Művelődés

Sütő András fogalmazta meg tömören a magyar értelmiségi köztudatban jól ismert település elhelyezkedését. „A Mezőségnek hívott erdélyi dombvidék kellős közepében, Kolozsvártól negyven, Marosvásárhelytől hatvan kilométernyire, távol a vasúti és szellemi közlekedés ütőereitől, hajdani lápok, tavak, nádasok kiszikkadt völgyében. Makkai Sándor püspök úr néhány évtizede regényt írt rólunk vagy inkább segélykiáltást, az volt a címe: Holt-tenger. Hasonlatos hozzá valóban a vidék domborzata. Valamikor tenger volt itt, aztán elment valamerre, mi itt maradtunk, hasonlóképpen a vízi világból a természet sanyarú változásaiban az élelmes kétéltű békák is.”

Kemény Zsigmond (1814–1875), a lélektani realizmus meghonosítója regényirodalmunkban, élete alkonyán ebben a faluban élt, és itt is temették el. Sírja azonban nem vált az Erdély művelődéstörténeti emlékhelyeit látogató turisták zarándokhelyévé. Faragó József, kolozsvári folklorista 1940–1947 között vizsgálta meg a falu karácsonyi szokásait és táncéletét. Pusztakamarás azonban elsősorban Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című nagysikerű dokumentum-regényével vált közismertté a magyar értelmiségiek körében. 

Pusztakamarás Erdély vármegyei részén feküdt, éppen ezért a jobbágytelepüléssel kapcsolatos marakodás viszonylag korán, már a 13. században elkezdődött. Mátyás király idején Ungár János nyert itt birtokot, majd rendre a Lacfiak, a nagyváradi püspökség és végül a Kemény család kezébe került. Lakossága, a többi mezőségi településhez hasonlóan, jelentősen pusztult a II. Rákóczi György 1657-es sikertelen lengyelországi hadjáratát követő tatár-török dúlások idején. Az akkor keletkezett demográfiai űrt elsősorban románság pótolta csendes betelepedésével. A falu református magyar lakossága, az egyházi források szerint, 1762-ben a mainak közel háromszorosa volt, majd utána fokozatosan lemorzsolódott. Ez a folyamat csak az első világégés végén csendesült.

Az impériumváltás, a Trianonban megkötött békeszerződések eredményeképpen 1920-tól gyökeresebb módosulást okozott a falu korábbi gazdasági és társadalmi szerkezetében is. A bukaresti hatalom tudatosan arra törekedett, hogy megtörje az erdélyi arisztokrácia gazdasági erejét, ellehetetlenítse azt a réteget, mely korábban meghatározó szerepet játszott a szórványban élő magyarság politikai, társadalmi, kulturális, oktatási és egyházi életében, valamint érdekvédelmében is.

A település szerényebb rendű parasztcsaládjai azonban másként, sajátosan élték meg a feudális nagybirtok szétosztását. „Az első világháború utáni részleges földreform során a Kemény bárók 4135 holdas birtokából kisajátítottak 2114 holdat. (Azelőtt mindössze 106 holdnyi művelhető terület volt a parasztok tulajdonában.) Két évtized alatt a megmaradt uradalmi birtok a felére fogyott. Az osztásnál egy-két holdnyi szántó így is jutott valamennyiünknek. Került valami a lábunk alá, ahol a sarkunkat megvessük.”

Sütő András a szülőfalujáról írott dokumentumregényében jegyezte le, hogy a két világháború közötti időszakban, 1918–1938 között a helyi magyarság lélekszáma 329-ről 300-ra fogyott, ugyanakkor összesen 238 születést és 130 elhalálozást vezettek be a református egyházi anyakönyvekbe. „Más vallásra való áttérés útján a gyülekezetből és egy füst alatt a nyelvi közösségből kiváltak 25-en. Utóbbiak nagyobbrészt nők. Ezen nem kell csodálkoznunk. Az úrvacsora képletes táplálék, míg az áhított férfi kézzelfogható valóság. E régi egyházi följegyzést lapozva mégis úgy látom, az apadás fő oka a nagymérvű gyermekhalandóság. 1921-ben például a születések száma tíz, elhunyt ugyanannyi. 1927-ben, mikor magam is a világra jöttem, születtünk összesen tízen, életben maradtunk négyen. Korosztályomnak hatvan százaléka az élet szokásos kerülői nélkül az anyamellről fordult egyenest a sírba.”

A második világháború nagypolitikai eseményei a környék falvainak korábbi demográfiai és etnikai szerkezetét is gyökeresen átrendezték. „1940-ben a bécsi döntéssel az amúgy is laza közösség közel kétharmadára csökkent. A katonai kötelezettség – főleg a kaukázusi hideg – elől menekülve, a magyarok északi irányba, a románok délnek szökdöstek át az ideiglenes határon. Családok, nemzetségek maradtak a házban férfikéz nélkül. (...) Elvándorolt a cipész, a kerekes, a kovács, a szűcsmester – az egész iparunk! – , továbbá hét nagybátyám, kilenc unokatestvérem, öt nagynéném, el a tanító is családostul.”  

Mivel a román kommunista hatalom, közvetlenül a második világháborút követő években, a hazai társadalom erőszakos homogenizálására törekedett, 1945–-1948 között megfosztotta az arisztokrata családok tagjait minden ingatlanjuktól, kiemelték udvarházaikból vagy kastélyaikból, kényszerlakhelyekre telepítették, ahol embertelen körülmények között, nehéz fizikai munkára kötelezték őket. Ez történt Pusztakamaráson is, ahonnan csakhamar elűzték a Kemény családot, mely korábban (éppen gazdasági súlyának köszönhetően) hatékonyan támogatni tudta a helybéli román többség gyűrűjében élő maroknyi magyarság egyházi, oktatási, művelődési életét és intézményeit. A románság ebben a mezőségi faluban is rendre átvette az adminisztratív, gazdasági, politikai és művelődési élet vezetését a második világháborút követő évtizedekben.

Sütő András idézett kötetében arra is rámutatott, hogy a falu magyar népessége a második világháborút követő években, egészen a mezőgazdaság erőszakos átszervezéséig, csendesen emelkedett. „Ilyenformán 1962-ig a lélekszám 420-ra szaporodott. Ebből néhány esztendő leforgása alatt újra eltávozott 120 személy. Egy részét a nagyütemű iparosodás szívta fel – városi élet, alacsony házbérű állami összkomfort. Az itthon maradottak 32 gyermeket járatnak a négyosztályos magyar iskolába, 20-25-öt – helybeli továbbtanulás végett – a nyolcosztályos román iskola felső tagozatába. A középiskolát végzettek közül egyetlen maradt itthon. A többi – féltucatnyi – városon telepedett meg. Szerény igyekezettel pótoljuk őket. Hét-nyolc gyermek születik évente. Mióta orvosunk van, szülőotthon és orvosság zsákszámra, a halál is ritkábban látogat. Évente kétszer-háromszor.”

Pusztakamarás etnikai összetétele, a hivatalos népszámlálások adatai alapján, 1850–1992 között így változott:

 A fenti táblázat adatai azt jelzik, hogy a magyarság száma a faluban 1850–1992 között gyökeresebben nem változott, de az együtt élő románság közben már látványosabban (58,54%-ról 70,05%-ra) gyarapodott. A cigányság száma pedig a 20. század második felében a helységben gyakorlatilag megkétszereződött. A kamarási magyar közösség lélekszáma a 20. század első felétől fokozatosan emelkedett egészen a 60-as évek közepéig.

A fiatalok migrációja, elvándorlása végül is csak az 1980-as években teljesedett ki, amikor a helyben élő magyarság száma hirtelen lecsökkent, csendesen elöregedett. Ez a folyamat azonban tovább folytatódott az 1990-es években is, mivel 1992–2002 között további 44 személlyel apadt a helyi református közösség. A 2002-ben megszervezett hivatalos népszámlálás idején a faluban összesen 169 magyar élt. A református egyház adatai szerint 2008. január 1-jén már csak 152 magyar személy lakott a faluban.

Pusztakamarás magyarságának demográfiai szerkezetét alapvetően meghatározta az évente születettek és elhalálozottak aránya (az év után az első szám a megkereszteltek, a második az elhunytak, a harmadik a kettő különbsége): 1884, 18, 12, 6; 1885, 24, 13, 11; 1886, 23, 22, 1; 1887, 16, 16, 0; 1888, 22, 14, 8; 1889, 23, 7, 16; 1890, 12, 10, 2; 1891, 18, 8, 10; 1892, 16, 11, 5; 1893, 14, 7, 7; 1894, 46, 21, 25; 1895, 38, 20, 18; 1896, 29, 16, 13; 1897, 40, 12, 28; 1898, 29, 10, 19; 1899, 42, 13, 29; 1900, 40, 19, 21; 1901, 17, 15, 2; 1902, 15, 11, 4; 1903, 24, 11, 13; 1904, 12, 5, 7; 1905, 17, 12, 5; 1906, 14, 16, -2; 1907, 23, 5, 18; 1908, 19, 12, 7; 1909, 15, 10, 5; 1910, 22, 14, 8; 1911, 13, 5, 8; 1912, 18, 11, 7; 1913, 21, 8, 13; 1914, 15, 8, 7; 1915, 13, 11, 2; 1916, 14, 13, 1; 1917, 9, 9, 0; 1918, 11, 18, -7; 1919, 19, 4, 15; 1920, 12, 7, 5; 1921, 11, 10, 1; 1922, 17, 41, 13; 1923, 14, 9, 5; 1924, 9, 4, 5; 1925, 13, 3, 10; 1926, 14, 5, 9; 1927, 15, 11, 4; 1928, 13, 12, 1; 1929, 16, 6, 10; 1930, 15, 4, 11; 1931, 15, 7, 8; 1932, 12, 9, 3; 1933, 12, 4, 8; 1934, 17, 10, 7; 1935, 16, 11, 5; 1936, 17, 10, 7; 1937, 12, 7, 5; 1938, 15, 11, 4; 1939, 8, 5, 3; 1940, 18, 6, 12; 1941, 18, 5, 13; 1942, 12, 6, 6; 1943, 2, 5, -3; 1944, 12, 10, 2; 1945, 3, 11, -8; 1946, 15, 10, 5; 1947, 9, 6, 3; 1948, 6, 9, -3; 1949, 11, 6, 5; 1950, 6, 3, 3; 1951, 12, 2, 10; 1952, 11, 5, 6; 1953, 19, 4, 15; 1954, 20, 7, 13; 1955, 12, 5, 7; 1956, 18, 4, 14; 1957, 16, 1, 15; 1958, 16, 7, 9; 1959, 10, 1, 9; 1960, 11, 5, 6; 1961, 13, 4, 9; 1962, 14, 2, 12; 1963, 2, 4, -2; 1964, 6, 1, 5; 1965, 6, 3, 3; 1966, 12, 8, 4; 1967, 7, 1, 6; 1968, 9, 5, 4; 1969, 14, 2, 12; 1970, 14, 5, 9; 1971, 7, 4, 3; 1972, 8, 4, 4; 1973, 11, 2, 9; 1974, 15, 4, 11; 1975, 8, 0, 8; 1976, 6, 2, 4; 1977, 12, 9, 3; 1978, 13, 5, 8; 1979, 11, 3, 8; 1980, 7, 7, 0; 1981, 10, 4, 6; 1982, 3, 5, -2; 1983, 5, 3, 2; 1984, 4, 3, 1; 1985, 5, 0, 5; 1986, 3, 0, 3; 1987, 1, 6, -5; 1988, 4, 8, -4; 1989, 6, 10, -4; 1990, 4, 6, -2; 1991, 2, 1, 1; 1992, 2, 4, -2; 1993, 2, 6, -4; 1994, 0, 5, -5; 1995, 4, 6, -2; 1996, 2, 6, -4; 1997, 1, 6, -5; 1998, 1, 6, -5; 1999, 1, 0, 1; 2000, 2, 4, -2; 2001, 3, 5, -2; 2002, 4, 6, -2; 2003, 3, 1, 2; 2004, 3, 3, 0; 2005, 3, 6, -3; 2006, 7, 3, 4; 2007, 2, 7, -5; 2008, 1, 3, -2; összesen: 1.574, 967, 607.

A 20. század jelentősebb korszakaira lebontva összesítjük a pusztakamarási keresztelések, elhalálozások és a kettő különbözetét tartalmazó éves adatokat az 1884–2008 közötti időszakból: 1884–1914, 695, 374, 321; 1915–1939, 339, 241, 98; 1940–1944, 62, 32, 30; 1945–1962, 222, 128, 94; 1963–1989, 209, 108, 101; 1990–2008, 47, 84, -37; összesen : 1.574, 967, 607.

A fenti adatok azt jelzik, hogy a falu magyar lakossága 1884–1914 között összesen 321 személlyel gyarapodott. A természetes szaporodás elsősorban a 19. század utolsó évtizedében volt látványosabb. Ez az ígéretes folyamat azonban hirtelen megtorpant az első világháború idején, amikor csak 1918-ban közel 20 házasság előtt álló legény veszett oda a különböző csatatereken. Az egyházi anyakönyvek a két világháború közötti korszakban, már minden évben újból természetes demográfiai növekvést mutatnak.

Közvetlenül az 1940-es fordulatot követő években újból emelkedett a természetes szaporulat a településben, azonban a második világháború kiteljesedése idején már veszteség figyelhető meg Pusztakamaráson is. A világháború után, 1949–1962 között pedig újra látványos növekedés történt, amikor a helyi magyar közösség összesen 94 személlyel gyarapodott. Az erőszakos kollektivizálást követő évektől kezdődően a helyi lakosság száma fokozatosan csökkeni kezdett, s ez a tendencia még jobban kiteljesedett 1982-től. A helybeli református egyház keresztelési és elhalálozási anyakönyvei szerint, az 1989-es romániai rendszerváltozást követő években, tehát 1990–2008 között újabb 37 személlyel fogyott a helyi reformátusok száma. 

A település összlakosságának nemzedéki szerkezete 1992-ben, a hivatalos népszámlálások alapján a következő volt: 0–04 év, 108; 05–09, 106; 10–14, 117; 15–19, 121; 20–24, 94; 25–29, 68; 30–34, 66; 35–39, 85; 40–44, 78; 45–49, 76; 50–54, 94; 55–59, 92; 60–64, 100; 65–69, 74; 70–74, 46; 75–79, 31; 80–84, 21; 85–, 8; összesen: 1.385.

A Pusztakamaráson élő magyarság nemzedéki és nemi szerkezete, terepkutatásaink alapján, 2001-ben a következőképpen alakult: 1–7 év, 3, 8, 11, 1,77%; 8–16 , 8, 6, 14, 8,28%; 17–25, 11, 4, 15, 8,87%; 26–40, 30, 24, 54, 31,95%; 41–60, 14, 13, 27, 15,97%; 61–, 22, 26, 48, 28,40%; összesen: 88, 81, 169, 100%.

A magyar közösség soraiban, a település összlakosságának nemzedéki szerkezetéhez viszonyítva, már nagyon kevés kisgyermeket, iskolást és párválasztás előtt álló fiatalt találtunk. Miközben a község összlakosságának közel 40%-a (39,81%) 25 életév alatti volt, addig ez a fiatal nemzedék a magyar lakosság körében még a 20%-ot (18,92%) sem érte el. Ugyanakkor a létszámában fokozatosan apadó magyar közösség tagjainak közel egyharmada immár hatvan életéve fölött jár. Miközben a magyarság közel 30%-a 60 év fölötti volt, a románságnak csak a 20%-a. A református felekezetű, magyar anyanyelvű lakosság csendes elöregedése alapjaiban meghatározza a településben élő etnikai kisközösség mindennapi életét és jövőtávlatát is.

A lokális, a felekezeti és az etnikai endogámia/ exogámia alakulása 1884–2000 között

 A pusztakamarási magyar  közösségben a 19-20. század fordulóján megkötött házasságok közel fele lokális, felekezeti és etnikai szempontból már exogám volt. Ugyanez érvényesült a két világháború közötti időszakban is. Az exogám házasságok száma a második világháború utáni két évtizedben, rövid ideig enyhén csökkent. Az 1962-es  kollektivizálást követő évtizedekben azonban alapvető gyakorlattá vált a pusztakamarási fiatalok lokális mobilitása, ami csakhamar azt eredményezte, hogy a helybéli református egyháznál anyakönyvezett házasságok több mint fele etnikai és felekezeti szempontból exogám volt. Az 1989-es romániai rendszerváltozás utáni évtizedben pedig a helyi református egyháznál megkötött házasságok kétharmada lokális, felekezeti és etnikai szempontból szintén exogám volt.

Ezek a tendenciák végül is gyökeresen átrendezték nemcsak a falubéli magyar–román kapcsolatrendszert, hanem a hajdani magyar családok belső nyelvhasználatát, rituális, egyházi, vallásos életét s végső soron etnikai és nemzeti identitását is.

Az összevont I-IV. osztályban folyó magyar nyelvű oktatás a helységben végül is 1999-ben szűnt meg. A 2007-2008-as iskolai tanévben összesen 6 magyar anyanyelvű kisgyermek járt az I-VIII. osztályos román tannyelvű iskolába. Napjainkban a településben csak egyetlen magyar jellegű intézmény, a református egyház működik. A maroknyi pusztakamarási református gyülekezet már csak a templomban találkozik magyar szövegekkel, prédikációval, énekekkel. Kihangsúlyozzuk, hogy a helybéliek is elsősorban a református lelkésztől várják el a magyar identitás reprezentációját, aki például magyar zászlót helyezett el a parókia irodájában.

A családon, rokonságon, szomszédságon és a faluközösségen belüli kommunikáció nyelve a hétköznapok és a vasárnapok idején már elsősorban a román. Éppen ezért az anyanyelv egyre inkább visszaszorul az intim szférába, az Istennel folytatott szakrális kommunikációba. A mezőségi emberek, a moldvai csángókhoz hasonlóan a nyelvváltást nem élik meg tragédiaként, mivel a többségi csoport kódja és kultúrája voltaképp mindennapi életük realitása, szerves része.

Érdekes tény, hogy az 1968 után kibontakozott táncházmozgalom nem fedezte fel a faluban élő magyarság sajátos hagyományos kultúráját. Éppen ezért a Pusztakamaráson élők hagyományos folklóralkotásai (pl. szokásai, zenés- táncos hagyományai) nem reprezentálódtak, nem mediatizálódtak a különböző fesztiválok, táncháztáborok, tévés műsorok keretében, de nem nyertek szimbolikus jelentéseket a helyi közösség ünnepeinek szerkezetében sem. Igaz, Pusztakamaráson viszonylag korán polgáriasult magyar családok éltek. Fiataljaik, elsősorban az 1962-es kollektivizálást követő időszakban, már tudatosan eltávolodtak a kibocsátó szülőfalu magyar nyelvű folklórjától, mivel urbánus közegbe és kultúrába akartak beépülni. Mivel az iparosítást és az urbanizációt kísérő munkamigrációba rendszerint román kapcsolataik, pályák segítségével kapcsolódtak be, s román többségű közegben szocializálódtak, ezért napjainkban is elsősorban a román nyelvű, igencsak népszerű populáris közkultúrával élnek és szórakoznak. Ezek a folyamatok végül is azt eredményezték, hogy életükben a magyar nyelvű, tradicionális folklórnak immár kevés szerepe és jelentősége van, az nem játszik különösebb szerepet sem etnikai identitásuk szerkezetében, sem annak reprezentációjában.

Az etnikailag vegyes családokban és a román többség között élő pusztakamarási magyarok etnikai identitása napjainkban inkább búvópatakszerűen működik, semmiféle harsány reprezentáció nem dominálja. Elsősorban a csend meg a hallgatás jellemzi introvertált jellegű mezőségi kultúrájukat, értékrendjüket és mentalitásukat.   

.