magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Lupescu Radu: Templom a Farkas utcában


A kolozsvári Farkas utcai református templom istenháza, műemlék, fogalom. Jelentőségét, helyét köztudatunkban talán Entz Géza, a templom neves monográfusa ecsetelte a legjobban: „keletkezése utolsó, de egyben fenséges bizonyságot tesz Mátyás király szülővárosa iránt érzett tiszteletéről és szeretetéről. Befejezése óta állandó közvetlen tanúja Kolozsvár és Erdély dicsőségének és megpróbáltatásának, derűjének és bánatának, egy szóval: egész történelmének. Az annyi szent emlékkel ékesített Farkas utcának ő a legrégibb dísze, a legteljesebb értelme, lényegének tökéletes magába foglalója. A hársfasoros utca belőle indul ki és hozzá tér vissza. Szét nem választhatóan vele lélegzik, benne él.”

A mai köztudatban az egyház az erdélyi reformáció egyik legnagyobb, patinás központja. A templom és a mellette egykoron álló kolostor azonban egy ma már feledésbe merült, szinte idegennek ható 15. századi város vallási életébe illeszkedett, tulajdonképpen egy teljesen más világ számára épült. Azon túlmenően, hogy Istennek szentelt kultikus hely, eredeti rendeltetése is más volt, mint a mai. Ha meg akarjuk érteni a templom és kolostor születésének körülményeit, létezésének első fejezetét, így mindenképpen tisztában kell lenni Kolozsvár 15. század végi állapotával, vallási ügyeivel.

A reformáció előtt vagyunk, igaz már csak három évtized választ el tőle. A magyar királyság utolsó évtizedei ezek, mielőtt a Mohács után bekövetkező területi és a reformációt követő vallási megosztottság Szent István királysága bomlásához vezetett volna. A 15. században a törökök által már többször próbára tett Magyarország utolsó tündöklése, egy kiváló uralkodó, Mátyás király szigorú kormányzása alatt. A helyszín éppen az uralkodó szülővárosa, az a város, amely végül sajátos viszonyba sodródott a Hunyadiakkal.

Kolozsvár számára a 15. század jelentette a nagy gazdasági és az ezzel szorosan összefüggő demográfiai áttörés korát. Az addig meglehetősen szerény város fokozatosan a legfontosabb erdélyi szász városok sorába küzdte fel magát, és innen már egyenes út vezetett az első város (civitas primaria) közfelfogás kialakulásához. A Zsigmond királytól és Hunyadiaktól kapott kiváltságokkal jól felvértezett Kolozsvár lendületes átalakuláson ment keresztül, és ezt talán a város területén végzett nagy építkezések tükrözik ma is a legjobban. A 15. századi Kolozsvár egy nagy építőtelepre hasonlított, amely a kétségtelen dicsőség mellett, nagyon sok kellemetlenséggel is járt. Közel másfél évszázadon keresztül épült a város szívében a ma is álló plébániatemplom, az Óvár központjában pedig a domonkos szerzetesek monumentális kolostor-együttese (a 18. századtól ferences kolostor). A város minden egyes polgárára kiható legnagyobb vállalkozás azonban kétségtelenül a ma már csak töredékeiben megmaradt új várfal építése volt. Kolozsvár immár külsőségekben is a nagy királyi városok formáját kezdte fokozatosan magára ölteni.

A fejlődés a városlakók számára nehezebben emészthető jelenségekhez is vezetett, amelyek konfliktusos állapotokat teremtettek. Ilyen volt például a városvezetésre és a plébániatemplom használatára vonatkozó szász–magyar konfliktus, vagy a plébániatemplom és a domonkos kolostor közötti hatásköri ellentét. Az egyházi ellentétek végül az 1480-as évekre elcsitultak, és ekkor került a város egy újabb kihívás elé: az uralkodó ferences kolostort akar építeni Kolozsváron.

Mátyás király valamikor 1486 szeptembere előtt tudatta Kolozsvár bírójával és a városi tanáccsal alapítási szándékát, és egyúttal felszólította őket, hogy a templom és kolostor számára megfelelő helyet utaljanak ki. A város vezetőségét bonyolult feladat elé állította a király, mivel a várfalakon belül megfelelő nagyságú szabad telek már nem volt. Minden bizonnyal hosszas viták eredményeként született végül az a megoldás, hogy közvetlenül a déli és keleti várfal találkozásánál, a Farkas utca keleti végében kaptak a ferencesek egy meglehetősen keskeny telket, úgy hogy magát a templomot is az utca területére voltak kénytelenek építeni. Mindezt azzal a feltétellel, hogy az ott lakó polgárokat a ferenceseknek kártalanítani kell.

Mátyás, más általa támogatott építkezésekhez hasonlóan, valamelyik királyi jövedelmet kezelő tisztségviselőjét ruházta fel az építkezés adminisztratív teendőinek, elsősorban a kifizetések lebonyolításával. Ebben az esetben az erdélyi sókamara ispánját, Tarcsai Mártont bízta meg a feladattal. A ferenceseket János testvér képviselte, akit Mátyás 1490-ben küldött Kolozsvárra, hogy a munka folyamatát ellenőrizze.

A kezdeti nehézségek ellenére a polgárok számára is nyilvánvaló volt, hogy ritka királyi kegyben részesült ezen alapítással a város. A jelentős anyagi erőforrásokat igénybevevő koldulórendi kolostorok építéséről ugyanis többnyire a város gondoskodott, illetve a polgárok adományából épült. Ez a ferences kolostor viszont valósággal ajándék volt Mátyás részéről, ugyanis az uralkodó fedezte az építkezési költségeket. Az impozáns kolostorral tehát Mátyás nem csak a ferenceseknek, hanem szülővárosának is kedveskedett. Így az uralkodó éppen a halála előtti években tett újból tanúbizonyságot Kolozsvárral szemben tanúsított kegyességéről, szeretetéről. Mátyás kezdeményezését szerencsére II. Ulászló (1490–1516) és II. Lajos (1516–1526) is felkarolta, így alig néhány évtized alatt a 16. század elejére a templom és kolostor teljes egészében elkészült.

A kolostor Boldogságos Szűz Máriának szentelt templomával hamarosan a város hétköznapi vérkeringésébe került. A polgárok egy része ide járt misére, a ferencesek számára végrendelkeztek, templomukba temetkeztek. Közöttük patrícius családok is voltak, mint például Kolozsvári György kőfaragómester és felesége, Magdolna, akik immár a ferences templomba temetkeztek. Különben Magdolna nevéhez fűződik a ferences kolostor melletti ferences harmadrendű nővéreknek szánt kápolna alapítása is. A 16. század első felében kelt végrendeletekből az derül ki, hogy akkor már berendezési tárgyakra, kegytárgyakra volt a ferenceseknek szükségük, az építkezéssel már nem foglalkoztak.

Az 1500 körül épült templomból és kolostorból mára mindössze a templom maradt meg, a kolostor, későbbi építkezésekkel egyetemben mindössze a templom melletti romkert romantikus hangulatát fokozza. A kolostorról annyit tudunk, hogy refektóriummal (közös ebédlőteremmel), konyhával, az emeleten szerzetesi cellákkal rendelkezett, de minden bizonnyal a nagyobb kolostorokra jellemző egyéb terek is kiegészítették: sekrestye, káptalanterem, oratórium, könyvtár stb. A templom is sokat veszített eredeti fényéből. Tetőzete a mainál magasabb volt, támpillérjei gazdagabban tagoltak, nyugati főbejárata felett faragott ívmező húzódott, belsejét pedig falképekkel díszítették. Az építkezéseket új építőműhely bonyolította le, nem az, amelyik már korábban Kolozsváron tevékenykedett. Stílusa modernebb szerkezeti és dekorációs megoldások alkalmazásáról tanúskodik, mint amely a Szent Mihály templomnál, vagy a domonkos kolostornál megfigyelhető.

A szerzetesi létesítmény nagysága természetesen nem a város anyagi képességeit, hanem az uralkodó reprezentációs igényeit tükrözte. Nemcsak méreteiben volt a magyar királyság egyik legnagyobb ferences kolostora, hanem az itt élő szerzetesek száma is igen nagy volt. Egy 1534-ben készült összeírásból tudjuk, hogy 17 misés pap, 4 növendék, 13 segítőtestvér tartózkodott itt, vagyis az erdélyi ferences őrség legnépesebb kolostorának számított.

A szerzetesek azonban nem sokáig élvezhették a város csendes szögletében épült monumentális kolostort. A 16. század eleji reformmozgalom fokozatosan hatalmába kerítette Kolozsvár szász és magyar lakosságát is, 1545-ben pedig a város akkori plébánosa, Heltai Gáspár nyíltan vállalta a lutheri tanok hirdetését. A plébániatemplom után a katolikusok kolostoraikat is elveszítették, a város a domonkos és ferences szerzeteseket a távozásra szólította fel. Mindkét szerzetesrend 1556-ban vett búcsút Kolozsvártól.

A város nemcsak gazdasági szempontból tört az élre, hanem lassan Erdély szellemi központjává is vált. Ezt a törekvést jól tükrözi az erdélyi reformációban betöltött szerepe, majd a későbbi iskolaalapítások. Lakosai hamarosan a reformáció radikálisabb irányzatát jelentő unitárius vallásra tértek, katolikus egyházi intézmény létezését a városban pedig egyáltalán nem tolerálták. Erdély történetének e zavaros évtizedeiben a plébániatemplommal és a domonkos kolostorral ellentétben a ferences kolostor gazdátlan maradt. 1579-ig senki nem foglalkozott karbantartásával, ami óhatatlanul az épületkomplexum állagának romlásához vezetett.

Kolozsvárnak meglehetősen mozgalmasra sikeredett vallási életét 1579-ben Báthory István fejedelem újból megbolygatta. Az erdélyi katolikus vallás helyzetének megerősítése érdekében lengyel jezsuitákat küldött Erdélybe, akik első lépésben a város melletti (kolozsmonostori) egykori bencés apátságot vették birtokba. Rossz előjel volt ez az unitárius Kolozsvár számára, és hamarosan fény derült a fejedelem valós szándékára: a jezsuiták a városba költöznek, sőt főiskolát fognak fenntartani. Ezzel a távoli Lengyelországban uralkodó erdélyi fejedelem egyenesen az unitárius egyház központjába ültette a katolicizmus új magvát. A ferencesek pusztán álló kolostora (monasterium desertum) magától kínálkozott a jezsuita létesítmény befogadására, akik serényen neki is fogtak a helyreállítási munkálatoknak. A harmadrendű nővérek zárdájában rendezték be a kollégiumot, a helyreállított ferences kolostor pedig a jezsuita szerzeteseknek adott otthont. A közöttük álló templomban 1556 után először újból misét tartottak (1581).

Az iskolaalapítás nemes gesztusán túlmenően, Báthory István részéről úgy tűnik, kissé megfontolatlan lépés volt Kolozsvárra telepíteni a jezsuitákat. Jelenlétük feszültséget teremtett a többségében unitárius városban, amely az évek multával csak fokozódott. Végül 1589-ben, a város nagy megelégedésére, országgyűlési határozat következtében a jezsuiták elhagyták Kolozsvárt. A nyugalom azonban nem sokáig tartott mivel 1595-ben Báthory Zsigmond visszatelepítette őket. Úgy tűnt Kolozsvár nem tud megszabadulni tőlük, így amikor 1603-ban drámai körülmények között alkalom nyílt kiűzésükre, a felizgatott polgárok véglegesen megoldották ezt a problémát. Nem csak a jezsuitákat üldözték el, hanem az iskolát (zárdát) és a kolostort is lerombolták, a templomot pedig használhatatlanná tették. Pótolhatatlan kár érte a középkori épületet, a kolozsváriak egy része viszont elégedett lehetett művével: mikor Basta generális védőszárnya alatt a jezsuiták harmadszor is visszatértek, már lehetetlenség volt visszaköltözniük a ferences kolostorba.

A következő évtizedekben újból gazdátlan maradt a templom. Bethlen Gábor fejedelemsége alatt merült fel az a gondolat, hogy a református felsőfokú képzésnek Kolozsvár, közelebbről a ferences kolostor adhatna otthont. Bethlen Gábor azonban jobbnak látta ezt Gyulafehérváron létrehozni a fejedelmi rezidencia mellett, így az épület sorsa továbbra is bizonytalan maradt. A felvetett gondolat azonban nem halt ki teljesen, hanem I. Rákóczi György (1630–1648) uralkodása alatt újból felmerült, és végül eredményhez vezetett.

A református kollégium kolozsvári alapítása jóval megalapozottabb stratégiára épült, mint Báthory István jezsuita kezdeményezése. Bethlen Gábor uralkodása alatt ugyanis a kálvinisták száma jelentősen megnövekedett a városban, és egyre nagyobb szerepre tartottak igényt a város vezetésében is. A kollégiumnak tehát jobb társadalmi és politikai megalapozottsága volt, mindössze az 1603-ban rommá tett épületegyüttest kellett használható állapotba hozni. Ez természetesen igen jelentős anyagi kiadásokkal járt mivel szükséges volt a teljes ferences kolostor-együttes átépítése, újjáépítése. Rákóczi nem fukarkodott a kiadásokkal, és akár csak Mátyás király szorosan felügyelt az építkezés menetére. A középkori építkezések után kétségtelenül ezek határozták meg a legjobban a ma álló templom arculatát, Mátyás király mellett pedig I. Rákóczi Györgyöt tekinthetjük e templom második alapítójának.

Az építkezés 1638-ban kezdődött és ezt az eseményt emléktáblán is megörökítették. Az erdélyi fejedelemség és a csatolt részek számos vidékéről érkeztek mesteremberek, munkások, építkezési anyagok. Mivel a honi építészmesterek képességeit meghaladó feladatokat is meg kellett oldani – elsősorban a templom hajójának beomlott boltozatát kellett helyreállítani – a fejedelem külföldről, Kurlandból (Lettország) hozatott a gótikus szerkezetek megszerkesztésében és kivitelezésében jártas kőfaragókat. A templom teljesen új tetőt kapott, a középkori boltozat mintájára sikerült újraboltozni a hajót, kicserélték szinte az összes támpillért, a templom oromzatára pedig óra került. A legnagyobb gondot egy megfelelő harangtorony kialakítása okozta. Többszöri sikertelen próbálkozás után végül a templom mellett a Farkas utca másik oldalán állítottak fel egy masszív szerkezetű haranglábat (később Haranglábkertnek nevezték a telket). „A Farkas utcai templomot egész Erdély építette, s amikor a munkálatok tízévi fáradozás árán befejeződtek, a fejedelmi udvarral az élén egész Erdély és kapcsolt részei ünnepelték, minthogy benne nem csak a reformátusság, hanem az egész ország lelki életének erős bástyája emeltetett” (Herepei János).

A Rákóczi által kezdeményezett nagy ívű építkezések másik fejezetét az új kollégium (schola) épületének elkészítése jelentette. A feladat befejezése a fejedelem fiára, II. Rákóczi Györgyre hárult, akinek szerencsére még lengyelországi katasztrofális hadjárata előtt sikerült bevégeztetni ezt az apai örökséget (először befejezve 1654-ben). A fejedelem olasz építésze, Agostino Serena tervei alapján épült a középkori kolostor helyén, ennek részben megmaradt falainak felhasználásával. A kolostornál azonban nagyobb méretű volt, kinyúlt egészen a mostani református kollégiumig. Ma már mindössze főhomlokzatának szép reneszánsz kapuja áll, mely bejáratként szolgál a templom melletti romkertbe. Az egykori harmadrendű ferences nővérek zárdája is elenyészett, helyére jó öreg kőház épült, a régi papi lak, amely jelenleg esperesi hivatal.

I. Rákóczi György kezdeményezése következtében egy mind a mai napig tartó új korszak kezdődött a templom történetében. Meglehetősen hosszúra sikeredett gazdátlan, hányattatott történetének vége szakadt, és az épület jelentőségéhez méltó új szerep várt rá. Nagy hírnévre szert tett református kollégium működött vonzáskörében, maga a templom pedig lassan az erdélyi kálvinista családok panteonjává nőtte ki magát. A belső terében sorakozó halotti kárták és címerek sokasága csak tovább fokozza a templom rendkívüli egyéniségét.

A 17. század közepén végbement nagy építkezések következtében kissé megváltozott a Farkas utca keleti részének arculata is, ahol immár késő gótikus és késő reneszánsz homlokzatok szépen tagolt síkjai szűkítették le az utcát. Tovább növelte e történelmi sarok festői hatását a templom közelében felállított lenyűgöző méretű és konstrukciójú harangláb. Sajnos nem örökölhettük meg e szép építészeti hagyatékot, mivel a városon 1798-ban végigsöprő nagy tűzvész visszafordíthatatlanul károsította az épületek egy részét. Ekkor égett le a harangláb is. A református schola épületét sem állították már helyre, hanem mellette a ma is álló kollégiumot építették meg (befejezve 1801-ben).

A 19–20. századot építéstörténeti szempontból a templom helyreállítási munkálatai töltötték ki. Kezdetben ezek többnyire a neogótikus purizmus szellemében fogantak, ezt tükrözi többek között az 1910– 1913 között épített hatalmas nyugati karzat is. 1958– 1959-ben került sor a templom utolsó nagyobb helyreállítására, amikor a templomon kívül a középkori kolostornak a templomhoz csatlakozó csonkán megmaradt kerengőjét is részben rekonstruálták. A templom építészeti állagának megóvásán túlmenően e munkálatok nagy érdeme a terméskőig lecsupaszított monumentális falak szabadon hagyása volt. Ezzel a templom nemcsak metaforikusan, hanem vizuálisan is megtestesítette a reformáció közismert zsoltárának bevezető szavait: Erős várunk nekünk az Isten.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008