Művelődés

Gergely Istvánné laudációja. A Házsongárdi temetőről sokan és sokat írtak, számos képsorozatban örökítették meg pusztuló műemlékeit. Kirándulók, városnézők gyakran keresik fel a nagy halottak sírjait, hogy tisztelegjenek előttük, s aztán elszomorodjanak a síremlék állapota, látható pusztulása miatt. A sok panaszkodás, jegyzékkészítés és -küldözgetés közben a sírok, kripták egyre enyésztek, míg az 1990-es évek végén egy éppen nyugalmazott tanárnő kezébe nem vette a temető megmentésének ügyét. Gergely Istvánné immár egy évtizede viseli szívén a temető gondozását, műemlék-sírjainak sorsát.

Gergely Istvánné 1942-ben Kolozsvárt született Tőkés István református lelkipásztor, a későbbi teológiai tanár Erzsébetnek keresztelt első gyermekeként. Hét öccsével és húgával együtt örökölte a családszeretet mellett az erkölcsi elkötelezettséget, hogy a közösségért is tenni kell. A kolozsvári 3-as számú (ma Apáczai) Gimnázium alapozta meg felkészülését, majd a kolozsvári egyetemen szerzett fizika–kémia szakos tanári diplomát 1965-ben. Első munkahelye, a Szilágypaniti Általános  Iskola úgy szívéhez nőtt, hogy 1998-tól évekig segítette a falut egy új iskolaépület felhúzásában, egyre másra írta számukra a pályázatokat. Aztán a helyettes tanárok sorsa várt rá Kolozsvárt, két-három évenként váltakozva más-más iskolába nevezték ki. Több mint 30 iskolában tanított, közülük hosszasabban az Apáczai és a Brassai nevét viselő tanintézetekben, végül a Báthory István Gimnáziumból nyugdíjazták 1999-ben. A szaktanári munka mellett mindig szeretettel végezte az osztálynevelői munkát is, s főleg a honismeretre, a szülőföld szeretetére igyekezett ránevelni diákjait. Ennek egyik lehetőségét fedezte fel az 1970-es évek elején – egy Korunkban megjelent tanulmány kapcsán – a temetősétákban.

Az osztályfőnöki munkába az is belefért, hogy az osztály az iskola néhány nagy tanárának, tanítványának a sírját gondjaiba vegye, évente néhányszor kitakarítsa. Így a diákok megismerkedtek a halott jelentőségével, de a sírgondozás fontosságával is, s felfedezték maguknak a Házsongárdi temetőt. Nemzedékek váltak így a temető csodálójává, akik aztán felnőttként is legalább a családi sírjaikat nem hagyták elgazosodni.

A tanári munka mellett szépen alakult Erzsébet asszony családi élete. 1976-ban férjhez ment Gergely István szobrászművészhez, aki erdélyi nagyjaink portrésorozatát alkotja meg. Három gyermekük is fogékonnyá válik Erdély régiségei iránt, az egyik éppen a régészetet választja.

Az 1990-es évek második felében ismeri fel Gergely Istvánné, hogy nem csak nevelni kell a temető-tiszteletre, másként is lehet tenni a Házsongárdért. Éspedig pályázni, s a kiutalt pénzen sírokat megmenteni. Az első pályázatokat aztán az Erdélyi Múzeum-Egyesületen keresztül adja le, majd a sikeren felbuzdulva 1999 végén létrehozza a Házsongárd Alapítványt, melynek működtetése azóta is az ő érdeme. Pályázatok sorát nyújtja be főleg magyarországi fórumokhoz, s a megítélt pénzen eleinte kriptákat ment meg, aztán sírköveket restauráltat. Az utóbbi években a temető legrégebbi emlékei, a tumbák és az ereszes kövek kerültek figyelmének középpontjába. Valamennyit számon tartja, s többségüket már szakszerűen rendbe is tétette. A gazdátlanná váló vagy veszélyeztetett kövek részére az iktári Bethlen-kripta kis kertjében kőtárat hozott létre. Restaurátor szakemberek csoportja dolgozik irányítása alatt. Sikerült a temető-hivatallal is jó viszonyt kialakítania, s így tisztázni tudja egyes sírok jogi helyzetét, s kellő időben felkutatja a megváltókat, esetleg maga intézkedik a megmentésükről. Közben ő maga úgy megismeri a temetőt, hogy mára minden sír helyét, jelentőségét számon tartja. Gyakran az érdeklődők kalauzolására is vállalkozik.

Tíz év után elmondhatjuk, hogy ma már a Házsongárdban járva lépten-nyomon a Házsongárd Alapítvány, pontosabban Gergely Istvánné munkálkodásának nyomaival találkozunk. Ezért a kitartó, önzetlen és eredményes tevékenyégért megérdemli a Kós Károly-díjat.