Művelődés

Az elmúlt esztendőkben a plakátművészet egyre változatosabbá, sokrétűbbé vált – mind az alkalmazott technika, mind a témaválasztás szempontjából. A megrendelők igénye azonban – általában fogalmazva – nem tud vagy nem is akar lépést tartani ezzel a tagadhatatlan fejlődéssel. Kelet-európai utcákon néhány éve csupán elvétve lehetett látni hatalmas kereskedelmi plakátokat, s kulturális plakátot úgyszolván soha. A szitanyomott vagy újabban kiváló teljesítőképességű sokszorosítókkal nyomtatott darabokból összeállított intenzív hatású, nagy felületű falragaszok immár térségünkben is megjelentek. A gazdálkodó szervezetek marketing-stratégiájában már fontos szerepet játszik a plakát, az óriásplakát, hiszen a megrendelő cég arculatának, nevének és logójának, akár valamely termékének a fogyasztók mindennapjaiban való vizuális megjelenítésére kiválóan alkalmas. A plakát olyan kommunikációs eszköz, amely által a célszemélyekhez valóban közel lehet kerülni, folyamatos, többszöri impulzust adni, mindezzel megsokszorozni a kommunikáció hatékonyságát. A megváltozott piaci körülmények között természetes a kereskedelmi plakát térhódítása, a megújulás iráni igény, az új csatornák, a megszokottól eltérő kreatív megoldások keresése, amelyek segíthetnek a márkák megkülönböztetésében és a fogyasztó hatékony megszólításában.

A vázolt trend, irányadó áramlat a kulturális plakát megrendelésében és előállításában még nem észlelhető igazán, ezt a műfajt egyelőre háttérbe szorítja nagytestvére, a kereskedelmi plakát. És nem föltétlenül a kulturális szféra sokat hangoztatott pénztelensége a magyarázat erre, sokkal inkább a kulturális menedzsment fantáziahiánya, a semleges, jellegtelen és kockázatmentes szervezés. El kell fogadni, hogy a maga összetevőivel a kultúra is áru, amit megfelelő csomagolásban el kell és el lehet adni. Be kell cserkészni és meg kell hódítani a vevőt – az elkoptatott szólamok helyett friss hangvételre van szükség, a közhelyeket eredetiséggel kell legyűrni, a klisék helyett új megfogalmazásokat, szemhatártágító, sajátos, jellegzetes, egyéni távlatokat várunk. A kulturális menedzsment kiváló segítője lehet(ne) a plakát, hiszen ez a reklámnak olyan területe, amely fokozottan kínálja az elrugaszkodás apropóit, ahol az átértelmezésben kínálkozó újszerűség nem föltétlenül hat vissza negatívan a kiinduláskor kapott feladathoz.

A közelmúltban tapasztalható volt néhány biztató kezdeményezés Csíkszeredában is: ha nem is túl gyakran, de hellyel-közzel megjelentek a választékos, színvonalas, koncepciójukban és kivitelükben igényes plakátok. Meggyőződésem, hogy többen is emlékeznek néhány plakátra, amelyek Csíkszereda egy-egy kiemelkedő kulturális eseményét harangozta be. Gondolok most a Hargita Székely Nemzeti Népi Együttes plakátjaira, az elmúlt nyár során megrendezett hétvégi koncertek, színházi előadások falragaszaira, a Régizene Fesztiválok műsorkínáló plakátjaira vagy a 2003-as csíkszeredai városnapok, már méretében is impozáns plakátjaira. Az említett plakátok legtöbbjét az a Sándor Levente tervezte, aki a nagyközönség számára többnyire csupán a plakátok szélén megbúvó nevet jelentette a közelmúltig.

2004-es vándorkiállítása (Csíkszeredában a Hunguest Hotel Fenyő dísztermében, Bukarestben a Romexpo Kiállítási Központban, a hagyományos és rangos nemzetközi vásáron, a TIBCO-n, Székelyudvarhelyen a Haáz Rezső Múzeum képtárában) személyes közelségbe hozta végre őt, de egyébként is hatványozottan figyelemre méltó volt a kiállítássorozat, hiszen nem sokszorosított, hanem eredeti, nem megrendelésre készített (80 x 60 cm-es) plakátokat láthatott a közönség. Az alkotón kívül e tárlat életre keltője Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Polgármesteri Hivatal kulturális osztálya – s e gesztus üzenetértékű. A kulturális menedzsment megpezsdítésére, felpörgetésére és kis áldozatvállalásra is buzdít.

Sándor Levente munkássága (nem csupán a vándorkiállításon bemutatott eredeti plakátok, hanem a több száz csomagolás- és címketerv, prospektusok, katalógusok, könyvborítók, weboldalak, arculati tervek, logók, bannerek, s az ezekhez tartozó tipográfiai megoldások) az alkalmazott grafika sokszínűségét példázza. Ezen a piacon nehéz megmaradni, hiszen az alkalmazott grafika területére folyamatosan új anyagok, új technológiák törnek be, ráadásul a hagyományos hordozótól, a papírtól idegen anyagok is polgárjogot nyertek. Foglalkoztatást nyerni, a megrendelők bizalmát élvezni a természetszerűen pontos szállítás és korrektség mellett csakis állandó önképzéssel, folyamatos dokumentálódással, kísérletezéssel lehet.

Sándor Levente plakátjai kiválóan illusztrálják azt, hogy miféle taktikával lehet kiindulni színházi, szépirodalmi, zenei művekből, hogy miképpen lehet élményt, szenzuális tapasztalatot, szentimentális ízű hangulatot, felszabadult játékkedvet vagy abszurd idegenséget indukciós alapnak megtenni. Példázzák azt is, hogy a kézműves és digitális grafikai technika fedezetével milyen sajátságosan egyértelművé válhat a plakátot kiötlő és létrehozó álláspontja, esetenként az is, hogy miféle tartalmakat, olvasatokat kell kihangsúlyozni.

Felfigyelhetünk a megoldások változatosságára, sokszínűségére. A tisztán grafikai, fotótechnikai vagy éppen festői formálási princípiumok váltakozására. Rendre felvonulnak előttünk a plakátok főszereplői, művek kulcsfigurái és alaphangulatai: Alfred Jarry „világtörténelmi rémbohózatának” királya, a gusztustalan, a hatalom megszerzéséért és megtartásáért minden aljasságra és árulásra hajlandó Übü papa; Peter Shaffer megrázó drámájának igazságkeresése, a lovakat brutálisan megvakító fiatalember démonjával szembesülő pszichiáter dilemmái; a fizikusok és általában a tudósok felelősségének dürrenmatti olvasata, s szinte visszhangzik a darab végén megfogalmazott keserű tapasztalat: „A fizika tartalma a fizikusokra tartozik, a hatása: mindannyiunkra. Ami mindnyájunkra tartozik, azt csak mindnyájan oldhatjuk meg.”

A groteszk-ironikus alakok-ábrázolások (Übü, Fizikusok, Így írunk mi) mellett megjelenik a míves grafikai hagyományokból építkező Equus is, ami a kiállítás talán legértékesebb darabja. A író-író találkozó elnézően ironikus, megbocsáthatóan pimasz poénja(i), a kiállítást bejelentő plakát „tényleg: most, hogy mondod, észrevettem” hübnere, e kiállítás keretén belül, íme, pompásan megfér a könyv ünnepét hirdető plakát egyszerű, imaszerűen tömör magasztosságával („mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”).

A parázsló színkavalkádból megelevenedik Igor Sztravinszkij démonikus erejű, lázas, vad, bámulatosan merész fantáziája; a mélyfekete felületből kinövő fémforgácsok kuszasága, a szembeugró kommunista vörös szín Sosztakovics 1937-ben komponált V. Szimfóniájának alapgondolatát hozza előtérbe. A csaknem ellenőrizhetetlenül kavargó forgácshalmaz a szenvedélyek és indulatok sötétjéből is gunyoros, groteszk fintorral kitörni képes zseni metaforája. És itt van az önironikus Multimédia-plakát, amely mintha a kételkedőket is igyekezne meggyőzni, hiába a high-tech felszerelés, a nagyteljesítményű kompjúter-herkentyűk, mindez csupán eszköz, az alkotás szellemi folyamatait nem helyettesíthetik. Felszabadult, játékos a hangszermúzeumi plakát, üdítő az őszi játszóház, s külön színfoltja a kiállításnak a kodályi kézmozdulatokat szemléltető plakát, amelynek társszerzője Sándor Levente Zsuzsi leánya.

Íme mennyi minden megfér egymással 12 plakáton.

Végszóként, egyfajta összegzésként: a plakát minőségét az a hatás garantálja, amit feladatának teljesítése közben kelt. Hogy népszerűsítsen, a plakátnak nem szabad népszerűtlennek lennie. Sándor Levente plakátjainak népszerűségét mindenfajta minőségmérésén túl a legközvetlenebbül az mutatja, hogy számos sokszorosított plakátját nemes egyszerűséggel lelopják a falakról. És talán ez adja az igazi elismerést.

Sándor Levente rátalált a mezsgyére, amelyen innen még jól olvasható, pontosan tájékoztató, szórakoztató egyértelműség a plakát, és amelyen túl talányosságával, iróniájával, groteszkségével meghökkentő, felvetett gondolat- és formakapcsolataival keres bármely szemlélő élmény- és tudásállományában interferenciákat, igazolást adó sűrűsödési pontokat.

Mert a plakát nem lehet csupán közhely, mert akkor nem nézi senki.

Nem lehet tiszta talány, mert akkor nem érti senki.

Szatmári László

Sándor Levente 1963-ban született Ditróban; 1969 óta Csíkszeredában él. Képzőművészeti próbálkozásaiban Ferencz Ernő, Gaál András, Jánosi Antal, Márton Árpád, Sövér Elek és Zsigmond Márton segítettek.

1986-ban többedmagával önképzőkört hozott létre, amely heti rendszerességgel közel 2 évig működött. Munkái több csoportos kiállításon szerepeltek.

Mintegy hétévnyi számítógépes grafikai algoritmusok tanulmányozásával és létrehozásával kapcsolatos kísérletei összefoglalását Szintetikus művészet címmel 1996-ban mutatta be a csíkszeredai Kriterion Ház galériájában 150 kép és egy számítógépes installáció formájában.

1995 óta az Aster grafikai stúdiót működteti, ahol grafikusként és programozóként dolgozik.