Művelődés

Murádin Jenő művészettörténész laudációja. 1972. április 15-én az akkor Igazságnak nevezett, de legfontosabb, legolvasottabb és legigazmondóbb rovatáról Kihaltmegújságnak becézett kolozsvári napilap, egy mutatós reneszánsz ajtókeretnek a képével és a hozzátartozó rövid, Egy reneszánsz emlék feltámadása címet viselő cikkel köszöntötte az akkor Főtér 4. szám alatti üzlethelyiségben végzett átalakítás során előkerült reneszánsz ajtókeretnek a felbukkanását és a lehetőségekhez mérten színvonalas bemutatását. Azt a cikkecskét egy ideig – emlékezetem szerint úgy Kolozsvár névváltoztatásáig – néhány másik is követte, de 1974 táján azután lassan eltünedeztek ezek: nem azért, mert kifogytak volna az ajtókeretek vagy a barokk szobrok, hanem azért, mert valaki megelégelte ezeket a „veszélyes” dolgokra, helyzetekre és korokra emlékeztető írásokat.

A fentebb említett cikk szerzője, Murádin Jenő, az Igazság művészeti rovatának a szerkesztője, ennek a Laudációnak a célszemélyisége volt, aki 1966 és 1988 között, a művészettörténet-írásnak és a kolozsvári reneszánsznak korántsem kedvező időkben próbált normális módon, erdélyiként, kolozsváriként és történészként hangot adni a felfedezés fölött érzett örömének. Nincs a kezem ügyében részletes listája a munkáinak, de – amennyire én emlékezem – az 1974-et követő időkben már leginkább élő művészettel kapcsolatos dolgokról, kiállítások megnyitásáról lehetett az általa is szerkesztett lapban olvasni.

Úgy gondolom, hogy ezek voltak azok az évek, amelyekben Murádin Jenő kutatói személyisége kialakult. Abban a visszataszító világban vele együtt sokan éreztük úgy, hogy egyedül a könyvtári olvasótermek oázisában, régi kiadványok lapjait forgatva tekinthetjük magunkat polgárnak és embernek. Ez volt ugyanakkor az az idő, amikor az Egyetemi Könyvtárban dekkolva megvetette alapjait a szakmában tisztelettel emlegetett, híres és pontos adatgyűjteményének, melyben a korabeli folyóiratok és más sajtótermékek tükrében jóformán minden 19–20. században lezajlott s az erdélyi sajtóban felemlegetett művészeti folyamatról szóló hír, értékelés, feldolgozás helyet kapott.

Ezek az adatok a kinyomozott, azonosított és elemzett, pályaképbe illesztett művek sokaságával kiegészítve adják Murádin Jenő kutatómunkájának az eredményeit, újság- és folyóiratcikkek, adatközlések, kismonográfiák, művészéletrajzok, pályaképek sokaságát – amelyeket itt nem részletezhetünk. Csak arra utalnánk, hogy jelentős 19–20. századi művészek életművét és általuk fémjelzett művészeti folyamatokat tisztázott az 1977 óta megjelent, harmincnál több monográfiájában. Ilyen jellegű munkái közül különösen a nagybányai festészettel kapcsolatos kutatásait emelném ki.

Saját érdeklődésemnek megfelelően az általa újra felfedezett temesvári szecessziós üvegfestményekről, Fadrusz János életművéről és az elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművekről szóló nagyobb lélegzetű dolgozatait emelném még ki, hogy Murádin Jenő tevékenységének a műemlékvédelemhez legszorosabban kötődő témáit körvonalazzam. A munkái közül a Fadruszról szóló monográfia, jóformán egyedüliként a műfajban, két kiadást is megért.

Azt hiszem, hogy az eddig elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy miért kívánta a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság választmánya önmagát is megtisztelni azzal, hogy Murádin Jenő művészettörténésznek a Debreczeni László-díjat adományozta. A díjhoz gratulálok, értékes tudományos munkájának folytatásához pedig egészséget és kitartást kívánok.