Művelődés

Az erdélyi Mezőség régies, középkori vonásokat is hordozó, rendkívül fejlett zenei- és tánckultúráját alapvetően a reneszánsz és barokk korszak örökségei határozzák meg. A későbbi, magyarországi nemzeti romantika által táplált új stílus, a polgári hatások és 20. század közepétől megjelenő modern zene- és táncstílusok későn jutnak el erre a területre, amely a 17. századtól infrastrukturális és gazdasági értelemben fokozatosan gyengül, társadalmilag és földrajzilag egyre inkább elszigetelődik. A különböző etnikumok kultúrájának összefonódása, táncok és táncdalok állandó cserélődése a Mezőségen fokozta a legmagasabbra Erdély tánc- és zenei kultúrájának gazdagságát. A kulturális kölcsönhatásoknak köszönhetően ezen a területen igazi zenei- és táncbeli többnyelvűség alakult ki, melynek történetét, etnikus vonásait kevéssé ismerjük.

Írásom célja, hogy az európai tánctörténeti divatok hatására a néhány mezőségi falu tánckészletében bekövetkezett változásokat bemutassa. Munkámat megkönnyítik a magyar tánctípusok történetére, formai megjelenésére és strukturális jellemzőire vonatkozó korábbi kutatások. Az 1900-as évek első harmadában megjelenő polgári táncokkal és a későbbi tánc- és zenei divatokkal azonban nem, vagy csak érintőlegesen foglalkoztak a magyar néptánckutatók. Ezt a képet szeretném kiegészíteni az 1994 óta tartó terepmunkám során szerzett adatok segítségével. Az alábbiakban megkísérlem a környék tánckészletének egészen napjainkig tartó alakulását bemutatni. Jórészt intencionális adatok alapján nyomon követhetők az 1900-as évek eleji polgári táncdivatok, a két világháború között divatozó magyar népies műzenei, valamint az 1950-es évektől terjedő tánczenei hatások, és a 1970-es évek elejétől megjelenő beat, rock és a későbbi diszkózenék illetve táncok hatásai.

A régió bemutatása

Az általam vizsgált falvak Martin György besorolása szerint a Mezőség táncdialektus nyugati területén találhatók. Mivel ezt a régiót nyugatról még a Kis-Szamos völgye, és az abba torkolló völgyek határolják (Ormáni-völgy, Borsa völgye, Iklódi-völgy stb.), amelyek mezőségi jellegű tánckultúrája határozottan elüt a határos kalotaszegi és szilágysági falvak tánckultúrájától, ezért az általunk vizsgált területet Belső-Mezőségnek nevezem. Tereptapasztalataim alapján még ezt a területet is tovább lehet szűkíteni azokra a falvakra, ahol az 1960-as évek végéig, a helyi fiatalság által rendszeresen megszervezett, hétvégi táncalkalmakat a magyarpalatkai cigányzenészek muzsikálták ki. Legkésőbb az 1960-as évek végén Szék kivételével minden mezőségi településen megváltozott a hétvégi táncalkalmak jellege. Legtöbb helyen a házaknál tartott tánc átkerült a kultúrházba, ahol már nem élőzenére, hanem lemezjátszó által szolgáltatott zenére mulattak a fiatalok. Ezután már csak nagyobb ünnepekre és lakodalmakra fogadták meg a magyarpalatkai zenészeket. Ezek a falvak: Báré, Bélditanyák, Gyulatelke, Kisbogács, Kiskályán, Kispulyon, Kolozskorpád, Kötelend, Légen, Magyarkályán, Magyarpalatka, Magyarpete, Magyarszovát, Marokháza, Mezőgyéres, Mezőkeszű, Mezőszava, Mocs, Omboztelke, Vajdakamarás, Visa. A felsorolt települések mindegyike az egykori Kolozs megye területén fekszik. A távolabb eső falvakban sokkal ritkábban, egy-egy naptári ünnep, vagy lakodalom alkalmával zenéltek a palatkai cigányzenészek. A terület lakossága nagy részben román, kisebb részben magyar és cigány. A vizsgált területen található etnikumok arányai a saját becslésem szerint a következők: a lakosság 75%-a román, 20%-a magyar, 5%-a cigány. Magyar többségű falvak: Magyarszovát, Mezőkeszű, Vajdakamarás, Visa. Kispulyonban és Magyarpalatkán a magyarok és a románok számaránya kb. 50-50%. Kiskályánban, Légenben, Magyarkályánban, Mezőgyéresen, Mezőszaván és Mocson elenyészően kevés magyar lakik. A terepmunkám során elsősorban ezekben a falvakban végeztem kutatásokat, de esetenként használok más mezőségi településre vonatkozó adatokat is.

A tánckészlet változásai a különböző történeti táncdivatok során

Középkorban gyökerező tánctípusok

A régi stílusréteg táncai közül elsőként az ún. fegyvertáncok, botolók, pásztortáncok csoportjába tartozókat tárgyalom. A botos táncokkal kapcsolatos adatokat térképre vetítve feltűnik, hogy az Erdéllyel határos Felső-Tisza vidékén gyakori volt a táncos bothasználat, az erdélyi területeket vizsgálva azonban szinte csak a Maros–Küküllő vidéki románság köréből rendelkezünk hasonló adatokkal. Magyar és a román kutatók által többször leírt közép-erdélyi román botos táncok, a haidău és de botă nem szerepelnek a mezőségi táncdialektus jellemzésénél. Táncos bothasználatra vonatkozóan kevés ismerettel rendelkezünk erről a területről: Martin az alkalmi szertartásos táncok között említi a juhait kereső pásztor történetét, amiben egy széki adat szerint botforgatós mozzanat is előfordul. Ismerjük továbbá a két botot összecsattogtató lakodalmi kecsketáncot Székről, valamint a Mezőséghez közel eső Magyardécséről és Györgyfalváról. Az erdélyi Mezőségen végzett mélyfúrásszerű kutatásaim alapján azonban a táncos bothasználat gazdagabb formáira, a magyar etnikummal is kapcsolatban lévő életére következtethetünk. A 2006-os budapesti Martin György konferencián elhangzott előadásom lényege a következő volt: Mezőségen, szórványos adatok szerint Kalotaszegen, valamint a gyimesi csángók körében is találhatunk botos tánc használatára utaló nyomokat. Széken a bothasználat egészen gazdag módjáról hallottam visszaemlékezéseket. Juhos Márton Andris csipkeszegi lakos emlékei szerint a csárdásban és a négyesben, valamint a legényesekben a nagyapja korosztálya még használta a botot.  Több széki adatközlő is beszámolt a botos tánc emlékéről. A mezőségi románok között mintegy 20 faluban gyűjtött adatok azt mutatják, hogy az első világháború előtt még itt is táncolták a maros-menti táncdialektusból ismert în botă-t, annál azonban gazdagabb formában, nem csak támaszkodásra használták a botot, de a Felső-Tisza vidékéről ismert változatokhoz hasonlóan forgatták, letámasztva valamint földre fektetve keresztül is ugráltak felette. Néhány román adatközlő ezt a magyar etnikum által táncolt lassú magyarral illetve ritka legényessel is összefüggésbe hozta. Szembetűnő még, hogy a botos táncokat mindegyik esetben csoportosan, legkevesebb két-három férfi egyszerre járt táncaként írták le. A szólisztikus jellegű román ritka legényest, az în ponturi-t a környékbeli zenész cigányok în botă-nak is nevezik. Román adatközlők szerint a két tánc kísérőzenéje ugyanaz, de a tánc botos formáját tartják régiesebbnek.

Szilágyságból és Kalotaszegről ismert szórványadatokat idesorakoztatva úgy vélem, hogy a fegyvertánckultúra nyomait őrző botos táncok tekintetében a Felső-Tisza vidék és Maros–Küküllő vidék közötti területet nem nevezhetjük fehér foltnak. A hajdútáncok botos formáját itt is ismerték, az 1800-as évek második harmadában még a szórványba került magyarok is táncolták. A közép-erdélyi magyar parasztságra az első világháborúig vélhetően nagy hatással voltak a szólisztikus-improvizációs jelleget hirdető újabb táncdivatok, amelyek kiszorították a középkori eredetű fegyvertánc-maradványt. A hagyományokhoz jobban ragaszkodó románság a reneszánsz legényeseket is sokáig csoportosan, egymással összehangolva járta, ők a botos táncokat az első világháborúig, sőt elnevezésben napjainkig a saját táncukként őrizték meg. Ezzel kapcsolatban a Belső-Mezőségen már csak szóbeli adatokra bukkantam. Az 1900-as évek legelején született kiváló táncos egyéniségek még bottal is táncolták a helybeli románság által româneşte în ponturi-nak nevezett ritka román legényest. Az elnevezés ebben az esetben a româneşte cu botăra változik. Visszaemlékezések szerint a rövid, kb. 80 cm-es, gyakran sétapálcának is használt botra leginkább támaszkodtak, de a bot forgatására, átugrására, hát mögötti és a láb alatti átvételére is vannak adataink. Martin szerint a román botos táncok egyik legközelebbi rokona a mezőségi ritka legényes, illetve lassú magyar, amit a vizsgált területen is használnak magyar tánc elnevezéssel. Az româneşte în ponturi-t, illetve botăt a román és a magyar adatközlők egyértelműen románnak, a magyar tánc fent említett, két különböző fajtáját pedig egyértelműen magyarnak tartják. Ezekből az adatokból kiviláglik, hogy a bot használata valamikor általános lehetett mindkét említett etnikumnál, a legtovább, a két világháború közötti időszakig a románság őrizte meg.

A középkor uralkodó táncformája, a körtáncok emlékét őrzik a Kárpát-medencében a lánykörtáncok, melyeknek újabb és formailag fejlettebb rokonai a hangszeres kíséretű, kis körökben járt táncok. Ilyen a mezőségi négyes, amit az általunk legkorábbinak ismert, 1890-es, Székre vonatkozó leírás is említ: „Ünnepekkor a fiatalok táncra gyűlnek össze valamely e célra szolgáló fedett helyen: lábujjhegyen, könnyedén és keccsel táncolnak körmagyart négyesben öszszefogózva, csárdást lassú és sebes taktusban.” A négyest Visában jórészt lányok táncolták, általában a lassú és sűrű legényes táncokat kísérve, de előfordult, hogy legényekkel vegyesen, önálló táncként is táncolták. A vizsgált területünkön a régi stílus középkori rétegéből származó leánykörtáncra vonatkozóan kevés adatot ismerünk. A Kolozsváron szolgáló széki lányok hétvégi kimenőjükön énekszóra járták a négyest, saját elnevezésükön a magyart. Mezőségen tipikusan magyar táncnak tartják a négyest, román anyagból ezt a táncot nem ismerjük. Egy marokházi idős román férfi elmondása szerint, a magyar csendőrök az 1940-es években csak akkor engedtek románoknak táncmulatságot rendezni, ha ott négyest is táncoltak. Ezt sajátos, az énekes lánykörtáncokhoz képest másodlagos formának tekinti Martin. Azóta Székről és a szomszédos Visából előkerült újabb adatok árnyalják a képet. Mindkét helyen előfordult, hogy táncmulatság szüneteiben a lányok spontánul összeálltak és énekre forogtak, sőt arra is van adat, hogy ének nélkül, csak a forgás élménye miatt táncolták a négyest. Visában ritkábban az is előfordult, hogy többen, akár hatan, nyolcan is összekapaszkodtak és körtáncot jártak négyes, sőt csárdás zenére is. A mezőségi négyes a második világháború utáni években kopott ki a rendszeres használatból, a lakodalmi rituális táncok közé tartozó párválasztós körtánchoz, a párnás tánchoz (periniţa) hasonlóan.

Reneszánsz és barokk eredetű tánctípusok

A reneszánszban gyökerező ugrós-legényes tánctípus több fajtáját is táncolták az érintett területen. A sűrű legényest a magyarok és a románok egyaránt használták, a ritka legényest a magyarok és a románok saját változatukban, magyar tánc, ritka magyar, illetve româneşte în ponturi elnevezéssel táncolták. A magyar ritka legényes a második világháború környékén kerül ki az általánosan használt táncok sorából, a románoké később, az ötvenes évek folyamán. A sűrű legényes valamivel túléli a TSZ-szervezés időszakát, az 1960-as évek közepétől egyre inkább csak bemutató funkcióban kerül elő.

A régi stílusú táncaink fontos csoportját jelentik a páros táncok. Mezőség valószerűtlenül lassú tempójú, aszimmetrikus lüktetésű páros tánca a magyarok által táncolt lassú- vagy cigánytánc, illetve a románok által táncolt de-a lungu vagy purtata, ami a reneszánsz vonulós táncok kései rokona. Ez utóbbi tánc újabb, forgós-forgatós jellegű változatának tűnik területünkön a gazdag formakincsű, szintén lassú, aszimmetrikus joc românesc, vagy învîrtită. A magyarok párkezdő lassútánca az ötvenes években kerül ki az általános használatból, a kilencvenes évekre már leegyszerűsödött változatát a revival mozgalmak tartották életben. A románok lakodalmaiban még ma is előfordulnak a fent említett táncok, a 60-70 éves korosztály előadásában.

A történeti forrásokban a 16. századtól nyomon követhető gyors, forgós-forgatós páros táncok közül a szökőst (bătută)  és a sűrűt (des) táncolják az általunk vizsgált területen. A csárdás mellett ezek a táncok azok, amelyeket a táncmulatságok nagyobb részében táncoltak, és táncolnak ma is a lakodalmakban. Ezeket még a mai 30 év körüli korosztály is ismeri.

A vizsgált területen a forgós-forgatós táncokat a magyarok és a románok egyaránt rendkívül virtuóz módon, sok motívummal (nők hát mögé eldobása, kar alatt kiforgatása, átvetők, páros forgás, külön táncolás, csapásolások stb.) táncolják, míg a Mezőség peremterületein a magyarok és a románok kedvelt tánctípusa formailag jól elkülöníthető egymástól. A románok az előzőkben leírt módon táncolnak, míg a magyarok jórészt csak hosszú, zárt forgásra és a nők, a férfi egyik oldaláról a másikra történő átvetésére szorítkoznak. Kivétel ez alól Marosszék mezőségi területe, ahol a magyarok forgós-forgatós táncának jellege a szomszédos székely területek felé mutat, míg a románok a többi mezőségi területhez hasonlóan táncolnak. A székely-mezőségiek ezt egyébként romános táncstílusnak tartják. Intencionális adatokból egyértelműnek tűnik, hogy az 1900-as évek elején még ezen a területen is hasonló, egyszerű módon táncoltak a magyarok. Kérdéses, hogy lehet-e a különbségnek etnikus jelleget tulajdonítani, vagy csak egy egykori társadalmi különállás kulturális jegyeinek továbbélésével kell számolnunk. Mezőség peremvidékén találhatók egyedül városok, az infrastruktúra itt sokkal fejlettebb még ma is, mint a beljebb eső, egykori jobbágyfalvak által elfoglalt területeken. A nyugat-mezőségi peremterületen nagy tömegben találhatók kisnemesi falvak, ahol a magyarok párostánc-formakincse szintén különbözik a románokétól. Megjegyzendő továbbá, hogy a Belső-Mezőségen a táncpárt kezdő lassú táncok tekintetében is az egyik legfontosabb, etnikus jellegű különbség a forgatások megléte (románoknál), illetve relatív hiánya (magyaroknál).

Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a vizsgált területen a túlsúlyban lévő románság sajátosan gazdag páros táncformáját legkésőbb az első világháború után átvette az elszigetelt magyar falvak lakossága, de a kérdés pontos megválaszolásához még további, elsősorban történeti adatokra lenne szükségünk.

A mezőségi falvak tánckultúrájának intenzitására jellemző, hogy még az 1940-es években is beépülhetett egy keleti területekről érkező régi stílusú tánc, az ún. tîrnava vagy tîrnăveană, amelyet Martin György még gyors dűvős, forgatós páros táncként ismertet. Jelentése kb. Küküllő menti, ami a jelenség terjedésének irányát jelzi. A Maros–Küküllő vidékén, valamint Marosszéken gyakran korcsos névvel jelölik a hasonló zenére járt páros táncot. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a magyarországi táncházasok körében tévesen a korcsos elnevezés terjedt a fent leírt mezőségi tánccal kapcsolatban. A jelenség egyértelműen román közvetítéssel jut el a Kelet-Mezőség falvaiból a területünkre. Belső-Mezőségre először a tánc kísérőzenéje kerül be, amire a helyi forgós-forgatós táncokat igyekeznek alkalmazni, ami a gyors tempó miatt rendkívül virtuózzá és látványossá válik. Az ötvenes években a kelet-mezőségi és a Maros–Küküllő vidéki román férfitáncot (ponturi) átveszik és táncolják erre a zenére a mezőségi románok, majd később a magyarok is, szintén tîrnăveană elnevezéssel. Közép-Erdélyben gyakori, főleg a régi stílusú táncok esetében, hogy ugyanarra a kísérőzenére férfi, illetve páros táncot járnak. (pl. néhány nyugat- és belső-mezőségi faluban a verbunk esetében) Martin ezzel kapcsolatban komplex szociotípusú táncok kevert műfajú, polimorf kategóriájáról beszél.

Néhány idős adatközlő emlékei szerint a két világháború között az iskolákban oktatták a román nemzeti táncnak számító sîrbát, ami azonban nem került bele a belső-mezőségi falvak organikusan használt tánckészletébe.

A nemzeti romantika tánctípusai

A 18. században kialakuló magyar nemzeti tánctípus a verbunkos. A verbunk terminust az általam vizsgált terepen mindenütt ismerik, több helyen a sűrű legényes tánctípus helyi elnevezéseként használják a románok és magyarok egyaránt, magára a verbunkos zenére viszont gyakran páros táncot járnak. Ahol a verbunkos zenére szóló férfitáncot járnak (pl. Széken), ott megállapítható, hogy a mezőségi verbunk tulajdonképpen lassú dűvős kíséretű, verbunkos zenére járt sűrű legényes, amikor is a nyolcados metrumú legényest ráhúzzák a negyedes metrumú verbunkos zenére. Érdekes viszont, hogy az erdélyi Mezőség azon részén, ahol a sűrű legényest nem verbunknak hívják, ott a ritka legényessel együtt magyar táncnak nevezik (esetenként a sűrű illetve ritka jelzőt hozzátéve).

A másik nemzeti tánctípusunkkal, a csárdással kapcsolatban az erdélyi Mezőségen rendkívül vegyes képet találunk. A 19. század első harmadában kialakuló zenei- és tánctípus nyugati és keleti gyökereit jól ismerjük. A csárdás zenéje közismert, de maga a tánctípus nem válik uralkodóvá az erdélyi Mezőségen, ahova vélhetően csak az 1800-as évek végén kerül el. Alapvető mozdulatát (kettőslépés) használják ugyan, de a csárdásként ismert tánc formakincsében teljesen megegyezik a korábbi forgós-forgatós tánctípus helyi változataival (szökős, sűrű csárdás). A 19. század közepén keletkezett új stílusú népdalokat a románság és magyarság egyaránt kedveli és használja a csárdás zenében. Ezt a tánczenét a magyarok a legtöbb helyen csárdásnak, ritkábban cigánytáncnak hívják. A románok is használják mindkét elnevezést (ceardaş, ţiganeşte), de a csárdást, mint táncot magyarnak tartják. A kérdést bonyolítja, hogy a korai csárdás zenét ma már egyik etnikum sem tartja magyarnak. A magyarok ilyenkor gyakran a román csárdás, vagy cigánycsárdás kifejezéseket használják. Újabb tánczene a magyar csárdás, amely kizárólag 20. századi magyar népies műdalokat, nótákat tartalmaz. Ezek elterjedésében rendkívül nagy szerepet játszott az iskola, a városban szolgáló fiatalság, a katonaságot megjárt férfiak, valamint a falvakba ellátogató városiak kulturális közvetítő szerepe. A magyar nótákra járt tánc formája is teljesen megegyezik az előzőkével, de a románok ezt egyértelműen magyar táncnak tartják. Ugyanakkor több olyan román táncalkalmon részt vettem, gyakran egyetlen magyarként, ahol a zenészek csárdást muzsikálva, magyar nótákat is használtak. Meglepetésemre a román vendégek ezeket a dallamokat ismerték, sőt láthatóan kedvelték is. Magyar lakodalmakban is hasonló jelenségeket figyelhettem meg, román populáris zenével kapcsolatban. Terepmunkám alatt többször tapasztaltam, hogy az interjúk során a magyarok és a románok egyaránt szívesen reprezentálják saját tánc és zenei kultúrájukat, kiemelve, hogy a másik etnikum táncait nem táncolják, tánczenéit nem használják, a táncalkalmak során azonban ez a kép rendszeresen hamisnak bizonyult. 

A nemzeti romantika korában táncmesterek által összeállított magyar kettőst az 1950-es években néhány magyar származású tanító megismertette a gyerekekkel (pl. Visában), de a helyiek tánckészletébe ez a tánc nem került be.

A polgári kor tánctípusai

A polgári kor két jellemző páros tánca a cseh eredetű polka, és a feltehetően német eredetű sortánc, a hétlépés a 19. század második felében kerül be a mezőségi falvak tánckészletébe, de Szék kivételével szervesen nem épül be a táncrendbe. Az újabb táncok a folklorizáció kezdeti fokán megrekednek, nem színezi át őket az alapvetően reneszánsz jellegű paraszti tánckultúra. Megmarad a zárt kör alakú térforma és a motívumok egyöntetű sorrendje, csak néhány kivételes tehetségű táncos esetében fordul elő néhány, improvizatív lábfigura és csapás. A szerves beépülés kezdetleges fokát jelzik a terminológiai bizonytalanságok is. A hétlépés gyorsabb változatára Széken a legtöbben nem használnak erre külön terminust, néhányan bizonytalanul előre névvel illetik. Visában ezt a táncot ugyanúgy sîrba’n valţ(er)-nek hívják, mint a polkát. A polkát és a hétlépést az 1990-es évek elején a lakodalmakban elvétve még táncolta a 60 év körüli  korosztály, de virágkoruk a hatvanas évek elején megszűnt. A kézfogással, egymás mellett elhelyezkedve járt, egyöntetű, kötött szerkezetű páros sortánc, a gólya a második világháború környékén kerül használatba, de rövid divata az 1950-es évek végére kifulladt. A magyar nyelvterületen már az 18. század végén ismert keringőt, helyi elnevezéssel német eredetű valcert (valţ) környékünkön a két világháború között már táncolják, sokszor sajátos bokázó motívumokkal díszítve. Ez az egyetlen tánc, amit máig minden korosztály táncol a Mezőségen lakodalmakban és a ritkábban előforduló bálokon. 

A 20. század zenei és táncdivatai

Az 1900-as évek elején Argentinából Európába átkerülő tangó az 1950-es években jut el a belső-mezőségi falvakba, de nem válik általánosan használt tánccá. A hetvenes-nyolcvanas években elvétve még használják lakodalmakban, ekkor a fiatalabb korosztály is megismeri, de a hétvégi táncmulatságaikon nem, vagy csak ritkán táncolja. Az angol foxtrott és a New York-i eredetű twist kísérőzenéjének néhány dallama a nyolcvanas években bekerül a sűrű csárdás kísérőzenéjébe, de maga az elnevezés, illetve a tánc szinte teljesen ismeretlen ezen a környéken. A 20. századi társastáncok Belső-Mezőségre bekerült dallamait a tradicionális paraszti tánczenét zenélő cigányzenekarok beépítették a repertoárjukba. Ezek csak olyan táncalkalmakon hangzottak fel, ahol vonósbanda szolgáltatta a zenét. A hatvanas évek közepétől azonban jelentős változás indult be a környék falvainak kulturális életében. Az ötvenes évek végére befejezett mezőgazdasági államosítás, valamint a közeli városok (elsősorban Kolozsvár és Szamosújvár) iparosítása miatt jelentős migráció indul meg a falvakból a városok irányába. A hatvanas évek végén a belső-mezőségi falvakba bevezették a villanyt. A modernizáció következtében a falvak fokozatosan kinyíltak az ingázók, a beköltözött rokonok és a média által közvetített tömegkultúra felé. Megjelent a rádió és a lemezjátszó (pikáp). A falvak ekkor ismerkedtek meg a magyarországi nóta- és táncdalénekesek zenéjével, amely azonban a tánckultúrára még nem gyakorolt jelentős befolyást. A helybeliek a következő nevekre emlékeznek vissza: Aradszki László, Harangozó Teri, Koós János, Kovács Apollónia. A Magyarországról behozott bakelitlemezek mellett lassan megjelennek az erdélyi kiadású táncházas lemezek, amelyeken a revival mozgalom egyik kedvence, a mezőségi zene is megszólal. A hétvégi táncalkalmak helyszíne átkerült a táncos házakból a kultúrházba, ahol pikápos mulatságokat rendeznek. A revival zenére járt tradicionális tánc, valamint a táncdalokra táncolt kötetlen páros, illetve körtáncok párhuzamosan élnek ekkor még a fiatalok tánckészletében, azonban a lakodalmakban és a bálokban szinte csak a tradicionális táncokat (a polgári táncokat is beleértve) járják. Szintén Magyarországról importált beat zenét már a hetvenes évek elejétől kezdve ismerték. Illés, Koncz Zsuzsa, Omega, illetve a külföldiek közül a Beatles zenéjét kedvelték ebben az időszakban.

A nyolcvanas években megjelenő újabb technikai eszköz, a magnetofon (kazetofon) által közvetített könyű- és rockzenei stílus  kezdi a helyi fiatalok zenei ízlését irányítani. A nyolcvanas évek divatos zenekarai: Dolly Roll, Neoton, R-Go, Edda, Piramis, a külföldiek közül a Modern Talking. Ennek a folyamatnak eredménye egy újabb táncforma: a párok már összefogódzás nélkül teljesen szabadon mozognak egymással szemben, vagy laza körformákban helyezkednek el. A köztudatban ez a táncforma diszkó-táncként terjed el. Tapasztalatom szerint a tradicionális paraszti tánckultúrában felnőtt emberek számára a zene- és táncformáknak ilyen mértékű megváltozása már érthetetlen és követhetetlen. A modern táncformákat általában a saját tánckultúrájukkal történő viszonyítás alapján nem is tartják táncnak: Lógnak, fityegnek erre-arra. Ugrálnak, mint a majmok. Négertánc. Diszkó? Az is tánc? Álmomban keltenének fel akkor is eljárnám. Annak a diszkónak elmennék a temetésére. Ekkor kezd el fokozatosan kiszorulni a tradicionális zene és tánc a hétvégi táncrepertoárból. A román többségű falvakban a populáris zenei és tánckultúra másképpen alakul ezekben az években. A nyugati eredetű, gyakran Magyarország érintésével Erdélybe kerülő beat-, rock- és könnyűzenei divat nem hat olyan erőteljesen, mint a magyarok esetében. Náluk a román médiák által támogatott folklorizált, színpadon megjelenő népzenei és néptáncstílus, valamint a magyar lakodalmas rockhoz hasonlító, könnyűzenei és balkánias népzenei elemeket ötvöző popular-stílus válik kedveltté. Ezekre a zenékre, a mezőségi román fiatalság az idősebb generációktól örökölt tradicionális táncformákat használja, gyakran stilizált, színpadias stílusban. Ennek köszönhető, hogy a mezőségi román falvak lakodalmaiban – ha városon rendezik is meg – rendkívül közkedvelt a reneszánsz eredetű, forgós-forgatós táncforma. Ugyanakkor a nyolcvanas évek végétől a román fiatalok is a kultúrházakban, illetve a bárokban megrendezett diszkóban szórakoznak már, de az általuk kedvelt tánczene még ezekben az években is inkább folklór jellegű, mint a magyaroké. Szintén a nyolcvanas évek végén jelenik meg az újabb szórakozási forma, a házibuli, ahol a kilencvenes évek elejétől uralkodóvá válik a kemény rock zene. A magyar Beatrice, Pokolgép és Ossian, valamint a külföldi AC/DC, Iron Maiden és Metallica zenekarokról van szó. A kommunista rezsim bukása után, a kilencvenes évek közepére a tömegkommunikációs eszközök hatására a legújabb zenei és táncdivatok már közvetlen úton jutnak el a Belső-Mezőség falvaiba. Az amerikai rap és a house stílusok mellett felerősödik a Balkán felől érkező népies és modern elemeket egyaránt magába foglaló populáris zenék és táncok hatása. A magyar könnyűzene  – a Bikini és Republic – egyre kisebb mértékben képviselteti magát,  a házibulikban, illetve a diszkókban a 4/4-es house-zene mellett, egyre inkább a román etnikus jellegű, páratlan lüktetésű mahala, illetve manele válik uralkodóvá. Tradicionális táncokat ma az egyre ritkábban megrendezett lakodalmakon, illetve a magyarországi és erdélyi táncházasok által, kívülről megszervezett bálokon, táncgyűjtéseken táncolnak.

Összefoglalás. A változást indukáló tényezőkről és a kulturális hatások irányáról

A belső-mezőségi falvak zenei- és tánckultúrájában történt legfontosabb változások azokban az időszakokban történnek, amelyekhez jelentős történelmi, politikai és társadalmi események köthetők. A középkorban gyökerező botos táncok divatja legkésőbb az I. világháborúval megszűnik. Szintén ebben a korszakból származó körtáncok késői maradványa, a négyes a második világháború után kerül ki a tánckészletből. A reneszánsz és a barokk improvizatív jellegű szóló illetve páros táncai közül a legényesek a második világháború, illetve a TSZ szervezés után sorvadnak el fokozatosan. A magyarok párkezdő, aszimmetrikus lüktetésű páros táncát, a második világháború után már ritkán használják, későbbi továbbélését a táncházmozgalomnak köszönheti. A románok hasonló jellegű táncának vonulós sortánc változata a második világháború után tűnik el, a forgós-forgatós változata a TSZ szervezés után veszít a jelentőségéből, majd a rendszerváltás után fokozatosan kopik ki a használatából. A 18. századi nemzeti romantika korszakára jellemző csárdás és verbunkos stílus eléri ugyan a Belső-Mezőség területét, de nem változtatja meg gyökeresen a tánckultúrát. A verbunk csak alkalmi táncként tartja magát néhány faluban az 1960-as évek végéig, később bemutató jelleget ölt magára, ma már szinte csak folklór bemutatókon jut szerephez. A csárdás és a magyar csárdás – bár a lakodalmakban ma is táncolják – a TSZ szervezés után fokozatosan veszít jelentőségéből. A polgári táncok legtöbbjét szintén a hatvanas évekig használják, jelentőségük ezután fokozatosan csökken. Kivételt képez ez alól a keringő, amely a lakodalmak szertartásos mozzanataként (menyasszonytánc) ma is jellemző. A 20. század közepének könnyűzenei, beat-, és rockzenei hatásai mind a mai napig hatnak, a lakodalmak mai közönsége (a harminc-negyven éves korosztály) ezen nőtt fel. A mai fiatalság tánckultúráját azonban egyértelműen, az 1989-es politikai és társadalmi változás után a területünkön folyamatosan erősödő modern amerikai zenei és táncstílusok jellemzik.

A vizsgált kulturális jelenségek irányát tekintve elmondhatjuk, hogy a 20. század végéig a különböző történeti korszakok tánc- és zenei divatjai Nyugat-Európából kiindulva Magyarország érintésével jutnak el Közép-Erdélybe, azon belül is az általunk vizsgált belső-mezőségi területre. Ez a folyamat az 1990-es években változik meg gyökeresen, amikor is a média által közvetített új, nyugati zenei- és táncstílusok már Magyarország közvetítő szerepe nélkül hatnak. Érdekes jelenség, a keletről érkező a mahala és manele-zenék, valamint a kapcsolódó törökös jellegű hastánc-formák egyre nagyobb térnyerése, ami a vizsgált terület és feltehetően egész Erdély populáris kultúrájának balkániasodását jelzi.  A jelenkor tánc- és zenei kultúráját vizsgálva úgy tűnik, hogy a média által támogatott uniformizáló hatások eredményeként elhalványulnak a korábbi korszakok tánc- és zenei kultúrájára jellemző nemi, etnikus és egyéb társadalmi különbségek.