitányának.

„Én a gyepűkből csak az erdélyi gyepűk egy részével foglalkoztam s azzal is szinte félszázad előtt. Engem az ügy a székely település nézőpontjából érdekelt különösebben. Ekkor történt, hogy Maros-Torda megyében, Mezőszabédon egy barátomat meglátogatva meg akartam közvetlen közelből látni, hogy milyen határrész ott a Korhány? […]

A hegytetőn megpihenve már visszakészülődtünk, mikor eszembe jutott, hogy a szomszéd Ménes falu határában van az őrhegy. Megmutatták a Korhányról azt is. Alant egy mély völgy fenekéről Kölpény nehány háza látszott. Ezek végénél széles víztükör csillant föl a messziségből hozzánk. A vízszegény Mezőségen szinte hihetetlennek láttam akkora vizet.

De ekkor mint egy égi látomás suhant el lelki szemeim előtt a táj térképe.

Tudtam, hogy a kölpényi tó egyik láncszeme annak a tósorozatnak, mely a középsőt a Mezőségi M[aros]vásárhely-Tekei keskenyvágányú vasút építésekor talált leletek bizonysága szerint már az őskorban is, kb. 20 km hosszúságban gátakkal elválasztva csaknem egészen összefüggő – s széles víztükröt alkotott, egészen 1889-ig, mikor nagy részüket lecsapolták.

Emlékezetem végig vágtatott a tósorozaton. Az utolsó tó végénél ott van Mezőkapus. Mellette Ikland s Zám, a határ- és vámhelyek. Fenn a tósor végéhez közel Körtekapu! Átvillámlott az agyamon, hogy ez a 2–300 méteres víztükrös völgy valaha természetes határul szolgálhatott, akárcsak Nyugat-Magyarországon a Hanság mocsara. Elmondtam a hegymászás eredményét barátomnak is.

Itthon aztán tovább folytattam a kutatást, a tósor északi vége közelében ott van Erked, ami az őrke mezőségi tájszólásos formája, a -d helynévképzővel. Aztán fennebb ott van Kerlés, melynek semmi köze nincs a középkori reáfogott ostoba Chyrieleissel, hanem ez is éppen úgy a ker(t), kerítés, határ, gyepű származéka, mint a gyepűvonal, csak a Maros felöli részén Kerelő, Kerelősóspatak és Kerelősz[en]tpál, melynek tőszomszédjában épen úgy ott van Buzásbesenyőben a besenyő őrtelep, mint a gyepű északi végénél levő Besenyőnél, melynek szász-német neve Heydendorf = pogányfalu, a pogány őrbesenyők egykori telepe.

Tisztán láttam, hogy engem itt a jószerencse egy egykori, ma már ismeretlenségbe süllyedt országhatár, illetve gyepű fölfedezésével ajándékozott meg.”

Kelemen Lajos felfedezésének kontextusba helyezése előtt tisztázzuk a gyepű fogalmát.

Lakonikus meghatározással, a honfoglaló magyarság határvidékének megerősített védőrendszere, azaz gyepűrendszere. A 9–10. században ezek a gyepűk akár több napi járóföldre kiterjedő, lakatlan területek lehettek, amelyek a szállásokat védték. A gyepű szó eredetileg a gyepből származik, mely eredeti jelentését tekintve műveletlen, lakatlan területet jelentett. A mesterséges határvédő eszközök – mint a gát (clausura), vagy a torlasz (obstaculum) – az államalapítás idejéből ismertek. Hadászati fontossága abban állt, hogy az első roham, a meglepetés veszélyét elhárította. A kettős értelmű gyepű szó térelválasztó közt is jelentett, amit az egyes magyar törzsek települési területei között is alkalmazták. A folyók alsó és felső vízvidékei voltak a téli és nyári szálláshelyek, onnan vonultak tavasszal a nyári szállásra, majd ősszel vissza. Ez volt a vízparti szállásváltó települési rend. Csíkszentmihályi Sándor Imre, a kolozsvári Genealógiai Füzetek című családtörténeti folyóirat egykori szerkesztője megpróbálta összegyűjteni az erdélyi gyepűségeket, melyben főleg Karácsonyi János elképzeléseire támaszkodott. A keleti gyepűknek két vonulatát írta le: Szinyérváralja – Veresmart – Oláhgyűrűs (Gyéres), mely a Szamos és a Lápos völgyét zárta el, és Zsibó – őrmező – Tihó vonalat, mely a meszesi kapu mellett haladt. Emlékőrző elnevezés a két Gyepesér, az egyik Sárszegnél ömlik a Berettyóba, a másik Tenke és Erdőgyarak mellett folyik. A Maros völgyének Zámnál volt a kapuja, a Temes-völgyet Priszáka falunál rekesztették el.

Kelemen az idézett, domahidi Sipos Zsigmondhoz írt levelében még azt is megjegyezte, hogy „ezt a fölfedezésemet érdemlegesen soha sem dolgoztam ki.” Tógyepű elméletét részleteiben nem vetette papírra ugyan, de ahogyan egy félmondatban célzott rá levelében: „Magam kétszer tettem érintő-említést a mezőségi tógyepűről s folytatásáról.”

Először 1928-ban, a Hirschler József kolozsvári prelátus-plébános alapította Művészeti Szalonban közreadott A küküllővári tatárfej című írásában olvashatunk néhány mondatot keleti gyepűelméletéről. Fontosnak tartotta kurzív szedéssel kiemelni, hogy a „gyepűhatárok pontos megállapításával ma is adós a magyar irodalom”. Egy monografikus igényű összefoglaló munkájában a gyepűvonalakra való érintőleges utalásakor az említett 1928-as írásra hivatkozott Biró Vencel. Kelemen Lajos 1942-ben, a téma tárgyalásának jobban kedvező időpontban, Marosvásárhely múltjából címen szülővárosában tartott szabadelőadásában részletesebben tudott foglalkozni a kérdéssel. Az előadás később a szerző által alaposan átdolgozott változatából érdemes egy kicsit hosszabban is idézni: „A Mezőség keleti felében, Marosvásárhelytől nyugatra ősidők óta egy tósor húzódott; ennek nagyobb része csak az 1884-ben végzett lecsapolásokkal szűnt meg. Ez az egykori tóláncolat a Teke közelébe eső Komlódtól és Nyulastól délnyugati irányba húzódva helyenként 2–300 méter széles víztükreivel, nádasaival és ingoványaival mintegy húsz kilométer hosszúságban természetes határul kínálkozott, s a helynevekből következtetve huzamosabban ilyenül szolgált. Éppen úgy tó- és ingovány-gyepű volt, mint Nyugat-Magyarországon Ausztria felé a hasonló természetű, de síkföldi Hanság. […] Mikor és meddig voltak ezek a gyepűk országhatárok, ma még ismeretlen, s azt csak leletek fogják eldönteni. Éppen így ismeretlen a határgyepűk megszűnésének vagy további keletre tolásának ideje…”

Az erdélyi Mezőséget Anonymus szerint Töhötöm (Tuhutum) vezér hódította meg, bevette Doboka várát, majd a Meszes hegység Terbetéjén átkelve, kijutott ki a Tisza síkságához. A fegyveres középréteg sírjaira alapozott, megbízhatónak nevezhető régészeti feltárások alapján megállapítható, hogy a Mezőségen, a nagyobb medencéknél, a Maros-völgyének mindkét oldalán stratégiai megszállás következett be. A 10. század folyamán a tagolt védelmi rendszert az Erdélyi-medence tartós megszállása váltotta fel. Györffy György Kniezsa Istvánt alátámasztva aláhúzza, hogy a 11. században az Erdélyi-medencének a középső területe: a Szamos felső vízvidéke, a Maros középső szakasza és a két Küküllő alsó szakaszának környéke volt megszállás alatt. Kniezsa István az igazolható gyepűnyomok közé sorolta a Kolozsvártól délre, a Mezőségen találhatót is. A magyarság keleti határvonalát – nyomatékosítja – „bízvást helyezhetjük” a Mezőség és az erdőöv határára, Teke és Marosvásárhely tájékára. A földrajzi körülmények (erdő, ártér, láp, mocsár, a Mezőségnél a tavak) nemcsak határt szabtak, egyúttal meghatározták a letelepedés irányát is. Az Árpád-kori Magyarország egyik legtekintélyesebb szakértője, Györffy György szerint a Méhes és a Lekence folyók vízválasztója tekinthető a fő gyepűvonalnak. A keletre eső Sajó-medence gyepűelve volt. Erdély túlnyomó része a 10. században még gyepű (indago) volt, a Nyugat-Erdélyben húzódó katonai őrtelepektől keleti irányban egészen a Kárpátokig. Az újabb kutatások fontosnak tartották kihangsúlyozni, hogy a korabeli Magyarországon a gyepűhatárok és az országhatárok nem voltak azonosak.

A Kelemen Lajos által leírt és a honfoglaló magyarság védőrendszerének, a gyepűnek egyik részeként értékelt mezőségi tórendszer nem az egyedüli természetes földrajzi felület, amelyet védelmi eszközül hasznosítottak. Az általa is megemlített Hanságon kívül hasonló feladatot látott el az egykori Győr vármegye „napnyugoti része, mely Mosonnal és Sopronnal határos”. Ez a kisalföldi Tóköz, amely „neveztetett az ő sok taváról, mocsaráról”, takácsi Horváth János – 1819 és 1826 között a réti gyülekezet evangélikus lelkésze – írásában örökítődött át az utókorra. Ugyanilyen szerepe volt egy másik – szintén nem az erdélyi gyepűrendszerhez tartozó – védelmi céllal felhasznált hatalmas, 100–120 négyzetkilométeres földrajzi területnek az észak-keleti Kárpátokat őrző kárpátaljai lápmezőnek, az egykori Bereg megyei Szernye-mocsárnak. A mocsaras, vizenyős terület még a 19. században is 150 ezer katasztrális holdat foglalt magában. Az ingoványos vidék helységnevei itt is árulkodóak, mint Gát, Makarja, Beregújfalu, Nagybereg, Makkosjánosi, Nagylucska.

A tógyepű-elméletet részben tartalmazó írást közreadó B. Nagy Margit művészettörténész Kelemen Lajos főként szóban kifejtett elmélete valóságtartalmának megítélésében nem tudott határozott állásfoglalást tenni. Ezt a régészek elutasító magatartására való hivatkozása miatt és a téma felvetődésének időpontjában – az 1984. esztendő Romániájának ismeretében – érthetőnek találhatjuk. Szomorúbb, hogy véleménynyilvánítása összegző és lezáró mondata tulajdonképpen ma is érvényesnek tekinthető, melyet az azóta eltelt negyedszázad sem tudott meggyőzően pontosítani: „Így ma még – nélkülözve az erre vonatkozó kutatásokat – nem tudjuk eldönteni, hogy a Kelemen Lajos elgondolása helyes volt-e vagy sem.”

Az ötletgazda annak idején nem tudott – szó szerint – utánajárni elgondolása valóságtartalmának. Előbb az Erdélyi Múzeum-Egyesület félszázados ünneplésének titkári feladatai, majd házasságkötése – „akkor nem mehettem gyepűbarangolónak” – majd a tudományos cél megvalósítása érdekében kért III. osztályú vasúti szabadjegy-kérelmének elutasítása végletes cselekedetre ösztönözte: „maros-széki székely módon intéztem el az ügyet… addigi gyűjtésemet, kevés jegyzetemet s vázlataimat a kályhába téve felgyújtottam égő áldozatul, s az ügyet levettem az én életem napirendjéről”. Később felülkerekedett benne a tudományos kutató, és másolatot készített eredményeiről.

Némi előrelépést tapasztalhatunk az ügyben, bár nem a régészet, vagyis abból irányából, ahonnan az alátámasztást, a megerősítést legjobban várhatnók. Kelemen Lajos gyepű-elméletét erősítették meg dr. Kós Károly néprajztudósnak a mezőségi helységnevek elemzésekor kapott eredményei. Véleménye szerint a kapus helységnevek – mint a Mezőkapus – az egykori gyepűvonal kijáratát őrzik. Ehhez kapcsolódnak a sajátos jelentést hordozó és különösebb magyarázatra nem szoruló helységnevek is, mint a Katona, az őr (Mező-, Al-, Felőr), a vár (Bálványosváralja, Melegföldvár), az udvar (Sajóudvarhely, Udvarfalva). A vidéket meghódító és meglakó nemzetségnevek is megőrződtek, mint pl. Aba, Ajton, Buza, Décse, Gyula, Kara, Kékes, Keszü, Kolozs, Koppánd, Korpád, Kölpény, Szovát, Zsombor). Véleménye megerősíti Györffy György egyes helynevekre vonatkozó megállapítását: őrmező az ispán alá tartozó őrök tartózkodási helyére, Tötör a vár mellett lakott őrök telepére utalhat. őrre vonatkozóan megjegyezte, hogy az egykori, Kolozsvárra vezető királyút őrnél átkelve a vízválasztón fordult Torda felé. Mezőkapussal foglalkozva megállapította, hogy a határvonal felette érte el a vízválasztót, amely Kolozs és Doboka vármegye területén a fő gyepűvonalat alkotta.

A Kelemen Lajos által felvetett kérdés megnyugtató tisztázásának érdekében a régészeti, történelmi és nyelvészeti kutatások konszenzussal záródó végeredményében, vagy a kolozsvári levéltáros-történész nagyméretű kopertájának előkerülésben reménykedhetünk, amelynek tartalmáról annyi tudható, hogy „a gyepűvonulatról egy térképvázlatot csináltam s reá írtam a borítékára, hogy halálom után 25 évvel felbontható”.